Kína forradalma
A kínai történelem tanulsága
IV. A „megbékéltetési politika” kora Kínában

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

1931-ben, amikor Nyugat-Európa és Amerika éppen a nagy válság legrosszabb szakaszába lépett — Japán megrohanta Mandzsúriát. Néhány kínai tábornok hősies ellenállást tanúsított és egész Kína népe ellenállást követelt — Csang Kai-sek és nankingi kormánya mégsem nyúlt fegyverhez. Megelégedett azzal, hogy a Népszövetségnél panaszt emelt. A Népszövetség persze, ugyancsak mozdulatlan maradt.

Japán akkor viszonylag gyenge hatalom volt — és nem véletlen, hogy teljes büntetlenséggel sikerült zsákmányát elragadnia. Ez a példa jóval a hitleri bizonyíték előtt megmutatta: mire képes a támadó, amikor vetélytársait belső és külső ellentétek bontják meg.

Kína ismét abba a helyzetbe került, amely már történelme egész utolsó szakaszában annyira legyengítette. Az 1925—27-es évek nemzeti egységét Csang Kai-sek törte meg, aki saját népe ellen fordult és hatalmát a régi kínai uralkodóosztályok egy kis, idegen imperialista támogatást élvező töredékére alapította. Akárcsak a vetélkedő hadvezérek uralmának idején, ennek az osztálynak különböző rétegei most más-más hatalomnál kerestek támogatást, hogy elnyerhessék a hatalmat. Az egész 1930-as esztendőt ilymódon az angol-amerikaiak kedvelte Csang Kai-sek és Wang Csing-wej, meg Jen Hszi-san közötti háborúskodás jellemezte. Ez utóbbiak a japánok reménységei voltak.

Az USA tiltakozott ugyan Mandzsúria megrohanása ellen, de a japánok nyilvánvalóan észrevették, hogy az amerikai tiltakozás suttogássá halkult, amikor japán csapatok a szibériai szovjet-határ felé közeledtek — és ordítássá nőtt, ha ezek a csapatok dél felé, a Tiencsin—Peking körzet irányába törtek.

Ráadásul még az is kedvezett a japánoknak, hogy akkoriban már tíz esztendeje elszigetelődéspárti volt az amerikai politika és az USA nem volt tagja a Népszövetségnek.

A Népszövetségen belül akkor Anglia volt az egyetlen olyan vezető hatalom, amely a Szövetséget a kínai felhívás meghallgatására és legalább a Stimson, USA-külügyminiszter által indítványozott, rendkívül enyhe japánellenes intézkedések megtételére bírhatta volna. Anglia konzervatív kormánya azonban még mindig áhítattal gondolt a régi, oroszellenes angol-japán szövetség emlékére és képtelen volt maradéktalan gaztettnek tekinteni a japán támadást. Az angolok még örültek is annak, hogy Japán nem a Jangce-völgy angol érdekterületei felé sújtott, hanem olyan irányba, amely szovjetellenes fenyegetésnek számított. Anglia minden japán fenyegetésnél jobban rettegett a területenkívüliségi jogok és koncessziók eltörlését követelő, egyre terjedő kínai mozgalomtól, amelyet az amerikaiak némi elnézéssel kezeltek. Londonban sokan arra gondoltak, hogy az új helyzetben egy mandzsúriai benemavatkozási ígéret fejében Japántól saját, másirányú érdekeik támogatását kérhetik. Ugyanakkor előre gondoltak arra is, hogy egy nyugati támogatást kolduló kínai kormány kevésbé folytathatja erélyesen a nyugati kiváltságok elleni harcot.

Ezt a magatartást rendkívül jól példázta Amerynek, az akkori angol kormány tagjának kijelentése. Azt mondotta: „Ki van közöttünk, aki azt mondaná, hogy Japánnak nem így kellett cselekednie … ha meg akarta védeni magát… egy erős kínai nacionalista hullámmal szemben? Ha elítéljük Japánt, elítéltük a magunk indiai és egyiptomi politikáját is.” A Népszövetség vitái során Sir John Simon angol külügyminiszter ugyanezt az álláspontot képviselte. Kifejezte persze „együttérzését” Kínával — de azután annyi érvet sorakoztatott fel a japán támadás mellett, hogy Macuoka japán delegátus elégedetten jelentette ki: ő maga sem csinálhatta volna jobban…

Támadó magatartásának védelmében Japán szabadon fenyegetőzött a „vörös veszedelem” meséjével és abban a szerepben tetszelgett, hogy „védi a civilizációt” a kommunizmus ellen. Azok, akik manapság azt hiszik, hogy minden problémát meg lehet oldani a szovjetellenességgel, a Szovjetunió elszigetelésével — jól teszik, ha visszaemlékeznek erre az időre. Hiszen 1931-ben meglehetősen el volt szigetelve a Szovjetunió.

1931-ben, tizennégy esztendővel a Nagy Októberi Forradalom után az USA még nem ismerte el törvényesnek a szovjet kormányt. Hoover, az akkori elnök, aki a forradalom után a szovjetellenes intervenció egyik fő mozgatója volt, nem változtatta meg nézeteit — (máig sem). Anglia az európai szovjetellenes tevékenység központja volt. Amikor Csang Kai-sek 1927-ben megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval, a nyugatiak tapsoltak neki. Ebben az időben (1931) a szakadás még fennállott.*

* Az USA és Kína csak 1933-ban állították helyre normális diplomáciai kapcsolataikat a Szovjetunióval. Mindkét esetben a japán agresszió növekedése volt a kényszerítő és egyik legfőbb ok. A helyreállított kapcsolatokat azonban nem használták fel arra, hogy kölcsönös védelmi egyezményeket kössenek a Szovjetunióval. A következő öt esztendőben a Kuomintang tovább folytatta polgárháborúját, az USA pedig hadifontosságú ócskavasat adott el Japánnak és közben „semlegesnek” tartotta magát. Amikor tehát Japán 1937-ben újra megtámadta Kínát — ismét számára kedvező „légüres térben” haladhatott előre.*

Oroszország ekkor egyedül állott. Senkisem gondolt arra, hogy szovjet segítséget kellene igénybevenni Japán megállítására. Inkább azon igyekeztek, hogy Japán támadását a Szovjetunió ellen — ne pedig más hatalmak érdekterületei felé — tereljék.

A mandzsúriai támadást a szovjet sajtó azonnal a legélesebb hangon elítélte. Litvinov külügyi népbiztos hivatalosan közölte: hazája szívesen részt venne minden igazi erőfeszítésben, amely a kínai ellenségeskedések megszüntetésére irányul — a Népszövetség hatalmai azonban nem mutatnak hajlandóságot ilyenirányú egyesült erőfeszítésre.

Az Izvesztija nem kímélte Csang Kai-seket. Azt jósolta: „Ez az új és hallatlan megaláztatás kétségtelenül leleplezi majd a kínai nép előtt, hogy az országot mennyire legyengítették a Kuomintang feudális-burzsoá reakciósai, az imperialisták szégyenletes ügynökei.” A Szovjetunió ugyanakkor saját területén menedéket nyújtott a japánok elől Mandzsúriából visszavonuló kínai csapatok egy részének* és nem vette figyelembe Japán tiltakozását.

* Ezeknek a csapatoknak egy részét Szinkiang tartományon keresztül visszaküldték Kínába*.

Ugyanakkor a japánok szovjetellenes támadókedvének lelohasztására kiépítette Szibéria határainak védelmét és ennek egyik részeként megerősítette a távolkeleti hadsereget.

Ennek következtében Japán legközelebbi csapása már nem a megerősített Észak — hanem Anglia hagyományos kínai érdekterületei felé irányult. 1932-ben Japán csapatai megtámadták Sanghájt. A kínai tizenkilencedik hadsereg, amely félig önálló alakulat volt és nem tartozott a központi kormány irányítása alá, két hónapig ragyogóan küzdött. Kína valamennyi egyetemén japánellenes háborút követeltek a tüntető diákok. A délkeletkínai kis Kínai Szovjet Állam, amelyet Csang Kai-sek szüntelenül igyekezett eltiporni, háborút is üzent Japánnak. A kormány azonban, ahelyett, hogy lelkesítette volna a népet — olyan fegyverszünetet kötött, amely megengedte a japán helyőrség fenntartását, a kínai csapatokat viszont visszavonulásra kötelezte. A kínai nemzeti érzésre mért csapást és az utána következő fegyverszünetet a sangháji idegen érdekeltségek helyeselték, mert nem nézték jó szemmel, ha a „bennszülöttek” túlságosan „nagy legényekké” válnak. A fegyverszüneti tárgyalásokban az angol nagykövet volt a közvetítő fél.

1933-ban a japánok Mandzsúriából a Nagy Falon át kezdtek áttörni a tulajdonképpeni Kínába. Fellángolt a helyi ellenállás és az általános felháborodás — a kormány pedig ismét fegyverszünetet kötött, amely megint csak szentesítette a japán katonai agresszió következtében előállott helyzetet.1935-ben a japánok még tovább hatoltak. Ho Jing-csin, a fasisztagondolkodású hadügyminiszter, aki csaknem a második világháború végéig Kína vezérkari főnöke maradt, fegyverszünetet kötött Umecu tábornokkal, az északkínai japán parancsnokkal. Nemcsak abba egyezett bele, hogy a kínai hadsereget visszavonják — hanem még a központi kormány polgári szerveit és a Kuomintang-párt irodáit is eltávolította Pekingből és Tiencsinből. Beleegyezett abba is, hogy ezeken a területeken „ütközőállam”-szerű körzetet létesítsenek, olyan tisztviselői karral és olyan helyőrségekkel, amelyek megfeleltek a japánok ízlésének. Ez az úr vállalta azt is, hogy kiirtja a kínai népből a japán hódítók gyűlöletét, mint olyan érzést, amely „zavarja kapcsolatainkat egy baráti állammal”.*

* Ez jellemző ellentétben áll a Kuomintangnak a Szovjetunióval szemben tanúsított harciasságával.*

Kínában ebben az időszakban még az is főbenjáró bűnnek minősült, ha valakinek az volt a véleménye, hogy a Japán elleni ellenállás fontosabb a „kommunista banditák teljes kiirtásánál”, vagy előbbrevaló, mint a Kuomintang-győzelem erőszakolása egy olyan polgárháborúban, amely már tíz esztendeje tartott.

Röviden: 1931-től 1937-ig háború volt ugyan Kínában, de harcolni csak az egyik fél harcolt: a japánok. A Kuomintang-kormány még a diplomáciai kapcsolatot sem szakította meg a támadóval. Az új meg új rablásokat gyenge tiltakozással fogadta, s a tiltakozást a helyi ellenállóknak kiadott tüzet szüntess-parancsok, meg a rablást szentesítő „egyezmények” követték. (Egyezmény ebben az esetben azt jelentette, hogy a japánok ütöttek és fenyegetőztek, a Kuomintang-kormány pedig egyezkedett.) A „megbékéltetés politikájának” alkalmazása volt az egyetlen módszer. Ismerik ezt a módszert az európaiak is. 1935 és 1939 között Európában is olyan háború folyt, amelyben csak az egyik fél harcolt: a berlin—római gengszter-szövetség. A rajnavidéki, abesszíniai, spanyolországi, ausztriai és csehszlovákiai rablást itt is lenyelték és elismerték. Európában is olyan háború dúlt, amelyben a csehszlovák népnek nemcsak „tüzet szüntess” parancsot adtak, — egyszerűen azt sem engedték meg, hogy tüzet nyisson saját hazája védelmében.

A nyugati és a távolkeleti fasizmusnak még egy közös módszere is volt. Japán is, meg Németország is azt bizonygatták, hogy valójában nem támadnak rá az előre kiszemelt áldozatra, hanem pusztán „hátukat biztosítják” annak az eljövendő küzdelemnek az idejére, amelyet „a közös ellenség, a kommunizmus és annak hazája, a Szovjetunió” ellen vívnak. Katonai szövetségeiket és készülődéseiket ezért is fogták egybe „Antikomintern-szerződés” néven. A Népszövetség tárgyalásairól méltán írta egy angol megfigyelő: „A japán delegátusok gyorsan észrevették, hogy ha hallgatóik előtt meglengetik a vörös zászlót, azok akár a koromfeketéről is hajlandók elhinni, hogy hófehér.”*

* H. Vere Redman írja ezt Japan in Crisis című könyvében (George Allan & Unwin Ltd. kiadás, London, 1935.). Redman akkor azt indítványozta, hogy az angolok ismerjék el Kínában és Mandzsúriában a japán „Monroe elvet”. A második világháború alatt a tájékoztatásügyi minisztérium távolkeleti osztályát vezette.*

A csalétket Nyugaton és a Távol-Keleten egyaránt vigyorogva lenyelték az ostobák. A Távol-Keleten ez később akadályozta a nyugati hatalmakat abban, hogy hatásosan támogassák Kínát. Fontos azonban, hogy a hivatalos Kuomintang propaganda bizonykodásai ellenére is megértsük: a külső támogatásnak ez a hiánya nem az egyedüli oka volt a nankingi kormány önkéntes „megbékéltetési politikájának”. A Kuomintang kormány, meg a támadókat más népek számlájára megbékéltető nyugatiak egyaránt elfelejtették a kínai közmondás egyszerű bölcsességét, amely azt mondja: ha egy éhes tigrisnek reggelit adsz — el fog jönni ebédre meg vacsorára is.

A japán módszer Kínában ez volt: fokozatos katonai agresszió. A kínai kormány válasza: fokozatos diplomáciai békítgetés.

A kínai kormány azonban még nem Kína. Mit csinált a nép?

Részben már megválaszoltuk ezt a kérdést. A kínai diákok, akik rendszerint először fújták meg a harcikürtöt az idegen támadás és a hazai reakció elleni mozgalmakban — most is tiltakoztak a kiegyezés és a megbékéltetés minden egyes mozzanata ellen. 1931-ben és 1932-ben a mandzsuriai és sangháji helyi ellenállók támogatását követelték, életrehívták és vezették a japán áruk országos bojkottját és utasították a vonatok személyzetét, hogy mindenhonnan szállítsanak tiltakozó küldöttségeket Nankingba, az akkori fővárosba. Az egyik ilyen csoport, amelynek

Dr C. T. Wang külügyminiszter nem adott kielégítő magyarázatot a kormány politikáját illetően — a minisztert saját irodájában megverte. Wang rémületében lemondott.

1933-ban újra hallatták hangjukat. Nem ijesztette el őket az sem, hogy a kormány — amelynek az ellenség elleni harcra kellett volna mozgósítania — sokat kivégzett közülük és valóságos letartóztatási hadjáratokat szervezett.*

* Ebben az időben az egyik diák-röplap az 1927 és 35 között letartóztatott és meggyilkolt fiatalok számát 300.000-re becsülte.*

1935 decemberében a tüntetések nagyobbak voltak, mint valaha. Jelszavaik nemcsak a japánellenes háború meghirdetését, de a kínai Vörös Hadsereg ellen folytatott polgárháború beszüntetését is követelték — és azt is, hogy politikai „színezetére” való tekintet nélkül minden kínai katonát a nemzeti ellenállásra mozgósítsanak.

1936-ban és 1937 elején az egység és ellenállás követelése a nép minden rétegére kiterjedt. A japán tulajdonban lévő textilgyárakban a munkások tízezrei léptek politikai sztrájkba. Vezető liberálisok bizottságot alakítottak támogatásukra. A bizottság tagjai között volt a legismertebb kínai jogi főiskola rektora, az ország egyik legnagyobb újságkiadója, — sőt az egyik ismert nagyiparos is. Ennek a liberális csoportnak hét vezető tagját Sanghájban nyomban letartóztatták. A vád az volt, hogy „aláásták a köztársaság biztonságát”. Ezért halálbüntetés járt. Amikor elítélték őket, Szun Jat-szennek, a köztársaság és a Kuomintang-párt alapítójának özvegye megjelent az ülésteremben, hogy kimutassa szolidaritását. Szun asszony a „Nemzeti Szabadító Bizottságok” élére állott. Ezek egyre sűrűbben alakultak meg az ország egész területén. Programjuk ugyanaz volt, mint a diákoké és a japánellenes sztrájkolóké.

A Kuomintang-hadsereg is nyugtalankodni kezdett. Az „egyszerű és tudatlan” paraszt-katona nem tudta kiverni a fejéből azt a meggyőződést, hogy a hadsereg kötelessége végtére is az ország megvédelmezése. Ezért rendkívül rosszul harcolt a kommunisták ellen, sőt, hadosztályszámra csatlakozott seregeikhez. Ugyanez a katona kitűnő harcosnak bizonyult, ha néha-néha a japánokkal — a Ho Jing-csin—Umecu fegyverszünet „barátságos szomszédaival” — került szembe. Szufengkou-nál és Kupeikou-nál — a Nagy Fal két fontos átkelőpontján az „alacsonyabbrendűnek” tartott kínai csapatok például nemcsak szilárdságról, de egyenesen kitűnő támadószellemről is tanúságot tettek. Ez annál jelentősebb volt, mert itt a feudális tartományi urak seregei állottak, amelyek hozzászoktak már ahhoz, hogy élősdiként éljenek a nép zsírján és hogy mindenki ellenségnek tekintse őket. Ezek a katonák most meghatottan és meglepetten látták, hogy a környék népe ajándékokkal megrakott küldöttségeket meneszt hozzájuk, a küldöttségek szónokai a nemzet hőseinek nevezik őket és orvostanhallgatók önként jelentkeznek a frontra, hogy az ő sebeiket bekötözzék.

Új dolgok kezdtek történni a régi Kínában. A katonák már nemcsak akkor verekedtek a betolakodók ellen, ha az tüzelt rájuk — és nemcsak addig verekedtek, amíg tüzet-szüntess parancs nem érkezett. Most már saját kezdeményezésükre és parancs ellenére is harcoltak. 1933-ban és az azt követő esztendőkben a Feng Ju-sziang, Fang Csen-wu és Csi Hung-csang tábornokok parancsnoksága alatt küzdő Csahar-tartománybeli hadsereg a maga kemény háborúját vívta a japánok ellen. Ezért a „bűnért” Csi tábornokot* a Kuomintang csendőrsége megölette, Fang tábornoknak pedig külföldre kellett menekülnie, hogy életét megmentse.

* Csi Hung-csangot, aki kommunista volt, a tiencsini francia koncesszió rendőrsége szolgáltatta ki a Kuomintangnak.*

1934—35-ben a kínai Vörös Hadsereg Délkelet-Kínából elindult Északnyugat-Kínába. Ez volt a híres Hosszú Menetelés. A Vörös Hadsereg jelszava ez volt: „Kínai ne küzdjön kínai ellen” és „Álljunk ellent a japánoknak”. Ez a hadsereg mélyen behatolt Sanszi tartományba és így útja végére igen közel jutott a japán támaszpontokhoz. Tokió dühöngött és fenyegetőzött. Közölte a kínai kormánnyal, hogy ha nem pusztítja el a kínai csapatokat, minden előzetes fegyverszünetet és megegyezést felrúg. Ha Csang Kai-sek nem végzi el ezt a munkát — mondották — Japán hadserege majd maga veszi kezébe az ügyet és megrendszabályozza ezt a rakoncátlan népet, amely nem hajlandó meglátni a „japán-kínai együttműködés” rendkívüli előnyeit.

A kormány ekkor a központi hadsereg csapataiból és mandzsuriai csapatokból álló büntetőexpedíciót küldött a kommunisták ellen és Szingan városában külön „Pacifikáló Főhadiszállást” állíttatott fel. Ennek a „banditák kipusztítása” lett volna a feladata. Az expedíció kudarcbafulladt. Egy németek által kiképzett központi hadosztály csatlakozott a Vörös Hadsereghez, a többieket pedig pozdorjává zúzták. A mandzsuriai katonáknak szüntelenül japán-dúlta szülőföldjük járt a fejükben és izzó gyűlölettel tekintettek a japánokra. Érthető, hogy nem mondhattak ellem a Vörös Hadsereg érveinek, amely arra tanított, hogy kínai ne küzdjön kínai ellen. Egy bizonyos fajtájú „megnemtámadási egyezmény” jött ilymódon létre a büntetőexpedíció, meg az „eltiprásra” ítélt Vörös Hadsereg vezető tisztjei között. Alulról már régebben létrejött az egységfront a kormánycsapatok közkatonái és a kommunisták között. Ez az egységfront titkos barátkozásban és a kormánycsapatok gyakori önkéntes megadási kísérleteiben mutatkozott meg. Most először létesült ilyen egységfront felülről is. A megrémült Csang Kai-sek maga rohant Szingan városába, hogy arra emlékeztesse a mandzsuriai csapatokat: — Japán elleni háborúra gondolni se merjenek, ameddig el nem tiporták a „belső ellenséget.” A mandzsuriai csapatok azzal válaszoltak Csangnak, hogy — foglyul ejtették. Ez volt a híres „szingani incidens”. Ekkor a „vörös banditák”, akik szilárdan hittek abban, hogy Japánt csak valamennyi kínai közös erejével lehet megverni — közbeléptek. Ők, a „vörös banditák” mentették meg Csangot attól, hogy saját kiábrándult csapatai haditörvényszék elé ne állítsák és ki ne végezzék. Ahelyett, hogy Csang agyonlövetésével még véresebb polgárháborút indítottak volna el — a tábornok „elrablói” kiáltványt bocsátottak ki, amely a munkások, diákok és a Szabadító Bizottságok programja értelmében a japánellenes háborút, a polgárháború megszüntetését, a japánellenességük miatt bebörtönzöttek szabadonbocsátását, meg a polgári szabadságjogok biztosítását követelte. A kiáltvány kibocsátása után Csangot szabadonengedték.

A japánoknak, akik boldogan „kínáltak fel katonai segítséget a törvényes kínai kormánynak a Generalisszimusz kiszabadításának biztosítására” — leesett az álluk a kiáltvány láttára. Keserves csalódást jelentett ez sok kínai magasrangú tiszt számára is. Ilyen volt például Ho Jing-csin, aki Csang elfogatásának hírülvétele után nyomban bombáztatni akarta a „lázadók” főhadiszállását — tekintet nélkül arra, hogy „Kína vitathatatlan vezetője” is ott ült a főhadiszálláson. Csang Kai-seket a kiáltvánnyal arra kényszerítették, hogy felhagyjon a japánok „megbékéltetésének” politikájával és hajoljon meg a nép akarata előtt. Ennek a változásnak az eléréséhez erő kellett — s a japánellenes mozgalom valóban be is bizonyította erejét.

A polgárháború megszűnt. A politikai foglyok lassan kiszabadultak a börtönökből, koncentrációs táborokból és kínzókamrákból. A kormány katonai erejét ugyan nem vetették még harcba a támadó ellen — ezt az erőt azonban többé már nem a kínai nép ellen, nem a „megbékéltetés” politikájának védelmében használták fel.

A japánellenes háború új szakaszba lépett. Már nem csak a japánok harcoltak. Ha most újra ütésre szánták el magukat, tudniok kellett: ezúttal a kínai hadsereget és a népet semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy visszaüssön. Mindez nem a véletlen műve volt. A kínai nép különböző japánellenes irányzatú szervezetei, japánellenes érzelmei egyetlen hatalmas sodrású erővé egyesültek. Ez az erő kényszerítette előző politikája feladására a Kuomintang kormányt.

Csang Kai-sek makacs ember volt, de (akkoriban) maradt még reális érzéke. A japánok Észak-Kínában ismét provokációkkal kísérleteztek, hogy ilymódon kipróbálják — és ha valódinak bizonyul, eltapossák — az új kínai egységet. Csang most már nem habozhatott. Nem mondhatta többé, hogy először a belső „ellenséget” kell szétzúzni. Kijelentette, hogy Kína türelme végétért.

Valóra vált az egységes kínai ellenállásban reménykedők álma. Kína egy emberként állt ki a harcra.

SaLa