A nagy kezdeményezés

(A munkások hősiességéről a hátországban.
A „kommunista szombatok” alkalmából)

A sajtóban sokat olvashatunk a vöröskatonák hősiességéről. A munkások és parasztok a kolcsakisták, a gyenyikinisták, s a földbirtokosok és tőkések egyéb csapatai ellen vívott harcban, a szocialista forradalom vívmányainak védelme során gyakran a bátorság és az állhatatosság csodáit művelik. Lassan és nehezen halad a tervszerűtlenség kiküszöbölése, a fáradtság és fegyelmezetlenség leküzdése, de, minden nehézség ellenére, mégiscsak halad. A szocializmus győzelméért tudatosan áldozatokat hozó dolgozó tömegek hősiessége — ez az alapja a Vörös Hadsereg új, bajtársi fegyelmének, újjászületésének, megszilárdulásának és növekedésének.

Nem kisebb figyelmet érdemel a munkások hősiessége a hátországban. Ebben a tekintetben egyenesen óriási jelentősége van a kommunista szombatoknak, melyeket a munkások a saját kezdeményezésükből rendeztek. Ez nyilván még csak kezdet, de rendkívül nagyfontosságú kezdet. Ez olyan fordulatnak a kezdete, amely nehezebb, mélyrehatóbb, alaposabb, döntőbb jelentőségű, mint a burzsoázia megdöntése, mert ez a magunk renyhesége, fegyelmezetlensége, kispolgári önzése fölötti győzelmet jelenti, győzelmet jelent azokon a szokásokon, amelyeket az átkozott kapitalizmus hagyott örökségül a munkásnak és parasztnak. Az új társadalmi fegyelmet, a szocialista fegyelmet akkor és csakis akkor teremtettük meg, akkor és csakis akkor válik lehetetlenné a visszatérés a kapitalizmushoz és válik valóban legyőzhetetlenné a kommunizmus, amikor ezt a győzelmet megszilárdítottuk.

A „Pravda” május 17-én A. Zs. elvtárs „Forradalmi módon végzett munka (Kommunista szombat)” című cikkét közli. Ez a cikk olyan fontos, hogy teljes egészében idézzük:

Forradalmi módon végzett munka
(kommunista szombat)

Az Oroszországi Kommunista Párt Központi Bizottságának levele arról, hogy a munkát forradalmi módon kell végezni, erős ösztönzést adott a kommunista szervezeteknek és a kommunistáknak. Az általános lelkesedés hatása alatt sok kommunista vasutas a frontra ment, a többség azonban nem hagyhatta el felelős munkahelyét és nem kereshetett új módszereket, hogy forradalmi módon végezze a munkát. A beérkezett vidéki jelentések, amelyek szerint a mozgósítás lassan megy, és a bürokratikus huzavona arra bírták a Moszkva— Kazán vasútvonal alkerületét, hogy figyelmét a vasúti gazdaság gépi berendezésére fordítsa. Kiderült, hogy a munkaerőhiány és a munka lecsökkent intenzitása folytán sürgős rendelések és gyors mozdonyjavítások szenvednek késedelmet. Május 7-én a Moszkva—Kazán vasútvonal alkerületéhez tartozó kommunisták és szimpatizánsok közös gyűlésén felvetették azt a kérdést, hogy a Kolcsak fölötti győzelem előmozdítását hangoztató szavakról át kell térni a tettekre. Az elfogadott javaslat így szól:

„Tekintettel a súlyos belső és külső helyzetre, annak érdekében, hogy az osztályellenség fölébe kerekedjünk, a kommunistáknak és a szimpatizánsoknak újra neki kell gyürkőzniök és szabad idejükből még egy órát ki kell szakítaniok munkára, azaz még egy órával meg kell toldaniok munkanapjukat, hogy a napi egy órákat egyberakva, szombaton egyhuzamban hat órán át fizikai munkát végezzenek és így azonnal reális értékeket termeljenek. Tekintettel arra, hogy a kommunistáknak a forradalom vívmányai érdekében még egészségüket és életüket sem szabad kímélniök, ezt a munkát díjtalanul végzik. A Kolcsak fölötti teljes győzelemig az egész alkerületben bevezetjük a kommunista szombatot.”

A gyűlés némi ingadozás után egyhangúlag elfogadta ezt a javaslatot.

Május 10-én, szombaton este 6 órakor a kommunisták és a szimpatizánsok katonai pontossággal megjelentek a munkahelyen, felsorakoztak és a mesterek minden fennakadás nélkül beosztották őket a munkára.

A forradalmi módon végzett munkának megvan az eredménye. A mellékelt táblázat mutatja az üzemeket és a munka jellegét.

A teljesített munka összértéke rendes munkabérben 5 000 rubel, ha a túlóradíjazás alapján számítjuk, másfélszer annyi.

A berakodásnál a munkaintenzitás 270%-kal múlja felül az átlagos munkásokét. Körülbelül ugyanilyen intenzitással végezték a többi munkát is.

			Óraszám
A munka helye	A munka megnevezése	A munkások száma	Egy ember dolgozott	Összesen	A elvégzett munka
Moszkva Mozdonyjavító műhely	A Perevo, Murom, Altair és Szizrany állomásokon levő mozdonyok és vasúti kocsik javításához szükséges anyagok és alkatrészek berakása	48 21 5	5 3 4	240 63 20	Beraktak 7500 pudot Kiraktak 1800 pudot
Moszkva Személy-vonatpark	Mozdonyok bonyolult folyamatos javítása	26	5	130	Összesen 1 ½ mozdony javítási munkálatait végezték
Moszkva Rendező	Folyamatos mozdonyjavítások	24	6	144	2 mozdony elkészült, 4 mozdony javítás alá kerülő alkatrészeit leszerelték
Moszkva Kocsiosztály	Személykocsi folyamatos javítása	12	6	72	2 harmadosztályú személykocsi
Petrovo Kocsijavító főműhely	Kocsijavítások és kisebb javítások szombaton, vasárnap	46 23	5 5	230 115	12 csukott és 2 nyitott teherszállító kocsi
	Összesen …..	205	–	1014	Összesen elkészült 4 mozdony és 16 vasúti kocsi. Ki és beraktak 9300 pudot

Kiküszöbölték a (sürgős) rendeléseknél a munkaerő hiánya és a bürokratikus huzavona következtében előállott hét naptól három hónapig terjedő késedelmet.

A munka végzése közben egyes csoportokat 30—40 percig feltartott az a körülmény, hogy a szerszámok (könnyen elvégezhető) javításokra szorultak.

A munkálatok vezetésére visszahagyott személyzet alig győzte az új munkákat előkészíteni, és talán nem sok túlzás van egy öreg mesternek abban a kijelentésében, hogy a kommunista szombaton, az öntudatlan és hanyag munkások munkájával összehasonlítva, egy hétre való munkát végeztek el.

Tekintettel arra, hogy a munkában olyanok is részt vettek, akik egyszerűen a Szovjethatalom őszinte hívei, és mivel a következő szombatokon az ilyeneknek nagy tömegére számítanak, tekintettel továbbá arra, hogy más kerületek követni szeretnék a Moszkva — Kazán vonal kommunista vasutasainak példáját, a helyi jelentések alapján részletesebben térek ki a kérdés szervezeti oldalára.

A munkában részvevők 10%-a volt olyan kommunista, aki állandóan az üzemben dolgozik. A többi felelős állásokat betöltő tisztviselő, illetve választott funkcionárius volt, a vasútvonal politikai megbízottjától kezdve egyes üzemek politikai megbízottaiig, továbbá szakszervezeti megbízottakig és a központi vasúti igazgatóságban, meg a Közlekedésügyi Népbiztosságban dolgozókig.

A lelkesedés és az összetartás a munkában példátlan volt. Amikor a munkások, irodai és igazgatósági tisztviselők gorombáskodás és viták nélkül megragadták egy személyvonat mozdonyának negyven-pudos kerékabroncsát és mint szorgos hangyák a helyére gurították, az embernek repesett a szíve a kollektív munka örömétől, és erősödött a munkásosztály győzelmének megingathatatlanságába vetett hite. A világ ragadozóinak nem fog sikerülni megfojtani a győzelmes munkásokat, az országon belül a szabotálok pedig hiába várják Kolcsakot.

A munka befejezése után a jelenlevők elé ritka kép tárult: vagy száz kommunista fáradtan, de örömtől csillogó szemekkel ünnepelte a munka sikerét az Internacionálé ünnepélyes hangjai mellett — és úgy tűnt, mintha a győzelmi himnusz győzelmes hullámai túlcsapnának a falakon és elömlenének a munkás Moszkván, mint a vízbedobott kő által felvert hullámok, szerteáradnának az egész dolgozó Oroszországon és új erőt öntenének a fáradtakba és az ingadozókba.

A. Zs.

E nagyszerű, „követésre méltó példa” értékelése során N. R. elvtárs a május 20-i „Pravdá”-ban ezzel a címmel megjelent cikkében a következőket írta:

„A kommunisták ehhez hasonló munkájának esetei nem mennek ritkaságszámba. Tudomásom van róla, hogy voltak ilyen esetek egy villanytelepen és különböző vasútvonalakon. A nyikolajevi vasútvonalon a kommunisták néhány éjszakán át túlóráztak, hogy felemeljenek egy, fordítókorongra esett mozdonyt; az északi vasútvonalon, télen, a kommunisták és szimpatizánsok több vasárnapon át dolgoztak, hogy a vasútvonalakról eltakarítsák a havat; sok teherpályaudvar pártsejtjei a szállítmányok fosztogatásának megakadályozására éjszakai őrjáratokat szerveznek az állomásokon — de az ilyen munka véletlenszerű volt, nem rendszeres. A kazáni elvtársak hozták be azt az újítást, amely ezt a munkát rendszeresíti, állandósítja. «A Kolcsak fölötti teljes győzelemig» — mondták ki határozatilag a kazáni elvtársak és ebben rejlik munkájuk jelentősége. A kommunisták és a szimpatizánsok a munkanapot a háború egész tartamára egy órával meghosszabbítják; ugyanakkor példát mutatnak a termelőmunkában.

Ezt a példát mások is követték eddig is és kell is követniök. Az Alekszander vasútvonal kommunistáinak és szimpatizánsainak nagygyűlése, megvitatva a hadihelyzetet és a kazáni elvtársak határozatát, a következő határozatot hozta: 1) Az Alekszander vasútvonal kommunistái és szimpatizánsai bevezetik a «kommunista szombatokat». Az első kommunista szombatot május 17-ére tűzik ki. 2) A kommunistákat és szimpatizánsokat példát mutató mintabrigádokba kell szervezni, amelyek arra vannak hivatva, hogy megmutassák a munkásoknak, hogyan kell dolgozni, és mit lehet a valóságban elvégezni a meglevő anyagokkal és szerszámokkal, a mostani élelmezés mellett.

A kazáni elvtársak azt mondják, hogy példájuk mély benyomást keltett és a legközelebbi szombatra jelentékeny számban várnak a munkára pártonkívüli munkásokat. Amikor ezeket a sorokat írom, az Alekszander vasútvonal műhelyeiben még nem kezdődött meg a kommunisták túlórázása, de alighogy híre kelt a tervezett munkának, a pártonkívüli tömeg máris megmozdult, megszólalt. «Mi tegnap nem tudtuk, különben mi is felkészültünk volna és szintén dolgoztunk volna», «a jövő szombaton feltétlenül eljövök» — hangzik mindenfelől. Az ilyenfajta munka igen nagy benyomást kelt.

A kazáni elvtársak példáját követnie kell a hátország minden kommunista sejtjének. Nemcsak a moszkvai vasúti csomópont kommunista sejtjeinek — Oroszország valamennyi pártszervezetének követnie kell ezt a példát. A falusi kommunista sejtek is lássanak hozzá elsősorban ahhoz, hogy megműveljék a vöröskatonák földjét és segítsék családjaikat.

A kazáni elvtársak első kommunista szombatjukon a munkát az Internacionálé éneklésével fejezték be. Ha Oroszország minden kommunista szervezete követi és következetesen valóra váltja ezt a példát, akkor az Oroszországi Szovjet Köztársaság a legközelebbi nehéz hónapokkal úgy fog megbirkózni, hogy a köztársaság minden dolgozója az Internacionálé hangjainak harsogása mellett dolgozik …

Munkára fel, kommunista elvtársak!”

1919. május 23-án a „Pravda” közölte, hogy

„május 17-én az Alekszander vasútvonalon megtartották az első «kommunista szombatot». 98 kommunista és szimpatizáns a közös gyűlés határozatának megfelelően öt órát dolgozott a munkaidején túl ingyen, csak arra volt joguk, hogy fizetés ellenében másodszor ebédeljenek, emellett az ebédhez, ugyancsak pénzért, megkapták a fizikai munkásoknak járó félfont kenyéradagot”

Jóllehet a munka gyengén volt előkészítve és gyengén volt megszervezve, a munka termelékenysége kétszer- háromszor magasabb volt a szokottnál.

Például:

5 vasesztergályos 4 óra alatt 80 tengelyt készített el. A termelékenység a szokásos munkateljesítményhez viszonyítva 213 százalék.

20 segédmunkás 4 óra alatt 600 pud régi anyagot és 70 darab 3 és fél pudos kocsirúgót, összesen 850 pudot hordott össze. A termelékenység a szokásos teljesítményhez viszonyítva 300 százalék.

„Az elvtársak ezt azzal magyarázzák, hogy a rendes munkaidőben sokszor elege van az embernek a munkából, megunja a munkát, itt pedig szívesen, lelkesen dolgoznak. Most azonban már restelni fogják, ha a rendes munkaidőben kevesebbet termelnek, mint a kommunista szombatokon.”

„Most sok pártonkívüli munkás kijelenti, hogy részt akar venni a kommunista szombatokon. A mozdonyok személyzetét felszólítják, hogy szombatra a mozdony-«temetőből» hozzanak ki egy mozdonyt, javítsák meg és adják át a forgalomnak.

Hírt kaptunk arról, hogy a Vjazma vonalon is folyamatban van az ilyen szombatok szervezése.”

Arról, hogyan folyik a munka ezeken a kommunista szombatokon, A. Gyacsenko elvtárs ír a „Pravda” június 7-i számában. Idézzük „Feljegyzések a kommunista szombatról” című cikkének legfontosabb részét:

„Nagy örömmel készültem egy elvtársammal együtt arra, hogy a párt vasúti alkerületének határozata értelmében «ledolgozzam» a szombati szolgálatomat, egy időre, néhány órára, pihentessem az agyamat és dolgoztassam izmaimat… A vasútvonal fafeldolgozó üzemébe osztottak be bennünket. Megérkeztünk, észrevettük a mieinket, üdvözöltük egymást, eltréfálgattunk, összeszámoltuk az erőket — harmincan voltunk . . . Előttünk pedig egy «szörnyeteg» fekszik, egy meglehetősen nehéz gőzkazán, úgy 600—700 pudos, és pont ezt kell nekünk «átrakni», azaz egynegyed vagy egyharmad versztnyire átgurítani a talapzatra. Kételyeink támadnak … De már hozzá is fogunk: az elvtársak egyszerűen fahengereket helyeztek a kazán alá, két kötelet erősítettek rá és a munka megkezdődött … Nem egykönnyen mozdult el helyéről a kazán, de mégis elindult, örülünk, hiszen oly kevesen vagyunk … hiszen ugyanezt a kazánt majdnem két hét hosszat tologatták nemkommunista munkások, háromszor annyian, mint mi, de a kazán makacskodott, amíg mi nem jöttünk … Egy órát, keményen, összetartással dolgozunk, csoportvezető elvtársunk ütemes vezényszavára: «Egy, kettő, Károm», és a kazán mozog, igen, mozog. Egyszerre, mi történt? Váratlanul egész sor elvtárs nevetséges módon elvágódott — a kezükben levő kötél követett el «árulást» … De csak egy percig álltunk: erősebb kötelet teszünk rá … Este van, már észrevehetően sötétedik, de még egy kis dombbal kell megbirkóznunk, aztán már rövidesen megvagyunk a munkával. Karjaink csak úgy ropognak, ég a tenyerünk, kimelegedünk, teljes erővel nekigyürkőzünk — és a dolog halad. Nézi a «főnök», sikerünk láttára elresteli magát s önkéntelenül szintén nekiakaszkodik a kötélnek: segíts! már régen itt az ideje! Egy vöröskatona ránk bámul. Kezében harmonika. Mit gondol rólunk? Micsoda emberek ezek? Mit akarnak ezek szombaton, amikor mindenki otthon ül? Én nem engedem, hogy sokáig törje a fejét és odakiáltok: «Elvtárs! Játssz el valami víg nótát, hiszen mi nem akármilyen napszámosok vagyunk, hanem igazi kommunisták: látod, hogy ég a kezünk alatt a munka, nem henyélünk, hanem keményen megmarkoltuk. » A vöröskatona óvatosan leteszi a harmonikáját és siet megfogni a kötelet. . .

U. elvtárs szép tenorjával rákezdi a «Ravasz ánglius» nótát. Mi kísérjük és zengve száll a munkásnóta: «Hej, te bunkócska, te drága …»

Izmaink elfáradtak a szokatlan munkától, fáj a vállunk, a hátunk, de… holnap szabadnap, pihenőnap, kialhatjuk magunkat. A cél közel van és «szörnyetegünk» némi ingadozás után már majdnem ott van a talapzaton: rakjátok alá a deszkákat, állítsátok a talapzatra! — hadd dolgozzék ez a kazán, már régen elvárják tőle. Mi pedig csoportosan bemegyünk a szobába, a helyi sejt «klubjába», amely tele van aggatva plakátokkal, tele van rakva fegyverekkel, jól ki van világítva, és miután szépen elénekeltük az «Internacionálét», teát iszunk «rummal», sőt kenyeret is eszünk hozzá. A helybeli elvtársak vendégszeretete a nehéz munka után olyan jól esett, hogy jobban nem is eshetett. Melegen elbúcsúzunk az elvtársaktól, aztán sorakozunk. Az álmos utca éjszakai csendjét forradalmi nóták verik fel, lépések ütemes dobbanása kíséri az éneket: «Fel, vörösök, proletárok!» «Fel, fel, ti rabjai a földnek» — hangzik a mi Internacionálénk és a munka éneke.

Elmúlt egy hét. Kezünk és vállunk pihent és megyünk a «szombatra», most már 9 versztnyire, vasúti kocsikat javítani Perovóba utazunk. Az elvtársak az «amerikai» kocsi tetejére másztak és szépen, dallamosan éneklik az «Internacionálét». Az utazóközönség hallgatja és szemmelláthatóan csodálkozik. Egyenletesen kattognak a vonat kerekei és mi, akik már nem tudtunk felmászni, «kétségbeesett» utasok módjára az «amerikai» kocsi lépcsőin lógunk. Itt az állomás, már helyben vagyunk, átmegyünk egy hosszú udvaron és G. politikai megbízott elvtárs örömmel üdvözöl:— Munka, az van, de kevés az ember! Mindössze harmincan vannak, pedig 6 órán belül közepes javításra vár tizenhárom vasúti kocsi! Itt állnak a kijelölt pároskerekek, nemcsak üres kocsik vannak itt, hanem még egy tele tartály is van … de sebaj, «belejövünk», elvtársak!

Ég a kezünk alatt a munka. Öt elvtárssal együtt darukkal, azaz hogy emelőkkel dolgozom. Ezek a 60 és 70 pudos pároskerekek vállaink nyomására és a «csoportvezető» által irányított két emelő segítségével élénken és könnyen ugrálnak át egyik vágányról a másikra. Az egyik párat elszállították — új áll a helyén. Most már mindegyiknek megvan a maga helye, és mi ezt az elhasznált ócskaságot a síneken át villámgyorsan a szertár felé «tuszkoljuk»… Egy, kettő, három — a vas forgódaru máris felemeli őket a levegőbe és máris eltűnnek a vágányokról. Onnan, a sötétből, kalapácsütések hangzanak, ott az elvtársak, mint a méhek, szorgalmasan javítják «beteg» vagonjaikat. Asztalosmunkát végeznek, festenek, a vagontetőt javítják, — örömünkre és politikai megbízottunk örömére csak úgy ég a munka. Az egyik helyen a kovácsok is igényt tartanak segítségünkre. Egy mozgó kovácsműhelyben izzó «csatlórúd» fekszik, azaz a vasúti kocsik összekapcsoló rúdja, amelynek kampóját egy ügyetlen lökés elferdítette. A fehér, szikrázó rudat üllőre helyezik és egy tapasztalt elvtárs szemmértéke szerint, ügyes ütéseink nyomán a rúd felölti rendes alakját. Még fehéres-vörös, de máris vállunkra emeljük, gyorsan a helyére visszük és szikrázóan a vasnyílásba helyezzük — néhány ütés és helyben van. A vasúti kocsi alá mászunk. Ezeknek a kapcsolóknak és rudaknak nem is olyan egyszerű a szerkezete, mint ahogy az ember hinné: egész rendszer szegecsekkel és tekercsrúgóval…

A munka gyorsan halad, egyre sötétedik, a fáklyák fénye egyre erősödik. Nemsokára végzünk. Az elvtársak egy része egy keréktalprakásnál «kötött ki» és forró teát «szürcsöl». Hűvös májusi éjszaka van és szép az égen az újhold sarlója. Tréfás szavak, kacagás, egészséges humor.— G. elvtárs, hagyd abba, elég neked 13 kocsi.

De G. elvtársnak ez kevés.

Kiittuk a teánkat, rázendítünk győzelmi dalunkra és megyünk a kijárat felé …”

A „kommunista szombatok” szervezésére irányuló mozgalom nem korlátozódik Moszkvára. Június 6-án a „Pravda” a következő hírt közölte:

„Tverben május 31-én folyt le az első kommunista szombat. A vasúton 128 kommunista dolgozott. Három és fél óra alatt beraktak és kiraktak 14 vagont, megjavítottak három mozdonyt, felfűrészeltek 10 öl fát és még más munkákat is végeztek. A szakképzett kommunista munkások munkája tizenháromszorosán meghaladta a szokásos termelékenységet.”

Továbbá, a „Pravda” június 8-i számában ezt olvassuk:

Kommunista szombatok

„Szarátov, június 5. Válaszul a moszkvai elvtársak felhívására, a kommunista vasutasok pártgyűlésükön elhatározták, hogy szombatonként a népgazdaság javára a rendes munkaidőn túl öt órát ingyenesen fognak dolgozni.”

* * *

A legrészletesebben és legteljesebben idéztem a kommunista szombatokról szóló jelentéseket, mert itt kétségtelenül a kommunista építés egyik legfontosabb oldalát látjuk magunk előtt, amelyre sajtónk nem fordít kellő figyelmet, s amelyet mi valamennyien még nem eléggé értékeltünk.

Kevesebb politikai fecsegést, több figyelmet a kommunista építés legegyszerűbb, de eleven, az életből vett, az életben kipróbált tényeire — ezt a jelszót fáradhatatlanul ismételni kell mindannyiunknak, íróinknak, agitátorainknak, propagandistáinknak, szervezőinknek stb.

Természetes és elkerülhetetlen dolog, hogy a proletárforradalmat követő első időben a fő és alapvető feladat foglalkoztat bennünket leginkább: a burzsoázia ellenállásának letörése, a győzelem a kizsákmányolókon, összeesküvésük elnyomása (mint például „a rabszolgatartók összeesküvése” Petrográd átadására, amely összeesküvésben mindenki részt vett, kezdve a feketeszázaktól és a kadetoktól a mensevikekig és eszerekig). De párhuzamosan ezzel a feladattal, ugyanilyen elkerülhetetlenül — és minél tovább, annál inkább — napirendre kerül a pozitív kommunista építésnek, az új gazdasági viszonyok, az új társadalom megteremtésének még lényegesebb feladata.

A proletárdiktatúra — amint erre már ismételten rámutattam, többek között március 12-én, a Petrográdi Szovjet ülésén mondott beszédemben — nemcsak erőszak a kizsákmányolókkal szemben, sőt nem is legfőképpen erőszak. Ennek a forradalmi erőszaknak gazdasági alapja, életképességének és sikerének záloga az, hogy a proletariátus a társadalmi munkaszervezetnek magasabb típusát képviseli és valósítja meg, mint a kapitalizmus. Ez a lényeg. Ez a kommunizmus elkerülhetetlen teljes győzelmének erőforrása, záloga.

A társadalmi munka hűbéri szervezete a deresfegyelemre támaszkodott, és emellett a dolgozók, akiket maroknyi földesúr rabolt és gyötört, a legteljesebb sötétségben és megfélemlítettségben éltek. A társadalmi munka kapitalista szervezete az éhség fegyelmére támaszkodott, s a dolgozók óriási tömege a polgári kultúra és polgári demokrácia minden haladása ellenére, még a legelőrehaladottabb, legcivilizáltabb és legdemokratikusabb köztársaságokban is, a bérrabszolgák vagy leigázott parasztok tudatlan és megfélemlített tömege maradt, amelyet maroknyi kapitalista fosztogatott és gyötört. A társadalmi munka kommunista szervezete, amely felé az első lépés a szocializmus, maguknak a dolgozóknak szabad és tudatos fegyelmére támaszkodik, akik lerázták mind a földbirtokosok, mind a kapitalisták igáját, és mindinkább erre fog támaszkodni.

Ez az új fegyelem nem az égből pottyan és nem jámbor óhajok szülötte, hanem a kapitalista nagyüzemű termelés anyagi feltételeiből és csakis azokból nő ki. Ezek nélkül az új fegyelem nem lehetséges. Ezeknek az anyagi feltételeknek hordozója vagy megvalósítója pedig egy bizonyos történelmi osztály, amelyet a nagykapitalizmus hozott létre, szervezett meg, tömörített, iskolázott, világosított fel és edzett meg. Ez az osztály — a proletariátus.

A proletariátus diktatúrája, ha ezt a latin, tudományos, történelmi-filozófiai kifejezést egyszerű nyelvre lefordítjuk, ezt jelenti:

csakis egy bizonyos osztály, mégpedig a városi és általában a gyári, az ipari munkások képesek arra, hogy vezessék a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét a tőke igájának megdöntéséért folyó harcban, a tőke megdöntése folyamán, a győzelem megtartásáért és megszilárdításáért folyó egész harcban, az új szocialista társadalmi rend megteremtésének művében, az osztályok teljes megszüntetéséért folyó egész harcban. (Zárójelben megjegyezzük: a szocializmus és kommunizmus között tudományos szempontból csak az a különbség, hogy az előbbi a kapitalizmusból kinövő új társadalom első fokát jelenti, az utóbbi — ennek a társadalomnak magasabb, további fokát.)

A „berni”, a sárga Internacionálénak az a bűne, hogy vezérei csak szavakban ismerik el az osztályharcot és a proletariátus vezetőszerepét, de félnek végiggondolni a dolgot, félnek éppen attól az elkerülhetetlen következtetéstől, amely különösen rettegésben tartja a burzsoáziát és teljesen elfogadhatatlan számára. Félnek elismerni, hogy a proletariátus diktatúrája szintén olyan időszak, melyben osztályharc folyik, ami elkerülhetetlen, míg az osztályok meg nem szűntek, s ami változtatja formáit és különösen elkeseredetté, különösen sajátszerűvé válik a tőke megdöntését követő első időben. A proletariátus. miután kivívta a politikai hatalmat, nem szünteti be az osztályharcot, hanem folytatja — persze más viszonyok között, más formában, más eszközökkel — egészen az osztályok megszüntetéséig.

De mit jelent „az osztályok megszüntetése”? Mindenki, aki magát szocialistának nevezi, elismeri a szocializmusnak ezt a végső célját, de korántsem mindenki veszi alaposan fontolóra ennek a jelentőségét. Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.

Világos, hogy az osztályok teljes megszüntetéséhez nemcsak a kizsákmányolókat, a földbirtokosokat és kapitalistákat kell megdönteni, nemcsak ezek tulajdonát kell megszüntetni, hanem meg kell szüntetni a termelési eszközök mindenféle magántulajdonát is, meg kell szüntetni mind a város és a falu közötti különbséget, mind pedig a fizikai munkát végző emberek és a szellemi munkát végző emberek közötti különbséget. Ez igen hosszadalmas dolog. Eléréséhez óriási lépéssel kell előbbrevinni a termelőerők fejlődését, le kell küzdeni a kisüzemű termelés nagyszámú maradványának ellenállását (gyakran passzív ellenállását, mely különösen szívós, s amelyet különösen nehéz leküzdeni), le kell küzdeni az e maradványokkal összefüggő szokások és renyheség roppant erejét.

Annak feltételezése, hogy valamennyi „dolgozó” egyformán képes erre a munkára, nem volna más, mint az özönvíz előtti, Marx előtti szocialisták üres frázisa vagy illúziója. Mert ez a képesség nem adódik önmagától, hanem történetileg fejlődik ki és csak a kapitalista nagyüzemű termelés anyagi feltételeiből fejlődik ki. A kapitalizmusból a szocializmus felé vezető út elején ez a képesség csak a proletariátusban van meg. A proletariátus, először, azért tudja teljesíteni a rá háruló óriási feladatokat, mert a civilizált társadalmak legerősebb és élenjáró osztálya; másodszor, azért, mert a legfejlettebb országokban a lakosság többségét alkotja; harmadszor, azért, mert az elmaradott kapitalista országokban, mint amilyen Oroszország, a lakosság többsége a félproletárokhoz, vagyis azokhoz az emberekhez tartozik, akik az év egy részében állandóan proletármódra élnek, akik állandóan úgy keresik meg a kenyerüket, hogy részben bérmunkára szegődnek el a kapitalista üzemekbe.

Aki úgy próbálja megoldani a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet feladatait, hogy a szabadságról, egyenlőségről, a demokráciáról általában, a munkademokrácia egyenlőségéről stb. hangoztatott általános frázisokból indul ki (mint Kautsky, Martov és a berni, sárga Internacionálé többi hőse teszi), az ezzel csak a maga kispolgári, filiszteri, nyárspolgári természetét árulja el, eszmei tekintetben szolgamódra a burzsoázia után kullog. Ezt a feladatot csak úgy lehet helyesen megoldani, ha konkrétan tanulmányozzuk azt a sajátos viszonyt, amely a politikai hatalom birtokába jutott külön osztály, nevezetesen a proletariátus és a dolgozó lakosság nemproletár, valamint félproletár tömegei között kialakul, márpedig ez a viszony nem képzeletszülte harmonikus, nem „eszményi” körülmények között alakul ki, hanem a burzsoázia részéről kifejtett bősz és sokoldalú ellenállás reális körülményei közepette.

A lakosság — leginkább pedig a dolgozó lakosság — óriási többsége bármelyik kapitalista országban, köztük Oroszországban is, ezerszer tapasztalta a saját bőrén és hozzátartozóinál a tőke nyomását, fosztogatását, a különféle durva szidalmazásokat. Az imperialista háború — vagyis az emberek tízmillióinak legyilkolása annak a kérdésnek eldöntése céljából, hogy az angol vagy a német tőke szerezze-e meg az elsőséget az egész világ kirablásában — rendkívül kiélezte, növelte, elmélyítette ezeket a megpróbáltatásokat, és rákényszerítette az embereket, hogy azokat tudatosan felismerjék. Innen ered a lakosság óriási többségének és különösen a dolgozó tömegeknek elkerülhetetlen rokonszenve a proletariátus iránt, azért, mert a proletariátus hősies bátorsággal, forradalmi kíméletlenséggel lerázza a tőke igáját, megdönti a kizsákmányolókat, elnyomja ellenállásukat és saját vére árán tör utat az új társadalom megteremtése felé, amelyben nem lesz helyük kizsákmányolóknak.

Bármilyen nagyok, bármennyire elkerülhetetlenek is a dolgozó lakosság nemproletár és félproletár tömegeinek kispolgári ingadozásai, tétovázása, hogy nem volna-e jobb visszatérni a polgári „rendhez”, a burzsoázia „védőszárnyai” alá, ezek a tömegek mégis kénytelenek elismerni, hogy az erkölcsi és politikai tekintély a proletariátus oldalán van, amely nemcsak megdönti a kizsákmányolókat és elnyomja ellenállásukat, de új, magasabbrendű társadalmi kapcsolatot, társadalmi fegyelmet teremt: a tudatos és egyesült dolgozók fegyelmét, akik nem ismernek maguk fölött semmiféle igát és semmiféle hatalmat, kivéve a saját egyesülésük hatalmát, a saját tudatosabb, bátrabb, tömörültebb, forradalmibb, állhatatosabb élcsapatuk hatalmát.

A proletariátusnak ahhoz, hogy győzzön, hogy megteremtse és megszilárdítsa a szocializmust, kettős, illetve kettősségében egységes feladatot kell megoldania: először, a tőke elleni forradalmi harcban tanúsított határtalan bátorságával magával kell ragadnia a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét, magával kell ragadnia, szerveznie és vezetnie kell ezt a tömeget a burzsoázia megdöntése és minden ellenállási kísérletének teljes elnyomása céljából; másodszor, maga után kell vonnia a dolgozók és kizsákmányoltak egész tömegét, továbbá valamennyi kispolgári réteget az új gazdasági építés útjára, az új társadalmi kapcsolat, az új munkafegyelem, az új munkaszervezet megteremtésének útjára, amely a tudomány és a kapitalista technika legújabb vívmányait a nagyüzemű szocialista termelést létrehozó öntudatos dolgozók tömeges egyesülésével kapcsolja egybe.

Ez a második feladat nehezebb az elsőnél, mert semmiesetre sem oldható meg egyetlen hősies fellángolással, hanem a tömegek közt végzett hétköznapi munkához szükséges legtürelmesebb, legállhatatosabb, legnagyobb hősiességet követeli meg. De ez a feladat lényegesebb is az elsőnél, mert a burzsoázia fölötti győzelemhez szükséges erő legmélyebbről fakadó forrása, s a győzelem tartósságának és megdönthetetlenségének egyetlen záloga végső fokon csakis az új, magasabbrendű társadalmi termelési mód lehet, amely a kapitalista és kispolgári termelést a nagyüzemű szocialista termeléssel váltja fel.

* * *

A „kommunista szombatoknak” éppen azért van óriási történelmi jelentőségük, mert a munka termelékenységének fokozása, az új munkafegyelemre való áttérés, a szocialista gazdasági és életviszonyok létrehozása terén a munkások öntudatos és önkéntes kezdeményezését mutatják meg nekünk.

Azoknak a kisszámú, helyesebben mondva, egészen ritkaságszámba menő német polgári demokratáknak egyike, akik az 1870—187l-es évek tanulságai után nem a sovinizmushoz és nem a nemzeti liberalizmushoz, hanem a szocializmushoz jutottak el, J. Jacoby mondotta, hogy egyetlen munkásegyesület megalapításának nagyobb történelmi jelentősége van, mint a sadowai ütközetnek. Ez igaz. A sadowai ütközet azt a kérdést döntötte el, hogy a német nemzeti kapitalista állam megteremtésénél a két polgári monarchia, az osztrák és a porosz monarchia közül melyiké legyen az elsőség. Az, hogy egy munkásegyesületet alapítottak, a proletariátusnak a burzsoázia fölötti, világméretekben való győzelme felé jelentett egy kis lépést, így mi is elmondhatjuk, hogy az első kommunista szombat, amelyet Moszkvában 1919 május 10-én a Moszkva — Kazán vasútvonal munkásai rendeztek, nagyobb történelmi jelentőséggel bír, mint Hindenburg vagy Foch és az angolok bármelyik győzelme az 1914 — 1918-as imperialista háborúban. Az imperialisták győzelmei nem jelentenek mást, mint a munkásmilliók lemészárlását az angol, amerikai és francia milliárdosok profitjáért, nem jelentenek mást, mint a pusztuló, elhájasodott, elevenen rothadó kapitalizmus vadállati kegyetlenkedését. A Moszkva—Kazán vasútvonal munkásainak kommunista szombatja egy sejtje annak az új, szocialista társadalomnak, amely a föld minden népét megszabadítja a tőke igájától és a háborúktól.

A burzsoá urak és csatlósaik — a mensevikeket és eszereket is beleértve —, akik megszokták, hogy a „közvélemény” képviselőinek tartsák magukat, természetesen kigúnyolják a kommunisták reménységeit és ezeket a reményeket „virágcserépben növő faóriásnak” tartják, gúnyolódnak azon, hogy a lopásoknak, a naplopásnak, a termelékenység hanyatlásának, a nyersanyag tönkretevésének, a termékek tönkretevésének stb. tömeges eseteihez képest milyen csekély a kommunista szombatok száma. Mi azt feleljük ezeknek az uraknak: ha a polgári értelmiség a dolgozók szolgálatába állítaná tudását, nem pedig az orosz és külföldi kapitalistákat szolgálná hatalmuk visszaállítása érdekében, akkor az átalakulás gyorsabban és békésebben haladna. Ez azonban utópia, mert a kérdést az osztályharc dönti el, az értelmiség többsége pedig a burzsoáziához húz. Nem az értelmiség segítségével, hanem (legalábbis az esetek többségében) az értelmiség ellenállása ellenére fog győzni a proletariátus olymódon, hogy félresöpri útjából a javíthatatlan burzsoá intellektueleket, átgyúrja, átneveli, befolyási körébe vonja az ingadozókat és fokozatosan mind nagyobb részüket állítja a maga oldalára. A kárörvendezés az átalakulás nehézségein és balsikerein, a pánikkeltés, a régihez való visszatérés hirdetése — mindezek a burzsoá értelmiség osztályharcának eszközei és fogásai. A proletariátus ezzel nem engedi becsapni magát.

De vajon, ha érdemben vizsgáljuk a kérdést, előfordult-e a történelemben, hogy egy új termelési mód azonnal gyökeret vert, a balsikerek, hibák, visszaesések hosszú sorozata nélkül? Az orosz faluban félszázaddal a jobbágyság eltörlése után is jócskán maradt még hűbéri csökevény. Amerikában félszázaddal a néger-rabszolgaság eltörlése után a négerek legnagyobbrészt még félig rabszolgasorban voltak. A burzsoá intellektuelek, a mensevikeket és eszereket is beleértve, hívek maradnak önmagukhoz azzal, hogy a tőkét szolgálják és továbbra is elejétől végig hazug érvekkel hozakodnak elő: a proletárforradalom előtt azt vetették szemünkre, hogy utópisták vagyunk, a proletárforradalom után meg azt követelik tőlünk, hogy fantasztikus gyorsasággal küszöböljük ki a múlt minden nyomát!

Mi azonban nem vagyunk utópisták és ismerjük a polgári „érvek” valódi értékét, tudjuk azt is, hogy a forradalom után, bizonyos ideig, az erkölcsökben a régi nyomai még feltétlenül túlsúlyban lesznek az új hajtásai fölött. Amikor az új éppen csak megszületett, a régi, bizonyos ideig, mindig erősebb az újnál, ez mindig így szokott lenni, a természetben és a társadalmi életben egyaránt. A csúfolódás azon, hogy az új hajtásai gyengék, az intellektuelek olcsó kétkedése és más efféle — mindez, lényegében, a burzsoázia osztályharcának módszere a proletariátus ellen, a kapitalizmus védekezése a szocializmussal szemben. Gondosan kell tanulmányoznunk az új hajtásait, a legnagyobb figyelmet kell tanúsítanunk irányukban, minden eszközzel elő kell segítenünk növekedésüket és „ápolnunk” kell ezeket a zsenge hajtásokat. Néhány feltétlenül elpusztul közülük. Nem kezeskedhetünk azért, hogy éppen a „kommunista szombatok” fognak különösen fontos szerepet játszani. Nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy az új minden néven nevezendő hajtását támogatnunk kell, s majd az élet kiválasztja közülük a legéletrevalóbbakat. Ha egy japán tudósnak azért, hogy az embereknek a vérbaj legyőzésében segítsen, elég türelme volt ahhoz, hogy kipróbáljon 605 vegyi készítményt, amíg elő nem állította a 606-ot, azt a készítményt, amely megfelelt bizonyos követelményeknek, akkor azoknak, akik nehezebb feladatot akarnak megoldani, akik a kapitalizmust akarják legyőzni, elég kitartással kell rendelkezniük száz meg száz új harci módszer, eljárás, eszköz kipróbálásához, hogy ilyenformán kidolgozzák azokat, amelyek a legalkalmasabbak.

A „kommunista szombatok” azért annyira fontosak, mert azokat egyáltalán nem olyan munkások kezdeményezték, akik különösen jó viszonyok között élnek, hanem különböző szakmákhoz tartozó munkások, köztük szakképzettség nélküli, tanulatlan munkások, akik közönséges, azaz a legnehezebb viszonyok között élnek. Mi mindannyian jól ismerjük a munkatermelékenység csökkenésének, ami nemcsak Oroszországban, de az egész világon megfigyelhető, a legfőbb okát; ez az ok: az imperialista háború nyomában járó pusztulás és nyomorúság, elkeseredés és fáradtság, a betegségek és a hiányos táplálkozás. Ez utóbbi fontosság szempontjából első helyen áll. Az ok — az éhínség. Ahhoz viszont, hogy az éhínséget kiküszöböljük, növelni kell a munka termelékenységét a mezőgazdaságban is, a közlekedésben is, az iparban is. Tehát holmi bűvös kör féle áll elő: hogy a munka termelékenységét növeljük, meg kell szabadulnunk az éhínségtől, hogy megszabaduljunk az éhínségtől, növelnünk kell a munka termelékenységét.

Tudjuk, hogy a gyakorlatban az ilyen ellentmondások a bűvös kör áttörésével oldódnak meg, azzal, hogy a tömegek hangulatában fordulat áll be egyes csoportok hősies kezdeményezése következtében, amely az ilyen fordulat hátterében nem ritkán döntő szerepet játszik. A moszkvai segédmunkások és a moszkvai vasutasok (természetesen a többségre gondolok, nem pedig maroknyi spekulánsra, az igazgatóságokban lebzselőkre és más efféle fehérgárdista csőcselékre) — azok közé a dolgozók közé tartoznak, akik kétségbeejtően nehéz körülmények között élnek. Állandóan elégtelen a táplálkozásuk, de most, az új termés előtt, a közellátási helyzet általános megrosszabbodása következtében — egyenesen éheznek. És ezek az éhes munkások, akiket a burzsoázia, a mensevikek és az eszerek dühös ellenforradalmi agitációja vesz körül, „kommunista szombatokat” rendeznek, minden fizetés nélkül túlóráznak, és annak ellenére, hogy fáradtak, agyongyötörtek, kimerültek az éhségtől, a munka termelékenységének óriási emelkedését érik el. Hát nem óriási hősiesség ez? Hát nem világtörténelmi jelentőségű fordulat kezdete ez?

A munka termelékenysége, ez végeredményben a legfontosabb, a legfőbb az új társadalmi rend győzelme szempontjából. A kapitalizmus a munka olyan termelékenységét hozta létre, amilyet a hűbériség nem ismert. A kapitalizmust azzal lehet véglegesen legyőzni és azzal fogjuk véglegesen legyőzni, hogy a szocializmus a munkának új, sokkal magasabbfokú termelékenységét hozza létre. Ez igen nehéz és igen hosszadalmas dolog, de megkezdtük és ez a legfontosabb. Ha az éhező Moszkvában 1919 nyarán az éhező munkások, akik az imperialista háború négy nehéz évét, utána pedig a még nehezebb polgárháború másfél évét élték át, meg tudták kezdeni ezt a nagy művet, milyen lesz a további fejlődés, amikor majd győzünk a polgárháborúban és kiharcoljuk a békét?

A kommunizmus a kapitalizmussal szemben az önkéntes, a tudatos, az egyesült, a modern technikát felhasználó munkások magasabbfokú munkatermelékenységét jelenti. A kommunista szombatok rendkívül becsesek, a kommunizmus tényleges csíráját jelentik, ez pedig igen ritka dolog, mert mi azon a fokon vagyunk, amikor „csak az első lépéseket tesszük a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet felé” (mint azt pártunk programja igen helyesen mondja).

A kommunizmus ott kezdődik, mikor az egyszerű munkás önfeláldozóan nehéz munkával megbirkózva kezd gondoskodni a munka termelékenységének emeléséről, arról, hogy minden pud gabonát, szenet, vasat és egyéb terméket megőrizzen, bár azokat nem személyesen a dolgozó kapja, nem is „hozzátartozói”, hanem „távolállók”, azaz a társadalom egésze, tíz és százmillió ember, akik eleinte egy szocialista államban, később a Szovjet Köztársaságok Szövetségében egyesülnek.

Karl Marx a „Tőké”-ben kigúnyolja az emberi szabadságjogok polgári demokrata alapokmányának dagályosságát és ünnepélyességét, ezt az egész frázishalmazt a szabadságról, egyenlőségről és testvériségről általában, amely minden országban elkápráztatja a nyárspolgárokat és filisztereket, az aljas berni Internacionálé mostani aljas hőseit is beleértve. Marx a jogok e dagályos kinyilatkoztatásával szembeállítja a proletariátus egyszerű, szerény, a tárgyra szorítkozó, mindennapi kérdésfeltevését: a munkanap törvényes megrövidítése az állam részéről — ez a proletariátus kérdésfeltevésének egyik tipikus példája. Marx megjegyzésének találó volta és egész mélysége annál világosabb, annál nyilvánvalóbb lesz előttünk, minél jobban kibontakozik a proletárforradalom tartalma. Az igazi kommunizmus „formulái” éppen abban különböznek a Kautskyk, a mensevikek, az eszerek és kedves berni „atyafiaik” dagályos, körmönfont és ünnepélyes frázishalmazaitól, hogy mindent a munkafeltételekre vezetnek vissza. Kevesebb fecsegést a „munkademokráciáról”, a „szabadságról, egyenlőségről, testvériségről”, a „népuralomról” és más effélékről: napjaink öntudatos munkása és parasztja ezekben a felfújt frázisokban ugyanolyan könnyen felfedezi a polgári intellektuel szélhámosságát, mint ahogy az élettapasztalattal bíró embernek elég, ha ránéz a „gentleman” kifogástalanul „sima” képére és külsejére, s azonnal, csalhatatlanul megállapítja: „Minden valószínűség szerint csirkefogó.”

Kevesebb dagályos frázist, több egyszerű, hétköznapi munkát, gondoskodjunk a pud gabonáról meg a pud szénről! Fordítsunk több gondot arra, hogy ez az éhező munkásnak és a lerongyolódott, ruhátlan parasztnak oly szükséges pud gabona és pud szén ne üzérkedés útján, ne kapitalista ügyletek révén kerüljön elő, hanem az egyszerű dolgozók — az olyanok, mint a Moszkva—Kazán vasútvonal segédmunkásai és vasutasai — tudatos, önkéntes, odaadóan hősies munkája révén.

Mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy a forradalom kérdéseinek kezelése tekintetében mindenütt, többek között a mi sorainkban is, lépten-nyomon megmutatkoznak a burzsoá-intellektuel, a frázisos módszer nyomai. Sajtónk például keveset harcol a rothadt, burzsoá-demokratikus múlt e rothadt maradványai ellen, kevéssé támogatja az igazi kommunizmus egyszerű, szerény, hétköznapi, de eleven hajtásait.

Nézzük a nők helyzetét. Nincs a világon olyan demokrata párt, a legelőrehaladottabb polgári köztársaságban sem, amely évtizedek alatt ebben a tekintetben akár a századrészét tette volna annak, amit mi kormányzásunknak már az első évében megtettünk. A szó szoros értelmében kő kövön nem maradt azokból a nők jogi egyenlőtlenségéről, a válás megszorításáról, a válással kapcsolatos undorító formaságokról, a törvénytelen gyermekek el nem ismeréséről, az apaság megállapításáról stb. szóló aljas törvényekből, amelyeknek, a burzsoázia és a kapitalizmus szégyenére, még sok maradványa található minden civilizált országban. Ezerszeresen jogunk van büszkélkedni azzal, amit ezen a téren tettünk. De minél inkább megtisztítottuk a talajt a régi, polgári törvények és intézmények szemetétől, annál világosabbá vált előttünk, hogy ez csak a talaj megtisztítása az építkezés számára, de még nem maga az építkezés.

A nő továbbra is házi rabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához és a gyermekszobához, munkaerejét barbár módra terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja. A nők igazi felszabadítása, az igazi kommunizmus csak ott és akkor kezdődik, ahol és amikor megkezdődik a tömegharc (amelyet az államhatalom birtokában levő proletariátus vezet) a kis háztartás ellen, vagy helyesebben, amikor kezdetét veszi a kis háztartás tömeges átépítése nagy szocialista háztartássá.

Vajon elég figyelmet fordítunk-e a gyakorlatban erre a kérdésre, amely elméletileg minden kommunista számára vitán felül áll? Nyilván nem. Eléggé gondosan ápoljuk-e a kommunizmus hajtásait, amelyek már most megvannak ezen a téren? Nem és mégegyszer nem. A nyilvános étkezők, bölcsődék, napközi otthonok — ezek a kommunizmus hajtásainak példái, ezek azok az egyszerű, hétköznapi, semmiféle pompát, ékesszólást, ünnepélyességet nem igénylő eszközök, amelyek valóban alkalmasak arra, hogy felszabadítsuk a női, valóban alkalmasak arra, hogy csökkentsük és megszüntessük azt az egyenlőtlenséget, amely a nők helyzetében a férfiakéhoz képest a társadalmi termelésben és a társadalmi életben való szereplésük terén fennáll. Ezek az eszközök nem újak, a nagykapitalizmus teremtette meg őket (mint általában a szocializmus valamennyi anyagi előfeltételét), de a kapitalista rendszerben, először is, ritkaságszámba mentek, másodszor — ami különösen fontos —, vagy üzleti vállalkozások maradtak, a spekuláció, nyerészkedés, csalás, hamisítás minden rossz oldalával, vagy pedig a „polgári jótékonyság látványosságai” voltak, amiket a jóérzésű munkások joggal gyűlöltek és megvetettek.

Kétségtelen, hogy nálunk ezeknek az intézményeknek a száma jelentékenyen megszaporodott, és hogy kezdik megváltoztatni jellegüket. Kétségtelen, hogy a munkásnők és parasztasszonyok között sokkal több a szervezőtehetség, mint amennyiről tudomásunk van, sokkal több az olyan ember, aki ért ahhoz, hogy valamilyen gyakorlati dolgot sok munkásnak és még több fogyasztónak a részvételével megszervezzen, minden frázis- pufogtatás, kapkodás, civakodás, tervekről, rendszerekről stb. szóló fecsegés nélkül, ami a túlságosan öntelt „intelligencia” vagy az újdonsült „kommunisták” állandó „betegsége”. Mi azonban nem ápoljuk kellő módon az új élet e hajtásait.

Nézzük a burzsoáziát. Milyen nagyszerűen reklámozza azt, amire neki van szüksége! Hogyan dicsőítik a kapitalisták lapjai millió meg millió példányban azokat a vállalatokat, amelyek a kapitalisták szemében „mintavállalatok”, hogyan teszik a „mintaszerű” polgári intézményeket a nemzeti büszkeség tárgyává! A mi sajtónk nem törődik vagy alig törődik azzal, hogy a legjobb étkezőkről vagy a legjobb bölcsődékről írjon, hogy mindennapi befolyásolással elérje azt, hogy ezek egyike-másika mintaintézménnyé váljék, hogy népszerűsítse azokat, részletesen leírja, hogy mintaszerű kommunista munkával mennyi munkát takarítanak meg, mennyi kényelmet szereznek a fogyasztók számára, mennyi élelmiszert takarítanak meg, milyen mértékben szabadítják fel a nőt a házi rabszolgaság alól, menynyire javítják meg az egészségügyi viszonyokat, mit lehet elérni ezen a téren, mennyire lehet ezt kiterjeszteni az egész társadalomra, minden dolgozóra.

A mintaszerű termelés, a mintaszerű kommunista szombatok, a mintaszerű gondosság és lelkiismeretesség minden egyes pud gabona beszerzésénél és elosztásánál, a mintaétkezők, a mintaszerű tisztaság ebben vagy abban a munkásházban, ebben vagy abban a városnegyedben — minderre újságainknak is, minden egyes munkás- és parasztszervezetnek is, tízszer-annyi figyelmet és gondot kell fordítania, mint eddig. Ezek mind a kommunizmus hajtásai, és mindannyiunk közős és elsőrendű kötelessége, hogy ezeket a hajtásokat ápoljuk. Bármily nehéz is a helyzetünk az élelmezés és a termelés terén, másfélévi bolsevik uralom után mégis kétségtelen, hogy az egész vonalon előrehaladtunk: a gabonabegyűjtés 30 millió púdról (1917 augusztus 1-től 1918 augusztus l-ig) 100 millió púdra (1918 augusztus 1-től 1919 május l-ig) emelkedett; a konyhakertészet területe növekedett, a be nem vetett gabonaterület csökkent, a vasúti közlekedés a roppant fűtőanyagnehézségek ellenére is javulóban van és így tovább. Ezen az általános alapon és a proletár államhatalom támogatása mellett a kommunizmus hajtásai nem fognak elsorvadni, hanem kifejlődnek és teljes kommunizmussá terebélyesednek.

* * *

Alaposan át kell gondolni a „kommunista szombatok” jelentőségét, hogy ebből a nagy kezdeményezésből levonjuk a belőle adódó roppant fontosságú gyakorlati tanulságokat.

Az első és legfontosabb tanulság az, hogy mindenképpen támogatni kell ezt a kezdeményezést. Nálunk túlságosan könnyen kezdték használni a „kommuna” szót. Mindenféle vállalkozást, amely kommunistáktól indul ki, vagy amelyben kommunisták vesznek részt, gyakran azonnal „kommunának” nyilvánítanak — és emellett gyakran elfelejtik, hogy ezt az annyira megtisztelő elnevezést hosszú és szívós munkával kell kiharcolni, az igazi kommunista építés során bebizonyított gyakorlati sikerrel kell kiharcolni.

Ezért, szerintem, tökéletesen helyes az a határozat, amely a Központi Végrehajtó Bizottság tagjainak többségénél megérlelődött: meg kell változtatni a Népbiztosok Tanácsának azt a rendeletét, amely a „fogyasztási kommunák” elnevezésre vonatkozik. Hadd legyen az elnevezés egyszerűbb — legalább az új szervezeti munka első fokainak hibáit és fogyatékosságait nem fogják a „kommunák” rovására írni, hanem (mint ahogyan az igazság meg is követeli) a rossz kommunisták rovására. Nagyon hasznos volna a „kommuna” szót kiküszöbölni a köznapi használatból, megtiltani, hogy boldog boldogtalan felkapja, vagy pedig ezt az elnevezést csak az igazi kommunáknál ismerni el, azoknál, amelyek a gyakorlatban valóban bebizonyították (és amelyeknél az egész környékbeli lakosság egyhangú elismeréssel igazolta), hogy kommunista módon képesek és tudják az ügyeket intézni. Először bizonyítsd be, hogy tudsz ingyen dolgozni a társadalom érdekében, a dolgozók összessége érdekében, hogy tudsz „forradalmi módon dolgozni”, hogy emelni tudod a munka termelékenységét, hogy amit csinálsz, az mintaszerű, és azután nyújtsd ki a kezed a „kommuna” megtisztelő elnevezésért!

A legértékesebb kivételek ebben a tekintetben a „kommunista szombatok”. Itt ugyanis a Moszkva—Kazán vasútvonal tanulatlan segédmunkásai és vasutas munkásai előbb tettel mutatták meg, hogy tudnak kommunistákként dolgozni, és azután nevezték el kezdeményezésüket „kommunista szombatnak”. Törekednünk kell arra és el kell érnünk, hogy ez ezentúl is így legyen, hogy mindenkit, aki vállalkozását, intézményét, vagy ügyét kommunának nevezi, anélkül hogy ezt nehéz munkával és a tartós munka gyakorlati sikerével, a dolog mintaszerű és valóban kommunista intézésével bebizonyítaná, könyörtelenül nevetségessé tegyenek és mint csalót és fecsegőt megbélyegezzenek.

A „kommunista szombatok” nagy kezdeményezését más szempontból is ki kell használni, mégpedig: a párttisztítás érdekében. A forradalmat követő első időben, amikor a „becsületes” és nyárspolgári beállítottságú emberek tömege különösen félénk volt, amikor a burzsoá értelmiség, beleértve természetesen a mensevikeket és eszereket is, a burzsoázia előtt lakájkodva, mind egy szálig szabotált, teljességgel elkerülhetetlen volt, hogy a kormányzó párthoz oda ne dörgölőzzenek kalandorok és egyéb igen ártalmas elemek. Enélkül egyetlen forradalom sem volt és nem is lehet. A kérdés lényege az, hogy a kormányzó párt, amely egészséges és erős haladó osztályra támaszkodik, értsen hozzá, hogy megtisztítsa sorait.

E tekintetben a munkát régen elkezdtük. Ezt a munkát következetesen és fáradhatatlanul folytatni kell. Segített nekünk a kommunisták mozgósítása a háborúra: a gyávák és mihasznák elmenekültek a pártból. Szerencsés utat! A párttagok számának ilyen csökkenése a párt erejének és súlyának óriási növekedését jelenti. Folytatni kell a párttisztítást, kihasználva a „kommunista szombatok” kezdeményezését: a pártba csakis féléves, mondjuk „próbaidő” vagy „forradalmi módon végzett munkában” kiállott „vizsga” után kell felvenni tagokat. Ugyanilyen vizsgát kell követelni minden párttagtól, aki 1917. október 25-e után lépett be a pártba és különleges munkájával vagy érdemeivel nem bizonyította be, hogy feltétlenül megbízható, hűséges, és tud kommunista lenni.

A párttisztítás, ha az a párt részéről az igazi kommunista munkát illető követelmények állandó fokozásával jár együtt, meg fogja javítani az államhatalom apparátusát és óriási mértékben meg fogja gyorsítani a parasztok végleges áttérését a forradalmi proletariátus oldalára.

A „kommunista szombatok” többek között rendkívül élénk fényt vetettek az államhatalom apparátusának osztályjellegére a proletariátus diktatúrája idején. A párt Központi Bizottsága körlevelet bocsátott ki a „forradalmi módon végzett munkáról”. A gondolat egy 100—200 000 tagot számláló párt (feltételezem, hogy komoly tisztítás után ennyi tag marad, mert most több van) Központi Bizottságától származik.

Ezt a gondolatot felkarolták a szakmailag szervezett munkások. Számuk nálunk, Oroszországban és Ukrajnában, eléri a 4 milliót. Óriási többségükben a proletár államhatalom mellett, a proletárdiktatúra mellett vannak, 200 000 és 4 millió — ez a „fogaskerekek” egymáshoz való viszonya, ha szabad magunkat így kifejezni. Azután jönnek a parasztság tízmilliói, amely három fő csoportra oszlik: a legszámosabb és a proletariátushoz a legközelebb áll a félproletárok vagyis a szegényparasztság csoportja; utána a középparasztság következik; végül, van egy igen kisszámú csoport — a kulákok vagyis a falusi burzsoázia.

Amíg fennáll a gabonakereskedelem és az éhségre való spekulálás lehetősége, a paraszt megmarad (és ez a proletárdiktatúra alatt egy bizonyos időtartamra elkerülhetetlen) félig dolgozónak, félig spekulánsnak. Mint spekuláns, ellenségesen áll velünk szemben, ellenségesen áll a proletár állammal szemben, hajlandó megegyezni a burzsoáziával és a burzsoázia hű lakájaival, egészen a mensevik Serig vagy az eszer B. Csernyenkovig, akik a szabad gabonakereskedelem mellett foglalnak állást. De mint dolgozó, a paraszt a proletár állam barátja, a munkás hű szövetségese a földbirtokos és a kapitalista elleni harcban. Mint dolgozó, a paraszt óriási, sokmilliós tömegével az államnak azt a „gépezetét” támogatja, amelyet egy 100—200 000 főnyi kommunista proletár élcsapat vezet, és amely a szervezett proletárok millióiból áll.

Nem volt még a világon a szó igazi értelmében demokratikusabb, a dolgozó és kizsákmányolt tömegekkel szorosabban egybeforrott állam.

Éppen az olyan proletármunka, amilyet a „kommunista szombatok” jelentenek és váltanak valóra, eredményezi majd azt, hogy a parasztságban végérvényesen megerősödik a tisztelet és szeretet a proletár állam irányában. Az ilyen munka és csakis az ilyen munka győzi meg a parasztot véglegesen arról, hogy az igazság a mi oldalunkon, a kommunizmus oldalán van, az ilyen munka teszi a parasztot odaadó hívünkké, ez pedig azt jelenti, hogy az ilyen munka a közellátási nehézségek teljes leküzdésére, a gabonatermelés és elosztás kérdésében a kommunizmusnak a kapitalizmuson aratott teljes győzelmére, a kommunizmus feltétlen megszilárdulására vezet.

1919. június 28.

N. Lenin

Megjelent külön brosúrában,
Moszkva 1919. július.

Lenin Művei. 29. köt. 415—443. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

 

A kínai kommunista párt rövid története – 21. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Népi Politikai Tanácskozó Testület összehívása. A Kínai Népköztársaság megalakulása. A kínai demokratikus forradalom győzelmének nemzetközi jelentősége
Mao Ce-tung „A nép demokratikus diktatúrájáról” című munkája, s még előbb a VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság 2. plénuma, előkészítette a Kínai Népköztársaság megalakulását. Az előkészítő munkák befejeződése után Pekingben megtartották a Népi Politikai Tanácskozó Testület plenáris ülésszakát, amely 1949. szeptember 21-től szeptember 30-ig folytatta munkáját. Az ülésszakon részt vettek az ország különböző nemzetiségeinek, valamennyi demokratikus pártnak és csoportnak, valamint a tömegszervezeteknek a képviselői, továbbá a különböző körzetek és katonai egységek küldöttei, az ülésszakra külön meghívott demokratikus politikusok stb. A részvevők száma összesen 662 volt. Az ülésszakon a küldöttek egyhangúlag jóváhagyták „A Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület általános programját”, amelyet a VII. pártkongresszuson választott Központi Bizottság második plénumán hozott határozatoknak és Mao Ce-tung „A nép demokratikus diktatúrájáról” című munkájának szellemében dolgoztak ki. „A Kínai Népköztársaság Központi Népi Kormányának megalakításáról szóló törvény”-t, valamint „A Kínai Népi Tanácskozó Testület működési szabályzatát” is egyhangúlag hagyták jóvá. Az ülésszak megválasztotta a Központi Népi Kormányt és a Központi Népi Kormányzótanácsot, jóváhagyta a Kínai Népköztársaság állami zászlaját és himnuszát, s Pekinget az ország fővárosává nyilvánította. A Központi Népi Kormány elnökévé Mao Ce-tung elvtársat választották meg.

1949. október 1-én a pekingi Tienanmeng téren ünnepélyes külsőségek között kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.

A hatalom kérdésének — minden forradalom fő kérdésének — eldőlése, a Kínai Népköztársaság megalakulása, a forradalmi hatalom kiterjesztése az egész országra azt jelentette, hogy a kínai nép a kommunista párt vezetésével megdöntötte az imperializmus, a feudalizmus és a bürokratikus tőke félgyarmati, félfeudális, ellenforradalmi uralmát. Kínában a demokratikus forradalom lényegében véve győzelmet aratott, s az ország a szocialista forradalom útjára lépett. A Kínai Népköztársaság megalakulása és a kínai demokratikus forradalom győzelme nemcsak Kína történetében volt döntő, gyökeres fordulat, hanem az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom, és a második világháború éveiben a fasiszta erők szétzúzása után a világtörténelemnek is legfontosabb eseménye volt.

Először is, e győzelem nyomán egy hatalmas ország — amelynek lakossága az egész földkerekség népességének egynegyede — levált a kapitalizmus világrendszeréről, és a szocializmus útjára lépett. Ez jelentékenyen meggyengítette az Egyesült Államok vezette agresszív imperialista tábort, s óriási mértékben megerősítette a béke, a demokrácia és a szocializmus táborát, amelynek élén a Szovjetunió halad.

Másodszor, e forradalom győzelme révén a világ legnagyobb félgyarmati országa összetörte az imperialista rabság bilincseit, amelyek oly sokáig gúzsba kötötték. Emellett ez a hatalmas, a forradalom előtt félgyarmati ország Keleten fekszik, azon a földrészen, amelynek lakossága az egész emberiségnek majdnem a fele, s amely hosszú idő óta szenved az imperialisták elnyomásától. Ez a győzelem a lelkesedés hatalmas tüzét lobbantotta lángra a gyarmati és a félgyarmati országok népeiben, különösen a keleti népekben, elszántságot és új erőt öntött beléjük harcuk folytatásához, megszilárdította a győzelembe vetett hitüket, és megmutatta, milyen úton juthatnak el a felszabaduláshoz.

Harmadszor, a kínai forradalom győzelme újból cáfolhatatlanul bizonyította, hogy a marxizmus—leninizmus nemcsak a tőkésországok viszonyai között alkalmazható (az oroszországi Októberi Szocialista Forradalom győzelme már bebizonyította ennek a megállapításnak az igazságát), hanem a gyarmati és a félgyarmati országok viszonyai között is.

A kínai forradalom elmélete és politikai irányvonala, amelyet a Kínai Kommunista Párt Mao Ce-tung vezetésével dolgozott ki, annak eredménye, hogy a marxizmus—leninizmust egyesítették a gyarmati és a félgyarmati országok forradalmának gyakorlatával.

A Kínai Kommunista Párt „felbecsülhetetlen értékű tapasztalatokra tett szert, s e tapasztalatok között a legfontosabb a következő három tényező:

a fegyelmezett, Marx, Engels, Lenin és Sztálin elméletével felvértezett párt, amely az önbírálat módszerét alkalmazza, és szoros kapcsolatban áll a tömegekkel;

az e párt vezetése alatt álló hadsereg;

a különböző forradalmi rétegeknek és csoportoknak e párt irányítása alatt álló egységfrontja.”^16
16 Mao Ce-tung. A nép demokratikus diktatúrájáról. Lásd. A kínai forradalom diadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 233 —234. old.

Ez a három fő tényező: ragyogó példa arra, hogyan kell a marxizmus—leninizmus egyetemes érvényű igazságát összekapcsolni a gyarmati, illetve félgyarmati országban folyó forradalom gyakorlatával. E példa és más megcáfolhatatlan tények következtében szükségszerűen növekedik a marxizmus—leninizmus tekintélye az egész világ népeinek szemében, s ugyanakkor a burzsoá ideológia különböző formáinak a befolyása jelentősen gyengül.

A Kínai Népköztársaság megalakulása Kínára és az egész világra egyaránt óriási hatással volt. „A kínai nép, amely az egész emberiség egynegyedét alkotja, saját kezébe vette sorsának intézését — mondotta Mao Ce-tung a Kínai Népi Politikai Tanácskozó Testület első ülésszakán tartott megnyitó beszédében. — Elődeink több mint száz esztendőn keresztül rendíthetetlen és önfeláldozó harcot folytattak a külföldi és belföldi elnyomók ellen. Gondoljunk csak az 1911-es forradalomra, amelyet dr. Szun Jat-szen, a kínai forradalom nagyszerű viharmadara vezetett. Elődeink örökül hagyták ránk, hogy valósítsuk meg az ő legszebb álmaikat. Ezt most meg is tettük. Összefogtunk, s felszabadító népi háborúban és nagy népi forradalomban legyőztük a belföldi és külföldi elnyomókat. Most pedig kikiáltjuk a Kínai Népköztársaság megalakulását. Nemzetünk mostantól kezdve tagja lesz a világ békeszerető és szabadságszerető népei nagy családjának. A kínai nemzet önfeláldozóan és szorgalmasan fog dolgozni azért, hogy megteremtse saját civilizációját és boldog életét, s ugyanakkor harcol az egész világ békéjéért és szabadságáért. Soha többé nem leszünk meggyalázott nemzet; íme máris kiegyenesítettük a hátunkat. Forradalmunk az egész világon megnyerte a széles néptömegek rokonszenvét, és a világ minden részén vannak barátaink.”^17
17 Mao Ce-tung. A jelenlegi helyzet és feladataink. Lásd. A kínai forradalomdiadalmas útja. Mao Ce-tung válogatott beszédei és írásai. 238—239. old.

SaLa