A nemzeti és gyarmati kérdésről szóló tézisek tervezete

(A Kommunista Internacionálé II. kongresszusára)

1. A polgári demokráciára, lényegénél fogva, jellemző, hogy az egyenlőség kérdését, így a nemzeti egyenlőség kérdését is, elvontan vagy formailag, általánosságban teszi fel. A polgári demokrácia az emberi egyenlőség leple alatt a tulajdonos és a proletár, a kizsákmányoló és a kizsákmányolt közötti formai vagy jogi egyenlőséget hirdeti, amivel a legnagyobb mértékben becsapja az elnyomott osztályokat. A burzsoázia az egyenlőség eszméjét, amely maga is az árutermelés viszonyainak visszatükröződése, az emberek állítólagos teljes egyenlőségének ürügyével az osztályok megszüntetése elleni harc fegyverévé változtatja át. Az egyenlőség követelésének igazi értelme nem egyéb, mint az osztályok megszüntetésének követelése.

2. A kommunista pártnak, mint a proletariátus által a burzsoá iga lerázásáért folytatott harc tudatos kifejezőjének, a polgári demokrácia ellen irányuló harcban, továbbá a polgári demokrácia hazug és képmutató voltának leleplezésében rejlő alapvető feladatának megfelelően, a nemzeti kérdésben sem elvont és formális elvekből kell kiindulnia, hanem, először, a konkrét történelmi helyzet, mégpedig elsősorban a gazdasági helyzet pontos figyelembevételéből; másodszor, abból, hogy az elnyomott osztályok, a dolgozók, a kizsákmányoltak érdekeit pontosan különválasztja az általában vett népérdekek általános fogalmától, amely csak az uralkodó osztály érdekeit jelenti; harmadszor, az elnyomott, függő, nem egyenjogú nemzeteknek az elnyomó, kizsákmányoló teljes jogú nemzetektől való éppoly világos megkülönböztetéséből, ellentétben azzal a burzsoá-demokratikus hazugsággal, amely elpalástolja a finánctőke és az imperializmus korszakának azt a sajátosságát, hogy a leggazdagabb vezető tőkés országok elenyésző kisebbsége gyarmati és pénzügyi rabságba dönti a föld lakosságának óriási többségét.

3. Az 1914—1918-as imperialista háború különösen világosan tárta fel minden nemzet előtt és az egész világ elnyomott osztályai előtt a burzsoá-demokratikus frázisok hazug voltát, és gyakorlatilag bizonyította be, hogy a hírhedt „nyugati demokráciák” versailles-i szerződése még vadállatibb és aljasabb erőszak a gyenge nemzetekkel szemben, mint a német junkerek és a német császár breszt-litovszki szerződése. A Népszövetség és az antant egész háború utáni politikája ezt az igazságot még világosabban feltárja és még élesebb fényt vet rá, ez pedig mindenütt fokozza mind a vezető országok proletariátusának, mind a gyarmati és függő országok egész dolgozó népének forradalmi harcát, meggyorsítja a nyárspolgári nacionalista illúziók összeomlását, amelyek szerint lehetséges a nemzetek békés együttélése és egyenlősége a kapitalizmus idején.

4. A fentebb kifejtett alapvető tételekből az következik, hogy a Kommunista Internacionálé nemzeti és gyarmati politikájának középpontjába valamennyi nemzet és ország proletárjainak és dolgozó tömegeinek egymáshoz való közeledését kell állítani, a földbirtokosok és a burzsoázia megdöntéséért folytatott közös forradalmi harc céljából. Ugyanis csak ez biztosítja a kapitalizmus fölött a győzelmet, amely nélkül lehetetlen a nemzeti elnyomás és az egyenlőtlenség megszüntetése.

5. A világpolitikai helyzet most napirendre tűzte a proletariátus diktatúráját és a világpolitikai események szükségképpen mind egyetlen középpont körül összpontosulnak, nevezetesen a körül a harc körül, amelyet a világburzsoázia folytat az oroszországi Szovjet Köztársaság ellen, amely elkerülhetetlenül maga köré csoportosítja egyfelől a világ élenjáró munkásainak szovjet mozgalmait, másfelől a gyarmatok és elnyomott népek nemzeti szabadságmozgalmait; ezek a népek keserű tapasztalatok árán győződnek meg arról, hogy számukra nincs más menekvés, mint a Szovjethatalom győzelme a világimperializmus fölött.

6. Tehát most nem szorítkozhatunk arra, hogy valljuk és hirdetjük a különböző nemzetekhez tartozó dolgozók egymáshoz való közeledésének szükségességét, hanem olyan politikát kell folytatni, amelynek nyomán valóra válik a nemzeti és gyarmati szabadságmozgalmak legszorosabb szövetsége Szovjet-Oroszországgal, és ennek a szövetségnek a formáit aszerint kell meghatározni, hogy mennyire fejlett a kommunista mozgalom az egyes országok proletariátusán belül, illetőleg a munkások és parasztok burzsoá-demokratikus szabadságmozgalma az elmaradt országokban vagy az elmaradt nemzetiségek körében.

7. A föderáció átmeneti forma a különböző nemzetek dolgozóinak teljes egységéhez. A föderáció célszerűsége már a gyakorlatban is megmutatkozott, mind az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság más szovjet köztársaságokhoz (a múltban a magyar, a finn és a lett, jelenleg az azerbajdzsán meg az ukrán szovjet köztársasághoz) való viszonyában, mind pedig az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságon belül azoknak a nemzetiségeknek irányában, amelyeknek azelőtt nem volt sem állami létük, sem önkormányzatuk (például az 1919-ben, illetőleg 1920-ban az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság kebelében megalakult Baskír és Tatár autonóm köztársaság).

8. A Kommunista Internacionálé feladata ebben a tekintetben részint ezeknek, a szovjet rendszer és a szovjet mozgalom alapján keletkező új föderációknak továbbfejlesztése, részint tapasztalataiknak tanulmányozása és ellenőrzése. Elismerve azt, hogy a föderáció átmeneti forma a teljes egység felé, egyre szorosabb föderatív szövetségre kell törekedni, tekintettel arra, hogy, először, a szovjet köztársaságok legszorosabb szövetsége nélkül lehetetlen biztosítani az egész világ katonailag hasonlíthatatlanul erősebb imperialista nagyhatalmai által körülzárt szovjet köztársaságok fennmaradását; másodszor, feltétlenül szükség van a szovjet köztársaságok szoros gazdasági szövetségére, mert enélkül megvalósíthatatlan az imperializmus által lerombolt termelőerők helyreállítása és a dolgozók jólétének biztosítása; harmadszor, figyelembe kell venni azt a tendenciát, amely egy egységes, minden nemzet proletariátusa által közös terv szerint szabályozott világgazdaságnak mint egésznek a megteremtésére irányul, amely tendencia már a kapitalizmus idején is egészen világosan megmutatkozott, és amelyet a szocializmusban feltétlenül tovább kell fejleszteni és teljesen meg kell valósítani.

9. Az államon belüli viszonyok terén a Kommunista Internacionálé nemzetiségi politikája nem szorítkozhat a nemzetek egyenjogúságának arra a semmitmondó, formai, tisztán nyilatkozat-jellegű és gyakorlatilag semmire sem kötelező elismerésére, amelyre a burzsoá demokraták szorítkoznak, akár nyíltan ilyeneknek ismerik el magukat, akár szocialista elnevezéssel takaróznak, mint a II. Internacionálé szocialistái.

Nemcsak a kommunista pártok propagandájában és agitációjában kell — a parlamenti szószékről is, a parlamenten kívül is — következetesen leleplezni a nemzetek egyenjogúságának és a nemzeti kisebbségek jogainak állandó megsértését valamennyi tőkés államban, „demokratikus” alkotmányuk ellenére, hanem emellett, először, állandóan meg kell magyarázni, hogy csak a szovjet rendszer képes valóban egyenjogúságot biztosítani a nemzeteknek, olyanformán, hogy előbb a proletárokat, majd az egész dolgozó népet egyesíti a burzsoázia elleni harcban; másodszor, a kommunista pártoknak közvetlen támogatást kell nyujtaniok a függő, vagy nem egyenjogú nemzetek (például Írország, Amerikában a négerek stb.) és a gyarmatok forradalmi mozgalmainak.

Ez utóbbi különösen fontos feltétel nélkül a függő nemzetek és gyarmatok elnyomása elleni harc, valamint az állami különváláshoz való joguk elismerése hazug cégér marad, ahogy ezt a II. Internacionálé pártjainál látjuk.

10. Nemcsak a II. Internacionálé pártjaiban, hanem azokban a pártokban is, amelyek kiléptek ebből az internacionáléból, sőt nem ritkán még azokban is, amelyek most kommunista pártnak nevezik magukat, a legmindennapibb jelenség az, hogy szavakban elismerik az internacionalizmust, valójában azonban a propagandában, az agitációban és a gyakorlati munkában kispolgári nacionalizmussal és pacifizmussal cserélik fel. A harc ez ellen a rákfene ellen, a leginkább beidegződött nyárspolgári nacionalista előítéletek ellen annál inkább előtérbe nyomul, minél időszerűbbé válik az a feladat, hogy a proletariátus diktatúráját nemzeti diktatúrából (azaz olyan diktatúrából, amely egy országban áll fenn és képtelen döntően befolyásolni a világpolitikát) nemzetközi diktatúrává (azaz legalább is néhány előrehaladott országban fennálló proletárdiktatúrává, amely képes döntően befolyásolni az egész világpolitikát) változtassuk. A kispolgári nacionalizmus beéri azzal, hogy nemzetköziségnek nyilvánítja a nemzetek egyenjogúságának elismerését, de (nem is szólva arról, hogy ez az elismerés nem egyéb mint puszta szó) érintetlenül fenntartja a nemzeti önzést, ezzel szemben a proletár nemzetköziség megköveteli, először, hogy az egy országban folyó proletárharc érdekeit alárendeljük a világméretekben folyó proletárharc érdekeinek, másodszor, hogy az a nemzet, amely legyőzte saját burzsoáziáját, képes legyen és hajlandó legyen a legnagyobb nemzeti áldozatokra a nemzetközi tőke megdöntése érdekében.

Eszerint az olyan, már teljesen tőkés államokban, amelyek munkáspártjai valóban a proletariátus élcsapatai, a nemzetköziség fogalmának és a nemzetközi politikának opportunista és kispolgári pacifista elferdítése elleni harc a legelső és legfontosabb feladat.

11. Az olyan elmaradottabb államok és nemzetek tekintetében, amelyekben túlsúlyban vannak a feudális vagy patriarchális és patriarchális-paraszti viszonyok, főleg a következőket kell figyelembe venni:

először, valamennyi kommunista pártnak segítenie kell ezeknek az országoknak burzsoá-demokratikus szabadságmozgalmát; a legaktívabb segítség kötelezettsége elsősorban annak az országnak a munkásaira hárul, amelytől az elmaradott nemzet gyarmati vagy pénzügyi tekintetben függ;

másodszor, harcolni kell a papság és egyéb reakciós meg középkori elemek ellen, akiknek az elmaradt országokban befolyásuk van;

harmadszor, harcolni kell a pániszlámizmus és hasonló áramlatok ellen, amelyek az európai és amerikai imperializmus elleni szabadságmozgalmat a kánok, földesurak, mullák stb. helyzetének megerősítésével próbálják egybekapcsolni;

negyedszer, különös támogatásban kell részesíteni az elmaradott országokban a földesurak ellen, a nagybirtok ellen, a feudalizmus minden megnyilvánulása vagy csökevénye ellen irányuló parasztmozgalmat, és arra kell törekedni, hogy a parasztmozgalomnak minél forradalmibb jelleget kölcsönözzünk és megteremtsük a nyugateurópai kommunista proletariátus lehető legszorosabb szövetségét Kelet, a gyarmatok és általában az elmaradott országok parasztjainak forradalmi mozgalmával; különösen mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a „dolgozók szovjetjeinek” stb. megteremtése révén a szovjet rendszer alapelveit alkalmazzuk azokban az országokban, amelyekben kapitalizmus előtti viszonyok uralkodnak;

ötödször, határozottan harcolni kell az ellen, hogy az elmaradott országok burzsoá-demokratikus felszabadító irányzatait olyan színben tüntessék fel, mintha azok kommunista irányzatok volnának; a Kommunista Internacionálénak a gyarmatok és az elmaradott országok burzsoá-demokratikus nemzeti mozgalmait csak azzal a feltétellel szabad támogatnia, hogy a jövendő, nemcsak elnevezésük szerint kommunista proletárpártok elemei valamennyi elmaradott országban saját külön feladataiknak tudatában — a nemzetükön belül folyó burzsoá- demokratikus mozgalmak elleni harc feladatainak tudatában legyenek csoportosítva és nevelve; a Kommunista Internacionálénak ideiglenes szövetséget kell kötnie a gyarmatok és az elmaradott országok burzsoá demokráciájával, de nem szabad egybeolvadnia vele és feltétlenül meg kell őriznie a proletármozgalom önállóságát, még annak legkezdetlegesebb formájában is;

hatodszor, következetesen fel kell tárni és le kell leplezni minden ország, de különösen az elmaradott országok legszélesebb dolgozó tömegei előtt azt az imperialista hatalmak által rendszeresen elkövetett csalást, hogy politikailag független államok létesítésének leple alatt, tőlük gazdasági, pénzügyi és katonai tekintetben teljesen függő államokat hoznak létre; a jelenlegi nemzetközi helyzetben a szovjet köztársaságok szövetségén kívül semmi sem mentheti meg a függő és a gyenge nemzeteket.

12. A gyarmati és a gyenge népeknek az imperialista hatalmak által való évszázados elnyomása nemcsak elkeseredést szült az elnyomott országok dolgozó tömegeiben, hanem bizalmatlanokká is tette azokat az elnyomó nemzetek iránt általában, ezeknek a nemzeteknek a proletariátusát is beleértve. A szocializmus aljas elárulása a proletariátus hivatalos vezéreinek többsége által 1914—1919-ben, amikor szociálsoviniszta módra a „honvédelem” jelszavával takargatták azt, hogy védik „saját” burzsoáziájuk „jogát” a gyarmatok elnyomására és a pénzügyi tekintetben függő országok kirablására, szükségszerűen fokozta ezt a teljesen jogos bizalmatlanságot. Másrészt, minél elmaradottabb valamely ország, annál erősebb benne a kisüzemű mezőgazdasági termelés, a patriarchalizmus és a provincializmus, amelyek elkerülhetetlenül arra vezetnek, hogy a legmélyebben beidegződött kispolgári előítéletek, nevezetesen: a nemzeti önzésből és a nemzeti korlátoltságból fakadó előítéletek, különösen erőseknek és szívósaknak bizonyulnak. Minthogy ezek az előítéletek csak azután tűnhetnek el, amikor a vezető országokban már eltűnt az imperializmus és a kapitalizmus, és amikor az elmaradott országok gazdasági életének már az egész alapja gyökeresen megváltozott, ezeknek az előítéleteknek a kihalása szükségszerűen nagyon lassú. Ebből következik a világ öntudatos kommunista proletariátusának az a kötelessége, hogy különös óvatosságot és különös figyelmet tanúsítson a legrégebben elnyomott országok és népek nemzeti érzéseinek maradványai iránt, továbbá az a kötelessége, hogy az említett bizalmatlanság és az említett előítéletek gyorsabb megszüntetése céljából bizonyos engedményeket tegyen. Valamennyi ország proletariátusának, majd egész dolgozó népének és az egész világ nemzeteinek szövetségre és egységre való önkéntes törekvése nélkül a kapitalizmus fölötti győzelem ügyét nem lehet sikerre vinni.

N. Lenin

Megjelent: 1920. június.

Lenin Művei. 31. köt. 139—145. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa