Adolf Hitler és a náci párt – 6
(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

A „technikai” részletek kidolgozását követően a Harci Szövetség és az NSDAP irányítását keményen kézben tartó Hitler és a legszűkebb pártvezetés a puccs gyakorlati végrehajtásának lehetőségeit mérlegelte. A fő célkitűzést, a támadás fő irányát a „Krone” cirkuszban október 30-án tartott újabb nagygyűlésen Hitler maga jelentette be az őt ünneplő lelkes tömeg üdvrivalgása közepette: „Menetelés Berlinbe!” Azt is eldöntötték, hogy a „nemzetiszocialista forradalom” csak az NSDAP vezetésével valósítható meg. Erre két lehetőséget láttak: a tárgyalásokat és az erőszakot.

A tárgyalások célja a Bajorországban gyakorlatilag diktátori hatalommal rendelkező triumvirátus megosztása volt. Hitler november 1-én titkos megbeszélésre hívta Seissert, a rendőrfőnököt, akit a vezetés leghatározottabb tagjának ítélt. Igyekezett meggyőzni arról, hogy az ingadozó Kahrral szemben Lossow-val együtt lépjenek szövetségre Ludendorff-fal és az NSDAP-vel. Seisser azonban nem állt kötélnek. Nem mintha elvből ellenezték volna a náci puccs tervét, s nem is azért, mivel feltétlenül ragaszkodtak volna a vezető szerep betöltéséhez. Ellenállásuk okát maga Lossow indokolta meg: „Én személy szerint nem vagyok ellenére egy jobboldali diktatúra támogatásának, amennyiben a dolognak vannak kilátásai és van remény sikerre. Azonban, ha minket csupán egy olyan puccsba akarnak belevonni, amely öt-hat nap alatt csúfos véget ér, ne számítsanak a közreműködésemre.”

A sikertelen tárgyalási kísérlet után már csak egyetlen lehetőség maradt: az erőszaké. Az akciót először Kahr és a konzervatív-monarchista államcsínykísérletben fontos szerepet betöltő Rupprecht koronaherceg letartóztatásával kívánták elkezdeni, hogy azután, „meggyőzve” a foglyokat, együtt indulhassanak Berlin ellen. A terv megvalósítására kedvező alkalmat kínált a november 4-i Hősök Napja alkalmából megrendezésre váró ünnepség, amelyen a kiszemelt „áldozatok” megjelenésére feltétlenül számítani lehetett. E változatot azonban elvetették. Részben Rupprecht személye miatt, aki egyfelől meglehetősen nagy népszerűségnek örvendett a Reichswehr monarchista köreiben, másfelől – amint azt Röhm két ízben maga is kifejtette – határozottan visszautasította a nácik támogatását. Főleg azonban az ünnepség biztosítására kirendelt hatalmas rendőri készültség volt az, ami visszariasztotta a puccsistákat.

A második terv szerint a puccs napja november 11-e. Az akció az államcsínyek szokásos forgatókönyve szerint ment volna végbe: a fontosabb bajor városokban a Harci Szövetség fegyveresei megszállják a pályaudvarokat, a távíró- és telefonközpontokat és a közüzemeket, Münchenben pedig a mintegy 4000 főt számláló SA-egység fegyverzi le az ellenállást. Ezután letartóztatják a kommunista és szociáldemokrata pártvezetőket, valamint a szakszervezeti és üzemi tanácsi tisztségviselőket.

A második, már több reménnyel kecsegtető és kevesebb bizonytalansági tényezővel terhes terv sem valósult meg. Hitler a már párthívének számító volt rendőrfőnök Pöhnertől és korábbi részlegvezetőjétől, Fricktől származó értesülések hatására gyors rögtönzésre szánta el magát. November 9-re ugyanis Kahr a müncheni „Bürgerbräukeller”-be hívta meg a bajor „hazafias” vezetőket, hogy kifejtse előttük programját. Nem volt egyértelműen világos, miről kíván majd beszélni, a náci vezetők azonban attól tartottak, hogy Kahr ezen a gyűlésen többek között be kívánja jelenti: nem vállal közösséget a nemzetiszocialistákkal. (Ezt látszott megerősíteni, hogy néhány órával a hírt követően, minden részletesebb felvilágosítás nélkül Hitler is meghívást kapott Kahrtól.)

A november 8-ról 9-re virradó éjszakán, hajnali három óráig tartó vitában Hitlernek végül is sikerült meggyőznie társait arról, hogy e gyűlésnél keresve sem találhatnak jobb alkalmat a puccs kirobbantására. S az első órákban valóban úgy tűnt, neki van igaza.

Hitler piros Mercedese néhány perccel este 8 óra előtt gördült a mintegy 3000 személy befogadására alkalmas, de már túlzsúfolt „Bürgerbräukeller” elé. Fél óra múlva megjelentek az SA teherautói is. Az SA-egységek minden ellenállás nélkül fegyverezték le a kirendelt rendőröket. Néhány pillanat múlva Hitler kezében eldördült a csendet parancsoló lövés – megannyi sikertelen puccskísérlet szokványos előjátéka -, és elhangzott az azóta híres-hírhedt bevezető mondat: „A nemzeti forradalom kitört!”, majd behatoltak a terembe, a hallgatóságra gépfegyvert szegeztek. Ezután Kahrt, Lossow-t és Seissert egy szomszédos szobába kísérték, ahol igyekeztek rábírni őket a közreműködésre. A triumvirátus némi ellenállás után színleg engedett a rábeszélésnek, és beleegyezett az ideiglenes birodalmi kormány megalakításába. A „kormányalakítási tárgyalások” során Kahrnak felajánlották a bajor teljhatalmat – igaz, ez már ekkor is birtokában volt. Nála jobban járt Lossow, akire az új birodalmi kormány hadügyminiszteri tisztsége várt, sőt Seisser, a leendő rendőrminiszter is. Hitler magának tartotta fenn a politikai vezetést, annak formáját azonban nem határozta meg közelebbről. Ludendorffra mint a hadsereg és a „Berlinbe menetelés” főparancsnokára számítottak, Pöhnernek meg kellett elégednie a bajor miniszterelnöki bársonyszékkel.

A puccsisták azonban rosszul számítottak. A triumvirátus, amint elhagyta az épületet, intézkedéseket tett a puccs leverésére. A mozgósított katonai és rendőri erőknek nem okozott nehézséget az SA és a hozzá csatlakozott egységek szétkergetése. Még az éjszaka folyamán rendeletet adtak ki az NSDAP betiltásáról és vezetőinek letartóztatásáról, majd másnap délelőtt rendőri készültséget rendeltek el, és mozgósították a Reichswehr egységeit. Az NSDAP vezetősége a hírekről értesülve egyetlen lehetőséget látott: mozgósítani a tömegeket, vagy legalábbis a párt híveit. A mindvégig velük tartó Ludendorff egyetértésével úgy döntöttek, hogy Münchenen keresztülvonulva, sok ezres tömeg élén jelennek meg a kormánynegyedben, s így kényszerítik Kahrt ígéretének megtartására. Tisztában voltak azzal, hogy túlerővel állnak szemben, de úgy vélték, a kirendelt karhatalom nem fog ellenállást tanúsítani egy olyan nemzeti hőssel szemben, amilyen Ludendorff. Az első rendőrkordonoknál bevált az elképzelésük, amikor azonban a városközponton keresztül a kormánynegyed kapujához, a Feldherrenhalléhoz értek, már rövid tűzharcra került sor. A mindössze 2000 fős tömeg fejvesztetten menekült. Ugyanezt a megoldást választották az első sorban menetelő náci vezetők is. A tizennégy halálos áldozat között feküdt Oskar Körner, a párt volt elnökhelyettese, és – Hitler számára különösen fájdalmas veszteség – a „nagy szervező” és intrikus Scheubner-Richter. Egy óra múlva a Rohm és „zászlóvivője”, Heinrich Himmler vezetésével elfoglalt hadügyminisztériumban összpontosított mintegy 400 fegyveres is megadta magát. A puccs összeomlott.

A nemzetiszocialista puccskísérlet csődjével jelentős fejezet zárult le nem csupán a náci párt történetében, hanem a Bajorországban mindig biztos támaszt találó monarchista-militarista ellenforradalom számára is, amely a weimari köztársaság ellen hol a kulisszák mögött, hol pedig nyíltan szervezkedett. Hitler börtönbe került, Kahr lemondásra kényszerült. A szélesebb jobboldali és konzervatív erők nem támogatták a nyílt ellenforradalmat. Az erőviszonyokat mérlegelve a puccsisták „Menetelés Berlinbe!” megoldása helyett a kis lépések taktikáját választották. S az elkövetkezendő évek, Hindenburg elnökké választása, a szociáldemokráciát ellenzékbe szorító mind jobboldalibb kormányok alakulásának folyamata, úgy tűnt, igazolja e politika helyességét.

A náci párt újjászületése

A sikertelen puccskísérletet követő napokban az NSDAP gyakorlatilag felbomlott. Az Amann, Rosenberg és Drexler vezetésével alakított illegális pártvezetés próbálkozása a párt átmentésére nem hozta meg a várt eredményt: a párttagság szerteszéledt, s hamarosan ők hárman is letartóztatott társaik között találták magukat.

A pártot két egymással ellentétes irányzatú csoport próbálta újjáteremteni. 1924. január 1-én Julius Streicher és Hermann Esser alakította meg a Nagynémet Népközösséget, amely Ludendorff-fal is szembefordulva hirdette meg „kompromisszumok nélküli”, lényegében a korábbi erőszakos hatalomátvételt hirdető politikáját. A másik csoport január 7-én Bambergben bontott zászlót a német nemzetiek jobbszárnyával közösen létrehozott Bajor Népi Blokk keretében. A szervezet hamarosan felvette a hangzatosabb Nagynémetország Nemzetiszocialista Szabadságmozgalma elnevezést. Vezetői a német nemzeti Albrecht von Graefe, Ludendorff és a náci Gregor Strasser voltak. Hitler azonban, bár Strasser bekapcsolódása az ő hozzájárulásával történt, nem vállalt közösséget egyik csoporttal sem, sőt június közepén lemondott a nemzetiszocialista mozgalom vezetője „megtisztelő” címről is. Emögött azonban korántsem egy megfáradt politikus döntését kell keresni, s nem is a hivatalos indoklásban szereplő állítás szolgál magyarázatul (ez utóbbi szerint Hitler nem vállalhatja a felelősséget, mivel börtönben van). Hitler és a letartóztatott náci vezérkar a meglehetős kényelemmel ellátott landsbergi „szálláshelyén” az egész mozgalom átszervezésével és irányvonalának alapvető megváltoztatásával volt elfoglalva. Készült a nemzetiszocialista biblia, a „Mein Kampf”, amely a történteket alaposan megszépítve, de már az új törekvéseket is tükrözve foglalta össze a nemzetiszocialista gyakorlat és az ideológiájának tekintett eszmei zűrzavar elveit és főbb célkitűzéseit.

A „Mein Kampf” tanulságos olvasmány. Mindenekelőtt azok számára lehetett volna az, akiknek fontos lett volna, hogy idejében megismerkedjenek a nácik világpusztító terveivel. A zsidóság kiirtásától a demokrácia szétzúzásáig, az árja faj felsőbbrendűségétől az „élettér” fegyveres kiterjesztéséig és a német világuralomig minden benne található, amit a „barna pestis” az elkövetkezendő két évtizedben megvalósított. Hitler a könyv tollba mondását – az íródeák Rudolf Hess, akkori titkára, a későbbi pártvezérhelyettes volt -, ellentétben az első oldalakon a hatás fokozása kedvéért szereplő megjelöléssel (Festungsanstalt Landsberg am Leich), 1924. december 20-i szabadulása után fejezte be. A „Mein Kampf’ 1925. július 18-án jelent meg a könyvesboltokban. Az év végéig mintegy 9000 példány fogyott el belőle, s még 1930-ban is csak az 50 000. kötet eladásáról számolhattak be a Völkischer Beobachterben.

A könyv terjesztését a náci propaganda egyik fő feladatává tették. A példányszám rohamos növekedése azonban – főleg 1933 után – korántsem csupán az érdeklődés növekedésének volt köszönhető. Így például a Német Alkalmazottak Szövetsége — amint arról a Faschismus című lap 1939. május 27-i száma beszámolt — Hitler 50. születésnapja alkalmából vásárolt 100 000 példányt, hogy azután ingyenesen ossza szét Ausztriában, Csehszlovákiában és a litvániai Memel-vidéken. Hitler kívánságának megfelelően (azt akarta, hogy a „Mein Kampf” a Biblia után a németség körében a legelterjedtebb olvasmány legyen) a példányszámot fokozatosan évi 850 000-re futtatták fel, s végül is elérték, hogy 1940-re 5 950 000 kelt el.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!