A februári polgári demokratikus forradalom
Pétervári felkelés
Február 18-án sztrájk kezdődött a Putyilov-gyárban.
(Idézet: Világtörténet 7. kötetéből)

A háborús vereségek, a hadsereg súlyos veszteségei, a gazdasági élet bomlása, az ipari centrumokban dúló éhínség, a kormánygépezet dezorganizálódása és a Raszputyin-ügy Oroszország lakosságának széles rétegeit a cárizmus ellen mozgósította.

A forradalom élharcosa a proletariátus lett. A munkások körében elevenen éltek az 1905-ös esztendő és az ezt követő osztályösszecsapások tradíciói, a bolsevizmus eszméi és jelszavai. Noha a folytonos rendőri rajtaütések következtében sok pártszervezet meggyengült, a bolsevikok a háborús években is fáradhatatlanul folytatták tevékenységüket a tömegek között, felkészítve őket a cári monarchia megdöntésére.

Az 1917-es év első heteiben Oroszországban a sztrájkmozgalom elérte a háború alatti legnagyobb méreteit. A „véres vasárnap” tizenkettedik évfordulóján, 1917. január 9-én (22), egyedül Pétervárott 150 000 munkás sztrájkolt. Politikai sztrájkok zajlottak le Moszkvában, Harkovban, Tulában, Jekatyerinoszlavban és a Don menti Rosztovban is. A sztrájkokat gyűlések és tüntetések kísérték „Vesszen a háború!”, „Vesszen a cári monarchia!” jelszavakkal.

1917 január-februárban a sztrájkolok száma csupán az iparfelügyelet alá tartozó üzemekben elérte a 700 000-et. Fokozódott a háborúellenes hangulat falun is. Erőteljesen forradalmasodott a hadsereg. A fronton harcoló katonák egyre gyakrabban tagadták meg a parancsok végrehajtását, a hátországi helyőrségekben pedig gyakoribbá váltak a sztrájkoló munkásokkal való együttérzés megnyilvánulásai.

A forradalmi mozgalom erősödésére a cárizmus a megtorló intézkedések megszigorításával válaszolt. Különösen aggasztotta a kormányt a fővárosban kialakult helyzet. Február elején a pétervári katonai kerületet kivonták az északi front kötelékéből és közvetlenül a főhadiszállás alá rendelték. A rendőrséget és a csendőrséget gépfegyverekkel szerelték fel. A viharosan kibontakozó események azonban elébe vágtak a hatósági intézkedéseknek.

Február 18-án sztrájk kezdődött a Putyilov-gyárban. E gyárat 1916-ban — a forradalmi munkások „lecsendesítése” végett — militarizálták, most pedig a katonai parancsnokság elhatározta, hogy bezárja. Ám nyomban a tömeges elbocsátás bejelentése után a Putyilov-gyári munkások ezrei lepték el az utcákat. Megmozdulásukat más gyárak munkásai sztrájkkal támogatták. A sztrájkhullám spontán éhségellenes megmozdulásokkal fonódott össze. Az élelmiszerhiánytól és drágaságtól meggyötört asszonyok otthagyták a pékségek előtti végtelen sorokat, és csatlakoztak a tüntetőkhöz. Február 23-án (március 8), a nemzetközi munkásnőnapon, a bolsevikok felhívására a fővárosi üzemekben politikai sztrájk kezdődött, amelyben 90 000 ember vett részt. A tömeggyűlések az éhség, a háború és az önkényuralom ellen irányuló utcai tüntetésekké nőttek át. Egyes kerületekben összetűzésre került sor a rendőrséggel. A munkásság körében harcias hangulat uralkodott. A következő napon a sztrájkolok száma több mint a kétszeresére szökött fel. Újult erővel folytatódtak a tüntetések, gyűlések. A forrongás fokozatosan hatalmába kerítette a pétervári helyőrséget is.

Február 25-én a politikai sztrájk általánossá vált — több mint 250 000 munkás sztrájkolt. Nemcsak a gyárakban állt le a munka, hanem a villamosvasútnál, a műhelyekben, a kereskedelmi vállalatoknál is. Tüntetők tízezres tömegei vonultak vörös zászlók alatt a város központjába. A munkások sokhelyütt lefegyverezték a rendőröket és csendőröket, megölték a rendőrosztagok parancsnokait.

A bolsevik párt pétervári bizottsága döntő ütközetre szólította a munkásokat. „Hívjatok mindenkit harcba — hangzott a felhívás. — Jobb dicső halált halni a munkások ügyéért küzdve, mint a tőke hasznára elpusztulni a fronton vagy elsorvadni az éhségtől és az elviselhetetlen munkától. A különálló megmozdulások egész Oroszország forradalmává szélesedhetnek, amely más országokban is lökést ad a forradalomnak.

Harc áll előttünk, de biztos győzelem vár! Mindenki a forradalom vörös zászlaja alá! Le a cári monarchiával! Éljen a nyolcórás munkanap! Minden földesúri földet a népnek! Le a háborúval! Éljen az egész világ munkásainak testvérisége!”

Az erősödő forradalmi mozgalom rendkívül fontos sajátossága volt a proletariátusnak a katonaság megnyeréséért folytatott merész küzdelme. Nagy szerepet játszottak ebben a munkásnők, akik az utcákon felsorakozott alakulatok közvetlen közelébe mentek, és meggyőzték a katonákat: ne lépjenek fel a tüntetők ellen. Még a cári rendszer legmegbízhatóbb védelmezőinek számító kozákok is meginogtak. A Znamenszkaja téren kozákok nyitottak tüzet egy lovasrendőr osztagra, amely szét akarta kergetni a tüntetőket. A Kazáni székesegyháznál a katonák kiszabadítottak egy csoport letartóztatott munkást, s megverték a rendőröket.

Az uralkodó körökben a pétervári eseményeket továbbra is „éhséglázadásnak” tekintették, amely könnyűszerrel felszámolható, ha a sztrájkolókat megfenyegetik, hogy a frontra küldik őket, s a megmozdulás ellen nyílt erőszakot alkalmaznak. A pétervári kerület parancsnoka, Habalov tábornok, miután a cár elrendelte, hogy haladéktalanul „szüntesse meg a fővárosban a rendzavarásokat”, parancsot adott: tüzet kell nyitni a tüntetőkre. A magasabb épületek tetején gépfegyvereket állítottak fel. A város központját a proletár negyedekkel összekötő hidakat megerősített katonai és rendőrosztagok őrizték. Tömeges letartóztatások kezdődtek. A bolsevik párt pétervári bizottságának számos tagját letartóztatták, de a rendőrségnek nem sikerült teljesen felszámolnia a bolsevikok vezető szerveit. Tovább dolgozott a párt Központi Bizottságának irodája, amely közvetlenül irányította a fővárosi szervezet munkáját. A pétervári bizottság funkcióit a viborgi kerületi bizottság vette át — ez szilárd pozíciókkal rendelkezett az üzemekben.

Február 26-án a fővárosban valóságos ütközet bontakozott ki. A tüntető munkások többször is megpróbáltak bejutni a főútvonalra, a Nyevszkij proszpektre, de menetoszlopaikat sortűz fogadta. A tüntetők veszteségeket szenvedtek, és visszavonultak. A sortűz azonban nem törte meg a munkások akaratát. A viborgi városrész bolsevik szervezete a sztrájk folytatása mellett döntött, arra törekedve, hogy azt fegyveres felkeléssé fejlessze, és felszólította a munkásokat: barátkozzanak a katonákkal. Ugyanezen a napon olyan eseményre került sor, amely a katonaság magatartásában bekövetkező teljes fordulat előhírnöke volt. A Pavlovszki gárdaezred egyik százada, miután hírt szerzett arról, hogy az ezred tancsapata is azok között van, akik lőnek a tüntetőkre, fellázadt és a Nyevszkij proszpektre sietett, hogy megvédelmezze a fegyvertelen munkásokat. Útközben a század katonái tüzet nyitottak a rendőrség osztagaira. A munkások állhatatossága és a pavlovszkiak példája nagy befolyást gyakorolt a katonatömegekre. Érlelődött bennük az az elhatározás, hogy fegyvereiket a gyűlölt parancsnokok ellen fordítják s a nép oldalára állnak. A katonák között — soraikban voltak behívott pétervári munkások is — forradalmi csoportok aktivizálódtak.

Február 27-én a Volhiniai ezred testőrgárdájának tancsapata, amely az előző napon még részt vett a tüntetők elleni akciókban, elhatározta, hogy ezentúl nem fog fegyvert „övéire”, és harcba száll az elnyomók ellen. A tancsapat parancsnokát megölték, a többi tiszt elmenekült. A volhiniaiakhoz csatlakozott a szomszédos Preobrazsenszkij és Litván ezred is.

A katonák a fellángolt forradalom legfőbb gócpontja, a viborgi városrész felé nyomultak. A munkásokkal egyesülve elfoglalták az arzenált, a tölténygyár raktárait, a központi tüzérségi hivatalt, valamennyi pályaudvart. A városban megszakadt a telefon-összeköttetés. A munkások és a katonák felnyitották a börtönök kapuit, és kiszabadították a politikai foglyokat, letartóztatták a csendőröket, a cári minisztereket és tábornokokat, lefegyverezték a tiszteket, leszaggatták a cári önkényuralom jelvényeit, feldúlták a rendőrőrszobákat. Az utcákon városszerte egész nap tartott a lövöldözés.

A bolsevikok kezdeményezte és vezette proletármozgalomnak katonai felkeléssel való egyesülése egycsapásra megváltoztatta az erőviszonyokat. Február 27-én a pétervári helyőrségnek több, mint 60 000 katonája állt át a forradalom oldalára (a következő nap végére számuk meghaladta a 120 000-et, március l-re pedig elérte a 170 000-et). Majdnem az egész város a munkások és a katonák kezére került. Az épületekre vörös zászlókat tűztek ki. A monarchia sorsa megpecsételődött.

A forradalom győzelme
A cárizmus azonban még ellenállt. A főhadiszállás kétségbeesett erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy Pétervár köré megbízható csapatokat vonjon össze, a fővárost elszigetelje és a forradalmat leverje.

A cárizmus elleni küzdelem végső szakaszába lépett. A bolsevik párt Központi Bizottságának irodája még a felkelés hevében kidolgozta a forradalom fontos dokumentumát: az „Oroszország minden polgárához” szóló kiáltványt. Ez felszólította a munkásokat és katonákat, hogy haladéktalanul válasszák meg képviselőiket az ideiglenes forradalmi kormányba, amely „a felkelt forradalmi nép” támogatásával élére kell hogy álljon a megszülető köztársasági rendszernek. A kormány feladata, hogy elnyomja az ellenforradalmat, ideiglenes törvényeket dolgozzon ki a nép jogainak és szabadságának védelmére, elkobozza a földesúri és kolostori földeket, valamint a koronabirtokokat, bevezesse a nyolcórás munkanapot, és összehívja az általános, közvetlen és egyenlő választójog alapján titkos szavazással megválasztott alkotmányozó gyűlést. A forradalmi kormány halaszthatatlan feladata — hangzott a felhívás —, hogy kapcsolatot teremtsen a hadviselő országok proletariátusával a saját elnyomóik elleni együttes küzdelem és a véres háború azonnali beszüntetése érdekében. A bolsevikok kiáltványa nagy szerepet játszott a tömegek egyesítésében, harcra mozgósította őket a cárizmus teljes szétzúzásáért és az imperialista burzsoáziának a monarchia megmentésére irányuló kísérletei ellen.

A burzsoáziát és vezetőit a felkelés váratlanul érte. „Közülünk senki sem látta előre, milyen hatalmas a mozgalom — ismerte be a francia követtel folytatott beszélgetésében a kadét V. A. Maklakov —, egyikünk sem számított ekkora katasztrófára.” A burzsoá-földesúri pártok vezetői a felkelés kezdetétől fogva igyekeztek kapcsolatba lépni a főhadiszálláson tartózkodó cárral, továbbá az udvari körökkel és a tábornoki kar vezetőivel, s megkísérelték meggyőzni őket arról, hogy az ország „bizalmát” élvező kormányt kell alakítani és ezzel vezetni le a feszültséget. A IV. Állami Duma elnöke, az októbrista Rodzjanko vésztávirataira a cár azzal válaszolt, hogy elrendelte a duma ülésezésének megszakítását. A rendeletet február 27-én tették közzé — a képviselők némán engedelmeskedtek.

A Tauriai palota, amelyben a duma ülésezett, a felkelés körzetének kellős közepén volt; a munkások és a katonák elfoglalták és saját támaszpontjukká tették. A duma feloszlatása után magánjellegű tanácskozásra összegyülekezett képviselők a „rend helyreállítására” nagy sietve létrehozták az Állami Duma Ideiglenes Bizottságát Rodzjanko vezetésével. A bizottságba bekerültek a burzsoá-földesúri progresszív blokk képviselői és a kispolgári duma-frakciók két képviselője: a mensevik N. Sz. Csheidze és a trudovik A. F. Kerenszkij (az utóbbi a forradalom után az eszerekhez csatlakozott). „Ez a blokk balfelé való kibővítését jelentette. . . Az utcától való rettegés űzte egy »kollégiumba« Sulgint és Csheidzét” — írta utóbb maga V. V. Sulgin, az egyik jobboldali csoportosulás vezetője.

A mensevikek már korábban is együttműködtek a burzsoáziával a dumában és a hadiipari bizottságokban. Egészen a felkelés kezdetéig a békés „forradalom a győzelemért” programját támogatták, most pedig a „rend” megőrzésére szólították a felkelt munkásokat és katonákat és arra, hogy tömörüljenek a duma köré. A felkelés hevében lépett az események előterébe Kerenszkij is. Kerenszkij — a politikai perekben való fellépéseiről ismertté vált ügyvéd — nem fukarkodott a „néptribun” forradalmi szólamaival és színpadias gesztusaival, s ez kezdetben nem maradt hatástalan a hiszékeny tömegek körében.

A kispolgári vezetők közreműködésével született meg a dumának a forradalomban játszott vezető szerepéről szóló mítosz, ami azután megkönnyítette, hogy az államhatalom a burzsoázia kezébe menjen át. Az Ideiglenes Bizottság e változás közbeeső állomása volt. A bizottság duma-biztosokat nevezett ki a minisztériumokhoz, katonai kollégiumot létesített, amely megpróbálta a tisztek segítségével hatalma alá vonni a pétervári helyőrséget. A katonákat utasították, hogy „haladéktalanul térjenek vissza laktanyáikba”. De minden hasonló célú erőfeszítés, akárcsak a cári főhadiszállás akciói, kudarcra volt ítélve.

A forradalomról érkező első hírek hatására Oranienbaumban, Peterhofban, Sztrelnyában és más, a főváros közelében fekvő helységekben katonai felkelés tört ki. Felfegyverzett katonák menetoszlopai vonultak a fővárosba, hogy segítséget hozzanak a pétervári munkásoknak. Február 28-án kapitulált a cárizmus ellenállásának utolsó támaszpontja: az Admiralitás körzete. A frontról a felkelés leverésére küldött katonai alakulatokat a Pétervárhoz vezető utakon forradalmi osztagok fogták körül, és fellépésük eredményeképpen azok megtagadták az engedelmességet parancsnokaiknak. II. Miklós, aki elhagyta a főhadiszállást, nem tudott eljutni a fővárosba, mivel az utat forradalmi csapatok tartották megszállva.

A forradalom győzelmét közlő távirat ugyanezen a napon érkezett Moszkvába. A bolsevik párt Központi Bizottságának moszkvai területi irodája és a moszkvai bizottság felhívására a munkások általános politikai sztrájkkal támogatták a pétervári felkelést.

A katonai hatóságok Moszkvában ostromállapotot hirdettek, betiltották a gyűléseket és tüntetéseket. Burzsoá politikusok, gyárosok és bankárok, hogy a forradalmi hatalom megteremtését megakadályozzák, létrehozták a Társadalmi Szervezetek Bizottságát, s ebbe a legális munkásszövetségek képviselőit is meghívták. A moszkvai utcán azonban már a nép volt az úr. A munkások lefegyverezték a rendőrséget, a maguk oldalára állították a katonákat, elfoglalták a fegyverraktárakat. Március 1-re két tisztiiskola növendékeinek kivételével az egész helyőrség a felkelőkhöz csatlakozott. A munkások és katonák elfoglalták a Kremlt, az arzenált, a pályaudvarokat, a városparancsnokságot, a politikai titkosrendőrséget, a rendőrőrszobákat, a távírdát, a telefonközpontot.

Az ország minden részében harcra keltek a néptömegek. Az üzemekben leállt a munka. A munkások és katonák megfosztották hatalmuktól a régi hatóságokat, kiszabadították a politikai foglyokat. Nagy spontán szolidaritás-tüntetések zajlottak le a forradalmi Pétervár mellett. A nagyvárosokban (Pétervár, Nyizsnyij-Novgorod, Harkov, Ogyessza stb.) munkásmilícia alakult. A bolsevikok kiléptek az illegalitásból, és megkezdték a tömegek körében a nyílt szervező és politikai tevékenységet.

Kronstadtban, Revalban (Tallinn) és Helsingforsban (Helsinki) felkeltek a balti flotta tengerészei és a helyőrségek. A katonatömegek által örömmel üdvözölt forradalom híre futótűzként terjedt el az ezerversztnyi front egész hosszában. A tengerészek és a katonák saját kezdeményezésükre eltávolították a leggyűlöltebb tiszteket, s választott parancsnokokkal helyettesítették őket.

A februári polgári demokratikus forradalom győzedelmeskedett. Oroszország néhány nap leforgása alatt óriási lépést tett: a Romanov-monarchiában uralkodó önkény és törvénytelenség állapotából eljutott a széles körű politikai szabadsághoz. A katonaköpenybe bújtatott paraszti milliók élére álló proletariátus hegemóniája biztosította a forradalom győzelmét.

SaLa