A kapitalizmus sikere, hogy az értékeket következetesen pénzzel méri, de ez a hibája is, mert az embert is kénytelen pénzzel mérni, így a működési modellje révén elkerülhetetlenül embertelenséget követ el, erre próbál megoldást találni a szocializmus, ami természetesen nem hibátlan, de emberségességre képes és törekszik.

A kapitalizmus bűne, hogy a működési módja miatt az egyéni érdeket helyezi a társadalmi fölé, így válik elenyészően csekély egyén érdeke a teljes társadalom érdekévé, ami így elkerülhetetlenül diktatúra a többség részére.

ATV.hu: Egyenlőtlenségi jelentése: a közel 2 ezer leggazdagabb ember vagyona 4,6 milliárd legszegényebbével ér fel (2020)

A kapitalizmus fejlődésével a hibája és bűne miatt kénytelen egyre embertelenebb, gátlástalanabb, ravaszabb, álcázottabb, mosolygósabb diktatúrára, ha fenn akar maradni, végül, ha szükséges el kell vetnie a demokrácia látszatát is, nyílt diktatúrává muszáj változnia, mert az emberséges demokratikus forma nem tartozhat a lehetséges működési modelljébe. A feudalizmus is nyílt önkényuralommá „Szent Szövetséggé” változott hatalma megvédésére. A kapitalizmus a pénzről, a tőkések profitjáról a kizsákmányolásról szól, és ezen nem lehet változtatni. A robotizálás elterjedésével semmi szüksége nem lesz a kapitalizmusnak a világ népeinek többségére, sőt érdekelt lesz az elpusztításukban, vagy átalakul szocializmusba, de sajnos ez csak forradalommal lehetséges, mert a kapitalizmus nem fejlődhet szocializmussá, a hatalom birtokosainak ez nem érdeke.

A kapitalizmus „polgári-demokratikus diktatúrája” valóságos lehetőség a kizsákmányolásra, élősködésre, felsőbbrendűségre, gyarmatosításra és ennek érdekében a háborúkra. Ennek az embertelenségnek próbál gátat szabni a szocializmus, a „népi-demokratikus diktatúra” segítségével a szocializmus gazdasági működési modelljével.

A kapitalizmusban az egyén és a társadalom érdekviszonyában az egyén szempontja a meghatározó és ez a működési modellje miatt megosztott társadalmat hoz létre, ahol a többség egyéni érdeke már nem számít és ez nem javítható hibája. A szocializmusban az egyén érdeke alárendelt a társadalom, a többség érdeknek, működési modellje miatt az egyenlőség dominál, de a társadalmi és az egyéni érdek harmóniája megvalósítható és meg is kell valósulnia. A szocializmusban a társadalom érdeke tagjainak egyéni boldogulása, ha ez nem a közösség kárára történik, de ehhez demokrácia, szocialista demokrácia szükséges, a demokratikus centralizmusra alapozva.

Az ideiglenesen elbukott „szegény” szocializmus, amely az erős gazdag világkapitalista diktatúra környezetében létezett, a szocialista demokrácia formálissá válása mellet a kényszerűségből alkalmazott proletárdiktatúra lazulásával és az egyéni érdekeltség rossz kezelése miatt jutott zátonyra, az emberiség kárára. Ebből tanulni kell az újrakezdéshez, mert a kapitalizmus elpusztítja az emberiséget.

A kapitalizmus osztálytársadalom, kifejlődve alapvetően és meghatározóan két társadalmi osztályra tagozódik, úgymint tőkésre és proletárra, vagyis termelőeszközzel rendelkező és nem rendelkezőkre. A kapitalizmus a működési modellje miatt lehetséges és meg is valósul a kizsákmányolás, az élősködés, és kialakul a bérrabszolgaság, és ezek a legdominánsabb társadalmi jellemzői. A kapitalizmusban a demokrácia és a diktatúra megvalósulása az alapvető két társadalmi osztály viszonyában kibékíthetetlen osztályellentété válik. A kapitalizmusban a politikai-gazdasági hatalom nem a többségben lévő proletároké, hanem kizárólag a tőkéseké, ami a kizsákmányoláshoz, a kapitalista gazdasági modell működéséhez nélkülözhetetlen. (Kommunista Kiáltvány)

A kapitalista modellben az ember annyit ér, amennyi profitot tud hozni a gazdasági-politikai hatalommal bíróknak, ezért semmilyen embertelenség nem lehet akadálya a proletárokkal szembeni diktatúrának. Csak a tőkések félelme szab határt a kapitalizmusban elkerülhetetlen embertelenségeknek, de néha még az sem.

Igazi forradalmi gondolatok

Petőfi Sándor – A nép nevében: … Még kér a nép, most adjatok neki! Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép, Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?

Petőfi Sándor – Föltámadott a tenger: … Habár fölül a gálya, S alul a víznek árja, Azért a víz az úr!

Ezek a gondolatok minden demokrata, minden kommunista számára szent cél lehet.

Petőfi Sándor – A XIX. Század költői: … Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! – a kommunizmus –

Az emberségesebb emberré váláshoz elkerülhetetlen a demokrácia kiterjesztése a többségre. A nép számára a demokráciához a társadalmi megosztottságot meg kell szüntetni, ehhez a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériesség” megvalósítása elkerülhetetlenül szükséges. Amíg a nép megoszlik szolgákra és az urakra, addig lehetetlen a demokrácia, a szolga népnek a közügyekben, a hatalomban való valódi részvétele. A demokrácia működéséhez megfelelő társadalmi szervezettség szükséges, de az osztálytársadalomban ez elsősorban osztályérdeket valósít meg. Így az osztálytársadalmakban az osztályérdek az ellenséges osztályt kiszorítja a demokrácia gyakorlásából, ami a működési modellje miatt szükségszerű.

Az osztálytársadalmakban osztályháború folyik, ezért mindenkire kiterjedő demokrácia a legoptimálisabb körülmények között sem valósítható meg. Az osztályháború célja a kibékíthetetlen osztályérdekek megvalósítása. Mivel a kapitalizmus csak a kisebbség, a szocializmus ellenben a többség számára biztosíthat demokráciát, ezért a szocializmus előnyösebb az emberiségnek. Ez a működési modelljükből következik. A demokrácia keretében a hibák felszínre kerülhetnek, és kisebb konfliktust okozhatnak, akár a társadalmi katasztrófák is elkerülhetők. A kapitalizmusban a proletárokkal szembeni diktatúra fegyver az osztályérdek, a kizsákmányolás érdekében, ellenben a szocializmusban a proletárdiktatúra a kizsákmányolás megakadályozását szolgálja.

Azonban az osztálytársadalmakban az osztályharc érdekében a demokrácia korlátozása az ellenséges társadalmi osztály részére szükséges, de emiatt az uralkodó osztály diktatúrája totálisan elfajulhat, akár önkényuralommá is válhat, még saját osztálya egyes részei ellen is. A diktatúra veszélyes, csak az osztálynélküli társadalomban szüntethető meg, csak ott lehetséges valódi, mindenki számára demokrácia.

Társadalmi osztály: „Osztályoknak az emberek olyan nagy csoportjait nevezik, amelyek a társadalmi termelés történelmileg meghatározott rendszerében elfoglalt helyük, a termelési eszközökhöz való (nagyrészt törvényekben szabályozott és rögzített) viszonyuk, a munka társadalmi szervezetében játszott szerepük, következésképpen a társadalmi javak rendelkezésükre álló részének megszerzési módjai és nagysága tekintetében különböznek egymástól. Az osztályok az emberek olyan csoportjai, amelyek közül az egyik eltulajdoníthatja a másik munkáját, annak következtében, hogy a társadalmi gazdaság adott rendszerében különböző a helyzetük.” (Lenin Művei. 29. köt. 428. old.)

Mit nevezhetünk demokráciának és diktatúrának?

Demokrácia: legáltalánosabb értelemben olyan politikai rendszer, amelyben a hatalom forma szerint az egész nép kezében van, ténylegesen azonban valamely osztály diktatúrája érvényesül. – Marxista fogalomlexikon

Az osztálytársadalmakban a demokrácia az uralkodóosztály osztályérdekének megfelelően a közügyekben, a hatalomban való részvételi lehetőség a kornak és a társadalmi rendszernek megfelelő szervezeti formában.

Az osztálytársadalmakban a diktatúra az uralkodóosztály osztályérdekét veszélyeztetőkkel szembeni erőszak, az elnyomott osztály érdekérvényesítésének, demokráciájának korlátozása, a közéletből, a közügyekből, a hatalomból való kiszorítása, osztályöntudatának megtörése.

Az osztálytársadalmakban az uralkodó társadalmi osztály a politikai-gazdasági hatalom birtokosa, amely nem feltétlenül azonos a néppel, ami így lehet csak a társadalom elenyésző kisebbsége is, ez a jellemzője a kapitalizmusnak. A szocializmusban az uralkodóosztály a dolgozó nép, a többség (munkás-paraszt-értelmiség szövetségben).

A demokrácia, akár a többségben lévő nép – osztály – számára is, nem azt jelenti, hogy nincs, vagy nem lehet hiba a társadalom működésében, de lehetőség a hibák kijavítására. Az osztálytársadalmakban azonban a hibákat az ellenérdekelt osztály az osztályháborúra felhasználja, ezért nehezen kerülnek a felszínre és ez társadalmi katasztrófákhoz vezet.

Demokrácia és diktatúra a kapitalizmusban:

A demokrácia és a diktatúra az osztálytársadalmakban egymás mellett létezik, az uralkodó és az elnyomott osztályok viszonyát, érdekeit szabályozza, biztosítja az uralkodóosztály uralmát, érdekeit az államhatalom segítségével. A kapitalizmusban a hatalmi ágak szétválasztása az uralkodóosztály, a kapitalisták számára biztosíthatja a demokráciát az önkényuralom ellen, hasonlóan a jogállamisághoz, ami korszerű szervezett formát jelent a társadalom működéséhez, de az önkényuralom még így is kialakulhat.

A kapitalizmusban a dolgozó proletárosztály számára, mivel semmilyen hatalommal nem rendelkezik, mindenképpen a diktatúra valamilyen formája – mértéke – valósul meg. A kapitalizmusban a proletárok a hatalmi ágakban és a jogállam szerveiben csak dolgozó proletárok, akik elsősorban az uralkodóosztály érdekében tevékenykednek, számukra a demokrácia és a diktatúra az osztályhelyzetükből következik, így ez alapvetően, mint a proletárok számára diktatúra.

Az osztálytársadalmakban az élesedő osztályharc a demokrácia kényszerű korlátozásához vezet, ami alól a szocializmus és a kapitalizmus sem kivétel. Az osztályellenség a diktatúrában megerősödhet, mert felhasználja osztályharcához a demokrácia hiányában keletkező eltusolt és akár nagyon súlyos hibákat, ami a kapitalizmusban és a szocializmusban is érvényes. A szocializmusban csak a nagyon következetes szocialista demokrácia lehet eredményes, a kapitalizmusban azonban nem lehetséges demokrácia a nép számára. Így történt, hogy az erős és fejlett kapitalista világrendszer mellett létezett, de gyengébben fejlett szocializmusban a demokrácia kényszerű korlátozása elvezetett a kapitalizmus restaurálásához. Az osztályháborúban a nagyon erős kapitalista világrendszer és a nem eléggé fejlett szocialista demokrácia miatt a kapitalista osztályellenség felhasználta a szocializmus gyermekbetegségeit és a „polgári-demokratikus diktatúrát” visszaállította.

A polgárság haladó gondolkodói a feudalizmus önkényuralmának megtörésére az emberi és polgári jogok nyilatkozata-át a Nagy Francia Forradalom alkotta meg, amely a kapitalizmus működési modell korlátjával volt terhes. A modern korban szintén a kapitalizmus árnyékában születet meg az ENSZ által elfogadott nyilatkozat, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata. Ezek a jogok mind a kapitalista társadalmi viszonyokban keletkeztek.

A kapitalizmus működési modellje feltételezi a gazdaság működéséhez szükséges minden tényező pénzért való megvásárlását, ami jelentős fejlődés a feudalista modellhez képest. Ez kiterjed a dolgok, gépek, emberi munkaerő és a politikai hatalom pénzért való megvásárlására is. A megvásárolt gazdasági tényezők azonban nem tartoznak bele a demokrácia körébe, így a proletár sem, aki a munkaerejét adja el. Így a kapitalizmusban is megvalósul a megosztott társadalmi forma, hasonlóan, mint a feudalizmusban, csak modern formában, mert a cél ugyanaz, a korlátlan zavartalan kizsákmányolás, ehhez pedig korlátlan hatalom szükséges.

A polgári „demokrácia” a kapitalizmus működési módjával nem valósíthatja meg következetesen az általa eredetileg elképzelt emberi és polgári jogokat és a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” jelszavát, mert bérrabszolgaságra, kizsákmányolásra épül. Ezek megvalósítására csak a szocialista demokrácia képes.

***

Wikipédia „… A politika kifejezés az ókori görög polisz névből ered. A politika szó magyar jelentése: közélet, ez értelemben tehát mindenki, aki részt vesz a közéletben, tevékeny (aktív) vagy tétlen (passzív) politikát folytat. … Általában úgy gondolunk a politikára, mint a hatalomért folytatott küzdelemre, mint ennek színterére, s mint a politikai színtér eseményeire. … A tevékeny politika valójában érdekek harca a közéletben, leginkább a közhatalomból való részesedésre vagy a közhatalom döntéseinek befolyásolására való igyekezet.”

Wikipédia: „… A demokrácia olyan politikai rendszer, amely a népnek a közügyekben való részvételére épül. … Népszerű meghatározása a demokráciának a népuralom, egyenjogúság; az a politikai rendszer, melyben a népé a hatalom. …”

Wikipédia: „…A diktatúra vagy parancsuralom, önkényuralom olyan kormányzási forma, ahol az állami főhatalom (a kormányzati hatalom) forrása nem a népakarat. …”

Wikipedia.hu: „…A hatalmi ágak szétválasztása a hatalommal való visszaélés intézményesített gátja. … Történetileg az önkényuralom megakadályozására irányult …”

Wikipedia.hu: „…A jogállam olyan állam, ahol a közhatalmat a nyilvános és írott jogszabályok tartalmának megfelelően, és a jogszabályokban meghatározott eljárások keretében, arra feljogosított szervezetek és személyek gyakorolják. …”

Filozófiai kislexikon (1980) – párt, politikai: valamely társadalmi osztály vagy szociális csoport legaktívabb képviselőit egyesítő politikai szervezet, amely az adott osztály, csoport érdekeit fejezi ki és politikai harcukat vezeti. … A munkásosztálynak, hogy sikeresen betölthesse történelmi misszióját, szintén önálló politikai párt-ot kell szerveznie (lásd Marx—Engels Művei. 16. köt. 63. old.). A munkásosztály párt-ja jellegét, ideológiáját, szervezeti formáit, tevékenységi módszereit tekintve gyökeresen különbözik valamennyi többi osztály politikai párt-jától. Ideológiája, programja és taktikája a marxizmus—leninizmus tudományos világnézetén alapszik. Olyan élcsapatként lép a porondra, amely egyesíti és szervezi a munkásosztályt az osztály egészének érdekeiért folyó harcban. A munkásosztály politikai párt-jának biztosítania kell céljai, akarata és akciói egységét. Történelmi szerepét, feladatait es felépítésének elveit Marx es Engels „A Kommunista Párt kiáltványa”-ban tisztázta. …”

Filozófiai kislexikon (1980) – szocializmus: „… A szocializmus olyan társadalom, amely a termelési eszközök társadalmi tulajdonán alapul, és ahol az egész népgazdaság fejlődését a tervszerűség jellemzi. A szocializmus-ban felszámolják a kizsákmányoló osztályokat, megszüntetik az ember kizsákmányolását. A politikai hatalom (a proletárdiktatúra a szocializmus-ba való átmenet, az egyetemes népi állam a felépült szocializmus és a kommunizmusba való átmenet idején) a dolgozók kezében van, a munkásosztály vezető szerepe mellett. A szocializmus létrejötte és fejlődése elszakíthatatlanul összekapcsolódik a marxista—leninista, kommunista pártok vezető, irányító tevékenységével.

Marxista fogalomlexikon – Demokrácia: legáltalánosabb értelemben olyan politikai rendszer, amelyben a hatalom forma szerint az egész nép kezében van, ténylegesen azonban valamely osztály diktatúrája érvényesül. A burzsoá politikusok és a reformisták a demokrácia fogalmát rendszerint elszakítják a konkrét gazdasági-társadalmi tartalomtól és főleg formális jegyek alapján ítélik meg. A marxizmus-leninizmus a demokráciát konkrét társadalmi-gazdasági tartalmában és feltételeiben vizsgálja. A kizsákmányoló rendszerekben a demokráciának csak külső látszata van meg, a valóságos népuralom sohasem valósulhat meg benne. A demokrácia csak az elnyomó osztályok (a kisebbség) számára van biztosítva, az elnyomott osztályok (a többség) számára ugyanakkor ez diktatúrát jelent. A polgári demokráciákban a burzsoázia formális szabadságjogokat biztosít (alkotmányt, parlamentet és más képviseleti intézményeket hoz létre, általános választójogot ad stb.) de minden módon akadályozza, hogy a tömegek valóban élhessenek is azokkal. Ha a burzsoázia uralmát veszély fenyegeti, akkor elveti a polgári demokratikus szabadságjogoknak még a látszatát is, és nyílt terrorista diktatúrához folyamodik. A demokrácia új, magasabb rendű formája a szocialista demokrácia, amely a nép többségének, a dolgozó tömegeknek a demokráciája.

Filozófiai kislexikon (1980) – népi demokrácia: a proletárdiktatúra egyik formája, amely kifejezi „a szocialista forradalom fejlődésének sajátszerűségét az imperializmus gyengülésének viszonyai között és az erőviszonyoknak a szocializmus javára történt megváltozását. Ebben a formában kifejeződtek az egyes országok történelmi és nemzeti sajátosságai is” (Az SZKP XXII kongresszusa ) A népi demokrácia Kelet Európa és Ázsia több országában a népi demokratikus forradalom során alakult ki. E forradalmak fejlődésében nagy jelentősége volt a földreformnak, amely felszámolta a feudális maradványokat és megerősítette a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségét. A forradalom előrehaladásával a munkásosztály és pártja egyre jobban beavatkozott a tőkés gazdaságba (államosítás) és egyidejűleg korlátozta a burzsoázia politikai befolyását is. A mélyreható demokratikus átalakulás megvalósítása tette lehetővé a forradalmak átnövését a szocialista forradalomba. Ennek megfelelően a népi demokrácia, amely eredetileg a nép demokratikus diktatúrájaként jött létre, a proletárdiktatúra funkcióit kezdte betölteni. A forradalom ezen általános menetének az egyes országokban megvannak a maga konkrét sajátosságai. A népi demokratikus formát a népi demokratikus forradalom széles osztályalapja (amely nemcsak a munkásosztályt és a parasztságot, hanem a burzsoázia egyes rétegeit is magába foglalja), továbbá a népi demokratikus forradalomból a szocialista forradalomba, való békés átnövés hozta létre, ami lehetőséget nyújtott egyes régebbi képviseleti formák (parlament) felhasználására. A népi demokráciák jellemző vonásai a többpártrendszer (néhány európai ország kivételével), amikor a kommunista párt mellett más demokratikus pártok is vannak, amelyek a szocializmus álláspontján állnak és elismerik a munkásosztály vezető szerepét, a politikai pártokat és tömeg szervezeteket egyesítő népfront, mint sajátos szervezeti forma. A népi demokrácia kialakulási időszakának sajátossága még, hogy a meglevő politikai jogokat nem korlátozzák, a régi államgépezet szétzúzása hosszabb ideig tart stb. A történelem tapasztalatai bebizonyítottak, hogy a népi demokrácia a szocializmus építésének rendkívül eredményes eszköze.

Filozófiai kislexikon (1980) – proletárdiktatúra: a proletariátus államhatalma, amely a burzsoá államgépezet szétzúzása eredményeképpen jön létre. A proletárdiktatúra alkotja a szocialista forradalom fő tartalmat, ez győzelemének elengedhetetlen feltétele és legfőbb eredménye. Éppen ezért a proletárdiktatúráról szóló tanítás a marxi—lenini elmélet egyik legfontosabb része. A proletariátus arra használja fel hatalmat, hogy megtörje a kizsákmányolok ellenállását, megszilárdítsa a forradalom győzelmét, idejében elhárítsa a burzsoázia restaurációs kísérleteit, védekezzék a nemzetközi reakció agresszív cselekedetei ellen (lásd osztályharc). Ám a proletárdiktatúra nemcsak és nem elsősorban erőszakot jelent. Fő funkciója — konstruktív, építő funkció. A diktatúrát a proletariátus arra használja fel, hogy megnyerje a dolgozok nagy tömegeit és bevonja őket a szocialista építésbe, hogy forradalmi átalakításokat hajtson végre a társadalmi élet valamennyi területén a gazdasági életben, a kultúrában, az életformában, hogy kommunista szellemben nevelje a dolgozókat és felépítse az új, osztály nélküli társadalmat. A proletárdiktatúra a szocializmus felépítésének fő eszköze, győzelmének elengedhetetlen feltétele. Alapja és legfőbb elve a munkásosztály és a parasztság szövetsége, a munkásosztály vezető szerepének biztosításával. A szocialista építés során bővül és megszilárdul a proletárdiktatúra társadalmi bázisa, kialakul a társadalom társadalmi-politikai és ideológiai egysége. A proletárdiktatúra rendszerében a fő vezető és irányító erő a munkásosztály élcsapata a kommunisták pártja. A proletárdiktatúra rendszerébe beletartoznak a dolgozok különféle tömegszervezetei a népképviseleti szervek, a szakszervezetek, a szövetkezetek, az ifjúsági szövetségek és más egyesületek, amelyek a szocialista állam és a dolgozó tömegek fő összekötő láncszemei. A történelemben a proletárdiktatúra első formája a Párizsi Kommün volt, amely értékes tapasztalatokkal gazdagította a marxizmust, s lehetővé tette, hogy Marx következtetéseket vonhasson le az eljövendő szocialista társadalom államformájára vonatkozóan. A szovjet forma (az oroszországi forradalmi munkásmozgalomban spontánul kialakult szovjetekből, tanácsokból keletkezett, azokra épülő államforma) a proletárdiktatúra új formáját alkotja. Jelentőségét Lenin tárta fel a két orosz forradalom tapasztalatainak tanulmányozása alapján. A legújabb forradalmi tapasztalatok alapján a proletárdiktatúra egy másik új formája alakult ki a népi demokrácia. A proletárdiktatúra nem öncél, hanem a diktatúra és osztály nélküli társadalomba való átmenet történelmileg szükségszerű és egyetlen lehetséges eszköze. A szocialista építés során változásokon megy át. A társadalom szociális struktúrájának fejlődésfolyamatával egyidejűleg — melynek iránya az egyre növekvő homogenitás — a proletárdiktatúra állama fokozatosan egyetemes népi állammá alakul át. Az egyetemes népi állam szükségszerű szakasz azon az úton, amely a jövőbeli kommunista társadalmi önigazgatás megteremtéséhez vezet.

Marxista fogalomlexikon – Demokratikus Centralizmus: a kommunista pártok és a szocialista államok felépítési-szervezési alapelve. 1. A kommunista pártok működésében a következők jellemzik: a párt valamennyi vezető szervét demokratikusan választják meg (taggyűléseken, pártértekezleteken, pártkongresszusokon) a vezetőszervek kötelesek rendszeresen beszámolni tevékenységükről az illetékes pártszervezeteknek. A pártszervezetek és a pártvezetőségek demokratikusan, együttesen alakítják ki a párt politikáját, véleményeltérés esetén a kisebbség köteles alávetni magát a többség határozatának, az elfogadott határozat minden párttagra egyformán kötelező, a felsőbb szervek határozatai kötelezőek az alsóbbakra; szigorú pártfegyelem, amely minden párttagra egyformán vonatkozik; a bírálat és önbírálat alkalmazása; a párttagság észrevételeinek és kezdeményezésének figyelembevétele a vezető szervekben. A demokratikus centralizmustól elválaszthatatlan a kollektív vezetés érvényesítése és frakciózás szigorú megtiltása. 2. A szocialista államok működésében: az államhatalmi szervek tagjait a lakosság választja és bármikor visszahívhatja; az alsóbb szervek a felsőbb szerveknek vannak alárendelve, kötelesek azok rendelkezéseit végrehajtani; az alapvetőkérdéseket a demokratikus úton megválasztott központi szervek döntik el, ugyanakkor a helyi szervek önállósággal és kezdeményezési lehetőséggel bírnak, és bevonják a dolgozók legszélesebb rétegeit az állami ügyek megvitatásába és intézésébe. A demokratikus centralizmus elve érvényesül a szocialista országok gazdaságának irányításában és szervezetében is.
***
Világtörténet 6. kötet: „…

1. A Bécsi Kongresszus és a Szent Szövetség

A Bécsi Kongresszus és döntései

1814 októberétől 1815 júniusáig ülésezett Bécsben az európai hatalmak képviselőinek kongresszusa. A kongresszuson I. Sándor orosz cár, Metternich osztrák kancellár, Castlereagh angol külügyminiszter, Hardenberg porosz külügyminiszter és Talleyrand francia külügyminiszter irányító szerepet töltött be. E személyek egymás közti torzsalkodása és alkudozása határozta meg a kongresszus legfontosabb döntéseit.

A kongresszus vezetőinek célja a francia polgári forradalom és a napóleoni háborúk eredményeképpen Európában végbement politikai változások és reformok felszámolása volt. Görcsösen ragaszkodtak a „legitimizmus” elvéhez, vagyis vissza akarták állítani a birtokaiktól megfosztott régi egyeduralkodók „törvényes” jogait. Valójában a „legitimizmus” elve a reakció önkényét volt hivatott palástolni. …

A Szent Szövetség és az európai reakció tombolása

A bécsi kongresszus döntései nagyban hozzájárultak az európai nemesi-monarchikus reakció megerősödéséhez. „1815 után — írta Engels — minden országban a forradalomellenes párt tartotta kezében a kormányzás gyeplőjét. A feudális arisztokraták uralkodtak minden kormányban Londontól Nápolyig, Lisszabontól Szentpétervárig.” Az európai államok reakciós kormányai a forradalmi és nemzeti felszabadító mozgalmak elleni harc fokozása érdekében megkötötték az úgynevezett Szent Szövetséget. …”
***
Kommunista Kiáltvány: „… A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szemben álló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra. … *Burzsoázián a modern tőkések osztálya értendő, akik a társadalmi termelési eszközök tulajdonosai és bérmunkát alkalmaznak. Proletariátuson pedig a modem bérmunkások osztálya, akik, minthogy nincsenek saját termelési eszközeik, kénytelenek eladni munkaerejüket, hogy megélhessenek.* … A modern államhatalom nem más, mint az egész burzsoá osztály közös ügyeit igazgató bizottság. … A burzsoázia, ahol uralomra jutott, szétrombolt minden hűbéri, patriarchális, idillikus viszonyt. Könyörtelenül széttépte a tarkabarka hűbéri kötelékeket, melyek az embert természetes feljebbvalójához fűzték, s nem hagyott meg más köteléket ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzés nélküli „készpénzfizetést”. … Egyszóval, a vallási és politikai illúziókba burkolt kizsákmányolás helyébe a nyílt, szemérmetlen, közvetlen, sivár kizsákmányolást állította. A burzsoázia megfosztotta dicsfényüktől az összes eleddig tisztelt és jámbor félelemmel szemlélt tevékenységeket. Fizetett bérmunkásává változtatta az orvost, a jogászt, a papot, a költőt, a tudomány emberét. A burzsoázia leszaggatta a családi viszonyról meghatóan szentimentális fátylát és e viszonyt puszta pénzviszonyra redukálta. … Amilyen mértékben a burzsoázia, azaz a tőke fejlődik, ugyanolyan mértékben fejlődik a proletariátus, a modern munkások osztálya, akik csak addig élnek, amíg munkát kapnak, és akik csak addig kapnak munkát, amíg munkájuk a tőkét gyarapítja. …”

SaLa

 

A kínai történelem tanulsága
III. Ki „idegengyűlölő” Kínában?
4. Kezdetleges reformista és feudális ellenállás

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

4. Kezdetleges reformista és feudális ellenállás
(1870—1901)

Már leírtuk, hogy a Taiping felkelés alatt Közép-Kína tehetségesebb földesurai, akiket a mandzsuk régebben félretoltak, hogyan védték meg a dinasztiát a parasztok ellen. Ezek a földesurak résztvettek a kormányban és annak elkésve bizonyos férfias jelleget adtak. Cseng Kuo-fan tehetséges szervező volt. Co Cung-tang a hadsereg élén összezúzta Jakub Begujgúr nemzeti forradalmát kínai Turkesztánban és az Északnyugat-Kínában kitört mohamedán felkeléseket. Ezek az emberek tudták, hogy a kínai hadsereget feltétlenül modernizálni kell. Eltűrték az idegenek vasúti koncesszióit, mert arra gondoltak, hogy ők fogják ellenőrizni valamikor ezeket a vonalakat. Egyikük, Csang Csi-tung megépítette a Hanjeping-acélműveket, amelyek még ma is a legnagyobbak Kínában. Co Cung-tang nemcsak a csatában győzte le a mohamedánokat, hanem azzal is, hogy csapataival modern utakat építtetett a haditerület felé. Modern textilgyári gépeket hozatott és a távoli Lancsouban textilműveket létesített az északnyugati területek bőséges gyapjúhozamának feldolgozására.

Ezeket az erőfeszítéseket részben a közeli Japán hallatlan fejlődése ösztönözte. A japán arisztokráciának sikerült megtartania a császárságot és a feudális földbirtokrendszert, ugyanakkor pedig eltörölte az elavult feudális szervezeti formákat és elindította az iparosodást. Japán kapuit később nyitották ki, mint Kínáét — de negyven évvel később már olyan erős hadserege és tengerészete volt, hogy függetlensége biztosítottnak látszott és a rabló tervek végrehajtásában részestársa lett a nyugati imperialistáknak. Japánnak szerencséje volt azért is, mert nem kellett ugyanazzal az imperialista csoportosulással szembenéznie, mint Kínának. Japán növekedését Anglia is segítette, amely az ország katonai és főleg tengeri erejében a cári Oroszország szükséges távolkeleti ellensúlyozóját látta. Kína újtípusú hivatalnokai igyekeztek követni a japán példát.

Az eredmény az 1898-as reformmozgalom volt. Ez a keményfejű mandzsu tisztségviselők ellen irányult, akik „nem tanultak és nem felejtettek semmit”. Tudósok, mint Kang Ju-wei kidolgozták egy olyan alkotmányos monarchia tervét, amely elég erős lett volna a nyugati gyámkodás lerázására. Ugyanakkor pedig megakadályozta volna a hagyományos társadalmi „egyensúly” megváltoztatását. Ezek a tervek magának az ifjú császárnak, Kuang Sziü-nek is tetszettek, aki bővében volt ugyan az észnek, de szűkében az akaraterőnek. A reformerek példaképe Európa és az új Japán volt, de támogatást egyiktől sem kaptak.

Háromhónapos roham után — amely idő alatt a császár egész sor újító rendelkezést adott ki — az egész mozgalmat összezúzta a császár nagynénje. Ez a nagynéni Ce Hszi anyacsászárnő volt, akit „az agg mandzsu sárkány utolsó éles fogának” neveztek. E kemény öregasszony számára nem volt újság a hatalom. Már egyszer évekig uralkodott kiskorú unokaöccse helyett. Most mozgósította a régi udvar embereit, hogy ismét hatalomra juthasson. Gyorsan lesújtott, elfogatott annyi reformista „összeesküvőt”, amennyit csak tudott és hóhéraival kettévágatta őket, mint az árulókat „szokás”. A fiatal császárt életének hátralévő tíz esztendejére börtönbe záratta.

Az anyacsászárnő a múlt jellegzetes figurája volt. Gyűlölte az újmódi idegen szokásokat és valószínűleg még Japánt is csak a Nyugat gyengeakaratú követőjének tartotta. A családi uralom dinasztikus elméletében hitt csupán és semmiféle újítást nem volt hajlandó megtűrni. A „Hatamen Octroi” adót, amelyet minden Pekingbe érkező árura kivetettek — szépítőszerek vásárlására használta. Uralkodása alatt lefoglalt egy hatalmas vagyont, amelyet az új hivatalnokok kínai hajóhad építésére gyűjtöttek. Az egészet arra használta, hogy az angol-francia hadsereg által 1860-ban felégetett, Versailles-t másoló Nyári Palota helyén újat építtessen. A palota egyik látványossága, amit még ma is megcsodálnak a pekingi turisták, egy márványhajó, amely oszlopokon áll, mesterséges tó közepén. Ez az egyetlen hajó, amelyet Kína a flottára gyűjtött vagyonból kapott. A császárnő pavilonnak használta. Itt szokta meginni teáját és itt figyelte, amint a nap lebukott a fenyőborította dombok és pompás palotájának aranylemezekkel borított tetőzete mögött.

Ezalatt az idegen hatalmak már élesítették késeiket, hogy felszeleteljék végre a kínai tortát. Közben azonban újabb parasztlázadás tört ki. Boxerlázadásnak nevezték, mert az „Egyetértő öklök” nevű titkos társaság, amely az egészet kezdeményezte, ennek a sportnak kínai változatára tanította ki tagjait. Elméletileg ez a megmozdulás visszaesést jelentett a Taipingok-hoz képest. Sem társadalmi programja, sem kormánytervezete nem volt. Azt azonban világosan látták, hogy mi a főveszedelem. A mozgalom így mégiscsak a kínai nép elkeseredett erőfeszítéseit tükrözte. A népét, amely meg akart szabadulni minden idegen elnyomótól — a mandzsukat is beleértve. A zavargások kapóra jöttek a császárnőnek. Éppen erre volt szüksége: olyan népszerű ügyre, amely támogathatja az uralkodóházat. Ügyesen eltérítette a boxereket eredeti céljuktól: az uralkodóház és a nyugatiak együttes kirepítésétől. A boxerek ilymódon a mandzsu abszolutizmus bábjaivá váltak, amely „a gonosz idegenek áldozatának” szerepében tetszelgett. A boxerek benyomultak Pekingbe és megostromolták a diplomatanegyedet. Angol, amerikai, orosz, német és japán csapattestekből álló szövetséges erő tudta csak szétszórni őket. Vilmos császár, aki ebben az időben a sárga veszedelemről szónokolt, von Waldersee gróf marsall vezénylete alatt nagy expedíciós sereget fegyverzett fel és küldött Kínába. A marsall csak a boxerek leverése után érkezett ugyan Kínába, de, mint a legmagasabb rangú szövetséges tiszt, mégis átvette a vezénylést. Teuton alapossággal működő osztagokat küldött a környékre, amelyek felégették a falvakat és gyilkolták a népet „a lázadók” bűneiért.

A boxerforradalom gondolkodásmódja zavaros volt ugyan, mégis inkább használt, mint ártott Kínának. Megtanította a nyugati hatalmakat arra, hogy ha az ország gyenge is — felrobban, ha úgy kezelik mint Indiát. Az imperialisták ezért a nyílt gyarmatosítás helyett visszatértek a közös bekerítés régi politikájához.

Arra mindenesetre nem tanította meg ez a forradalom a nyugatiakat, hogy abba kell hagyniok a dinasztia támogatását. Erős emberre volt szükségük, aki közéjük és a nép közé álljon. Olyan erős emberre, aki Kínához viszonyítva volt erős — nem pedig az imperialistákhoz. A láthatáron az egyetlen „erős férfi”— nő volt: az anyacsászárnő. Co Hszi tehát finom érzékkel köpenyeget fordított és elfoglalta új szerepkörét. Mint Hirohito 1946-ban, ő is a mértékletesség bajnoka szerepében díszelgett és az idegenek számára hajtóvadászatot rendezett a boxerek vezetőire.

A „nyitott kapu” és az „egyenlő lehetőségek” politikája elvének elismerésével a közös imperialista ellenőrzés módszere éppen ezekben az években öltötte fel XX. századbeli formáját. Ezeket az elveket meghatározva, John Hay amerikai külügyminiszter külön megemlítette Kína érintetlenségének fontosságát, elítélve a felosztást, és a befolyási zónákat. A forradalmárokat üldözték ugyan, de azt elismerték, hogy az országnak néhány újításra van szüksége. Amerika ezen a fronton kezdeményező szerepet vállalt. Abból a hadisarcból, amelyet a kormánynak a boxerek által okozott károk megtérítésére kellett fizetnie, amerikai egyetemeken erre a célra kijelölt diákokat tanítottak. Ezt a példát később más hatalmak is követték.

Ugyanebben az időben azonban új támadások érték Kína önállóságát. A végső megaláztatást az jelentette, hogy a fővárosban idegen csapatok állomásoztak és ezek tartották ellenőrzésük alatt a fővárosból a tengerhez vezető vasútvonalat. A partmenti erődítményeket leszerelték. A 15. amerikai gyaloghadosztály a „boxer garnizon” részeként egészen a japán—kínai háborúig az országban maradt.

SaLa