Kína forradalma
Egymilliárd ember megmozdul
I. Mi történik Ázsiában?

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

Addig nem adta meg magát Japán, amíg furcsa dolgok nem kezdtek történni Kelet-Ázsiában. A Jáva „felszabadítására” partraszállt angol és holland csapatok nem fegyverezték le a legyőzött ellenséget, hanem megparancsolták neki, hogy segédkezzék a helybeli lakosság leigázásában — amely saját kormányt alakított. Az angolok lövöldözés helyett csak akkor folyamodtak egy időre a tárgyalásokhoz, amikor az indonéz nép felkelt és harcra szánta el magát.

Indokínában a franciák — ismét csak angol támogatással — japán katonákat vetettek harcba a független Viet Nam kormánya ellen.

Malájföldön az angolok megengedték a japánoknak, hogy „önvédelem” ürügyén fegyvereik tekintélyes részét megtartsák — sőt, vadászni kezdtek azokra a partizánokra, akik a háború alatt a japánok ellen küzdöttek. Burmában is éles ellentét fejlődött ki a helyi antifasiszta erők és a „győzelmes szövetségesek” között.

A Fülöp-szigeteken MacArthur lefegyverezte és deportálta a japánokat — de ugyanakkor pártolta azokat a fülöpszigeti földesurakat, pénzmágnásokat és politikusokat, akik a megszállás alatt a japánokkal együttműködtek. Amerikai csapatok támogatták ezeket a reakciósokat a „Hukbalahap” — a fülöpszigeti népi ellenállási mozgalom — elleni harcukban, amely a háború alatt küzdött a japánok ellen és felosztotta az árulók birtokát.

Kínában Csang Kai-sek kemény büntetést ígért azoknak a japánoknak, akik leteszik a fegyvert a népi felkelő csapatok előtt, noha ezek a csapatok a megszállt területeken nyolc teljes esztendeje küzdöttek már a japánok ellen. Csang Kai-sek nagy- sietve „törvényesítette” ezeken a területeken a régebbi bábkormányok tisztviselőit, hogy a kínai kommunisták ne vehessék át ezeket a helyőrségeket. Csang Kai-sek csapatait az amerikai tengeri és légiforgalmi parancsnokság fuvarozta ezekbe a kerületekbe — és az amerikai tengerészek japán katonákkal együtt őrizték a hídfőket és a közlekedési gócpontokat.

A kommunisták-vezette Kínai Néphadsereg persze túlságosan erős volt ahhoz, hogy egy ilyen fantasztikus szövetség megverhette, vagy akár csak meg is riaszthatta volna. Az Egyesült Államoknak rá kellett döbbennie, hogy ennek a hadseregnek a nyakára nem félesztendeig ötvenezer — hanem tíz évig félmillió amerikai tengerészt kellene küldenie — és még akkor is éppen úgy csődöt mondanának, mint a japánok félmillió katonája. Mi több: az amerikai katona nem szamuráj harcos! Az amerikai katona úgy gondolta, hogy a tengelyhatalmak megverésével vége van a háborúnak. Vissza akart térni a civil életbe — és egyáltalán nem vágyakozott arra, hogy puskagolyóval „reformálja meg” Észak-Kína lakosságának gondolkodásmódját. A kínai diákok tüntetésein a plakátok ezt kérdezték az amerikai közkatonától: „Miért nem mész már haza?” — és a tüntetés nem ritkán ugyancsak tüntető amerikai katonákba ütközött, akik azt dalolták a sorban: „Haza akarunk menni!”

A kardcsörtetés és Hurley generális ezért adta át a helyet Marshall tábornoknak — és a tárgyalásoknak. Csang Kai-sek persze tovább kapta az amerikai diplomáciai támogatást, tovább kapta a pénzt és a fegyvereket — de azt értésére voltak kénytelenek adni — hogy lőni már nem tudnak helyette az amerikaiak. Az amerikai csapatok azonban még Marshall tárgyalásai közepette is százezernyi Kuomintang-katonát szállítottak olyan stratégiai pontokra, ahol könnyen felrúghatták a fegyverszünetet. Azt a fegyverszünetet, amelyről Marshall éppen tárgyalt.

Ez a könyv Kínáról szól — de a benne felvetett kérdések egész Ázsiát érintik.

Ázsia népei függetlenséget akarnak. Tudják, hogy el vannak maradva és el akarják hagyni ezt az elmaradottságot. Sok keserű tapasztalat megérttette velük, hogy szabadság és függetlenség nélkül nincs haladás.

India ma — kétszázéves brit uralom után — nem gazdagabb és nem haladottabb, mint két évszázaddal ezelőtt.

A fülöpszigeti amerikai „mintagyarmaton” háromszázéves spanyol és negyvenesztendős amerikai uralom után egyre jobban nyomorog a parasztság és a lakosság negyven százaléka írástudatlan. Egy amerikai szakértő végrendeletéből kiemelt két idézet különösen világossá teszi, hogy az idegen uralom itt is — mint mindenütt a gyarmatokon — a helyi feudalizmust erősítette Robert L. Pendleton írja a Pacific Affairs-ban: „1939-ben Mindanaoban a helyi nagyfejűek, akik Manila társadalmi és politikai előkelőségéhez számítottak, a föld legnagyobb részét birtokukban tartották, vagy bérelték. Általában jól voltak felfegyverkezve … sok esetben szegényebb földekre szorították, vagy az erdőkbe kényszerítették azokat a telepeseket, akik már jó haladást értek el földjeiken és azt remélték, hogy valamilyen földtörvény végleg birtokukba juttatja a telepet. Amikor 1925 táján (az író) talajvizsgálatokat tartott Nyugat-Negros tartományban, olyan gyermekekre bukkant, akiket szüleik a nagybirtokosoknak, vagy intézőknek rabszolgának adtak el.*

* „Land Utilisation in Southeastern Asia.” Robert L. Pendleton a Pacific Affairs című folyóirat 1946 márciusi számában.*

Kínát nem igázta le teljesen egyetlen imperialista hatalom sem — de szabadsága rendkívül feltételes volt. Az utolsó háromszáz esztendőben nem volt egyetlen olyan nap sem, hogy Kína földjén ne tartózkodtak volna idegen csapatok: először a mandzsuk, azután nyugateurópaiak és japánok. 1928-ig még az a joga sem volt meg, hogy hazai iparának segítségére maga határozza meg a behozatali vámokat.

Az összes keletázsiai nemzetek közül egyedül Japán kerülte el a nagyfokú idegenellenőrzést. Nagyobb ipart épített és magasabb műveltségi színvonalat ért el, mint a többi keletázsiai ország. Parasztságát azonban feudális módon zsákmányolta ki. Ez a parasztság nem jelentett semmiféle piacot. Így a japán ipart tengerentúli dömpingre és hódításra használták, Japán népének pedig azt mondották, hogy csak akkor remélheti sorsa jobbra- fordulását, hogyha a fél világ felett uralkodik.

Mindenki tudja, mi történt az imperialista Japánnal. Ázsia népei segítettek, hogy ez megtörténhessék. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a népek most már az eddiginél kevésbé akarják a szabadságot. Nagyon jól tudják, hogy Japánnak, még ha megverték is, elég ipari fejlettsége és szakértelme maradt ahhoz, hogy újra megkezdje a haladást a régi ösvényen. Ezek a népek nem azért küzdöttek Japán ellen, hogy másoknak a rabszolgáivá váljanak.

Ázsiában a különböző elemeknek más és más céljuk van a szabadsággal. A gazdagok ellenőrzés nélküli bérekre és olcsó ipari tartalékseregre számítanak — anélkül, hogy hasznukat idegen hódítókkal meg kellene osztaniok. A szegényparasztok, bérlők és földnélküli proletárok, akik e földrész lakosságának 80%-át teszik — adósságtól és elnyomorító bérektől megszabadított földet akarnak. A munkások szeme előtt ott áll példaképpen a haladó országok munkásainak életszínvonala.

Az ázsiai népek kiváltságos csoportjai úgy kívánják a szabadságot, hogy maguk kerekedjenek felülre. Ha nem így lesz — nem is biztosak benne, hogy egyáltalán kívánják-e a szabadságot. Ezek a csoportok nagyon jól tudják, hogyha az izzadó parasztok egyszerre küzdenek a helyi szegénység érdekeiért és a nemzeti függetlenségért — akkor a belső kizsákmányolás régi szerkezete nem állja ki a nyomást. A szegényember nacionalizmusa tűrhető lakást és tele gyomrot jelent. A gazdag ázsiai feudális úr nacionalizmusa régi királyok tűnt dicsőségéről álmodik. Ez a nacionalizmus a helyi liberálisokat, demokratákat és kommunistákat kulturálatlansággal vádolja és azzal, hogy „Ázsia szellemi örökségétől idegen nyugati ideológiák” rabszolgáivá váltak.

Amikor azonban saját népe felkel ellene, ez a feudális úr rendkívül boldognak érzi magát, ha a nép eltiprására segítségül hívhatja a katonailag erősebb nyugatiakat.

Nincsen példa arra, hogy egy ázsiai nép jobban kedvelné az idegen uralmat, mint saját hazai elnyomóit. Angol liberálisok és munkáspártiak türelmesen magyarázgatták az indiai parasztnak és munkásnak: ha Angliától szabadságot nyernének, saját földesuraik és gyártulajdonosaik rugdosnák meg őket. Ezek a magyarázkodások fabatkát sem érnek. A fehér emberen kívül Ázsiában senki sem hisz a „fehér faj küldetésében” és a japánokon kívül senki sem hisz abban, hogy Japán isteni missziója ázsiai testvérének megszabadítása.

A Távol-Kelet egyszerű embere meg van győződve arról, hogy felszabadultan könnyebben bánhat el saját reakciósaival, mintha viselnie kell a nyakában ülő hazai elnyomó és a hazai elnyomó nyakában ülő idegen imperialista kettős súlyát.

Kína szerepe rendkívül jelentős, mert a kínai nép a japánellenes harc során ezt a meggyőződést átvitte a gyakorlatba. A nemzeti elnyomás elleni harc a szegényemberek hatalmas tömegének kiképzését és felfegyverzését jelenti. Különösen igaz ez sok ázsiai ország esetében, amelyeknek gazdagabb fiai előszeretettel tolják a hadviselés terheit „az alsóbb osztályokra”. Ha a harc hosszú és állhatatos, egyre több szegényember tanulja meg; hogyan kell harcolni és miért érdemes harcolni. Kínában az ilyen nemzeti háború fordította fel az erőegyensúlyt az országon belül, így szélesebbre tárult a kapu a haladás előtt, mint valaha.

A japánok elmentek —és Kína nem akar az idegen támogatásból élő Kuomintang „magántulajdona” maradni. Olyan Kínát akar, amely a kínai népé. India nem akar többé Anglia Indiája maradni csak azért, mert kishíján megúszta, hogy a japánok Indiája legyen. Az indonéziaiaknak nincs több hasznuk egy holland Indonéziából, mint amennyi egy japán Indonéziából volt. Indonéziai Indonéziát akarnak.

Voltak, akik aggodalmaskodtak: hogyan tehet szert Kína olyan kormányra, amelyet a kínaiak a magukénak ismernek el. Hogyan létesítenek olyan kormányt, vagy kormányokat Indiában, amely megfelel a lakosság akaratának. Hogyan derítik ki, hogy milyen fajta uralom tetszik legjobban az indonéz népnek. Ezek a kérdések az ázsiai népeket is érdeklik — de a választ maguk akarják megadni. Ha megszabadultak az idegen megszállástól, örömmel fogadják a barátságot, sőt kérhetnek is technikai és szervezési segítséget. De nem kérnek több „önkormányzatra előkészítő tanfolyamot”. Szun Jat-szen asszony, a kínai köztársaság megalapítójának özvegye a saját hazája feletti politikai gyámkodást elítélve, ezt így foglalta össze: „Úszni úgy lehet legjobban megtanulni, ha az ember bemegy a vízbe. Másképpen még senkinek sem sikerült.”

Meglepő, hogy ilyen dolgokat ismételgetni és magyarázni kell. Hiszen mindez már megtörtént. Az Amerikai Egyesült Államok is antifeudálisnak és imperialistaellenesnek születtek. Első telepeseik azért voltak szerencsések, mert nem kellett küzdeniük a feudalizmus ellen, ahhoz, hogy megszabaduljanak tőle. Egyszerűen hátuk mögött hagyták a feudalizmust Nyugat-Európában, ahol az csakhamar halálos sebet kapott — és megérkeztek egy új országba, ahol feudalizmus sohasem, létezett. Legnagyobb részük egyszerű dolgozó ember volt és a többiek közül is rendkívül kevesen voltak az olyanok, akik odahaza hasznot húztak a feudalizmusból. Ezért a déli államok kivételével nem is teremtették azt újjá.

A telepesek persze nem tudták — de mégis hátukon hozták az országba a gyarmatosítást. Az északamerikai indiánok nem voltak olyan sokan és nem voltak úgy röghöz kötve, hogy jelentékeny hasznot lehetett volna húzni belőlük, mint Dél-Amerikában. Így a telepesek elűzték őket a vadonba. A szabadnak született angolok tehát nem lettek a birodalom alkalmazottai és ügynökei a bennszülöttek feletti elnyomásban. Ehelyett azt találták, hogy mások várják el az ő munkájuktól a gyarmati hasznot. Az angol parlament, amelyben ezek a telepesek nem is voltak képviselve, birodalmi adókkal súlyosbította azokat a terheket, amelyeket helyi szükségletek fedezésére viseltek. Visszaszorította növekvő hajózásukat, hogy az angol hajózás kárt ne szenvedjen. A vasáruktól a kalapig megtiltotta nekik olyan áruk gyártását, amelyek versenyezhettek volna a brit árucikkekkel.

Ahelyett, hogy szélesre tárta volna a nyugati területeket a szabad letelepülés előtt — angol társaságoknak adott szavatosságokkal tartotta őket lekötve. Az Egyesült Államok aligha jutottak volna messzire, ha megmaradtak volna amerikai gyarmatoknak.

Ezért keltek fel a gyarmatosok Anglia ellen New York nagykereskedői és földbirtokos urai, a nagybirtokosok, akik királyi adománylevél alapján egész Pennsylvániát kezükben tartották — lojálisak maradtak. Az imperialisták az angolok oldalán állottak, sőt még harcoltak is saját telepestársaik ellen. Másrészről sok újangliai kereskedő és gyáros, s még déli ültetvényesek is, mint Washington, a forradalmi szárnyat támogatták és kitűnő vezetőket szolgáltattak. De mégiscsak a durva farmer volt az, akinek a puskája dördülését az egész világ meghallotta, ő volt az, aki a partizán „indián hadviseléssel” megtörte a Marlborough óta veretlen angol vöröskabátosok tudományos harci taktikáját. Ők és a többiek, akiket a csodálkozó Európa durva gépészeknek és félvad bőrruhás vadászoknak nevezett, ők voltak az az erő, amely megoldotta Valley Forge válságát.

Washington ismerte ezeket az embereket. Ezért utasította vissza azt a koronát, amelyet a függetlenségi harc oldalán ragadt konzervatívok felajánlottak neki. A köznép volt az, amely az alkotmányba beiktatta az emberi jogok törvényét. Ők tartották fenn Amerikát az 1812-es háborúban, amelyben még a bostoni kereskedők is az angolok oldalán állottak. Ők teremtették meg a jacksoni demokráciát. Végül, amikor már elhalványult az idegen hódítás veszélye, Lincoln Ábrahám — a „primitív” nyugatról jött szegény, egyszerű ember — segítségével győzte le a nemzet a dél hazai feudalizmusának uralmi vágyát.

Ezeket az eseményeket annak idején a tiszteletreméltó konzervatívok éppenúgy nem fogadták el, mint ahogy nem fogadják el ma az ázsiai szabadságmozgalmakat. Az Egyesült Államok már harminc esztendeje független ország volt, amikor egy hírneves angol szerző megvetette és sajnálta az új köztársaságot, amely eléggé meggondolatlan módon elhagyta a gazdag és felséges Anglia védőszárnyait. Jogosnak tartotta, hogy az angol tengerészet elrabolja az amerikai kereskedelmi hajókat és azt írta: „az amerikaiak idegenné tették magukat Angliával szemben, megszakították a vérség és a nyelv kötelékeit és függetlenséget szereztek, mert ennek a függetlenségnek követelésére uszították őket. Szerencsétlenség ez számukra, mert még nem érettek rá.”*

* Robert Southey: The Life of Horatio, Lord Nelson. London, 1813.*

Ezek a szavak felvetnek egy másik kérdést, amelyről manapság sokat vitatkoznak. Mikor „érett” egy nemzet a függetlenségre? Talán akkor, amikor idegen urai megállapítják, hogy már eléggé művelt? Mikor érett a demokráciára egy elnyomott nép? Talán akkor, amikor feudális urai úgy gondolják már, hogy „megbízhatnak” benne?

Ha erkölcsi fogalmakban beszélünk, azt mondhatjuk: nincs nép, mely alkalmatlan arra, hogy önmaga ura legyen. A történelem azonban nem erkölcstan és a történelem más választ ad. A történelem azt mondja, hogy a népek csak akkor szerzik meg a függetlenséget és a demokráciát, amikor elég erősek annak biztosítására. Akár érett volt, akár nem, Amerika is úgy kezdte, hogy egyike volt a térkép távoli foltjainak, amelyeket rózsaszínűre, vagy zöldre mázolnak, jelezvén, hogy milyen birodalomhoz tartoznak. Amerika nem akkor lépett a nemzeti lét erős talajára, amikor Patrick Henry* így kiáltott: „adjatok halált vagy szabadságot” és nem akkor, amikor a hazafiak a bélyegadó ellen tiltakoztak, hanem akkor, amikor Lexington és Concord farmerei bebizonyították, hogy valóban harcolni is készek a szabadság megszerzéséért.

* Amerikai államférfi, aki az angol uralom elleni ellenállást hirdette és nagy népszerűségre tett szert. — A szerk.*

Ezután már gyorsabban haladtak a dolgok. Egyre többen avatkoztak be a harcba. A szervezet szélesedett. Szorosabb lett a gyarmatok közötti kapcsolat. Azután jött a háborús győzelem, a Szövetkezés Cikkelyei és a tanácskozások évei. A tanácskozások: nem valami idegen úrral, hanem egyes államok között, az alkotmány kérdésében. Ez az az út, amelyen haladva egy nép megszűnik statiszta lenni a történelem színpadán — és színész lesz belőle. Az amerikai forradalom nem vált Anglia vesztére, mint ahogy a francia forradalom sem vált Európa vesztére. Az új amerikai nemzet nem idegenítette el magát „a civilizált világtól”, sőt néhány alkalommal egészen hasznosnak bizonyult. Éppen így egy későbbi „kiközösített” — a Szovjetunió — végülis a döntő erőt adta Hitler összezúzásához és megakadályozta, hogy Európát visszahúzzák a középkori barbarizmusba.

Ami Kínában a japánellenes háború során történt: 450,000.000 embert mozdított ki a névtelen, sötét „nyüzsgő tömeg” állapotából. Ezek az események közelebb hozták Kínát a modern nemzeti léthez, mint eddigi történetének valamennyi eseménye.

SaLa