(idézet: Hitler hatalomra jutása – Székely Gábor)

Hitler új támogatókra talál

A sikertelen puccskísérlet után a Hitlert támogatók száma ugyancsak megcsappant, a legfontosabb pártfogóra, a Reichswehrre sem számíthatott. A fő patrónus helye mégsem maradt sokáig betöltetlenül.

Elsa Brucknernek, Hitler egyik legkorábbi támogatójának kezdeményezésére fontos találkozóra került sor 1927. július 4-én. Az akkor 80 éves nyugalmazott titkos tanácsos, a Ruhr-vidék egyik legtekintélyesebb iparbárója, Emil Kirdorf fogadta a náci vezetőt. Kirdorf a német nagytőke tipikus képviselője volt. Még a császári időkben került a Rajna-Vesztfáliai Szénszindikátus élére. 1910-től az Össznémet Szövetség tagjaként bírálja II. Vilmost, 1919-ben azonban kézjegye már ott szerepel a szervezetnek a monarchia visszaállítását követelő felhívása alatt. Kirdorfnak – és a német nagytőke reakciós köreinek – támogatása természetesen elsősorban nem a császárnak, hanem a weimari köztársaság ellen irányuló konzervatív ellenforradalomnak szólt, kiegyezési kísérlet volt a német uralkodó osztály egységes fellépése érdekében. Emellett azonban, ha nem is nagy számban, de voltak a nagytőkések között olyanok is, akik a szélsőjobboldali megoldást jelentő nemzetiszocialisták támogatásától sem zárkóztak el. A Kahr-féle tervek kudarca már megbontotta a reakciós tőkés körök és a konzervatívok szövetségét – ezt jelezte a Nemzeti Néppárt hanyatlása is -, s bár végleges szakításra még nem határozták el magukat, mind tekintélyesebb képviselőik léptek fel a nemzetiszocialisták mellett. Kirdorf a Hitler-puccsot követő időszakban egyike volt az elsőknek.

A beszélgetés során Hitlernek sikerült megnyernie Kirdorf rokonszenvét, aki nem sokkal később az NSDAP-be is belépett. Biztatására írta meg — kifejezetten a nagytőke vezetői számára – a csekély példányszámban megjelentetett, s a náci tömegpropaganda számára mindvégig ismeretlen „Adolf Hitler. A felemelkedés útja” című brosúráját. Nem véletlen, hogy Hitlernek ez az írása sohasem került be a náci propagandagépezetbe; az olvasó hiába kereste volna ugyanis a megszokott antiszemita kirohanásokat, vagy a nagyüzemek államosítását követelő programpontokat, hangsúlyt kapott viszont a marxizmus veszélye, az egyéni vállalkozások dicsőítése, s fő célként a „német védelmi erő” nagyságának helyreállítása. Ennek megvalósítása érdekében elengedhetetlennek tartotta a „marxista és a nemzeti táborra” szétesett német nép egységének megvalósítását, amelyet a sajátosan értelmezett „nemzeti és szocialista” célok összeegyeztetésével vélt megoldhatónak.

A találkozót október 26-án újabb követte. Kirdorf meghívására a német nagyipar 14 vezetője hallgatta meg Hitlert. A náci párt vezére ugyancsak igénybe vette a nagyiparosok türelmét, amikor mintegy háromórás előadást tartott, természetesen ismét nem a berlini „vörös Wedding” munkásnegyedben elhangzott, „A polgári osztálytársadalom összeomlása” címmel meghirdetett gyűlésen elhangzottakból merítve. A hatás most sem maradt el, bár a nagyiparosok többsége korántsem osztotta Kirdorf elragadtatását. (A nagytőke magatartásának változását jelzik Kirdorf további lépései: az aggastyán a következő évben megválik ugyan 71 032 számú tagkönyvétől, adományait azonban fenntartja, sőt az 1929 augusztusában megtartott negyedik „pártkongresszus” alkalmával rendezett ünnepségen Hitler díszvendégeként nézi végig a mintegy 30 000 főt számláló SA és Hitler-Jugend felvonulását.)

Az 1927-1928-as év fontos határkő az NSDAP történetében: ekkor (s nem ahogyan várható lett volna, közvetlenül a párt elméleti és szervezeti újjászületése idején) hódítja vissza korábbi híveit, s tesz szert újabbakra. A taglétszám alakulása mindenesetre ezt bizonyítja:

Más adatok még egyértelműbben mutatják a párt tömegbefolyásának növekedését.

Az NSDAP az 1924. májusi birodalmi gyűlési választásokat követő újabb, december 7-i választásokon a korábbi 6,5% helyett mindössze 3%-ot szerzett, az 1 918 310 szavazattal szemben 906 946-ot. Az 1925. március 29-én megtartott elnökválasztások első fordulójában a nácik által támogatott jelölt, Ludendorff már katasztrofális vereséget szenvedett: csupán 285 793 szavazatot kapott, ami már nem volt több a leadott érvényes szavazatok 1,06%-ánál. Pedig Hitler ekkor már szabadlábon van, újjáalakította a pártot, sőt megtartotta első tömeggyűléseit, meghirdette a „legalitás” programját. A hatalmas visszaesést általában a radikális irányzatok hanyatlásával, az ideiglenes és részleges stabilizáció kibontakozásával magyarázzák, párhuzamot vonva az NSDAP és a kommunista párt szavazatvesztesége között. Csakhogy az NSDAP sokkal többet veszített, mint a kommunisták: az 1925-ben rájuk szavazók száma mindössze 14,8%-a volt az előző év májusinak, amíg a kommunistáknál 50,7%. A magyarázatot tehát a „radikalizmus” visszaszorulása csak részben adhatja meg. Az NSDAP súlyos veresége mögött ennél több húzódott meg: a párt irányvonalának megváltozása. Vagyis, amíg a korábban Hitler mellett voksolók tömegei elfordultak a párttól, az újabb irányvonal hívei még nem sorakoztak fel mögötte. Ehhez több idő kellett volna, másrészt még bizonyításra várt, hogy a mozgalom képes a megújulásra. A szervezetek kiépülése és a taglétszám egyenletes emelkedése, s végül az 1928-as választások az utóbbira is megnyugtató választ adhattak: a párt túljutott az 1925-ös mélyponton, s bár nem érte el még az 1924-es eredményt, 2,6%-os részesedése és 810 127 szavazója a párt bázisának szélesedését jelezte.

A náci párt első eredményeit, amelyek már kétségtelenül tömegpárttá alakulását jelezték, egyáltalán nem a pártok hagyományos eszközeivel és módszereivel érte el. Az első lépés most is, akárcsak a párt korábbi időszakában, a befolyásos pártfogók biztosítása volt. Jól példázza a folyamatot a berlini Gau megszervezése.

A szociáldemokrata és a kommunista párt fellegvárában az NSDAP 1926 végéig nem is gondolhatott arra, hogy tömegeket hódítson el a baloldaltól. A Gaut 1925. szeptember 14-én formálisan megalakították ugyan, ám jó másfél évig semmiféle eredményt nem tudtak elérni. 1926. október végén Hitler a Nemzetiszocialista Levelek szerkesztőjét, a kiváló szervezőt és a demagógiában – ha lehet – még őt is túlszárnyaló szónokot, Joseph Goebbelst nevezte ki a berlini Gau élére. Goebbels, akinek neve előtt a doktori cím germanisztikai végzettséget és egy megvédett disszertációt jelzett („A drámaíró Wilhelm von Schütz. Adalékok a romantikus dráma történetéhez”), harmadosztályú vasúti jeggyel a zsebében indult el, hogy átvegye hivatalát. Első teendője az volt, hogy megalakítsa az NSDAP-t támogató Szabadság Szövetséget, ebbe a szervezetbe tömörítve mindazokat, akik „a legodaadóbb hívei voltak a mozgalomnak és különleges anyagi áldozatokra is kötelezettséget vállaltak”. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a mindössze 300 tagot számláló, viszont annál több adóssággal rendelkező berlini szervezet heteken belül rendezte tartozásait, 1927. január 1-én új, jól berendezett párthelyiséget nyitott, majd februárban 10 000 márkáért gépkocsit vásárolt. Az ehhez szükséges pénzt is Goebbels teremtette elő — nyilvánvalóan nem a párttagság adakozásából. (Az összeg nagyságát érzékelteti, hogy a bérből és fizetésből élő munkavállalók átlagjövedelme ekkor havi 130 márka körül volt.)

Január 27-én a Berlinben legtöbb náci szavazóval rendelkező Spandau városrészben megrendezik az első nagygyűlést. (A „legtöbb” szavazó itt pontosan 137-et jelent; ennyi voksot kapott a városrészben az NSDAP az 1925 októberi helyi közigazgatási választásokon.) Március 20-án már véres összecsapást provokálnak a kommunistákkal a Lichterfelde-Ost pályaudvaron, hogy azt követően a győztesek első ízben adjanak ízelítőt Berlinben a későbbi zsidó pogromokból.

A „Lichterfeldi csata” — ahogyan azt a fellengzős elnevezésekkel nem takarékoskodó náci propaganda nevezte – két szempontból is érdekes. Egyrészt jól mutatja, hogy az NSDAP milyen módszerekkel kívánta felhívni a figyelmet valójában jelentéktelen erőt képviselő szervezetére, másrészt bizonyítja, hogy e szervezet korántsem „nagyságával” arányos anyagi eszközökkel rendelkezett.

Goebbels leírásában az eset – elhagyva a rá jellemző „színesítő” elemeket – a következőképp történt. Egy vidéki találkozón részt vett mintegy 50 fős náci csoport már a vonaton összeszólalkozott a kommunista védelmi szervezetnek, a Vörös Frontharcosok Szövetségének szintén Berlinbe tartó tagjaival. A szóváltás, mire a vonat a pályaudvarra ért, tettlegességgé fajult, amelynek során a horogkeresztesek maroknyi, de „ütőképes” csapata véresen összeverte, majd pedig a vagonból kidobálta a „több száz” kommunistát. Ezzel szemben a valóság: a vonaton hétszáz náci utazott, s nem harmadosztályú jeggyel, mint néhány hónappal korábban maga Goebbels, hanem a párt által bérelt különvagonokban. A „több száz frontharcos” helyett mindössze egy huszonhárom tagú kommunista csoport volt a szerelvényen, annak is – amint azt később egy náci lap véletlenül kifecsegte – harmadik kocsijában, más utasokkal együtt. A történet további része hiteles, viszont sem a jelentős számbeli fölényben lévő nácik provokálta verekedés, sem pedig a védtelen utcai járókelők ezt követő brutális bántalmazása nem volt alkalmas a náci propaganda céljaira. Hasonló okokból nem említették a korabeli „hiteles tudósítások” az akkoriban luxusnak számító különvagonokat. (A náci lapokban megjelent, bizonyos Wilfried Bade tollából származó 1934-es visszaemlékezés viszont említést tesz róluk, mégpedig anélkül, hogy észrevette volna, milyen képtelenségnek tűnik így az ötvenfős náci csoport legendája.)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a  blog nyitóoldalának jobb felső sarkában látható   piktogrammra kattintva Pay-Pal-on 

-vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!