Kína forradalma
Amikor Kína magárahagyatva küzdött
VII. Frontok az ellenség háta mögött
1. Politikai előkészületek

(idézet: Kína forradalma című könyvből)

1. Politikai előkészületek
A japánellenes háború megkezdése előtt néhány évvel a Kínai Kommunista Párt négy kis szovjet kerületet irányított. A legjelentősebb Dél-Kínában, Kiangszu és Fukien tartományokban terült el. A többiek a következők voltak: Hupe—Honan—Nganhui tartományok határvidékén Közép-Kínában, Észak-Szecsuan tartományban, Nyugat-Kínában és Észak-Senszi tartományban az ország északnyugati részén. A japán előnyomulás ellenére is már 1929 óta azon igyekeztek a Kuomintang főerői, hogy ezeket a körzeteket eltiporják. Ebben német stratégiai tanácsadók, amerikai és olasz repülőgépek meg pilótaoktatók és angol—japán, valamint amerikai hadihajók segítették őket. A kísérlet sikertelen volt, de sokmillió kínai életébe került. Nemcsak a mindkét oldalon elesett katonák életére gondolunk, hanem az elpusztított falvakban élő számtalan parasztra is, akiket lemészárollak, mert segítséget és szállást adtak a „vörös banditáknak”.

A kínai szovjet köztársaság a földkerekség teljes ismeretlen helyei közé tartozott. Nem volt kijárata a tengerhez és egyetlen külföldi utazó sem látogatta meg.

A Kommunista Pártnak Kína többi részén is megvolt a maga földalatti taghálózata. Ezek ellen a Kuomintang titkos rendőrsége az idegen koncessziók rendőrségének és a területenkívüli nemzetközi települések őrségének segítségével könyörtelen harcot vívott. A Kuomintang annyira rettegett a kommunizmustól, hogy sokezernyi embert pusztán „gyanakvásból” is kivégeztetett. Számtalan munkás, paraszt és diák — és Kína legtehetségesebb fiatal regényírói, költői és művészei pusztultak el ebben a vérfürdőben. Zsou-Si, a már nemzetközi hírnévre emelkedett novellista is a meggyilkoltak között volt.*

* Zsou Si és más író néhány művét Edgar Snow lefordította „Living China” című könyvében. Megtaláljuk ebben Zsou leghíresebb novelláját a „Rabszolgaanya” címűt is.*

A Kommunista Párt természetesen sohasem hirdette, hogy Kínában nyomban „be kell vezetni” a kommunizmust. Vezetői úgy írták le a párt legközelebbi feladatát, hogy az a nemzeti polgári demokratikus forradalom következetes véghezvitele a főellenség: az idegen imperialisták és feudális földesurak ellen. Úgy hirdették, hogy ez a fő feladat és ennek megoldása nélkül nem lehet továbbhaladni. A szovjet körzetekben a földesurak birtokát felosztották és megtiltották, hogy bárki is földbér-jövedelemből éljen. A föld a paraszté volt, aki megművelte. Az iparban is megmaradt a magántulajdon. A mezőgazdaságban és iparban egyaránt bátorították a szövetkezeteket, a szocialista termelési rendre való áttérés eszközeit. A kínai kommunisták harcban állottak a Kuomintanggal és a Kuomintang-diktatúra eltörlését követelték. Nem maguk kezdték azonban a fegyveres harcot. A fegyvert csak akkor vették fel, amikor fegyvert vettek fel ellenük.

A kínai kommunisták mindent megtettek a népért és a nép támogatta őket. El voltak vágva a világtól és semmiféle külső anyagi segítségre nem számíthattak. Csak kemény tények által vezettették magukat és mindent megtettek, amit a tények követeltek. Megértették, hogy mi kell a népnek — és maguk keresték fel a népet. Hogy a belső és nemzetközi helyzetet helyesen becsülhessék fel, igyekeztek összegyűjteni és felbecsülni minden kicsiny információt, ami a mostoha körülmények között elérhető volt számukra. Volt idő, hogy egyetlen szál rádiójuk sem volt. Régi kommunista parancsnokok mosolyogva beszélnek arról az időről, amikor támadást intéztek egy vidéki város ellen és azt ideiglenesen kezükben tartották, csak azért, hogy a fővárosi újságok néhány friss példányát megszerezzék. Amikor előzetes tanulmányozás alapján kialakították politikájukat, ezt a politikát ingadozás nélkül követték. Mandzsúria megtámadása után a kínai kommunisták minden tevékenységüket alárendelték a nemzeti ellenállási harc követelményeinek.

A polgárháború kellős közepén felajánlották, hogy minden olyan hadsereggel hajlandók egységes frontot alkotni, amely ágyúit a nemzeti ellenség ellen fordítja — tekintet nélkül ennek a hadseregnek a politikájára. Azután áttörték az őket szorító Kuomintang-gyűrűt és elindultak Északnyugat-Kínába, hogy olyan támaszpontot építsenek, ahonnan közvetlenül támadhatják a japánokat. Ez volt a világhírűvé vált Hosszú Menetelés. A menetelés rendkívüli nehézségei arra kényszerítették a hadsereg néhány parancsnokát, hogy a Szovjetunióval határos körzetekbe törjenek át. Úgy érezték, ez az egyetlen hely, ahol a fáradt hadsereg megpihenhet. A Párt vezetősége azonban visszautasította ezt az indítványt és a göröngyösebb utat választotta. A Párt vezetősége azzal érvelt olyan időkben, amikor a kínai népnek mindenekelőtt japánellenes ellenállásra van szüksége, minden ilyen „megszökés” azt jelentené, hogy a Pártnak nincs többé joga a vezetőszerepre és a nép bizalmára.

Mao Ce-tung és a többi vezető, akik ezt a politikát választották, meg voltak győződve arról: a túlzó japán követelések és a tömegek nyomása kikerülhetetlenül olyan feltételeket teremt, amelyek között a Kuomintang a maga teljességében kénytelen lesz felhagyni „megbékéltetési politikájával”. 1935 után a Párt sok olyan közleményt bocsátott ki, amelyekben hangoztatta: japánellenes program alapján nemcsak különálló japánellenes seregekkel, hanem magával a Kuomintanggal is hajlandó egységfrontra lépni. Felajánlotta együttműködését egy nemzetvédelmi kormánnyal. A Mandzsuriai Hadsereg volt az első olyan kormányhadsereg, amely ezt a „kínai ne harcoljon kínai ellen” jelszót elfogadta. Ez a hadsereg, mint már említettük, Csang Kai-sek parancsára észak felé vonult, hogy eltiporja a „vörös banditákat”, akik a Hosszú Meneteléstől kimerülve, éppen ekkor érkeztek Északnyugat-Kínába. Azt is említettük már, hogy a kommunisták oldalára állottak.

Elrabolták Csang Kai-seket és agyon akarták lövetni. Ezt a kommunisták akadályozták meg. A jelszó: „kínai ne harcoljon kínai ellen” — pontosan azt jelentette, amit mondott. A kommunisták vitába szállottak a mandzsuriai hadsereggel — és elérték annak az embernek szabadonbocsáttatását, aki elvtársaik egész generációját irtotta ki. Csangot szabadoneresztették — de csak akkor, amikor már elég hosszú ideig volt fogságban ahhoz, hogy végighallgassa azt, amit az egész kínai nép remélt, hogy meg fog hallani. Szabadonbocsátották — de csak akkor, amikor gyakorlatilag is megmutatták neki az egyesült japánellenes háborút követelő népmozgalom erejét és bebizonyították neki, hogy többé ennek a mozgalomnak az útjába állani nem lehet.

A Szingan-nál lejátszódott epizód, amely az akkori imperialista propaganda következtében kissé „operettszerűnek” tűnt a nyugati világ számára — valójában az akkori politikai és erőviszonyok között egészen kiemelkedő esemény volt. Ezeket a körülményeket — különösen pedig azt a régen hangoztatott kommunista indítványt, amely egységes japánellenes frontot követelt a Kuomintang hírblokádja rendszeresen elködösítette úgy, hogy ebben nemcsak a külföld hibás.

A Szingan-incidens és az 1935-ös nagy pekingi diákmozgalom után a kommunisták arra a következtetésre jutottak, hogy a kínai politikában bekövetkezett a döntő fordulat az ellenállás irányába. Ezért kettőzött erővel igyekeztek kapcsolatot találni az összes demokratikus elemekkel az egységes japánellenes front programja alapján. Hogy a lakosság egyetlen, pillanatnyilag még felhasználható rétegét se zárják ki, módosították a nagy földbirtokok azonnali felosztására irányuló politikájukat és áttértek a földbércsökkentés követelésének politikájára.

Még Szingan előtt új nevet kapott a kommunisták legfőbb katonai kiképző iskolája. Már nem „Vörös Hadsereg Akadémiájának”, hanem „A Japánellenes Harc Katonai és Politikai Főiskolájának” nevezték. A tanmenetet is megváltoztatták. Az elméleti marxista-leninista tanulmányok mennyiségét ebben a szakaszban csökkentették. Bővebben tanították viszont a Vörös Hadsereg partizánharcainak és a nép között végzett szervező munkájának tapasztalatait — még hozzá a közeledő egységes japánellenes harchoz fűződő viszonyukban. Az egész ország japánellenes fiatal munkásait, parasztjait és diákjait felhívták a beiratkozásra — anélkül, hogy politikai véleményüket megkérdezték volna. Ekkoriban halált jelentett, ha valakit elfogtak a „Vörös Területek” határán, mégis igen sok fiatal — sokan közülük a diákmozgalmak régi harcosai — szökött keresztül.

A Vörös Hadsereg 1936-os előnyomulása lényegében különbözött minden addigi hadjáratától. Nem az volt a célja, hogy a Kuomintang-befolyást gyengítse, hanem az, hogy kitapasztalja a japánellenes hangulat erejét olyan tartományokban, amelyeket már közvetlenül fenyeget az ellenség előretörése. Küldetés volt ez a hadjárat. Az volt a feladata, hogy az egységfront politikát a néppel megismertesse és az előzetes japánellenes kiképzés céljaira a legkülönbözőbb pártok és osztályok soraiból önkénteseket toborozzon. Edgar Snow, az első amerikai újságíró, aki meglátogatta a kommunista ellenőrzés alatt álló területeket, több mint egy esztendővel a japánellenes háború kitörése előtt járt ezen a területen. Tapasztalhatta, hogy ez a katonai főiskola volt az egyetlen olyan hely Kínában, ahol már ekkor rendszeresen tanulmányozták a közeledő háború valószínű harci feltételeit és ahol a valószínűleg alkalmazásra kerülő stratégiát és taktikát tanították. Snow könyvében (Red Star Over China — Vörös csillag Kína felett) beszámol azokról a nyilatkozatokról, amelyeket Mao Ce-tungtól kapott. Ezek a nyilatkozatok igazolják, milyen gondot fordítottak a kínai kommunista vezetők ezekre a kérdésekre és számításaik milyen hallatlanul helyeseknek bizonyultak.

Snow úgy találta, hogy a Vörös Hadsereg csapatait rendkívül gondosan előkészítették eljövendő szerepükre. Az így kiképzettek között néha olyan tisztek is voltak, akiknek hadseregei formailag még mindig harcban állottak a Vörös Hadsereggel. Ezek közül néhányat a hadszíntéren fogtak el a Kommunista csapatok, mások katonai érintkezés folyamán önként jöttek át. Egynéhányat saját parancsnokai küldtek át, akik nem hittek többé a polgárháborúban. Csang Hszüe-liang, a mandzsúriai hadseregek „Ifjú Marsallja” még azt is megtette, hogy kommunista partizán-instruktorokat kért, a maga hadműveleti területére hozatta és saját hadseregének egyenruhájába öltöztette őket. Saját iskolát is állított fel, amelyben ezek az emberek oktatták a hallgatókat a japánellenes háború tudományára. Ez azért volt lehetséges, mert a polgárháború még tartott és a Kuomintang katonai iskolái erre oktatták hallgatóikat, de a kommunisták voltak az egyetlenek, akik kielégítő színvonalon tanulmányozták a nemzeti ellenség harci módszerét és az ellene vívott harc módszereit. Olyan hazafiak, akik komolyan akarták venni az elkövetkezendő háborút, csak ott találhatták meg a szükséges katonai gyakorlatot.

Mialatt a Kommunista Párt és a Vörös Hadsereg így tevékenykedtek az ellenőrzésük alatt álló területeken, az ország más részein föld alatt dolgozó kommunista csoportokat és párttagokat utasították, hogy munkájukat ugyanennek a célnak érdekében végezzék. A kommunistáknak mindenütt elsőrendű kötelességévé tették, hogy kutassanak fel és támogassanak minden japánellenes csoportot és személyt, hogy támogassák őket a nép széles rétegei bizalmának megszerzésében és vegyék rá őket a japánellenes harc gyakorlati előkészületeinek megtételére. Utasították őket arra is, hogy keressenek kapcsolatot olyan idegen állampolgárokkal, akik rokonszenveznek a kínai nép ügyével és ellenzik a japán terveket. Tudták, hogy ezeknek a semleges állampolgároknak helyzetét az ellenálló erők támogatására lehet majd kihasználni.

Megmondották a kommunistáknak, hogyha az ellenség elfoglalja lakóhelyüket, semmiképpen se meneküljenek el. Éppen ellenkezőleg a munkásokkal, parasztokkal, nem-kommunista hazafiakkal és barátságos külföldiekkel létesített kapcsolataikat arra kell felhasználniok, hogy a fegyveres japánellenes harc támaszpontjainak kiépítését vezessék az ellenséges arcvonalak mögött. Megmondották nekik, hogy az összes működésbe kezdő fegyveres ellenálló csoporttal — tekintet nélkül annak eredetére — a kölcsönös segítség és az egyenlőség elve alapján kell egyesülniük.

A háború elkövetkezendő éveiben a Kommunista Pártnak ezeket az utasításait minden olyan területen végrehajtották, amely japán megszállás alá került — akár érintkeztek ezek a területek felszabadított körzetekkel, akár többszáz mérföldnyire voltak tőlük. Így pl. a délkínai Kanton 1938-as eleste után Kanton és Hongkong között új kommunista támaszpont létesült, amely hosszú esztendőkig fizikailag el volt szigetelve minden más, kommunisták-vezette körzettől.

Az egységes japánellenes ellenállásra vonatkozó kommunista-Kuomintang-egyezményt az 1936 decemberi szingani incidens és az 1937 július 7-i időpont között tárgyalták le. Ez utóbbi dátum a háború megkezdésének időpontja. Az egyezményt azonban 1937 szeptember 22-én hozták nyilvánosságra. Feltételei szerint a régi Kínai Szovjet Köztársaság, amely a Hosszú Menetelés után az északnyugati Senszi, Kanszu és Ninghszia tartományok részeiből állott, önkormányzattal rendelkező „különleges körzetté” alakult. Mintegy másfélmillió lakosa a Nemzeti Közigazgatás irányítása alatt állott. Az akkor kb. nyolcvanezer embert számláló Vörös Hadsereg a Nyolcadik Nemzeti Forradalmi Hadsereg nevet kapta. Ez a sereg a Nemzeti Katonai Tanácsnak volt alárendelve, amely e hadsereg negyven-ötezer emberét látta el zsolddal és élelemmel.

Ezek a változások nem feltételnélküli változások voltak. A Kommunista Párt vezetői értésére adták a Kuomintangnak, hogy neki is minden erejét a japánellenes háborúnak kell szentelnie, szabadon kell bocsátania a politikai foglyokat. Közölték a Kuomintanggal, hogy fel kell hagynia bármilyen párthoz tartozó japánellenes hazafiak üldözésével és ezeknek szólás- és cselekvési szabadságot kell adnia. Megmondották azt is: meg kell engednie, hogy ezek a hazafiak elfoglalják helyüket a demokratikusan szervezett háborús erőfeszítésben. A megegyezés rendkívül széles jellegű volt és szándékosan kerülte a vitát olyan pontok felett, amelyek — bármilyen fontosak voltak is — hátráltathatták volna az azonnali japánellenes egységet. Pl.: olyan kérdések, mint a Kuomintang-diktatúra felszámolása, más pártok részvétele a kormányban — a kommunisták és más pártok hivatalos törvényesítése — fel sem merültek, holott a végső rendezés szempontjából természetesen igen fontosak voltak.

SaLa