A Magyarországi Tanácsköztársaság
A tanácsköztársaság készsége az antanthatalmakkal való tárgyalásra
(Idézet: Magyarország története)

A Tanácsköztársaság külpolitikájának alapja a világforradalom, a Szovjet-Oroszország iránti szolidaritás volt, de létrejöttének kedvező körülményeit igyekezett kihasználni a meglepett párizsi konferenciához való közeledésre.

De Lobit tábornok, az ún. Vix-jegyzék aláírója, miután értesült ultimátuma elutasításáról, 21-én reggel felkérte Troubridge angol admirálist a Vix-misszió megmentésére. Troubridge Belgrádból két monitort irányított Budapestre, amelyek másnap érkeztek meg. A vörös tengerészek tüstént letartóztatták az angol parancsnokot, a legénységhez pedig Elvtársak és szimpatizánsok! megszólítással felhívást intéztek, csatlakozásra szólítva fel őket. A magyar külpolitika irányítói Vix kapkodását a forradalom napján (15 ezer katonát kért Belgrádból Budapest megszállására) nem vették komolyan, sőt maradásra kérték, hogy rajta keresztül kapcsolatban lehessenek de Lobit belgrádi parancsnokságával, a balkáni antanthaderővel. Miután Vix jobbnak látta távozni, Belgrádba küldték Roth Ottó temesvári párttitkárt. Az aggodalom erősebbnek bizonyult a magyar kormánnyal való diplomáciai érintkezés tilalmánál; de Lobit március 25-én táviratilag jegyzéket intézett Kun Bélához, melyben a november 13-i fegyverszünet megsértésével vádolta, és személyesen tette felelőssé a Vix-misszió biztonságáért. Március 27-én pedig a belgrádi francia követ társaságában fogadta de Lobit Rothot, aki — miközben Troubridge dunai flottillája már Bajánál állt készenlétben — megnyugtatta őket a budapesti tanácskormány békés szándékairól. Kun jegyzékben is sietett válaszolni de Lobit-nak: elutasította a fegyverszünet megsértésének vádját, garantálta a Vix-misszió biztonságát, és kifejezte feltételek nélküli tárgyalási készségét.

A jegyzékváltás és tárgyalás de Lobit-val diplomáciai siker volt; mégis elsősorban Párizs és Budapest viszonyát kellett tisztázni, ezért Kun március 24-én hivatalos jegyzékkel fordult a nagyhatalmakhoz. A jegyzéket a röviddel 21-e előtt Budapestre érkezett olasz diplomáciai ügyvivőnek, Borghese hercegnek adták át, akit előzőleg Ágoston és Kunfi szociáldemokrata népbiztosok meggyőztek arról, hogy ha a győztesek megértően viselkednek, a Tanácsköztársaság „mérsékelt” szocialista útra tér, ellenkező esetben a szovjet útra kényszerül. Borghese a jegyzéket eljuttatta Orlando olasz miniszterelnökhöz, aki március 29-én tette le Kun Béla üzenetét a békekonferencia asztalára.

A jegyzékben a kormányzótanács leszögezi, hogy a szocializmus alapján áll, és Szovjet-Oroszország szövetségesének tekinti magát; összeköti őket a rendszerük „azonos szerkezetén alapuló természetes barátság, amely a magyar kormány felfogása szerint semmiképpen nem hozható kapcsolatba agresszív egyesüléssel. Éppen ellenkezőleg, az új magyar köztársaságnak szilárd óhaja, hogy békében éljen minden más nemzettel.” Elismeri a Károlyi-kormány által aláírt belgrádi egyezmény érvényességét, de elutasítja a Vix-jegyzék tudomásulvételét, s ehelyett meghívja az antant delegációját Budapestre. A misszióval „késznek nyilatkozik területi kérdések megtárgyalására a népek önrendelkezési elvének alapján, és a területi integritást kizárólag ezzel összhangban szemléli”.^14
14 L. Nagy Zsuzsa, A párizsi békekonferencia és Magyarország. 1918 — 1919.Bp. 1965. 103.

Kun felismerve a békekonferencia meghökkenésében és az olasz—francia ellentét kihasználásában rejlő lehetőséget, rögtön elérte azt, amit Károlyi megkísérelni is alig mert: a „négy nagy” elé vinni javaslatait. Bármily kedvező is volt a pillanat, arról mégsem lehetett szó, hogy a győztesek érdemi tárgyalást folytassanak a Tanácsköztársasággal, de a forradalom számára még a formális diplomáciai tevékenység is az életet jelentette. Egyrészt mert amíg tárgyalnak, az antant nem támad; másrészt néhány nappal előbb határozták el a volt Osztrák—Magyar Monarchiával szemben alkalmazott háborús gazdasági blokád feloldását, s a tönkrement magyar népgazdaság számára életbevágóan fontos volt, hogy politikai diszkriminációként ne tartsák fenn továbbra is Magyarországgal szemben a behozatali tilalmat.

A békekonferencián először március 27-én vitatták meg a Magyarországi Tanácsköztársaság kérdését. Foch marsall nagyszabású tervet terjesztett elő Bécs és Budapest megszállására és a szovjetellenes intervenció kiszélesítésére. Javaslatait elutasították, elsősorban azért, mert felismerték a Szovjet-Oroszországgal szembeni külső intervenció reménytelenségét. Magyarország esetében viszont a nagyhatalmak egy percig sem tettek le a forradalom erőszakos likvidálásáról, és nem is vonták kétségbe a legagresszívebb politikát követő Franciaország prioritását a kelet-közép-európai „érdekszférában”. De a Vix-féle politika csődje, a magyar forradalom és a környező országok viszonyának bizonytalansága óvatosságra intettek. A konferencián néhány napra a franciáknál óvatosabb eljárást követő angolszász vezetők ragadták magukhoz a kezdeményezést a magyar kérdésben. Troubridge admirális azt jelentette Vix és Roth beszámolója után, hogy még meg lehet akadályozni a magyar nemzeti mozgalom bolsevistává válását, és kérte Pestre küldését; a békekonferencia április 1-i határozata azonban nála is magasabb állású megbízottat jelölt ki az útra, Smuts tábornokot, az angol hadikabinet és békedelegáció tagját.

Smuts április 4—5-én tárgyalt Budapesten. Fő feladata a tájékozódás volt, hatásköre csak a Vix-jegyzékben megjelölt demarkációs vonal módosítására terjedt ki. Az általa javasolt magyar demarkációs vonal a Vix-félénél 25 kilométerrel keletebbre húzódott, tehát nem kellett volna kiüríteni Debrecent; Arad, Nagyvárad, Szatmár az új semleges zónába esett. A kormányzótanács, amely két héttel előbb a Vix-jegyzék elutasításának programjával került hatalomra, ezt a módosítást nem fogadhatta el. Kun ellen javaslatot terjesztett elő: a nemzetek önrendelkezési joga alapján hívják össze a magyar, osztrák, német, csehszlovák, jugoszláv és román kormány képviselőit Párizsba vagy Bécsbe, s ott tárgyalják meg az új határokat és a gazdasági kapcsolatokat.

Az imperialista hatalmak intervenciójának előkészületei
Smuts visszatérőben tárgyalt a csehszlovák és az osztrák kormányfővel, akik elképzelhetőnek tartották a Duna-völgyi államok gazdasági egyezményének megkötését. Smuts jelentésében pártolta a Kun által tervezett konferencia összehívását, javasolta a blokád feloldását, elismerte a Tanácsköztársaság békevágyát és kifejtette: Magyarországot úgy lehet legjobban távol tartani Oroszországtól, ha szóba állnak vele és meghívják Párizsba. Útjának legfontosabb eredménye azonban annak megállapítása volt, hogy ami Magyarországon van, az valóban bolsevizmus, s nem csupán a sértett nemzeti öntudat szélsőséges megnyilvánulása. Ezért javaslatait figyelmen kívül hagyták, sőt Budapestről való elutazása másnapján már Bukarestbe érkezett Franchet d’Esperey, s megállapodott a román hadvezetéssel, hogy amint felkészültek, megkezdik a támadást, illetve a Vix-féle vonal elfoglalását. Franchet másnap már Belgrádban tárgyalt a délszláv vezetőkkel, akiknek véleménye megoszlott, s bár nem tagadták meg egyértelműen a részvételt az intervencióban, túl nagy árat kértek érte. Miután kitűnt, hogy Franchet Párizs jóváhagyásával, de saját felelősségére szervezi az intervenciót, a jugoszláv politikusok távol maradtak tőle, annál inkább, mert attól is féltek, hogy a monarchista érzelmű Franchet esetleg hajlandó lenne Habsburg József főherceget állítani a megalakítandó budapesti ellenforradalmi kormány élére.

Masaryk és Benes elvben készek voltak részt venni az intervencióban, de hadseregük gyenge, katonáik harci kedve csekély volt. A munkásság véleményével is számolniuk kellett, hiszen az egységes szociáldemokrata párt részt vett a kormányban. Masaryk április 3-án nyilvánosan biztosította a szociáldemokrata vezetőket: szó sem lehet az intervencióban való részvételről. Miközben a csehszlovák sajtó a magyar támadásokról szóló koholmányokkal befolyásolta a közvéleményt, a prágai hadügyminisztérium antanttisztek irányításával titokban maga dolgozott a támadás előkészítésén.

Smuts küldetése Lloyd George angol miniszterelnök műve volt, aki időközben visszavonult harcias konzervatív ellenzéke elől. A konzervatív lapok támadták Smutsot, angol hírszerzők pedig azt hangoztatták: a belső ellenforradalom intervenció nélkül eleve kudarcra van kárhoztatva, a katonai támadás viszont annál kevesebb akadályba ütközik, minél előbb indul meg. Wilson amerikai elnök, akiben a nemzeti kérdések demokratikus megoldásának hívei bíztak, ugyancsak sokat veszített belpolitikai erejéből, idegállapota is mindinkább romlott, s e napokban lekötötte — Orlandóhoz hasonlóan — a Fiume birtoklásáért kirobbant olasz—jugoszláv viszály. Az intervenció hívei úgy érezték, hogy legalább Magyarországon szabad kezük van, s az újabb vitákat elkerülendő, terveiket nem is vitték a békekonferencia elé. Előre látták, hogy végrehajtásuk nem fog a más problémákkal lekötött konferencián ellenkezést kiváltani.

Miután pillanatnyilag más katonai erő nem volt bevethető, a román uralkodó és tanácsadói területi követeléseik maximális elérése érdekében vállalták a bizonytalan kimenetelű támadás átmeneti veszélyét, abban a reményben, hogy szükség esetén szövetségeseik segítségükre sietnek. A román koronatanács április 10-én elhatározta az intervenció megindítását.

A támadás bevallott célja csak a Vix-féle vonal megszállása lehetett, a csapatok azonban a Tisza elérésére kaptak parancsot. A négy nagyhatalom bukaresti követei április 13-án közös memorandumban kérték kormányukat a román támadás jóváhagyására, ezzel Párizs támogatása biztosítva volt. A támadás végcélját nem határozták meg. Egyrészt katonai szempontból ez korai lett volna, másrészt azért sem dönthettek a Tanácsköztársaság politikai likvidálásáról, mert a győzteseknek nem volt még elképzelésük arról, milyen kormányt ültessenek a tanácskormány helyére. A Kormányzótanács egységesnek tűnt, Károlyiban és híveiben március 21-e után nem bíztak többé; de még remélték, hogy a világháború előtti konzervatív, a szláv és román szomszédok által különösen gyűlölt politikusok elismertetésénél találnak jobb megoldást. Részben ezért utasították vissza Andrássy Gyula, Bethlen István, Teleki Pál, József főherceg és társaik sietős felkínálkozását, részben pedig azért, mert a „történelmi osztályok” vezetői területi és egyéb engedményekre tartottak volna számot.

Smuts barátságos látogatása és az ultimátum nélküli katonai intervenció között csak 10 nap telt el, s eközben Párizs nem jelezte szándékait, nem lépett fel újabb követelésekkel. A Tanácsköztársaság kormánya nem is fűzött túlzott reményeket a tárgyalások felvételéhez.

Külpolitika és nemzetiségi politika
Kim Béla mint külügyi népbiztos a Szovjet-Oroszországgal való együttműködést tartotta a legfontosabbnak. Első teendői közé tartozott a csepeli szikratávíró segítségével felvenni a közvetlen kapcsolatot Leninnel; Csicserin szovjet külügyi népbiztossal is állandó érintkezésben volt. Csicserin révén a magyar kormány friss információkkal rendelkezett Szovjet-Oroszország belső és külső eredményeiről, jól ismerte az aktuális problémákat. A szovjet külügyi népbiztos nagyra becsülte a Tanácsköztársaság jelentőségét, információkkal, tanácsokkal látta el, lelkesítette, kitartásra buzdította Kunt. Ebben nem volt olyan megfontolt, mint Lenin, és nem vette eléggé figyelembe, hogy Kunnak sokszor inkább csillapításra, mint lelkesítésre van szüksége. Így a Tanácsköztársaság számára nagyon fontos, gyakran küldött katonai helyzetjelentések egy része illúziókat kelthetett, főleg az ukrán front helyzetéről. Csicserin és Kun arra törekedtek, hogy a Tanácsköztársaság jobb kapcsolatai révén enyhítsék Szovjet-Oroszország diplomáciai elszigeteltségét; kísérleteik azonban negatív visszhangra találtak a Kolcsak győzelmében reménykedő tőkés hatalmaknál.

A Tanácsköztársaság kormánya — az ország politikai és gazdasági helyzetének megszilárdítása, valamint a forradalom propagandája érdekében — mindvégig arra törekedett, hogy minél több tőkés országgal építsen ki kapcsolatot. Május elején az osztrák követségen, az angol, az olasz és az amerikai diplomáciai, illetve katonai misszión kívül Budapesten képviselete volt Lengyelországnak, Jugoszláviának, Nyugat-Ukrajnának és Dániának. Budapesti konzulátust tartott fenn egy sor nyugat-európai és dél-amerikai állam.

A magyar forradalmárok nemcsak bíztak abban, hogy Közép-Európa munkásai követik őket, hanem igyekeztek közvetlenül is hatni rájuk. Az egyes nemzeti pártok vagy csoportok a Kominternnek mint „világpártnak” szekciói voltak. A kommunista platform elfogadásával létrejött Magyarországi Szocialista Párt ebben az értelemben nemcsak magyar pártnak, hanem a Komintern egyik közép-európai központjának tekintette magát, és minden tőle telhetőt megtett a csehszlovák, a román, a jugoszláv kommunista párt megalakulásának elősegítésére, az osztrák kommunista párt támogatására. A román, a cseh, a szlovák és a délszláv csoport március 21-e előtt alakult, a proletárforradalom után a nemzeti szekciók száma 15-re növekedett; ezek Nemzetközi Szocialista Föderációban egyesültek. A fentiek mellett ide tartozott a német, a bolgár, a francia, a lengyel, az olasz, az orosz, a székely, az ukrán, a kárpát-ukrán, a zsidó szekció és a muzulmánokat (albánokat, arabokat, törököket) tömörítő Keleti Szocialista Párt. A Tanácsköztársaság területén élő nem magyar szocialisták összefogásán túl a szekciók igyekeztek terjeszteni a forradalom szellemét a Tanácsköztársasággal szemben álló hadseregek katonái között és a frontokon túl is, propagandaanyagokat és — a német párt- és szaklapokat nem számítva — mintegy 20 idegen nyelvű újságot adtak ki és terjesztettek, gyakran életük kockáztatásával.

A Tanácsköztársaság külpolitikáját nem választhatjuk el nemzetiségi politikájától. A Tanácsköztársaság a nemzetek önrendelkezésének alapján állt, a világforradalom koncepciójának megfelelően. A nem magyar nemzetiségek jogait az internacionalizmus elvének megfelelően biztosították, a nemzetiségek érdekeinek és a proletár egyenlőségnek szem előtt tartásával. Emellett számítottak arra, hogy a nacionalizmus megnyilvánulásainak elutasítása hatással lesz a szomszéd országokra is. Az egyesült párt programja kimondta: „Arra kell törekedni, hogy a nemzeti előítéletek, amelyeket a különböző nyelvű proletariátus között mesterségesen tenyésztettek, megszűnjenek”, s ennek érdekében „minden tekintetben még a látszatát is elkerüljük a nemzeti elnyomás politikájának… Mivel a magyar proletariátus nemzetileg nem volt elnyomva, mint az ország többi nemzetéhez tartozó proletárok, ennélfogva ezekkel különösen tapintatosan kell bánni, nehogy nemzeti érzékenységüket megbántsuk…”¹⁵ A hatóságok kötelesek voltak a beadványokat és egyéb ügyeket a hozzájuk fordulók anyanyelvén intézni, ha azok úgy kívánták.
¹⁵ MMTVD 6. köt. 2. rész: 1919. június 11.—augusztus 1. Bp. 1960. 51.

A németeket, illetve a ruszinokat országos nemzeti tanácsnak kellett képviselnie, ezek választották a kormányzótanácsban helyet foglaló német és ruszin (kárpát-ukrán) népbiztost.

A példák százaival illusztrálhatnánk, milyen sokat tett a Tanácsköztársaság a nemzetek egyenlőségéért, a nacionalista gyűlölködés ellen. Mégis vitathatatlan, hogy e helyes elveket csak részben sikerült a hétköznapi gyakorlatba átültetni. Ebben csekély szerepet játszottak az elméleti hibák, a dogmatikus, „ultrabaloldali” nézetek, amelyek alapján Oroszországban sokan nem akarták elismerni a finn vagy lengyel „burzsoá nemzeti önrendelkezést”. A Tanácsköztársaság katonailag nem volt abban a helyzetben, hogy megkísérelje befolyásolni a nem magyar nemzetek önrendelkezését, a túlnyomóan paraszti jellegű román, szlovák, ukrán, német nemzetiségeknél nem is lehetett szembeállítani a „burzsoá” és „proletár” önrendelkezést. Ellenkezőleg, a probléma lényege éppen az volt, hogy e népek fejlettségi fokán a kispolgári nacionalizmus sokszor erősebben hatott, mint az osztályharc, amely nem egy nemzeti burzsoázia, hanem a magyar—német, illetve legalább formálisan elmagyarosodott uralkodó réteg ellen folyt, tehát összevegyült a nemzeti érzéssel. (Ezt a tendenciát már a Monarchia felbomlásának módja, 1918 őszének eseményei világosan mutatták.)

Az osztályszempontok a legnagyobb szerepet a német többségű Nyugat-Magyarország (a mai Burgenland, valamint Sopron, Moson megye) lakosságánál játszották. A szocialista munkásság, a szegényebb paraszti és más néprétegek a szocialista Magyarországot választották. A vagyonos polgárság és a jómódú parasztság viszont az elszakadást pártolta; részint nemzeti és politikai érzelmeitől vezettetve, részint mert az éhező Bécs rendkívül kedvező piacot kínált terményeinek. Miután a munkásság nem állt a polgárság befolyása alatt, a kormányzótanács jogosan ellenezte az elszakadást. A dél-dunántúli svábok erre nem is törekedtek, csak a bizonyos fokig összefüggő német területek autonómiájára, amit a német ajkú szociáldemokrata mozgalom régi vezetői által szervezett Német Népbiztosság körülményes alapossággal igyekezett kiépíteni.

A román, ukrán és vend nemzetiség végső soron egyesülni kívánt saját nemzetével, így helyzetük végleges rendezésére mód sem volt. A nemzeti kérdés megoldásának nehézségei a románoknál jelentkeztek legerősebben. Az Erdély északnyugati részén élő nagyszámú román lakosság, amely az első hetekben a székely hadosztály ellenőrzése alatt állt, eleve a Romániához való csatlakozásra számított; értelmiségi—papi vezető rétege elzárkózott a Tanácsköztársasággal kötendő akár ideiglenes kompromisszum elől is. A magyar városok, elsősorban Nagyvárad szocialistáinak agitációját a román propagandánál is jobban ellensúlyozta a területen gyakorlatilag katonai diktatúrát megvalósító, a Tanácsköztársaság politikáját negligáló székely hadosztály tisztikarának sovinizmusa.

Ruténföldön az ukrajnai hadihelyzet alakulása tétlenségre kárhoztatta a Nyugat-Ukrajnával való egyesülés híveit, a Szovjet-Ukrajnával rokonszenvezők pedig a Tanácsköztársaságot támogatták, mint az eljövendő nemzetközi szovjetköztársaság részét. A munkásmozgalom azonban itt fejletlen és önállótlan volt, ezért a kormányzótanács kénytelen volt megtűrni a Ruszin Népbiztosság élén a Stefán Ágoston-féle „magyarbarát” papi—értelmiségi—polgári klikket. A hadműveletek következtében Ruténföldön már április végén megszűnt a tanácshatalom; a népbiztosság ukrán nacionalistái a Tanácsköztársaság funkcionáriusaiból tüstént az új, az ukrán nép által cseppet sem kívánt csehszlovák impérium hivatalnokaivá vedlettek át.

A Vend-vidéken a Tanácsköztársaság kikiáltása után azonnal megalakult a direktórium, amely végrehajtotta a kormányzótanács rendeleteit és utasításait. Ezzel létrejött a vend népnek a polgári forradalomban meg nem adott önkormányzata. Az elmaradott paraszti vidék népe azonban nem tudta szocialista tartalommal megtölteni az autonómia kereteit. A vend polgári nacionalisták csakhamar az osztrák területről szervezkedő ellenforradalmárok hálójába kerültek; lázadásuk leverése után is csak lassan haladt előre a vend önrendelkezés realizálása. Elsősorban a Vörös Hadsereg biztosította az időközben a békekonferencia által Jugoszláviához csatolt terület védelmét, a szociális vívmányok megvalósítását.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!