Beszéd a földművelő kommunák és a mezőgazdasági artelek I. kongresszusán

1919. december 4

Elvtársak! Nagyon örülök, hogy a kormány nevében üdvözölhetem a földművelő kommunák és a mezőgazdasági artelek első kongresszusát. Önök, természetesen, valamennyien tudják a Szovjethatalom egész tevékenységéből, hogy milyen óriási jelentőséget tulajdonítunk a kommunáknak, arteleknek és általában minden olyan szervezetnek, amelynek az a célja, hogy az apró, egyéni parasztgazdaságot társadalmi, társas vagy artel- gazdasággá alakítsa át, illetve, hogy ezt az átalakulást fokozatosan elősegítse. Önök tudják, hogy a Szovjethatalom már régen milliárdos alapot létesített az ilyenfajta kezdeményezések támogatására. „A szocialista földrendezés szabályzata” különösen kiemeli a kommunák, artelek és minden olyan vállalkozás jelentőségét, amely a föld társadalmi megmunkálását célozza, s a Szovjethatalom minden erejét latbaveti, hogy ez a törvény ne maradjon holt betű, hanem valóban meghozza azt a hasznot, amit meg kell hoznia.

Minden ilyen vállalkozás óriási jelentőségű, mert ha a régi, szegény, nyomorúságos parasztgazdaság megmaradna olyannak, amilyen régebben volt, akkor szó sem lehetne a szocialista társadalom tartós építéséről. Csakis abban az esetben, ha sikerül a parasztoknak a gyakorlatban megmutatni a föld társadalmi, kollektív, társas, artelben történő megmunkálásának előnyeit, csak ha a társas, az artelgazdasággal sikerül a parasztnak segítséget nyújtani, csakis akkor fogja majd az államhatalmat kezében tartó munkásosztály a maga igazát valóban bebizonyítani a parasztnak, csakis akkor vonhatja majd valóban a maga oldalára a sokmilliós paraszttömeget szilárdan és igazán. Ezért a legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk azoknak a különböző intézményeknek, amelyek elősegítik a társas, az artelben szervezett földművelést. Millió és millió elaprózott, eldugott falvakban szerteszórt, különálló gazdaságunk van. Esztelen gondolat lenne, ha ezeket a gazdaságokat valamilyen gyors módszerrel, valamilyen paranccsal, külső beavatkozással akarnánk átalakítani. Nagyon jól tudjuk, hogy a milliónyi apró parasztgazdaságra csak fokozatosan, óvatosan, csakis sikeres gyakorlati példával lehet hatni, mert a parasztok nagyon is gyakorlati emberek, sokkal erősebb szálak fűzik őket a föld megmunkálásának régi módjához, semhogy kizárólag tanácsok, könyvek útmutatásai alapján hajlandók lennének bármilyen komoly változtatásra. Ez lehetetlen, de meg esztelenség is volna. Ha majd gyakorlatilag, a parasztok számára kézzelfogható tapasztalati úton bebizonyítottuk, hogy a társas, artelben szervezett földművelésre való áttérés szükséges és lehetséges, csakis akkor mondhatjuk majd teljes joggal, hogy olyan óriási parasztországban, mint Oroszország, komoly lépést tettünk előre a szocialista földművelés útján. A kommunáknak, arteleknek és társulásoknak ez az óriási jelentősége igen nagy állami és szocialista kötelezettséget ró mindannyiukra, és ezért a Szovjethatalomnak és képviselőinek, magától értetődően, különösen figyelemmel és elővigyázatossággal kell foglalkozniok ezzel a kérdéssel.

A szocialista földrendezésről szóló törvényünk kimondja, hogy minden egyes társas, artelben szervezett mezőgazdasági vállalkozás feltétlen kötelességének tartjuk, hogy ne különüljön el a környékbeli parasztlakosságtól, ne húzódjék el tőle, hanem okvetlenül nyújtson neki támogatást. Ezt mondja a törvény, megismétlik az összes kommunák, artelek és társulások mintaalapszabályai, ezt fejtegetik állandóan a Földművelésügyi Népbiztosságunk és a Szovjethatalom valamennyi szervének utasításai és rendeletei. De minden azon fordul meg, hogy megtaláljuk a valóban gyakorlati módját annak, hogyan kell mindezt az életben alkalmazni. Még nem vagyok biztos benne, hogy már legyűrtük ezt a legnagyobb nehézséget. Szeretném, ha a kongresszusuk — amelyen önöknek, mint a társadalmi gazdaságok terén működő gyakorlati dolgozóknak, akik Oroszország minden részéből egybegyűltek, lehetőség nyílik tapasztalataik kicserélésére — minden kételyt eloszlatna és bebizonyítaná, hogy gyakorlatilag elsajátítjuk, kezdjük elsajátítani az artelek, társulások, kommunák és általában mindenfajta kollektív, társadalmi mezőgazdasági vállalat megszilárdításának tudományát. Ahhoz azonban, hogy ezt bebizonyítsuk, valóban gyakorlati eredményekre van szükség.

Ha a földművelő kommunák alapszabályait, vagy azokat a könyveket olvassuk, amelyek erről a kérdésről szólnak, akkor az az érzésünk, hogy túl sok bennük a propaganda, elméletileg túlságosan terjengősen indokolják, hogy miért kell kommunákat szervezni. Ez, persze, szükséges. Alapos propaganda nélkül, a társas földművelés előnyeinek megmagyarázása nélkül, ha nem ismételjük el ezerszer és ezerszer ezt a gondolatot, nem számíthatunk arra, hogy a parasztság széles tömegeiben felébred az érdeklődés, és megkezdődik a társas földművelés megvalósítási módjainak gyakorlati kipróbálása. Propagandára, persze, szükség van, és nem kell félnünk az ismétlésektől sem, mert amit mi ismétlésnek gondolunk, az sok száz és ezer paraszt számára, alkalmasint, nem ismétlés, hanem olyan igazság, amely először tárul fel előtte. És ha az a gondolatunk támad, hogy túl sok figyelmet fordítunk a propagandára, ki kell jelentenünk, hogy százszor annyi figyelmet kell rá fordítanunk. De amikor ezt mondom, abban az értelemben mondom, hogy a parasztság bizalmatlanul fogja fogadni propagandánkat, ha csak általánosságban magyarázzuk meg neki a mezőgazdasági kommunák szervezésének hasznosságát, és ugyanakkor a valóságban nem tudjuk kimutatni azt a gyakorlati hasznot, amelyet a társulások, artelgazdaságok hajtanak neki.

A törvény kimondja, hogy a kommunák, artelek és társulások kötelesek segítséget nyújtani a környékbeli parasztlakosságnak. Az állam, a munkáshatalom viszont milliárdos alapot létesít, hogy támogassa a mezőgazdasági kommunákat és arteleket. Persze, ha egyik-másik kommuna ebből az alapból fogja segíteni a parasztokat, akkor a parasztság, attól félek, csak nevetni fog rajta. És joggal. Mindegyik paraszt azt fogja majd mondani: „No igen, ha milliárdos alapot adnak neked, akkor könnyen vethetsz oda nekünk is belőle valamit.” Félő, hogy a paraszt ezen csak nevetni fog, mert a paraszt ezt a kérdést nagyon figyelmesen és nagyon bizalmatlanul vizsgálja. A paraszt hosszú évszázadok során csak azt tapasztalta, hogy az államhatalom elnyomja, s így hozzászokott, hogy mindent, ami hivatalos helyről jön, bizalmatlanul fogadjon. És ha a mezőgazdasági kommunák csak azért fogják segíteni a parasztokat, hogy eleget tegyenek a törvény szavának, akkor az ilyen segítség haszontalan lesz, csak kárt okoz. Mert a mezőgazdasági kommuna elnevezés igen nagy dolog, összefügg a kommunizmus fogalmával. Jó, ha a kommunák a gyakorlatban mutatják meg, hogy valóban komoly munkát végeznek a parasztgazdaság javítása érdekében, — akkor kétségkívül növekedni fog a kommunisták és a kommunista párt tekintélye. Lépten-nyomon előfordult azonban, hogy a kommunák csak elriasztották a parasztságot, sőt a „kommuna” szó olykor a kommunizmus elleni harc jelszava lett. S ez nemcsak ott volt észlelhető, ahol esztelen módon erőszakkal próbálták kommunákba kergetni a parasztokat. Annyira szembeötlő volt ennek az esztelensége, hogy a Szovjethatalom réges-régen fellépett az ilyen próbálkozások ellen. És remélem, hogy ha most előfordulnak is még az erőszaknak egyes esetei, ritkán fordulnak elő, és önök a mostani kongresszusukon is mindent el fognak követni, hogy a Szovjet Köztársaságban nyoma se maradjon ennek a hallatlan dolognak, s hogy a környékbeli parasztlakosság egyetlen olyan példára se hivatkozhassék, amely alátámasztaná azt a régi véleményt, mintha a kommunába való belépés valamilyen erőszakkal volna kapcsolatos.

De még ha meg is szabadulunk ettől a régi hiányosságtól, még ha teljesen le is küzdjük ezt a felháborító dolgot, ez tennivalónknak csak egy kis része lesz. Mert az államnak továbbra is támogatnia kell a kommunákat, s nem lennénk kommunisták, nem lennénk a szocialista gazdaság meghonosításának hívei, ha nem nyújtanánk állami támogatást mindenféle kollektív mezőgazdasági vállalkozásnak. Kénytelenek vagyunk segítséget nyújtani azért is, mert ez minden feladatunkkal egybevág, és mivel jól tudjuk, hogy ezek a társulások, artelek és kollektív szervezetek új dolgok, s ha nem támogatja őket a hatalmon levő munkásosztály, akkor nem fognak gyökeret verni. Hogy gyökeret verjenek, s éppen azért, mert az állam pénzzel és más egyébbel segíti őket, el kell érnünk, hogy a parasztok ne gúnyolódhassanak ezen. Mindig óvakodnunk kell attól, hogy a paraszt azt mondhassa a kommunák, artelek és társulások tagjairól, hogy az állam eltartottjai és csak annyiban különböznek a paraszttól, hogy kedvezményeket kapnak. Ha földet adnak meg építkezési segélyt a milliárdos alapból, minden tökfilkó valamivel jobban élhet, mint az egyszerű paraszt. Mi köze ehhez a kommunizmusnak, miféle javulás van itt — mondja majd a paraszt —, miért kell őket tisztelnünk? Ha kiválasztanak néhány tucat vagy néhány száz embert és milliárdokat adnak nekik, persze, hogy dolgozni fognak.

Éppen a parasztnak ez a magatartása aggaszt bennünket leginkább, és ezt a kérdést figyelmébe ajánlom a kongresszuson egybegyűlt elvtársaknak. Ezt a kérdést gyakorlatilag úgy kell megoldani, hogy elmondhassuk: nemcsak ezt a veszedelmet kerültük el, hanem megtaláltuk a módját annak is, hogyan kell harcolnunk, hogy a parasztnak ne legyen oka így gondolkodni, ellenkezőleg, minden kommunában, minden artelben olyasvalamit lásson, amit az államhatalom támogat, a földművelés új módszereit lássa, amelyek nem könyvekben és nem beszédekben (ez nagyon olcsó dolog), hanem a gyakorlati életben bizonyítják be, hogy előnyösebbek a régieknél. Ezért nehéz a feladat megoldása, s ez az oka annak, hogy mi is, akik csak száraz adatokat látunk, nehezen tudjuk megítélni: tényleg bebizonyítottuk-e, hogy minden kommuna, minden artel valóban magasabbrendű a régi rendszer minden vállalatánál, hogy a munkáshatalom e téren segít a parasztnak.

Azt hiszem, e kérdés megoldása szempontjából gyakorlatilag igen kívánatos lenne, ha önök, akik számos környékbeli kommunát, artelt és társulást gyakorlatilag ismernek, kidolgoznák azokat a módszereket, amelyekkel valóban, ténylegesen ellenőrizhetnénk, hogyan hajtják végre azt a törvényt, amely megköveteli, hogy a mezőgazdasági kommunák segítséget nyújtsanak a környékbeli lakosságnak; hogyan valósítják meg a szocialista földművelésre való áttérést és miben nyilvánul meg ez konkrétan minden kommunában, artelben, társulásban; hogyan valósítják meg, hány társulás, hány kommuna valósítja meg ezt ténylegesen, és hány olyan van, amely még csak most készül erre; hány esetben nyújtottak a kommunák segítséget, és milyen jellegű volt ez a segítség: filantropikus-e avagy szocialista jellegű?

Ha a kommunák és az artelek az államtól kapott segélyből juttatnak valamit a parasztoknak, ezzel csak alkalmat adnak arra, hogy a paraszt úgy gondolkodjék: itt csak jóemberek segítenek rajta, ami azonban korántsem bizonyítja azt, hogy áttértek a szocialista rendre. A parasztok pedig ősidők óta megszokták, hogy bizalmatlanok legyenek az ilyen „jóemberekkel” szemben. Tudnunk kell ellenőrizni, hogy tényleg miben nyilvánult meg ez az új társadalmi rend, hogyan bizonyítják be a parasztnak, hogy a föld társas, artelben való megművelése jobb, mint ha a paraszt egyénileg műveli a földet, és hogy nem azért jobb, mert a társulások, artelek állami segélyt kapnak; kitartó munkával kell tudnunk bebizonyítani a parasztnak, hogy ez az új rendszer gyakorlatilag állami segítség nélkül is megvalósítható.

Sajnos, nem lehetek jelen a kongresszus végéig, s így nem vehetek részt az említett ellenőrzési módszerek kidolgozásában. De biztos vagyok benne, hogy önök a Földművelésügyi Népbiztosságunkat vezető elvtársakkal együtt meg fogják találni ezeket a módszereket. Örömmel olvastam Szereda elvtárs földművelésügyi népbiztos cikkét, amelyben kiemeli, hogy a kommunáknak és a társulásoknak nem szabad elszakadniok a környékbeli parasztlakosságtól, hanem arra kell törekedniök, hogy a környékbeli parasztlakosság gazdaságait javítsák. A kommunát úgy kell berendezni, hogy mintaszerű legyen, és hogy a szomszédos parasztok maguk vonzódjanak hozzá; gyakorlati példával kell megmutatni nekik, hogyan kell segíteni azokon az embereken, akik az áruhiány és az általános gazdasági bomlás nehéz viszonyai között gazdálkodnak. Hogy megállapítsuk a megvalósítás gyakorlati módszereit, nagyon részletes utasítást kell kidolgoznunk, amely a környékbeli parasztlakosságnak nyújtandó segítség minden formáját felsorolja, minden egyes kommunától számon kéri, mit tett a parasztság támogatása érdekében, rámutat azokra a módszerekre, amelyek segítségével elérhetjük, hogy a meglevő kétezer kommuna és körülbelül négyezer artel mindegyike olyan sejt legyen, amely tetteivel meg tudja győzni a parasztokat, hogy a kollektív mezőgazdaság, mint átmenet a szocializmusba, nem kitalálás, nem puszta lázálom, hanem hasznos dolog.

Mondottam már, hogy a törvény megköveteli a kommunáktól, hogy segítsék a környékbeli parasztlakosságot. A törvényben nem tudtuk magunkat másképp kifejezni, és nem tudtunk semmilyen gyakorlati útmutatást adni. Általános irányelveket kellett megállapítanunk, és arra kellett számítanunk, hogy az öntudatos elvtársak a vidéken lelkiismeretesen fogják alkalmazni ezt a törvényt, és ezernyi módot találnak majd arra, hogy minden egyes helység konkrét gazdasági viszonyai között hogyan alkalmazzák gyakorlatilag. Persze minden törvényt ki lehet játszani, még végrehajtásának látszatával is. A parasztok segítéséről szóló törvény is puszta játékszerré válhat és egészen ellenkező eredményekre vezethet, ha lelkiismeretlenül alkalmazzák.

A kommunáknak olyan irányban kell fejlődniük, hogy a velük való érintkezés és a tőlük kapott gazdasági segítség hatása alatt változni kezdjenek a parasztgazdaság viszonyai, és minden egyes kommuna, artel vagy társulás értsen hozzá, hogy megvesse e viszonyok javulásának alapját és gyakorlatilag meg is valósítsa azt, tettekkel bizonyítva be a parasztoknak, hogy ez a változás csak hasznukra válik.

Önök, természetesen, azt gondolhatják, hogy majd azt mondják nekünk: a gazdaság javításához más viszonyok kellenek, nem olyanok, mint a négy évig tartó imperialista háború és az imperialisták által ránk kényszerített kétéves polgárháború okozta pusztulás mostani körülményei. Hogyan lehet még csak gondolni is a földművelő gazdaságok nagyarányú javítására a mi viszonyaink között, — adja isten, hogy valamiképp felszínen tartsuk magunkat és éhen ne haljunk.

Teljesen érthető, hogy felmerülhetnek ilyen kétségek. De ha nekem kellene válaszolnom az efféle ellenvetésekre, én a következőket mondanám: Tegyük fel, hogy a gazdaság leromlása, a pusztulás, az áruhiány, a zilált közlekedés, az állatállomány és a munkaeszközök megsemmisülése következtében valóban lehetetlen a gazdaságot nagymértékben javítani. Nem kétséges azonban, hogy számos esetben a gazdaság kisebb méretű javítása keresztülvihető. De tegyük fel, hogy még ezt sem lehet megcsinálni. Vajon azt jelenti ez, hogy a kommunák nem változtathatnak a környékbeli parasztok életén, és nem bizonyíthatják be a parasztoknak, hogy a kollektív mezőgazdasági üzem nem mesterségesen nevelt melegházi növény, hanem a munkáshatalom újabb segítsége a dolgozó parasztságnak, a parasztság támogatása a kulákság elleni harcában? Biztos vagyok benne, hogy még akkor is, ha így tesszük fel a kérdést, még ha fel is tételezzük, hogy a mai bomlás viszonyai közt nem lehet javulást elérni, még ebben az esetben is nagyon, nagyon sokat lehet elérni, ha a kommunákban és artelekben lelkiismeretes kommunisták vannak.

Hogy ne csak mondjam, hanem bizonyítsam is ezt, arra utalok, amit városainkban kommunista szombatoknak neveznek. Így nevezték el a városi munkások ingyenes munkáját, amit a rendes, minden munkástól megkövetelt munkán felül, valamely közszükséglet kielégítése végett néhány órán át végeznek. Ezeket a kommunista szombatokat először a Moszkva—Kazán vasútvonal vasutasai vezették be Moszkvában. A Szovjethatalom egyik felhívásában rámutatott arra, hogy a frontokon harcoló vöröskatonák hallatlan áldozatokat hoznak, és minden csapás ellenére, amelyet el kell viselniök, csodával határos győzelmeket aratnak az ellenségen, és egyben leszögezte, hogy csak abban az esetben győzhetünk végérvényesen, ha nemcsak a frontokon, hanem a hátországban is ilyen hősiességet és önfeláldozást tanúsítunk. A moszkvai munkások erre a felhívásra kommunista szombatok szervezésével válaszoltak. Kétségtelen, hogy a moszkvai munkásoknak sokkal több csapást és nyomorúságot kell elviselniök, mint a parasztoknak, s ha? önök megismerkednek a moszkvai munkások életviszonyaival, és elgondolkoznak azon, hogy a munkások milyen hallatlanul nehéz viszonyok között tudtak kommunista szombatokat rendezni, akkor majd egyetértenek velem abban, hogy még a legnehezebb körülmények sem szolgálhatnak ürügyül arra, hogy meg ne csináljuk azt, amit minden körülmények között meg lehet csinálni, ha ugyanazt a módszert alkalmazzuk, mint a moszkvai munkások. Semmi sem járult annyira hozzá a kommunista párt tekintélyének növeléséhez a városban, semmi sem fokozta annyira a pártonkívüli munkások tiszteletét a kommunisták iránt, mint ezek a kommunista szombatok, amikor már nem voltak többé szórványos jelenségek, s a pártonkívüli munkások a gyakorlatban látták, hogy az uralkodó kommunista párt tagjainak kötelezettségeik vannak, és a kommunisták nem azért vesznek fel új tagokat a pártba, hogy azok a kormányzó párt helyzetével járó előnyöket élvezzék, hanem azért, hogy a valóban kommunista munka, vagyis olyan munka példájával járjanak elől, amelyet ingyen végeznek. A kommunizmus a szocializmus fejlődésének legfelső foka, amikor az emberek azért dolgoznak, mert tudatában vannak annak, hogy a köz javára dolgozni kell. Tudjuk, hogy most nem vezethetjük be a szocialista rendet, jó, ha gyermekeink, vagy talán unokáink életében fog megvalósulni nálunk. De állítjuk, hogy az uralkodó kommunista párt tagjai a nehézségek nagyobb részét vállalják a kapitalizmus elleni harcban, amikor a legjobb kommunistákat a frontra mozgósítják, azoktól pedig, akiket nem lehet erre felhasználni, megkövetelik, hogy teljesítsék a kommunista szombatokkal járó kötelezettségeiket.

Ha majd önök is bevezetik ezeket a kommunista szombatokat, amelyek minden nagy ipari városban elterjedtek — a párt minden egyes tagjának most kötelezően részt kell vennie ezeken, különben még a pártból való kizárással is megbüntetik —, ha majd a kommunákban, artelekben és társulásokban önök is ezt az eszközt alkalmazzák, még a legrosszabb viszonyok között is elérhetik és el is kell érniök, hogy a paraszt minden kommunát, minden artelt és társulást olyan egyesülésnek tekintsen, amely nem azzal tűnik ki, hogy állami segélyt kap, hanem azzal, hogy a munkásosztály legjobb képviselői gyűltek benne össze, akik nemcsak másoknak prédikálják a szocializmust, hanem maguk is meg tudják azt valósítani, maguk is meg tudják mutatni, hogy még a legrosszabb viszonyok között is tudnak kommunista módon gazdálkodni, és amivel csak lehet, segíteni tudják a környékbeli parasztlakosságot. Itt nincs helye semmiféle kibúvónak, itt nem lehet áruhiányra hivatkozni, nem lehet arra hivatkozni, hogy nincs vetőmag, vagy hogy elhullott a jószág. Ez az ellenőrzésnek olyan eszköze, amelynek segítségével mindenesetre határozottan megállapíthatjuk, mennyire oldottuk meg a gyakorlatban a magunk elé tűzött nehéz feladatot.

Meg vagyok róla győződve, hogy a kommunák, társulások és artelek képviselőinek közös gyűlése megvitatja ezt, és meg fogja érteni, hogy ennek a módszernek az alkalmazása valóban hathatós eszköze a kommunák és társulások megszilárdításának, és olyan gyakorlati eredményei lesznek, hogy Oroszországban egyetlen esetben sem fog előfordulni, hogy a paraszt ellenséges szemmel nézné a kommunákat, arteleket és társulásokat. Ez azonban nem elég: azt kell elérnünk, hogy a parasztság rokonszenvezzen velük. Mi, a Szovjethatalom képviselői, a magunk részéről mindent megteszünk, hogy elősegítsük ezt, és hogy a milliárdos alapból vagy más forrásokból csak azokban az esetekben folyósítsanak állami segélyt, amikor a dolgozó kommunák és artelek valóban gyakorlatilag közelebb kerülnek a környékbeli parasztok életéhez. E feltételek nélkül az arteleknek vagy társulásoknak nyújtott mindennemű segítséget haszontalannak, sőt feltétlenül károsnak tartunk. Azt a segítséget, amit a kommunák nyújtanak a környékbeli parasztoknak, nem szabad olyan segítségnek tekinteni, amelyet csak azért adnak, mert feleslegük van, — annak szocialista segítségnek, vagyis olyan segítségnek kell lennie, amely módot nyújt a parasztoknak arra, hogy az elkülönült, egyéni gazdálkodásról áttérjenek a társas gazdálkodásra. Ezt pedig csakis a kommunista szombatok módszerével lehet megvalósítani, amelyről itt beszéltem.

Ha okulnak a városi munkások tapasztalatain, akik hasonlíthatatlanul rosszabb viszonyok között élnek, mint a parasztok, és mégis mozgalmat indítottak a kommunista szombatokért, akkor biztos vagyok benne, hogy az önök közös, egyetértő támogatásával el fogjuk érni, hogy a mai néhány ezer kommuna és artel mindegyike a kommunista eszmék és elgondolások igazi melegágya lesz a parasztok kőzött, olyan gyakorlati példa, amely megmutatja nekik, hogy ez a palánta, bár még gyönge és kicsiny, de nem mesterséges, nem üvegházi palánta, hanem az új, szocialista rendszer igazi hajtása. Csak akkor aratunk majd tartós győzelmet a régi tudatlanságon, koldussorson és ínségen, csak akkor érjük el azt, hogy semmi ilyen nehézség nem rettent vissza bennünket további utunkon.

Megjelent: „Pravda” 273. és 274. sz.
1919. december 5. és 6.

Lenin Művei. 30. köt. 184—194. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa