Kína forradalma
Egymilliárd ember megmozdul
II. Miért elmaradott Ázsia?
(idézet: Kína forradalma című könyvből)

Nem jutunk túlságosan messzire a dolgok megértésében, ha azokra a lelkiismerethajszolta fehér szentimentalistákra hallgatunk, akik „a Kelet magasabbrendű szellemiségéről” beszélnek, vagy azokra az ázsiai kóklerekre, akik, mint Lin Ju-tang, a hallgatóság lélegzet-akadt csodálatára felöklendezik filozófusaik és királyaik régmúlt nagyszerűségét. A bizonyság szemünk, fülünk — és orrunk — számára teljesen világos. Ázsia elmaradott. Szennyes és szegény. Tíz ember közül kilenc nem tud olvasni. A gyarmati és félgyarmati Távol- és Közel-Kelet feudális sorban és évszázados elmaradottságban él. Azok az ázsiaiak, akik maguk nem húznak hasznot az elmaradottságból — nem is tagadják. Csak véget akarnak ennek vetni.

Másrészt: végzetes lenne azt hinni, hogy ezen az alapon mi „magasabbrendűek” vagyunk. Csak három, vagy négyszáz esztendővel ezelőtt még nem azért utaztak Ázsiába az európaiak, hogy jobbminőségű árucikkeket adjanak el, vagy hogy a „civilizációt” terjesszék. Azért utaztak, hogy textilt és más árukat hozzanak Európába. Olyan árukat, amelyek finomabbak voltak mindannál, amit a Nyugat termelt.

Európa csak tegnap érte be Ázsiát. Kirabolta, összejátszott az ázsiai feudális urakkal a földrész nyomorbantartására, azután területének nagyrészét gyarmatosította. Ha mi előbb emelkedtünk ki a feudalizmusból, mint Ázsia — Ázsia sokkal előbb emelkedett ki a barbarizmusból, mint mi. Nemrégiben egy volt Roosevelt-követő liberális azzal igyekezett védeni az USA kínai beavatkozását, hogy azt mondotta, „a kínaiak még a kőkorszakban élnek” és „erős, de baráti kézre van szükségük”. Arra alapozta véleményét, hogy látta, amint kínai parasztok kőmalommal zúzták össze a gabonaszemeket. Megmondtam neki, hogy a kínaiak és hinduk már akkor edzették a vasat, amikor az nekünk még eszünkbe sem juthatott — és azt is, hogy kőmalmot New England-ben is találhat. Ex-liberális barátom nemcsak történelmi képtelenséget fecsegett, de imperialista képtelenséget is — a legbanálisabb, Kipling-féle fajtából. Váratlan helyeken akad manapság ilyesmire az ember.

Ázsia elkésett. De éretlen lenne ezért saját problémái megoldására? Lehet, hogy éretlen a mi kérdéseink megoldására — de a maga gondjaival szemben jobban fel van fegyverezve, mint a mi őseink, amikor azok állottak hasonló problémák előtt — hiszen eligazodhat mások tapasztalatain. Az első feladat mindenesetre nem technikai, hanem politikai: Ázsiának mindenekelőtt a feudalizmust kell szétrombolnia.

Németország népe mindig elvesztette a parasztháborúkat és sohasem jutott el a demokráciához. A feudális junker-földesurak a tizenkilencedik század közepén ügyesen összefogtak az új iparbárókkal és a hadsereget meg az államot egyaránt ellenőrizték. Innen eredtek a császárság és a hitlerizmus vad kísérletei az annyira vágyott régi feudális világ egy „korszerű” változatának visszaállítására.

Spanyolország valaha nagy feudális-kereskedő ország volt, de nem haladt előre Európa többi részével. Napoleon idejében, a forradalomban, majd a késői harmincas évek polgárháborújában tett kétségbeesett erőfeszítések ellenére is szegénységben és elmaradottságban tartotta a feudalizmus. Oroszország a feudalizmust és kapitalizmust 1917-ben jóformán egyidőben rázta le magáról s az eredmény: a hatalmas Szovjetunió! Ez az ország csak nemrégiben verte le Kelet-Európáról a feudális bilincseket. Valóban nem döntő fontosságú, hogy Ázsiában csak ennyire későn érkezett el az önálló, modern nemzettéválás órája.

Kína a legnagyobb az ázsiai országok között és Kína kísérelte meg legkeményebben a feudális kötelékek letépését. Paraszt- háborúi megelőzték az európaiakat és gyakran ismétlődtek. Az intézményesített katonai feudalizmustól felülről végrehajtott centralizáció útján már akkor megszabadult, amikor az Nyugaton még el sem kezdődött. Földbirtokos nemessége az európai előtt hanyatlani kezdett — de mégis hatalmon maradt.

Vajon mi tartotta hatalmon? Még a Nyugat megjelenése előtt hatalmon tartotta Kína hanyatló urainak és az idegen megszállóknak szentségtelen szövetsége. Ezek az idegen megszállók erősebb fegyverekkel tudták elnyomni a népet, mint az elerőtlenedett urak. Így jutott Kína az idegen Mandzsu-ház uralma alá. A mandzsu császárok csaknem háromszáz esztendeig, a köztársaság 1911-es kikiáltásáig uralkodtak.

Rendkívül színes korabeli leírását adja a tatár hódításnak egy 1665-ben Londonban megjelent, Martin Martinius katolikus pap által írott könyv. Címe: Bellum Tartaricum, avagy hogyan hódították meg a TATÁROK megrohanásukkal KÍNA nagy és igen híres császárságát, s hogyan igázták le az utóbbi hét esztendőben azt a hatalmas birodalmat. (Bellum Tartaricum, or the Conquest of the Great and Most Renowned Empire of CHINA By the Invasion of the TARTARS, who in these last seven years have wholly subdued that vast Empire.) Martinius ott volt Kínában, amikor a mongolok átvették a hatalmat. (A korabeli Európa a mandzsukat a mongolokkal és a többi középázsiai népekkel együtt tatároknak nevezte.) Olyan jelentést állított össze erről a hódításról, amire egy mai haditudósító is büszke lehetne. Mi több: néhány név kihagyásával akár meg is írhatta volna egy mai tudósító.

Martinius elmondja nekünk, hogy a Ming-dinasztia, a mandzsuk közvetlen elődjének bukását a „banditizmus” rendkívüli elterjedése jelezte. Ez Kínában, mint minden más feudális országban Robin-Hood-i ízt kapott, amely a gazdagok kiközösítettjeit a szegények hőseivé emelte.

Ezt írja (a nyelvet „modernizáltuk” és összevontuk magát a történést):

„A sáskajárás miatt Senszi és Santung tartományokban növekedett az éhínség. Azután felkelés tört ki, amelynek hevességét csak fokozta Csung Csen császár irtózatos kapzsisága. A császár adókkal és különböző vámokkal teljesen kimerítette a népet. Li Ce-cseng, a Tolvajok Vezetője meggyőzte a katonákat és a népet arról: az egek őt küldötték a nép megsegítésére. Tisztelettudóan bánt a néppel, katonáinak megtiltotta a szegények sanyargatását. Csak a tisztviselőket üldözte, csak a gazdagokat büntette. Az általa elfoglalt területen minden adót megszüntetett.

A császár hadvezére vezetésével sereget küldött ellene, de a sereg nem harcolt. Sőt, a legtöbb katona átszökött a tolvajokhoz. Eközben a Tolvajok Vezetője, aki éppen olyan gyors volt a végrehajtásban, mint amilyen szellemes az ötletek kiagyalásában — katonáit álruhában Peking városába juttatta és ott lázadást szított. Ha figyelembevesszük, hogy ezek a tolvajok kétségbeesett, alacsonysorsú aljas fickók voltak — igazán meglepő, hogyan tudtak ilyen mélységes titkot tartani ilyen nagy ügyekben. 1664-ben el is jutottak a fővárosba.

A Nagy Falat őrző hadvezér, Wu Szan-kui ekkor követet küldött a tatárok királyához és segítséget kért a támadók eltiprására. A tatár király nem szalaszthatott el ilyen kiváló alkalmat, tehát nyomban útnak indult Wu Szan-kui csak a bosszúra gondolt és a tatárok minden feltételét teljesítette, nem is gondolva arra, hogy — mint a kínaiak mondják — „tigriseket hozott, hogy a kutyákat elűzze.”

Li Ce-cseng hallott a tatárok és Wu szövetségéről, elhagyta tehát Pekinget és Senszi tartományba vonult. A tatárok nyolc napig üldözték, de nem tudtak, vagy nem akartak átkelni a Sárga Folyón. Visszatértek hát a reszkető fővárosba.

Wu Szan-kui ekkor jutalmat ajánlott fel nekik, dicsőítette erejüket és túlozta a civódás során tett szolgálataikat, végül pedig azt kívánta tőlük, hogy távozzanak. A tatárok erre hosszú és meggondolt választ adtak — éppen az ellenkezőjét annak, amit Wu várt: „Úgy gondoljuk, még nem érkezett el a távozás ideje — feltéve, hogy okaink felsorolása után is nem kívánod még távozásunkat. Az a véleményünk ugyanis, hogy igen sok még a lázadó, akik inkább szét vannak szórva, semmint megsemmisítve. Azt is hallottuk, hogy nagy tábornokuk, Li Ce-cseng még kezében tartja a leggazdagabb és legnépesebb tartományokat. Ő azonban fél tőlünk, tatároktól. Ha meghallja, hogy elmentünk, újabb támadásokat indíthat — mi pedig esetleg nem tudnánk újabb segélyt küldeni. Ezért úgy gondoljuk, be kell tetőzni a győzelmet, hogy te végül is átnyújthasd császárodnak a birodalmat. Ne siess tehát ígért jutalmaink kifizetésével. A te kezedben éppen olyan jó helyen van az, mint a mienkben. Inkább arra van szükség, hogy te — részben a magad csapataival, részben a miénkkel — a tolvajok ellen vonulj és kiirtsd őket.”

Wu Szan-kui nem értette a cselt, vagy nem merte ingerelni azt a hadsereget, amely már benn volt az ország szívében. Röviddel ezután a tatárok kijelentették, hogy joguk van az egész birodalomhoz. Menekült kínai tisztviselők segítették őket, akik az előrehaladás reményében kitűnő tanácsokat adtak saját hazájuk ellenségeinek. A tatárok ezután Wu Szan-kuit Szingan székhellyel tartományi alkirállyá nevezték ki. Így Wu, aki eddig Kínáért harcolt a lázadók ellen, most arra kényszerült, hogy Kína ellen vonuljon és tartományait a Tatár Birodalomhoz csatolja.”

A mai Ázsiában a társadalmi szervezésnek, a kereskedelemnek és közlekedésnek csaknem hasonlóan primitív állapota okoz éhínségeket. Példa erre az indiai Bengáli-éhinség és a Honan-éhinség Kínában. Ezek mindegyike 1942 és 44 között hárommillió áldozatot követelt. A földesurak és adószedők rablókedve is változatlan.

Akárcsak akkoriban, az ilyen szerencsétlenségek most is „zavargásokat”, sokszor nagy parasztfelkeléseket okoznak. A modern idők kínai parasztja ugyanezen okok miatt özönlött az 1850-es Taiping-felkelés és az 1930-as Vörös Hadsereg soraiba. Amikor ezek a népi forradalmi erők megszállnak egy-egy területet, mindig könnyítenek a földművesek terhein és mindig megzabolázzák azok elnyomóit.

Azok, akik az elkeseredett parasztot „alacsonysorsú és aljas fickóknak” vagy éppen „tolvajnak” látták, szüntelenül csodálkoztak küzdőszelleme, intelligenciája és eredményes guerilla-taktikája felett. A földesurak szolgálatában álló kormányok hadseregei — amelyekben ugyanolyan parasztok harcolnak, mint a „tolvajok” soraiban — most is hasznavehetetleneknek bizonyulnak, ha a nép ellen küldik őket. Az egységes japánellenes harcot megelőző utolsó polgárháborús csatában Csang Kai-sek egyik legjobb hadserege állt át a „vörösökhöz”. Amikor Japán legyőzése után ismét fellángolt a harc, a Kuomintang amerikai fegyverekkel felszerelt hadosztályai egyre-másra állottak a kommunisták-vezette néphadsereg oldalára.

A feudális kínai uralkodóosztályok képviselői újabban is mindig külföldi beavatkozáshoz folyamodtak, amikor uralmukat forradalom fenyegette. A Taiping-forradalmat külső erők segítségével zúzták össze, — az 1927-es forradalmat is. Ezt kísérelték meg most az amerikaiak segítségével.

A beavatkozó külső hatalom mindig erősebb, mint azok, akik behívták. Ezért vagy már kezdettől fogva arra számít, hogy megszerzi az uralmat az ország felett — vagy pedig evés közben jön meg az étvágya. Ez volt az eset számos amerikai hivatalnok esetében, akik szerették azt hinni, hogy Kína nem a kínai nép országa, hanem csak eszköze különböző amerikai gazdasági és stratégiai tervezgetéseknek.

A nép mindig meggyűlöli azokat, akik idegen „segítséghez” folyamodnak. Wu Szan-kui nevének hallatára ma (több mint háromszáz év után) minden kínai gondolkodás nélkül köp egyet. A Mandzsu-dinasztia, amely teljesen kínai szokásokat vett fel, akkor írta alá halálos ítéletét (és kis híján a kínai függetlenségét is), amikor behívta az angolokat. Ami Csang Kai-seket illeti— róla ma az a vélemény, mint Wu Szan-kuiról.

Azok a kormányok, amelyek beavatkoznak, hogy más népeket lerázzanak — szörnyű terhet raknak a maguk népére. Ennek az undorító szerepnek az elvállalásával a barátság összes régebbi kötelékeit elpusztítják. Wendell Willkie beszélt valamikor Amerika „jóakarat-tartalékáról” a Távol-Keleten. Ez a jóakarat annak a következménye volt, hogy sok más európai néppel ellentétben az amerikaiakat nem azonosították ösztönösen, közvetlen hódító törekvésekkel. Ez persze azóta megváltozott.

Hogy ismét visszatérjünk az amerikai történelemre — az amerikai forradalom korában tagadhatatlanul Anglia volt a föld legdemokratikusabb országa. Az amerikai gyarmatosok maguk is büszkék voltak szabad angol születésükre. Nem is azért lázadtak fel tehát, mert nem becsülték az olyan brit intézményeket, mint a parlamenti képviselet, vagy az alkotmány — hanem azért, mert becsülték őket, mert nem tudták elviselni, hogy megfosszák őket már biztosított jogaiktól.

Az angolok egy egész évszázadra szóló gyűlöletet arattak Amerikában, amikor a gyarmatosok szemében az „angol” — a „vöröskabátosokat” és a magascsizmás zsoldosokat jelentette. Az amerikai angolok úgy meggyűlölték az angliai angolokat, hogy ellenükben még az ősellenségnek tartott franciák segítségét is hajlandók voltak elfogadni. A függetlenségért harcoló amerikai csapatokat nem az érdekelte, hogy otthon ki demokratikusabb, hanem az: ki a barátja és ki az ellensége az ő amerikai demokráciájuknak.

A franciák több mint egy évszázadig tartó érzelmes barátságot szereztek maguknak Amerikában azért, mert, miután megsegítették a gyarmatosokat, meg sajátmagukat (hiszen ők is háborúban állottak Angliával) — összecsomagoltak és hazamentek. Ha Lajos király maga akarta volna meghatározni, hogy a megvert angolok milyen tábornokoknak adhatják meg magukat — mint Mac Arthur tette, amikor utasította a japánokat, hogy csak Csang Kai-sek előtt rakhatják le a fegyvert, — ha néhány angol csapatot felfegyverzett volna, hogy azok őrizzék az amerikaiakat, amíg „uralkodó-népek” döntenek a zsákmány felett — ahogyan az indonézeket és a kínai partizánokat őriztették, — vagy ha Amerikában tartotta volna csapatait, hogy ilymódon biztosítsa a számára legmegfelelőbb kormányforma érvényesülését — ahogyan azt az amerikaiak tették Kínában —, akkor a telepesek menten elfelejtették volna a segítséget. Rádöbbentek volna, hogy a franciák nyelve idegen, hogy vallásuk katolikus és hogy szokásaik furcsák. Dühöngött volna a gyűlölet és vérontás.

Az akkori franciák azonban értelmesen viselkedtek. Lajos király persze mindenütt gyűlölte a köztársaság eszméjét, de tudta: jobb nem beavatkozni, hiszen ezek a rongyos fickók már oly sok brit hadsereget megvertek. Bizonyosan szerette volna az új Egyesült Államokat harci bázisul használni Kanada visszahódítására, amelyet csak nemrég vettek el tőle az angolok. Mégis el tudta fojtani ezeket a gondolatokat.

Álljunk csak meg! — szólhat az olvasó: az amerikai forradalmárok győztek, de a kínai parasztok mindig csak veszítettek …

Ez igaz volt addig, ameddig a parasztok egyedül voltak. Li Ce-cseng forradalma a tizenhetedik században ugyanazok ellen a gonoszságok ellen küzdött, amelyekkel most szembefordul a kínai paraszt. Ugyanaz az elemi erő és a szegények igazságának az a szenvedélye hajtotta, mint a történelem többi „egyszerű és tiszta” parasztháborúját. Mint Angliában Wat Tyler lázadása,— vagy a francia jacquerie-k — hatalmaserejű, de rövidéletű robbanás volt. Kevés volt a városi szövetségese. A helyi éhségtüntetésekből önmagától fejlődött hatalmas erővé — de nem volt terve arra, hogy mit kezdjen ezzel az erővel. Nem számolt az idegen hódítás fenyegetésével. Valószínű, hogy minden egyes katona már megnyertnek tekintette a maga háborúját, amikor egy elnyomót összezúzott és a gazdagoktól elvett zsákmánnyal kárpótolta magát hosszú évek szenvedéséért és önkényeskedéséért. Mint Anteus — a tiszta jacquerie is meghal, amikor elhagyja szülőanyját, a földet. Amíg az ilyen harcok belül maradnak a feudális rend keretein — az uralkodó csoportok a végén mindig győzedelmeskedhetnek.

Európában ezt a feudális keretet belülről meglágyította a kereskedelem növekedése, a tengerentúli hódítások és az ipar. Ázsiában kívülről vájtak bele az imperializmus, meg a Nyugat liberális és szociális eszméi. A Nyugaton a feudális idők óta megváltozott a színház, kicserélődtek a statiszták és színészek. Nincs igazi érintkezési pont. Ázsiában, mint megmutattuk, még mindig uralkodó a feudalizmus. De ha a statiszták ugyanazok is — az ázsiai „színház” ma már másik városban áll. Sok új színész van a régiek mellett és még a régi színészeken is új a ruha. A kínai közelmúlt, és különösen a háborúalatti változások története ékesen bizonyítja ezt. A feudalizmus elleni harc megelőzte ugyan az imperialistaellenes harcot — de csak közösen teljesedhettek ki. A közelmúlt, és különösen a háborúalatti kínai történelem tanulmányozása megmutatja: ütött az óra!

SaLa