A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácsrendszer kiépítése
Az új államigazgatás és apparátusa
A Tanácsköztársaság a szocializmus megvalósításáért
(Idézet: Magyarország története)

A proletárdiktatúra államának létrehozása terén a Tanácsköztársaság a Lenin „Állam és forradalom” című művében lefektetett elveket tekintette irányadóknak, tehát a régi állam felváltását a munkásság tanácsrendszerben megvalósuló közvetlen uralmával, diktatúrájával.

Ez a diktatúra a szocializmus történelmileg rövid idő alatt való felépítésére szólt, abban a reményben, hogy a proletárállam hamarosan átadja helyét az osztály és állam nélküli kommunista társadalomnak. Lenin útmutatásából indultak ki, miszerint a burzsoá államot „össze kell törni”, megértve, hogy ez nem egyszerűen a régi tisztviselők újakra cserélését jelenti, hanem azt, hogy a rövid időközökben megújuló tanácsok által „a kiváltságos kisebbség külön intézményei (kiváltságos hivatalnokok, az állandó hadsereg parancsnoksága) helyett maga a többség közvetlenül hajthatja végre az elnyomást, és mennél inkább vesz részt az egész nép az államhatalom teendőinek gyakorlásában, annál kevésbé lesz szükség erre a hatalomra”. Ebből következik „a hivatalos személyek teljes választhatósága, az, hogy bármikor s kivétel nélkül elmozdíthatók, hogy fizetésüket a közönséges munkás-munkabér színvonalára csökkentik”.22
²² Lenin Válogatott Művei. II. Bp. 1973. 181 — 187.

A Tanácsköztársaság államának alapja a tanácsrendszer volt. A községi, kerületi tanácsokat a választók által szabadon módosítható hivatalos lista alapján választották; választó és választható volt minden 18 éven felüli férfi és nő, kivéve a kizsákmányolókat és a papokat. Ilyenformán a választók köre még a Berinkey-féle igen demokratikus választójogi törvényben meghatározottnál is szélesebb volt, s nem véletlenül adtak választójogot a fiataloknak. A járási, megyei, budapesti és országos tanácsokat a lenini elveknek megfelelően közvetett szavazással, tehát az alsóbb fokú tanácsok ülésén, azok tagjai közül választották. A tanácsok mandátuma 6 hónapra szólt, de egyes vagy összes tagjaik bármikor visszahívhatók voltak. A visszahívhatóság realitását éppen a közvetett választási rendszer biztosította, a tanácsok beszámoltathatták és visszahívhatták a magasabb tanácsba delegált tagjaikat.

A magyar állam szervezetében új vonás volt a tanácsrendszer alapján létrehozott járási önkormányzat. A döntés itt is a tanácsoké volt, az apparátust viszont, amelyben nagy számmal megtartották a régi tisztviselőket is, igyekeztek — több-kevesebb sikerrel — alárendelt, végrehajtó szervként kezelni. Különleges helyet foglalt el a főváros 500 tagú tanácsa, amelynek a kerületek képviselői között tagja volt a legtöbb népbiztos és más fontos vezető is, és a nemegyszer gyors döntést kívánó válságos helyzetekben hivatott volt az ország proletariátusa nevében állást foglalni. A tanácsokat permanenciában működő intéző bizottságok, az ún. direktóriumok vezették, melyeket a tanácsülés plénuma választott és nemritkán cserélt. A megyei és városi tanácsok, valamint — mintegy az üzemi tanácsok nevében a szakszervezetek választották a Tanácsok Országos Gyűlését.

A helyi tanácsok a szükséghez mérten, sőt többnyire azon túl is megtartották a régi tisztviselőket. Sok tanács reformista szelleme mellett ez alapjában a békés átmenet következménye volt: a tisztviselők nem helyezkedtek nyíltan szembe a proletárdiktatúrával, mint Oroszországban. Így megtartásuknak pozitív politikai jelentősége is volt; az elbocsátottak tömege a feszültséget, az aktív ellenforradalom táborát növelte volna. Helyükön maradva azonban sokan szabotáltak, támogatták az ellenforradalmat (bár korántsem olyan mértékben, mint utólagos — az ellenforradalmi korszak alatti — dicsekvéseikből hinni lehetne). Annál inkább tehették ezt, mert sok helyen a régi rendszer politikai főtisztviselőit — alispánt, főszolgabírót — más, kisebb beosztásban ott tartották a tanács apparátusában. Sőt, néhány megyében egy ideig a direktórium mellett az alispáni hivatal is folytatta működését, és igyekezett megtartani legalább az adminisztratív ügyek intézését. A politikai igazgatást azonban e megyékben is a megyei tanács dikretóriuma tartotta kezében. A tanácsok igen fontos kiegészítője volt a szakbizottságok rendszere, mely részben tanácstagok, részben a tanács által választott szakértők részvételével szakszerűbbé és hatásosabbá tette a tanács munkáját, például az iskolaügy terén.

A helyi, megyei tanácsok igen széles hatáskörrel rendelkeztek, s ezt gyakran túl is lépték, hiszen számos kérdést nem tudtak 133 nap alatt rendeletileg szabályozni, a régi szabályokat azonban nem mindig lehetett a szocializmus szellemében alkalmazni. Viszont a fölöttes tanácsnak és intéző bizottságának jogában állt az alárendelt tanács minden határozatát hivatalból megváltoztatni. Nem terjedt ki a megyei tanácsok hatásköre a termelés irányítására. Heves viták folytak a rendőrség és csendőrség helyett életre hívott Vörös Őrség alárendeltségéről. A tanácsok joggal bizonygatták a Vörös Őrség vegyes összetételének veszélyeit, a mindennapos ellenőrzés fontosságát, de csak azt érték el, hogy a karhatalmat a helyi direktóriumokkal való együttműködésre utasították. Néhány megyei tanács saját karhatalmi csapatot szervezett.

A szocialista állam kiépítésének egyik alapvető problémája volt a központi hatalom és a megyei, városi tanácsok viszonya. A megyéket belügyi és egyéb központi politikai biztosok útján ellenőrizték, akik sokszor alig tudták összefogni a gyenge helyi tanácsot, nemegyszer viszont ellentétes rendelkezéseikkel, „komisszárdiktatúrával” ők maguk nehezítették annak munkáját. A tanácsok esetenként éppen olyan kérdésekben kívántak teljes önállóságot, ahol szükségszerűen ütközött össze az országos és a helyi érdek (például az élelmiszerkészletek elosztása). Viszont sok olyan központi rendelkezést is kiadtak, amelyek a megyei tanács szeme láttára okoztak károkat, figyelmen kívül hagyták a helyi sajátosságokat.

Megtörtént, hogy a járási tanács kiutasította a központi megbízottakat a járás területéről, míg végül május 10-én a központi párttitkárság megtiltotta, hogy olyan politikai megbízottak, akiket nem a párttitkárság vagy a Belügyi Népbiztosság küldött ki, politikai ügyekbe avatkozzanak. Főleg a fiatal, lelkes, de tapasztalatlan és a vidéket nem ismerő kiküldöttek keltettek itt-ott pánikhangulatot a magántulajdon megszüntetéséről vagy a házasság idejétmúlt intézményéről szóló elmélkedéseikkel, ha elragadta őket a szónoki hév az érdeklődő falusi közönség láttán. Ahol a helyi tanács erős volt, munkáját csak zavarta a sok megbízott; viszont az eldugott hegyi falvakba vagy a demarkációs vonal menti senki földjére sokszor a központi megbízottak vitték be a forradalom szellemét, pedig talán csak az egyházi javak összeírására vagy tojásfelvásárlásra küldték ki őket.

A tanácsok összetételére vonatkozó adataink szerint mind a tagok, mind a vezetők között a fizikai dolgozók, nagyrészt munkások voltak többségben. Alkalmasságuk foka különböző volt, de nemigen maradt alatta a régi vármegyei urakénak. Kisebb visszaélések, marakodások elég gyakoriak voltak, nagyobbak igen ritkán fordultak elő.

A kormányzótanács kezében rendkívül nagy hatalom összpontosult, különösen június közepéig, mikor a pártkongresszus megválasztotta a pártvezetőséget, a Tanácsok Országos Gyűlése pedig az államfői jogokat gyakorló 150 tagú Szövetséges Központi Intéző Bizottságot.

A népbiztosságok többsége sok új munkaerő bevonásával, de lényegében a régi miniszteriális szervezet bázisán alakult. Miután a régi emberek legalább formálisan megmaradtak, a létszám felduzzadt: például a Közoktatásügyi Népbiztosságé a korábbi három és félszeresére. A Népgazdasági Tanács viszont jórészt a régi minisztériumoktól független szervezettel rendelkezett, miután az egykori kereskedelem- és iparügyi minisztérium nem is lehetett berendezkedve az ipar, a népgazdaság központi irányítására. A háború végén a mérnökök között kibontakozott szocialista mozgalomnak köszönhető, hogy sok szocialista vagy haladó gondolkodású vállalati mérnököt tudtak bevonni az ipar irányításába, az 1200 új alkalmazott jó része közülük került ki.

A központi hivatalok közül a minisztériumokon kívül csak a legfontosabbakat szervezték át vagy szüntették meg (fővárosi lakáshivatal, bíróságok, csendőrség stb.). Megtartották a régi közigazgatás olyan elemeit, amelyek csak közvetett kapcsolatban álltak az állam elnyomó funkciójával, tehát nem voltak ellentétesek a szocialista rendszerrel, és úgy tervezték, hogy a szükséges átalakítással végleg meg is hagyják azokat. Ilyenek voltak a közlekedési, hírközlési, tanügyi, egészségügyi, kulturális intézmények, bizonyos gazdasági szervek.

A régi államapparátus likvidálásáért folytatott harc tehát egyelőre az apparátus megkétszerezésére vezetett. A folytonosság biztosítása érdekében a régi bürokrácia vázát addig meg kellett tartani, amíg mellette fel nem épült az új államigazgatás. A „régi és új bürokrácia” együttélése nem volt békés, a kommunisták a régi államapparátus teljes lerombolását követelték, a szociáldemokraták valami osztályokon felülemelkedő humanizmus nevében védték mindazokat, akik hajlandók voltak tovább szolgálni. A munkások hangulata sokhelyütt mérnök- és tisztviselő-ellenes volt, a gazdasági vezetőknek fel kellett lépniük e jelenség ellen. A jobboldali szakszervezeti ellenzék viszont azt hirdette, hogy az új bürokrácia rosszabb, mint a régi. 1919-ben tehát az egyesült párt nem vehette teljesen saját kezébe az állam irányítását, inkább — s ez gyengeségét mutatja — bizonyos fokig összeolvadt az állammal. A tanácsokban feltörő spontán forradalmiság sok hiányt pótolt, de bizonyos esetekben élesen jelentkezett a tudatos irányító, koordináló erő hiánya. Így volt ez a munkásság és parasztság érdekei különbözőségének fennmaradásában és meg merevedésében, ami a tanácsrendszerre is kihatott: az egyre jobban működő városi tanácsokkal szemben a falusi tanácsok jelentős része a Tanácsköztársaság utolsó heteiben passzívvá vált.

A legtöbb nézeteltérés a szorosan vett erőszakszervezet funkcionálása körül volt. A Vörös Őrség összetételéről az első napokban elég éles viták folytak, míg végül kompromisszum született: a rendőrség és a csendőrség szervezeti kereteit nem tartották meg, de a legénységet és a tisztikar nagy részét is beolvasztották a munkásokkal, leszerelt katonákkal megerősített Vörös Őrségbe. Budapesten legalább a szocialista vezetés biztosítva volt, vidéken a Vörös Őrség szerepe összetételétől és a helyi viszonyoktól függött. Az alakulatok jelentős része megállta a helyét, de nemegyszer előfordult, hogy az ellenforradalmi szervezkedés a helyi tanácstól, pártszervezettől független Vörös Őrség soraiból indult ki.

Budapesten több ütőképes, forradalmi szellemű munkáskülönítményt állítottak fel. A legnevezetesebb a kommunista pártőrségből, matrózokból és tengerészekből alakult, mintegy 200 tagú Cserny-különítmény volt, a „Lenin-fiúk”, akik ellenforradalmi megmozdulások esetén rendszerint a karhatalmat szolgáltatták. A bőrruhás „terroristák” kétségkívül többet tettek az ellenforradalom megfékezésére, mint a Vörös Őrség, s ebben részük volt a tetteikről terjesztett rémhíreknek is. A valóságban bírói ítélet nélkül 12 embert végeztek ki összesen, köztük 3 ellenforradalmi szervezkedésben részt vevő csendőrtisztet, továbbá a román támadás kezdetén, amikor a burzsoázia soraiból túszokat szedtek, 3 ismert politikust — a két Hollán államtitkárt és Návay Lajos volt képviselőházi elnököt.

Az ellenforradalom megfigyelését általában egy új szerv, a Belügyi Népbiztosság politikai osztálya biztosította, Korvin Ottó vezetésével. Szamuely Tibort a román támadás után bízták meg a front mögötti rend és fegyelem fenntartásával, felhatalmazva őt, hogy szükség esetén a forradalmi törvényszék mellőzésével bármilyen eszközt igénybe vegyen. Mindenki természetesnek találta, hogy ott, ahol nagyobb ellenforradalmi lázadás tör ki, másnap megjelenik Szamuely vonata, s annak legénysége egy-két óra alatt rendet teremt, ha kell, a legerélyesebb eszközökkel is.

Míg az ellenforradalmi felkelések leverése és megtorlása elsősorban a fegyveres erők feladata volt, a forradalmi törvényszékek a statáriális eljárás alá eső súlyos bűncselekmények — rablás, gyilkosság, ellenforradalmi szervezkedés, rémhírterjesztés, izgatás és a szesztilalom megsértése — ellen is védték a proletárállamot. A régi államapparátus „összetörését” legtökéletesebben a bíráskodás terén hajtották végre. A bíróság tevékenységét lényegében felfüggesztették, a tőlük függetlenül felállított forradalmi törvényszékek a statáriális ügyek mellett teljesen átvették a fontos vagy sürgős tárgyalásokat, kisebb kihágási ügyekben pedig a tanácsok, illetve az általuk választott kihágási tanácsok ítélkeztek. A budapesti forradalmi törvényszékek bíráinak mintegy 90%-a volt munkás, a vidékiek 77%-a munkás és paraszt.

Két munkásból és egy jogászból álló bizottságok vizsgálták felül a forradalom előtt indított bűnügyeket, és nagy többségüket, ahol „a cselekmény nyilvánvalólag a kapitalista gazdasági rendben rejlő exogén okokra vezethető vissza”,²³ megszüntették.
²³ Hajdú Tibor, A Magyarországi Tanácsköztársaság. Bp. 1969. 133.

A forradalmi törvényszékek több mint 4000 személyt ítéltek el, mintegy negyedrészüket ellenforradalmi cselekményért, hasonló arányban a szesztilalom megsértéséért; ez utóbbiért rendszerint pénzbüntetés járt. A forradalmi törvényszékek ítéletei alapján összesen 27 személyt végeztek ki; március 21-e előtti politikai tevékenységért senkit sem ítéltek el.

Az új jogrendszer kidolgozása éppen csak megkezdődött: a végleges rendezés tervei közül érdemes kiemelni, hogy a bírákat a tanácsok választották volna a visszahívás jogával, a munkaügyi tanácsok elnökeit pedig a szakszervezetek. Védőként laikusok is felléphettek volna, a megalakítandó országos főtörvényszék mellett külön német és ukrán tanácsok felállítását tervezték.

Az 1918-1919. évi forradalmak művészetpolitikája
Ha általánosságban elmondhatjuk, hogy 1918—1919 két forradalmának sok közös történelmi feladata, párhuzamos vonása volt, úgy ez a legnagyobb mértékben a kultúra és tudomány területére érvényes. Hiszen a polgárosulás 1867-es programjából itt valósult meg a legkevesebb, a közoktatást nem az Eötvösök, hanem az Apponyiak szelleme hatotta át, a Párizs és Heidelberg mértékét megütő szűk szellemi elit elől elzárkózott a hivatalos tudománypolitika. Így nem csoda, hogy a szocialista kultúrának is hosszú távra szóló programot adott elődje polgári demokratikus kezdeményezéseinek folytatása, s a tudomány és a kultúra legtöbb munkása teret talált tevékenységéhez az új rendben, még ha e rend politikai céljait és módszereit több-kevesebb fenntartással fogadta is.

A kultúra minden ágában volt egy szellemi vezérkar, mely kidolgozta az évszázados elmaradást orvosló programot a forradalom számára. Sietségük, mindent akarásuk a forradalom lehetőségeit is kevesellte, hiszen e progresszív művészek, tudósok, pedagógusok nem ismertek ennél sürgősebb feladatot.

A szocialista pedagógusok már a polgári forradalom idején kidolgozták az alap- és középfokú oktatás reformjának máig is példamutató rendszerét, és azt a Tanácsköztársaság készen vehette át tőlük. A tervezett reformok közé tartozott a nyolcosztályos, ingyenes, kötelező általános iskola és az egységes középiskola létesítése. Március 21-e után a szocialista pedagógusok kezébe került a közoktatásügy intézése, és a tervezgetésről áttérhettek terveik megvalósítására, az egységes általános iskola kialakítására, ahol 14 éves korig terjedő tankötelezettség mellett ingyenes oktatásban részesülnek a gyermekek. Hozzákezdtek az osztatlan elemi iskola megszüntetéséhez. Az általános iskola egyben munkaiskola is lett volna, felső tagozatán egy szabadon választott nyelv oktatásával. Az ötosztályos középiskolában (illetve a négyosztályos műhelyiskolában) is megmaradna a munkaiskola jelleg, megszűnne az érettségi vizsga, előtérbe kerülne a természettudományok és az élő nyelvek tanítása. Javasolták, hogy a népiskolában oktassanak társadalmi ismereteket, a középiskolában pedig szociológiát.

A Tanácsköztársaság megszüntette a közoktatás régi, bürokratikus szervezetét, az iskolák közvetlenül a tanácsok irányítása alá tartoztak. A forradalmi hangulatban középiskolai diáktanácsok alakultak, működésük azonban nem volt összeegyeztethető az iskolák rendjével, ezért a tanév végén megszűntek.

Az iskolareform legkényesebb pontja az egyházi iskolák kérdése volt. A szocialista tanítók az egyház és állam szétválasztását, a kötelező hitoktatás megszüntetését követelték. A Berinkey-kormány nem tudott egységes állásfoglalásig jutni, így az egyházi iskolák államosítása az MSZDP választási programpontja lett. A különböző egyházak ellenforradalmi színezetű „vallásvédelmi szövetséget” alakítottak, mely nem fukarkodott a demagóg jelszavakkal. Március elején Prohászka püspök kompromisszumot ajánlott — a fakultatív hitoktatás bevezetését —, s ezt Kunfi miniszter, mint a legsimább megoldást, elvben el is fogadta.

Március 21-e után a radikális megoldás került napirendre: államosították az összes iskolát és tanintézetet, melyek túlnyomó többsége addig egyházi tulajdonban volt. Egyben kimondták az állam és egyház szétválasztását, de az iskolai hitoktatás eltörlésében a helyi tanácsokra bízták a döntést. A fővárosban és elég sok vidéki iskolában a tanács eltörölte a hittant; a forradalom szelleme ezt diktálta, bár a forradalom nehéz helyzetét csak bonyolította a hitoktatás kérdésének kiélezése. Az egyházakra, elsősorban a katolikus egyházra, amúgy is nagy csapást mért a forradalom földbirtokaik, iskoláik és más, nem vallási célt szolgáló vagyonuk kisajátításával, de ebben számíthatott a nép túlnyomó többsége és az érdekelt pedagógusok helyeslésére. A hitoktatás megszüntetése viszont a szülők többségéből rossz érzést váltott ki, más túlzásokkal együtt megkönnyítette az ellenforradalom kispolgári tömegbázisának gyors kialakítását.

Az egyetemi oktatásban a tervezett reformoknál sürgősebb volt a tanári karok felfrissítése haladó szellemű tudósokkal. Lovászy a heves ellenállás miatt nem vállalkozott erre, viszont keresztülvitte valamennyi tanszak megnyitását a nők előtt, ami önmagában is jelentős reform volt. Utódja, Kunfi, miután a budapesti egyetem tanácsa mereven elutasította a kormány ajánlatait, az autonómiát megsértve rendeleti úton nevezte ki Varga Jenőt, Jászi Oszkárt, Vámbéry Rusztemet és még több haladó professzort. A proletárforradalom után az egyetem nem merte folytatni a Kunfi miniszter ellen megkezdett ellenállást Kunfi népbiztossal szemben, még akkor sem, mikor az felfüggesztette az egyetemi reakció központjának, a jogi karnak a működését. A hittudományi karra vonatkozóan érvényesítették az egyház és állam elválasztását. Az egyetem élére a feloszlatott tanács helyébe bizottságot neveztek ki Dienes Pál matematikus vezetésével. Folytatták a modern tudomány mellőzött reprezentánsainak kinevezését — az új professzorok között volt Babits Mihály, Ferenczi Sándor, Fülep Lajos, Kozma Lajos, Mannheim Károly, Pólya György és Jenő, Vadász Elemér, Hevesy György, Szekfű Gyula és az első magyar egyetemi tanárnő — Dienesné Götz Irén. (Lukács György és Kunfi a Tanácsköztársaságtól sem kapták meg a régen megérdemelt katedrát, hiszen önmagukat nem nevezhették ki.)

A hallgatók összetételének demokratizálása érdekében ösztöndíjakkal, menzák és kollégiumok felállításával igyekeztek segíteni a szegény diákokat. Lehetővé kívánták tenni a felvételt az egyetemre érettségi nélkül is, megfelelő szakvizsga letételével.

A Magyar Tudományos Akadémia működését — tekintettel az ott uralkodó erős konzervativizmusra — felfüggesztették, épülete ideiglenesen a Vörös Őrség céljait szolgálta.

A közoktatási reformnál is nagyvonalúbb volt a népművelés kiterjesztésének programja. Országszerte analfabéta-tanfolyamokat szerveztek, nagy tervek készültek a szakoktatás fejlesztésére. Ismeretterjesztő előadások ezreit tartották, Budapesten munkásegyetem nyílt; hallgatói csak szervezett fizikai munkások lehettek, akiket mentesítettek a délutáni munka alól. A munkások ezrei tanultak az üzemviteli, könyvelési, nyelvi és egyéb alapismereteket nyújtó tanfolyamokon. Köztulajdonba vették és gazdag kiállításon mutatták be a nagy értékű, addig magántulajdonban levő műkincseket. A múzeumokban előadássorozatokat, tárlatvezetéseket rendeztek munkások számára. A népműveléstől nem vált külön a politikai propaganda. Nagy példányszámban adták ki Marx, Engels, Lenin és a szocializmus más teoretikusainak műveit; munkaközösség alakult A tőke magyar fordításának előkészítésére. Ugyanakkor röpiratok százai egyszerű nyelven is ismertették, jórészt neves írók tollából, a forradalom tanításait, rendeleteit, intézkedéseit.

A forradalmak biztosítani igyekeztek a tudományos és művészi alkotás szabad kibontakozásának lehetőségét. A 20. század modem irányzatai ekkor nyertek először polgárjogot és állami elismerést, amiben kétségkívül szerepet játszott, hogy művelőik legtöbbje híve volt a politikai forradalomnak is. Az új művészet nagyjai közül talán csak az 1919-ben elhunyt Csontváry maradt észrevétlen, aki távol a progresszívek táborától, csupán a vásznon volt forradalmár.

Már az őszirózsás forradalom Kernstok Károlyt állította a minisztériumban a művészeti ügyek élére; Kernstok azonban még kénytelen volt megmaradni a művészetpártolás szokásos keretei között. A Tanácsköztársaság állami feladatnak tekintette az alkotó művészek megélhetésének biztosítását, bármely iskolához tartoztak is; a művészek segélyt, rendszeres előleget kaptak. A modern képzőművészethez vonzódó fiatalok számára az Andrássy-palotában rendeztek be tanműhelyt Uitz Béla, Medgyessy Ferenc, Nemes Lampérth József vezetésével; Kernstok Nyergesújfalun tehetséges ifjúmunkásokat tanított, köztük a fiatal Derkovits Gyulát; a Képzőművészeti Főiskolán tanári kinevezést nyert Csók István, Pór Bertalan, Vedres Márk. A falakat borító forradalmi plakátokon — novembertől júliusig — csúcspontját érte el a magyar plakátművészet, a budapesti május elseje emlékezetes dekorációin Bíró Mihály és Bortnyik Sándor irányításával művészek egész sora dolgozott.

A zenei élet irányításában a fordulat már az első forradalom idején megtörtént: menesztették az Operaház intendánsát, egy főúri dilettánst, s eltávolították a Zeneakadémia éléről Apponyi elaggott protezsáltját, az új magyar zenét meg sem értő Mihalovich Ödönt. A Zeneakadémia igazgatója elismert művész, Dohnányi Ernő lett, mintegy kompromisszumként a zenei közízlés és az új művészet között; valójában azonban az aligazgatónak kinevezett Kodály Zoltán irányította az akadémiát s a zenei ügyeket, a minisztérium új zenei referensével, Reinitz Bélával együtt. A Tanácsköztársaság Közoktatásügyi Népbiztossága Bartókot, Dohnányit, Kodályt és Reinitzet nevezte ki a zenei életet igazgató direktóriumba. Az első forradalom alatt indított munkáshangversenyek igen látogatottak voltak; Bartók, aki a Csodálatos mandarinon dolgozott, 9 év óta először adott nyilvános koncertet, az Operaház rendes és kedvezményes szakszervezeti pénztáránál is sorba álltak a jegyekért; zsúfoltak voltak a színházak, hiszen sokan először gondolhattak arra, hogy az igazán olcsó jegyet — „fehérpénzért” — megvegyék.

A Tanácsköztársaság napjaiban a színházak is lelkes újítási tervekkel foglalkoztak, de egyelőre csak a régi repertoárt játszhatták, lehetőség szerint kiemelve a haladó szellemű darabokat. Igazán új a közönség volt a színházakban. Csepelen és másutt is munkásszínház nyílt, a Katonatanács katonaszínházakat szervezett a kaszárnyákban.

A filmipar a színháznál gyorsabban reagálhatott a forradalomra. Háborúellenes darabokat készítettek, filmre vittek néhány haladó magyar színművet. A Tanácsköztársaság szocializálta a filmgyárakat is, Korda Sándor és más kipróbált szakemberek irányításával 35—40 játékfilmet készítettek — ezek között volt Gorkij-darab, Upton Sinclair Kutató Sámuelje, sőt egy eredeti magyar sztrájktörténet. A filmhíradók az utókor számára is megőrizték a kommün képét. Májusban Budapesten 5 gyermekmozi nyílt, s egyben megtiltották, hogy a gyerekek a felnőttek szórakozására szolgáló filmeket nézzenek meg.

Az irodalom viszonya a forradalomhoz nem volt egyöntetű. Az úri Magyarország hivatalos íróinak legtöbbje — Herczeg Ferenc, Vargha Gyula, Szabolcska Mihály — kezdettől fogva mereven szembehelyezkedett az őszirózsás forradalommal is. Némelyikük Ady halálát is a költő gyalázására és a forradalom elleni támadásokra használta fel. A konzervatív irodalmi egyesületek: a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság visszahúzódtak, végigvegetálva a számukra zord időket. A századforduló óvatos liberalizmusának képviselői közül néhányan — Ambrus Zoltán, Gárdonyi Géza, Heltai Jenő, Kiss József — a polgári forradalommal szemben is a teljes politikai passzivitást választották.

Akiknél a polgári gondolkodásmód demokratikusabb színezetű volt — Bródy Sándor, Szép Ernő — jóindulatú érdeklődéssel követték a forradalmak útját, amíg az sima volt, vagyis áprilisig. Sőt, Bíró Lajos, Molnár Ferenc, Gellert Oszkár, a Károlyi- és radikális párti sajtó hangadói, éppen a januári kormányválság után a leghatározottabban, tehát akkor, amikor Hatvany Lajos már elfordult az addig harcosan vállalt forradalomtól.

A 49-es, radikális függetlenségi érzelmű írók kevesellték is az őszirózsás forradalom elszántságát. Károlyi kipróbált híve, Krúdy Gyula a földosztást ünnepelte. Szabó Dezső a kommunistabarát Vörös Lobogóban hirdette romantikus antikapitalizmusát: „mert középkor már nem lehet, hát jöjjön a vörös nap”.^24
24 Szabó Dezső, A két forradalmi költő. Nyugat, 1919. február 16.—március 1.

A Nyugat progresszív tábora egészen a magáénak, Ady forradalmának tekintette 1918 októberét. Legtöbbjük a háború alatt a harcos pacifizmus pártján állt: a parasztság nézeteinek tudatos kifejezőjeként, mint Móricz; a bibliai „ne ölj” prófétás hirdetőjeként, mint Babits; avagy az individuális szabadság szentségére esküdve, mint Kosztolányi és Karinthy. Pacifizmusuk a belpolitikában egyet jelentett az osztályharc tagadásával, a kispolgári demokrácia céljainak igenlésével s többnyire a bűnös nacionalizmus elítélésével is. A Nyugat munkatársai kezdeményezték a Vörösmarty Akadémia megalakítását, hátat fordítva az — ekkor már — őket is hívogató Kisfaludy és Petőfi Társaságnak.

Március 21-ét lelkesen, együtt ünnepelték a nyugatosok és a napkeletre néző negyvenkilencesek. Utóbbiak elsősorban nemzeti, antiimperialista missziójáért, a „Mindenkihez!” dacos heroizmusát visszhangozva. Ez a hangulat azonban nem tartott sokáig: mire Szabó Dezső regénye, „Az elsodort falu” — a Tanácsköztársaság papírkészletéből — megjelent, szerzője már új vizek felé evezett, s követte őt a jobboldali radikalizmus ifjú generációja.

A népköztársaság hívei leginkább az osztálykorlátok ledöntését, a művészetek állami anyagi támogatását üdvözölték a Tanácsköztársaságban, de a Vix-jegyzék, Károlyi felhívása, a békés, humánus átmenet is hatott rájuk. A haladás 1914 előtti kis táborában Ady emléke ekkor még ébren tartotta az összetartozás érzését; az ő útjának vállalásában például Krúdy is a nyugatosokhoz állt közel.

Krúdy és a nyugatosok határozottsága azonban a tegnapnak szólt és nem a holnapnak. A kulturális, nemzeti célokat helyeselték, de meghátráltak, amikor a kommün mindent a saját színére akart festeni, megrettentek a kilátástalannak vélt harctól, a nehézségektől és a hibáktól. Miután ellenforradalmat sem akartak, az ellentétek kiéleződése elől passzivitásba vonultak. Ebben része volt — mint már utaltunk rá — a szűkkeblű sajtópolitikának is, ami viszont a merev osztálypolitikából következett. Május közepén a Nyugat és követői is elhallgattak, mindinkább elhúzódtak a forradalom táborától.

A milliók hangulatát azonban leginkább azok az írók fejezték ki, akik eljutottak a szocializmus igenléséig, bár nem a marxista elkötelezettség, hanem valami általánosabb és bizonytalanabb humanizmus szellemében. Ilyen értelemben vallotta magát szocialistának a forradalom kezdetén elhunyt Kaffka Margit és Szeged költői: Móra Ferenc és Juhász Gyula. Utóbbiak szembeszálltak a városukban legelőször kibontakozó ellenforradalommal is, megerősödve hűségükben a vörös Budapest iránt. A jobbágyivadék Tóth Árpád a nemzethalál víziójával küzdve is valóságos forradalmi himnuszt írt, az Új Istent. Hozzájuk hasonlóan Somlyó Zoltán, Színi Gyula, Osvát Ernő annyira átérezték a kommün igazságát, hogy megpróbáltak azonosulni vele; Tóth Árpádban a „balról” jövő igaztalan támadás elhallgattatta a költőt, de júliusban még Osváttal, Barta Lajossal, Komját Aladárral egy-egy új folyóirat indítására vállalkozott.

Franyó Zoltán Vörös Lobogója már a Károlyi-forradalom idején a párton kívüli kommunisták harcos orgánuma volt: munkatársai között találjuk az ifjú Márait, legjelentősebb írója Nagy Lajos, aki az őszirózsás forradalom első napjaiban hirdeti: „szocialista vagyok … azt akartam, ami most történt, mindent akartam, de nemcsak ennyit, hanem még sokkal többet”.²⁵ A Vörös Lobogó tábora egyértelműen kitartott a Tanácsköztársaság mellett is.
²⁵ A diadalmas forradalom könyve. Bp. 1918. 98.

A független kommunista csoportok legjelentősebbje Kassák és Uitz Béla Ma című folyóirata köré tömörült. A Ma, amely a legmodernebb irodalmi és képzőművészeti törekvések együttes kifejezője volt, már 1918. november 9-én kiáltványt tett közzé „a kommunista köztársaságért”. Kassákék formailag nem csatlakoztak a KMP-hez, de a maguk módján következetesen kiálltak mellette, majd a Tanácsköztársaság mellett is. A szervezeti elkülönülés, a pártpolitikától való függetlenségük hangsúlyozása nem tartotta őket vissza sem a szenvedélyes forradalmi megnyilatkozásoktól, sem attól, hogy a forradalmi irodalmat monopolizálva, dühös és a forradalomra ártalmas szektássággal támadják az általuk polgárinak bélyegzett írókat. A szociáldemokrata pártirodalom sokkal békésebb volt (Révész Béla, Várnai Zseni a maradandóbb értékűek).

A polgári demokratikus forradalom kormányainak nem volt irodalompolitikájuk, Lovászy és Kunfi, az irodalom teljes szabadságának alapján, csupán az érdemes írók segítésére törekedtek. A Tanácsköztársaság művészeti politikájának alapja a modern művészeti irányzatok támogatása volt, annál is inkább, mert az adott műveltségi viszonyok között ezeknek volt a legnagyobb szükségük anyagi és egyéb támogatásra; ez azonban nem más művészeti iskolák rovására történt, hiszen minden valamirevaló művészről az állam gondoskodott. Lukács György — akinek egyénisége sokkal inkább rányomta bélyegét a Közoktatásügyi Népbiztosságra, mint a politikai vezetésben elfoglalt Kunfíé — állapítja meg: „A proletárdiktatúra távol tartotta magát attól, hogy akár egy elmúlt, akár egy meglevő áramlatot hivatalos áramlatnak tekintsen. Ehelyett a műveltség kiterjesztésével a dolgozó népet akarta arra a fokra eljuttatni, hogy maga döntse el: a jelen és a múlt művészetéből, kultúrájából mire van és mire nincs szüksége.”^26
26 Lukács György nyilatkozata. Társadalmi Szemle, 1969. március.

A két forradalom művelődéspolitikáját közös vonások, közös célok, az irányítók és kezdeményezők személyének szinte teljes azonossága kapcsolták össze. Az őszirózsás forradalom már kidolgozta egy demokratikus közoktatás terveit, s az alkotó művészek viszonylag könnyen megtalálták helyüket, hiszen az új szabadság a régi keretek között valósult meg. Viszont épp a régi keretek szétverése tette lehetővé a második forradalomban, hogy a közoktatási, könyvtárfejlesztési és egyéb művelődési tervek a gyors megvalósulás útjára léphessenek. Az 1919-et követő évtizedek s a közelmúlt művelődéstörténete bizonyítja, milyen gazdag örökséget hagyott maga után éppen a polgári korlátokon túllépő kulturális forradalom.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A Magyarországi Tanácsköztársaság – A Tanácsköztársaság a szocializmus megvalósításáért
(Idézet: Magyarország története)

A szocializmus haladéktalan megvalósításának koncepciója
A proletárdiktatúra célja a szocializmus megvalósítása. A kormányzótanács már első, „Mindenkihez!” című felhívásában ígéretet tett: „haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát a szocializmus, a kommunizmus előkészítésére és megvalósítására. Kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok és a közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelőszövetkezetekkel hajtja végre.”^16
16 MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 3.

Ezzel a néhány szóval a kiáltvány tulajdonképpen már az első napon összefoglalta a szocializmus megvalósítása koncepciójának lényegét, az 1919-es magyar kommunisták és baloldali szociáldemokraták elképzelése szerint. Nagyon jellemző a „haladéktalan” szó használata: valóban a szocializmus haladéktalan, átmeneti időszak beiktatása nélküli megvalósításának programját adja. Ma ez a program, amellett, hogy a szocializmus eredeti, tisztán proletár elvein alapul, igen sok tekintetben utópisztikusnak tűnik. Hiszen a néhány éven belül győzedelmeskedő világforradalom várásából indul ki, ami világviszonylatban igen gyors, a legfejlettebb ipari országok által vezetett gazdasági fejlődést tételezett fel, optimális nemzetközi együttműködéssel.

A Tanácsköztársaság gazdasága ezzel szemben hadigazdaság volt, de egyáltalán nem hasonlított a Szovjet-Oroszországban ez időben érvényben levő hadikommunizmusra. A hadikommunizmus egyes jellemzői, mint az általános munkakötelezettség elve, valóban megtalálhatók a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikájában. Más fontos vonásait, így elsősorban a magánkereskedelem és a pénzgazdálkodás minimális térre szorítását, a gabonamonopóliumot, a sajátos és erélyes élelmiszer-rekvirálás azonban hiába keressük. Elvi céljaiban a Tanácsköztársaság gazdaságpolitikája leginkább az oroszországi Októberi Forradalmat követő viszonylag békés hónapok gazdaságpolitikájához állt közel, amely a proletár egyenlőséget, a szocializmus átmenet nélküli megvalósítását tűzte ki célul, és nem kevés utópisztikus-kommunisztikus vonást tartalmazott.

Ha az elméleti kiindulás hasonló volt is, gyakorlati értelmezésében már jóval több az eltérés. A magyar kommün gazdaságpolitikusai ahelyett, hogy észrevették volna az 1917-es programok és az 1919-es gyakorlat közti különbséget, a magyar népgazdaság fejlettebb voltára hivatkozva, túl akarták licitálni e programokat. Annál inkább, mert a nemzetközi propaganda és a nehéz körülmények között küzdő magyar dolgozók szocialista tudatának erősítése érdekében is maximális és — a szó jó értelmében — látványos eredményre törekedtek.

A magyar gazdaság sajátossága volt, hogy aránylag jelentős és jó állapotban levő ipara szörnyű nyersanyaghiánnyal küzdött, mivel részben a blokád, részben a Monarchia, illetve a régi Magyarország felbomlása miatt nagymértékben elszakadt hagyományos nyersanyagbázisától és egy kialakult gazdasági rendszertől. Az új Magyarország saját gazdasági struktúrájának, szervezetének kialakítása hosszabb időt igényelt; akkor, 1919-ben csak arra lehetett törekedni, hogy az elérhető anyaggal jól gazdálkodjanak, s a legfontosabb, mindenekelőtt katonai célokra használják fel. Ez a sajátosság a közép- és kisipar államosítása irányában hatott, tehát erősítette a radikális alaptendenciát. Elő kellett írni, mit és hogyan termeljenek, nehogy másodrendű fontosságú termékek előállítására pazarolják a pótolhatatlan nyersanyagot; így elkerülhetetlen volt a világháború alatt ideiglenes jelleggel bevezetett készletgazdálkodás megszigorítása. Sok iparág egyáltalán nem volt rentábilis, tehát a szocialista állam vagy magas segéllyel támogatja a tőkés gazdaságot (a kapun belüli munkanélküliség finanszírozására), vagy beleegyezik a tömeges munkáselbocsátásba — mindkét út képtelennek tűnt; az általános szocializálás viszont aránylag egyszerűnek, hiszen az ország területe nem nagy, és a fontosabb üzemekben ott van a munkástanács, amely már a polgári forradalom hónapjaiban ellenőrizte és korlátozta a tőkés vezetést, továbbá a jól kiépített szakszervezeti hálózat. Nagyon megkönnyítette az ipar állami irányítását, hogy a mérnökök és ipari tisztviselők igen jelentős hányada rokonszenvezett a forradalommal, a forradalmak történetében talán egyedülálló mértékben.

A szocializálásnak ez a tempója — a termelés állapotát tekintve — a termelésnek inkább használt, mint ártott az adott körülmények között, miután az átmenettel együtt járó gazdasági visszaesés amúgy is elkerülhetetlen lett volna, már csak a nyersanyaghiány miatt is, a munkafegyelmet pedig erősítette a szocializálás. Annál több nehézséget okozott politikai téren: figyelmen kívül hagyta a Magyarországon igen széles, a munkássággal részben összefonódó és a szocializálás által különbözőképpen érintett kispolgári rétegek elégedetlenségét vagy nyugtalanságát. A munkásság egységének megszilárdulását — bizonyos csoportjaitól eltekintve — viszont segítette az általuk helyeselt maximális szocializálás politikája.

A kormányzótanács sokkal toleránsabb volt a birtokos parasztsággal, mint a városi kispolgársággal szemben, mivel utóbbi elégedetlenségét, esetleges ellenforradalmi hajlamait nagyobb differenciáltsága és az ipari proletariátus jelenléte is ellensúlyozta. Innen a sajátos ellentét: minimális rekvirálás falun, elvben a száz holdak, gyakorlatilag a két-háromszáz holdak meghagyása, városon pedig a penziók, mozik, patikák, fényképészek és kiskereskedők kisajátítása.

1919-ben még a legjobb polgári közgazdászok is meg voltak győződve a szocialista termelés képtelenségéről; a gyári vállalatok természete nem tűr munkásvezetést, jelentette ki egy olyan szaktekintély, mint Matlekovits Sándor.^17
17 A bolsevizmus Magyarországon. Szerk. Gratz Gusztáv. Bp. 1921. 472.

A szocializálás legnagyobb sikere az adott körülmények között az volt, hogy nagyobb zökkenők nélkül biztosította a termelés kontinuitását, ami az adott körülmények között a termékmennyiség alakulásánál is fontosabb volt. Azonkívül sikerült megakadályozni, hogy a munkások kevésbé öntudatos része, helytelenül értelmezve a tulajdonviszonyok megváltozását, széthordja az üzemet. A lopások száma az iparban nem volt nagyobb, mint a polgári forradalom idején, a mezőgazdaságban pedig kifejezetten csökkent. Egészében véve a népgazdaság értékei nem szenvedtek jelentős károsodást.

A kezdeti sikerek tovább fokozták a nagy kísérlet végrehajtóinak utópizmusát. Már azt is a körülményekkel való megalkuvásnak tekintették, hogy a vállalatokat gazdasági egységként, követelések, tartozások és egyéb összefüggések számbavételével államosították, nem pedig egyszerűen mint naturáliákat: épületeket, gépeket stb. Ezt is ideiglenesnek tekintették, mert közelinek látták az áttérést a kommunista gazdasági rendre. Ennek megfelelően már a szocializmusban, vagyis a kommunizmus első fokán is olyan berendezkedésre törekedtek, amely a továbblépés és nem a stabilizálás biztosítását szolgálja. Megpróbáltak például ragaszkodni ahhoz az elvhez, hogy senkinek a fizetése ne haladja meg lényegesen egy jól fizetett szakmunkás bérét; az üzemekben kollektív, megosztott, nem pedig „egyszemélyi” vezetés érvényesült. Az ilyen merész intézkedéseket azzal indokolták, hogy az átmenet, a kommunizmus első foka történelmileg rövid időszak lesz.

A szocializálás
A kormányzótanácsban napokig folyt a vita a szocializálás felső határáról. A szociáldemokraták csak az 50—100 munkásnál többet foglalkoztató üzemeket akarták köztulajdonba venni, a kommunista Hevesi Gyula csak a 10-nél kevesebb munkást foglalkoztató üzemeket kívánta a tulajdonos kezén hagyni; végül 20 főben jelölték meg a határt. A kisipari munkások számos esetben már a rendelet megjelenése előtt szocializálták munkahelyüket, sőt — tekintet nélkül a létszámra — egész iparágakat is. A kisiparban a tulajdonossal szemben érzett averzió is élesebb volt, mint a személyesen esetleg alig ismert nagytőkéssel vagy részvénytulajdonossal szemben.

A kormányzótanács végül kénytelen volt több ponton módosítani a szocializálási rendeletet. Így a viszonylag magas termelékenységű malomiparban 20 munkás helyett napi 1 vagon termelésben állapították meg a határt; a munkáslétszámra való tekintet nélkül államosították az egész vegyipart, gyógyszeripart, filmszakmát, a kisebb gázgyárakat, továbbá a vegykísérleti és anyagvizsgáló laboratóriumokat, áramfejlesztő telepeket, raktárakat, fuvarozó vállalatokat, a takarító vállalatokat stb. Ugyancsak államosították a szociális, egészségügyi, oktatási tevékenységgel kapcsolatos üzemeket.

Külön rendelet mondta ki, hogy a termelés érdekében a Népgazdasági Tanács, az ellenérték kifizetése fejében, igénybe vehet „magánosok vagy nem szocializált üzemek birtokában levő bármely szerszámot, eszközt, szerszámgépet, mérőkészülékeket, műhely- és irodaberendezést, valamint felszerelési tárgyat”.^18
18 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 294.

A kisipar szocializálásáról sok vita folyt. Megkísérelték egy-két kisipari szakma összevonását nagyobb üzemekbe vagy kerületi központokba, így a gáz-, víz-, központifűtés- és villanyszerelőket, tetőfedőket, kályhásokat, tehát azokat, akiknek főleg a házak javítása körül akadt dolguk. Megpróbálkoztak kisipari szövetkezetek felállításával is, hiszen a kisipari munkások is tarthattak attól, hogy a magánkisipar a nyersanyagkiutalások terén hátrányos helyzetbe kerül a szocialista szektorral szemben. Arra is történtek kísérletek, hogy a kisiparosok álszövetkezése útján megszerezzék az állami nyersanyagot, így inkább közmunkákat, kiadott nyersanyagból állami rendeléseket szerveztek a kisiparban, amire már a háború alatt kialakult bizonyos gyakorlat. A közszükségleti cikkeket termelő és az üzletvitelhez elegendő tőkével nem rendelkező kisiparosok a munkabérek fedezésére, anyag és szerszám vásárlására hitelt kaphattak az illetékes pénzintézettől. Sajátos problémát okozott, hogy az állam a bérházak széles körű államosításával magára vette a különböző szerelési és javítási munkák elvégzésének gondját. Az államosítási rendeletet gyorsan kiadták, a javító-szerelő hálózat azonban nem nőtt ki a földből, tehát a felállított kerületi központok munkával látták el a kisipart. A kisipar központi szervezése ellenőrzést igényelt, ami a visszaéléseket nem akadályozta meg, de felduzzasztotta a bürokráciát.

Miután a kisipar ilyen irányítása sok problémával járt, a népgazdaság vezetői a szocializálás körének további bővítésében keresték a megoldást. Kelen József népbiztos május 8-án kijelentette: a közeljövőben minden iparágban sor kerül a kisüzemek szocializálására és központosítására. Ezt az elképzelést azonban már csak a növekvő nyersanyaghiány miatt sem lehetett megvalósítani.

A külföldiek tulajdonában levő üzemeket külpolitikai és külkereskedelmi okokból nem államosították, de termelésüket és készleteiket ugyanúgy a munkástanács ellenőrzése alá helyezték, mint a szocialista szektorban. Miután a bankok ellenőrzése is érvényesült, a munkásság és a termelés helyzete ezekben az üzemekben csaknem olyan volt, mint a szocializált gyárakban.

A szocializálás gyors lebonyolításában nagy szerepet játszottak az üzemi tanácsok és a szakszervezetek. A szakszervezetek aktív részvételével alakították ki a termelés országos irányításának szervezetét. Az ipar irányítása erősen centralizált volt, az ágazati elv érvényesült. Sok vitára adott alkalmat a vidéki üzemek helyzete: ezek személyi és egyéb ügyeibe a forradalmi szellemű megyei, városi tanácsok nem szólhattak bele, ami a szakirányítás erősítését szolgálta; a szakirányítás éppen kiépült szervei viszont a tanácsokhoz hasonlítva bürokratikusak voltak, és nem tudták eléggé gyorsan követni a helyi problémák alakulását.

Miután a kormányzótanácsot egyre inkább lekötötték a politikai és katonai teendők, s így mind kevésbé tudott érdemben foglalkozni a gazdasági élettel, a népbiztosságok és központi hivatalok pedig nemegyszer keresztezték egymás intézkedéseit, május 19-én a kormányzótanács a gazdasági ügyekben önálló hatáskörrel rendelkező Népgazdasági Tanács keretében egyesítette a gazdasági népbiztosságokat; tagjainak nagy részét a szakszervezetek delegálták. Az áprilisban létrehozott megyei ipari termelési tanácsokat először a Népgazdasági Tanácsnak alárendelt kerületi népgazdasági tanácsokká, majd kerületi gazdasági hivatalokká alakították át, tovább csökkentve ezzel a vidék önállóságát. A kerületi és megyei gazdasági hivatalok hatásköre nem terjedt ki a közlekedésre, a postára, a szénbányászatra és a külön rendelettel kiemelt üzemekre.

A centralizálás, amelyet főleg a nyersanyaghiánnyal indokoltak, nagy elégedetlenséget váltott ki a helyi tanácsokból. A háború idején létrehozott kényszergazdasági szervezetek felhasználásával felállított anyaghivatalok minden nyersanyagot leltároztak, az improduktív, kisipari üzemektől sokszor el is vették. A Népgazdasági Tanács a termelésirányítás és az anyagelosztás szigorú szétválasztására törekedett.

Mindezek az intézkedések a szocialista tervgazdálkodás megvalósítása felé tett lépések voltak. A gyors ütemben létrehozott gazdasági szervezetnek a valóságban nagyrészt még csak a keretei voltak meg. A szocializálás sok esetben jelképes, éppúgy mint az üzemek közti fizetések rendszere. A pénzforgalom nagy összegei csak papíron homályosítják el a szerényebb, de valóságosabb termékcserét.

A szocializált üzemek felelős vezetője a kinevezett termelési biztos volt, aki mellé szükség esetén műszaki vezetőt állítottak. A termelési biztost segítette és egyben ellenőrizte a 3—7 tagú ellenőrző munkástanács. Az adott körülmények között az üzemi tanácsok nélkül elképzelhetetlen lett volna a szocializálás. Március 21-e után e tanácsok öntevékenyen biztosították az üzemvitel folytonosságát, a közvagyon megőrzését; a termelési biztos kinevezése után pedig őt ellenőrizve egyben önállóan intézték a szociális, élelmezési, munkaügyi teendőket, részt vettek a bérek megállapításában, a Vörös Hadsereg szervezésében.

Az üzemi tanácsok körül sok vita folyt. A régi szakszervezeti apparátus és a gazdasági vezetők gyakran kifogásolták a tanácsok üzemi sovinizmusát, nehézkességét; mivel tagjai bármikor visszahívhatók voltak, közvetlenül függtek az üzem munkásságától, és nem szívesen vállalkoztak népszerűtlen intézkedések végrehajtására. A kommunisták — Kun, Hevesi és mások — viszont a diktatúra bázisának erősítése érdekében hibái ellenére is védték a tanácsok rendszerét; a gyakorlati meggondolásokon kívül a szocializmus átmeneti fokozatok nélküli megvalósításának perspektívájából is következett, hogy ragaszkodtak a munkástanácsokhoz mint a kommunizmus építésének elengedhetetlen elemeihez.

Ami az ipari termelés állapotát illeti, a háború végén meginduló és a polgári forradalom hónapjaiban folytatódó visszaesés üteme lelassult. A produkció növelésére elsősorban a hadiiparban és a nélkülözhetetlen közszükségleti cikkeket gyártó iparban törekedtek, de ez a blokád következtében előállott nyersanyag-, pótalkatrész-, koksz- és fahiány miatt váltakozó eredménnyel járt. Az élelmiszeripar bőséges kapacitással rendelkezett a szerény készletek feldolgozására. A termelékenységre számos tényező hatott károsan: a teljesítménybérezés megszüntetése, a hadiesemények, a gyűlésezések stb. mellett elsősorban az, hogy a népgazdaság átszervezésének folyamatában igen nagyszámú, ténylegesen nem termelő munkaerőt kellett eltartani. Visszafogta a termelékenységet a munkanélküliségtől való félelem is. (Munkanélküli segélyben május 31-én 46 974 fő részesült, ennél azonban jóval magasabb volt az üzemen belüli munkanélküliség, az áruhiány miatt nem dolgozó kereskedelmi alkalmazottak, pincérek stb. száma.)

A termelés számszerű adatait a szénbányászatban a legegyszerűbb nyomon követni. A budapesti bányakapitányság területén (lényegében ez adta a Tanácsköztársaság széntermelését) az első negyedév 568 ezer tonnás termelése a második negyedévben 513 ezer tonnára csökkent, viszont a blokád és a pécsi bányavidék kiesése által is sújtott budapesti szénfelhozatal az előző évinek csaknem a felére esett vissza.

A bankok és a pénzintézetek szocializálása gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le, a szervezett banktisztviselők népes táborának segítségével. A bankok hiánytalanul megőrizték a beszolgáltatásra kötelezett magántulajdonban levő aranyat és a 2000 koronánál értékesebb ékszereket. A bankbetét-tulajdonosok maximum havi 2000 koronát vehettek fel, kivéve a nem szocializált üzemek és más gazdasági egységek tulajdonosait: ezek elszámolás fejében termelési, bérfizetési célokra korlátlanul használhatták pénzüket. A tanácskormány a bankhálózat fokozatos leegyszerűsítésére, összevonására törekedett; a működő bankokat kötelezte, hogy azt az üzemet, amelynek addig bankárjai voltak, lássák el továbbra is a bérfizetéshez stb. szükséges pénzzel. A folyószámlával nem rendelkező vállalatokat a Pénzintézeti Központ finanszírozta. Az összes bankot három központban: a felállítandó Nemzeti Bankban, a Pénzintézeti Központban és — a falvak számára — a Földhitelintézetben kívánták egyesíteni.

A háború örökségeként folytatódott a pénz elértéktelenedése, bár nagymérvű inflációra csak a Tanácsköztársaság megdöntése után került sor. Az inflációs folyamatot csak fékezni lehetett, megállítani nem; a béreket emelni kellett, a piaci árak féken tartásához pedig nem volt elég áru. A nagyarányú csempészet is lenyomta a külföldön nehezen értékesíthető magyar korona értékét.

Gyors megoldásra várt az előző rezsimtől örökölt „fehérpénz”-probléma. Miután a régi „kékpénz” nyomását gátolta az Osztrák—Magyar Bank bécsi központja, önálló magyar pénz pedig még nem volt, az ideiglenes jellegű és formájú (egyik oldalán üres és inkább számolócédulára, mint pénzre emlékeztető) „fehérpénzt” nem szívesen fogadták el, főleg falun. Miután a fizetéseket és más állami kifizetéseket ebben adták, a fizetések vásárlóértéke csökkent, a hivatalosan azonos értékű pénzek között jelentős, mintegy 50%-os diszázsió keletkezett. Júniusban megkezdték a „fehérpénz” beváltását, de a pénzmizéria végigkísérte útján a Tanácsköztársaságot. A bankjegyprobléma automatikusan vonta maga után az aprópénzhiányt.

Más jellegű volt az adókérdés. A parasztság megnyerése érdekében elengedték a 100 holdnál kisebb birtokok földadóját és adóhátralékát, miután a várható adójövedelem csekély lett volna, s úgy vélték, az adók beszedése több politikai kárral jár, mint anyagi haszonnal. Ismét a paraszti gondolkodás meg nem értésével találkozunk: az adófizetés nem esett volna nehezére a parasztságnak, sőt így módot talált volna arra, hogy megszabaduljon a „fehérpénztől”. Az adóelengedésben annak bizonyítékát látták, hogy „minden közös”, és nemsokára elveszik az ő földjüket is. A községi tanácsok viszont adó jövedelem nélkül maradtak; a kérdés megoldását napirendre tűzték, de már csak az utolsó napokban.

Az átmenet nélküli szocializálás e hibái különös élességgel mutatkoztak meg a házak köztulajdonba vételéről kiadott rendeletben, amely minden lakóházat köztulajdonnak nyilvánított azzal, hogy a családi házak után nem kell lakbért fizetni. A rendelet a saját házzal nem rendelkező proletár szemléletét tükrözte, aki a háziurat talán a tőkésnél is jobban gyűlölte, mert a kizsákmányolásnak ezt a formáját különösen igazságtalannak érezte. Az infláció körülményei közt a lakbér „fehérpénzben” való befizetése nem okozott különösebb nehézséget, az állam csak „fehérpénz”- készletét szaporította, viszont magára vállalta a háború alatt elhanyagolt házak sok esetben sürgős karbantartását. A családiház-tulajdonosok sérelmezték a rendeletet, melynek kiadói nem gondoltak arra, milyen széles dolgozó rétegeket érintenek vele, főleg vidéken. Sokkal tisztábban látták e kérdést a helyi tanácsok, például a soproni, amely kimondta, hogy csak azokat a házakat szocializálja „amelyek a Tanácsköztársaság számára legalább évi néhány száz korona tiszta jövedelmet jelentenek”.^19
19 Soproni Állami Levéltár. Tanácsi iratok 6044/1919.

Más volt a helyzet a kereskedelem szocializálásával. Itt az árukészletek lefoglalása hasznos volt, nem annyira értékük, mint helyes elosztásuk miatt. A nagykereskedelem államosítása ugyanolyan simán zajlott le, mint a bankoké. Az államosítási rendelet hatálya a nagykereskedőkön kívül a 10 vagy több alkalmazottat foglalkoztató kiskereskedőkre is kiterjedt. A szocializált üzletekben megalakult az ellenőrző munkástanács, amelynek itt különösen fontos szerepe volt az ellenőrzés terén, éppúgy, mint a szocializált kisüzemekben, ahol a régi tulajdonos lett a termelési biztos.

Bonyolultabb volt a kiskereskedelem sorsa, sok üzletével és kevés árujával. A kormányzótanács első intézkedései közé tartozott az üzletek bezáratása és leltározása. Ezzel meg akarták akadályozni, hogy a gazdagok gyorsan elvásárolják készpénzüket, megkaparintsák a kevés árut, és így még jobban felverjék az árakat. Csak az élelmiszerüzletek, a trafikok és néhány, a közellátást nem befolyásoló szakma üzletei — például a könyvesboltok — tarthattak folyamatosan nyitva.

De bezárni az üzleteket könnyebb volt, mint kinyitni; a kiskereskedelem államosításával az állam nagy terhet vett volna magára, szabadjára engedésétől a szocializmust féltették. Faluhelyen a tanács döntött, ha ugyan nem árusította ki már az első héten a szatócs boltját. A városokban próbálkoztak az elosztás új módszereivel: szövetkezetekkel, gyári beszerző csoportokkal (melyek tevékenysége magában hordta a hadikommunizmus bizonyos elemeit, és előnyt jelentett a nagyüzemi dolgozóknak), a boltok munkásellenőrzés melletti engedélyezett, szabályozott nyitva tartásával, mindez azonban nem szüntethette meg az áruhiányt. A béremelés és a pénz elértéktelenedése fokozta a kereslet és kínálat közti különbséget. Az állami elosztás rendszere nehézkesen épült ki, a kereskedők egy része viszont régi összeköttetései segítségével ügyesen élt a feketepiac lehetőségeivel; s hogy az üzleti szellemet a korlátozások sem ölték meg, azt mutatja, hogy júliusban rendelettel kellett korlátozni az új iparigazolványok kiadását. Ugyanakkor nagyszabású tervet dolgoztak ki, mely szerint likvidálták volna a magán-kiskereskedelmet, de ez a terv papíron maradt.

A külkereskedelem az állam monopóliuma lett; a csekély forgalmat is nagy erőfeszítésekkel érték el. Ausztriával volt a legjelentősebb árucsere, ez szabályos szerződés keretében folyt. A külkereskedelem célja az áruhiány enyhítése volt (gyufa, a világításhoz is nélkülözhetetlen petróleum, papír stb.). Említésre méltó, hogy a többi antanthatalom állandó tiltakozása ellenére sikerült Olaszország révén jelentős mennyiségű hadianyagot szerezni, ugyanúgy Ausztriából, legálisan is, még inkább csempészúton.

Agrárpolitika
Az agrárpolitikát szabályozó alaprendeletet, amely a nagy- és középbirtokok szocializálását mondta ki, a kormányzótanács egy hétig tartó vita után fogadta el, bár lényegét már a „Mindenkihez!” című március 21-i proklamáció tartalmazta. A rendelet egyértelműen elutasította a nagy- és középbirtokok felosztását és a volt tulajdonos bármifajta kártalanítását, viszont kimondta, hogy a kisbirtok magántulajdonban marad. A kis- és középbirtok határát nem szabták meg központilag, de általánosságban 100 magyar hold számított a szocializálás alsó határának, az egyházi birtokoknál is.

A fenti rendelet szerint „a köztulajdonba átvett földbirtokok szövetkezeti kezelésre a földet művelő mezőgazdasági proletárságnak adatnak át”.²⁰ összesen mintegy 5 628 000 hold birtokra terjedt ki a szocializálási rendelet, a szövetkezetek valóságos megszervezésére 133 nap alatt persze ennél jóval kisebb, mintegy egymillió holdnyi területen került sor, mindenekelőtt azokon a birtokokon, ahol már a proletárforradalmat megelőző hetekben megindult a szövetkezeti mozgalom (Somogy, Fejér megyékben, a főváros tágabb környékén stb.), továbbá azokban a megyékben, ahol ezt a katonai-politikai viszonyok megengedték (Győr, Heves, Vas, Veszprém, Tolna). Az áprilisban ellenséges megszállás alá került tiszántúli megyékben éppen csak megkezdődött a szövetkezetek szervezése.
²⁰ MMTVD 6. köt. 1. rész. Bp. 1959. 114.

Mind politikai, mind gazdasági szempontból a latifundiumok átvétele volt sürgős, a néhány száz holdas birtokokat a helyi tanács ellenőrzésével meghagyták a tulajdonos vagy a bérlő kezelésében, abban a reményben, hogy aratás után sor kerül rájuk.

A szövetkezetek igazgatására a Földművelésügyi Népbiztosság felállította a szövetkezetek központját, amely a 23 kerületi felügyelőt irányította, ezek alá tartoztak a körzeti felügyelők, főintézőségek és intézőségek. A szövetkezeti központ sikerrel kezdte meg a tervszerű, összehangolt gazdálkodást irányító hálózat kiépítését, nagymérvű központosítással és rengeteg kimutatással — az aratási napi jelentéstől a takarmányozási naplóig. Mindez elősegítette a közvagyon, az állatállomány stb. megóvását, de megnehezítette a munkástanácsok, bizalmiak beleszólását az ügyvezetésbe. Éppúgy, mint az iparban, a szövetkezeti igazgatásnál is megmutatkozott, hogy a szocializmus kezdeti időszaka nem jár szükségszerűen rendetlenséggel és a gazdaság bomlásával; viszont az is kiderült már az első hónapokban, hogy olyan bürokrácia fejlődhet ki, amilyenre magánvállalatnál lehetőség is alig van. A sok intéző és tisztviselő, sőt volt földbirtokos, szorgosan munkálkodott, nehogy állását, pozícióját elveszítse, de lojalitásuk ára a demokratikus önkormányzat háttérbe szorítása volt.

A nagybirtokok cselédségének jelentős része helyeselte a szövetkezetek létesítését, különösen ott, ahol sok „falusi” várt a földosztásra, s így a puszták népének aránylag kevés jutott volna. A régi tulajdonos, gazdatiszt meghagyását viszont rossz szemmel nézték; nem érezték magukénak a birtokot, ahol a gróf mint „főintéző elvtárs” ősi kastélyából, régi fogatán járt ki inspiciálni. A bizalmiak szembeszálltak az ilyen uraskodással, de rájuk nem merték bízni a gazdaságok szakvezetését.

Az 1919-es termelőszövetkezetek szervezete mai fogalmaink szerint inkább olyan állami gazdaságokénak felelt meg, ahol a munkástanács, a helyi tanács, a demokratikus légkör biztosítja a dolgozók ellenőrzési, beleszólási jogát. A kormányzótanács legszívesebben a szövetkezeti formát is elvetette volna, de a júniusban összeült földműveskongresszuson a bizalmiak felléptek a túlzott centralizálás ellen.

A cselédek között a forradalom első heteiben volt a legerősebb a szövetkezeti hangulat, nem utolsósorban az igen magasan megállapított bérek és juttatások hatására. Míg a szövetkezetek mellett szóló egyik legfőbb érv az árutermelés növelése volt, a magas bérek a minimális rentabilitást is veszélyeztették. Az a rendelkezés viszont, amely az élelem-, tüzelő- stb. juttatások többletét ideiglenesen „fehérpénzre” váltotta, más bajokkal együtt csökkentette a szövetkezeti tagok munkakedvét, bár többségük így sem fordult a földosztás felé. Helyzetüknél figyelembe kell venni Varga Jenőnek azt a fontos megállapítását, hogy míg a proletárforradalmat a proletárok legöntudatosabb, legképzettebb rétege készíti elő, különösen az első, egyszerű vívmányok főleg a legelesettebb néprétegek, tehát a cselédek, napszámosok, segédmunkások helyzetét javítják érezhetően.

A földosztás elmulasztását, e sajátosságokat figyelembe véve is, a Tanácsköztársaság legsúlyosabb hibájának tekinthetjük. A pártvezetés mégis csaknem egységesen utasította el a földosztás gondolatát: a kommunisták a „haladéktalan szocializmus” programja alapján, az oroszországi földosztást is kényszerű kompromisszumnak tekintve; a szociáldemokraták kautskysta, a kisparaszti gazdaság szerepét lebecsülő nézeteiket mereven alkalmazva a magyarországi viszonyokra. A földosztás revizionista, kispolgári jelszónak számított. Legfeljebb a politikai bázis szélesítésének szempontjából merült fel a korlátozott földosztás lehetősége. Jellemző, hogy éppen a legtöbb forradalmi hagyománnyal rendelkező Tiszántúlon fejeződött ki a leghatározottabban a földosztás követelése, míg a passzívabb Dunántúlon és a Duna—Tisza közén könnyebb volt a felülről szorgalmazott megoldást keresztülvinni. A forradalom utolsó heteiben a Vörös Hadsereg két hadtestparancsnoka, Landler és Pogány javasolta a parasztkatonák lelkesítése érdekében a föld egy részének felosztását, ám ekkor már késő volt.

A gazdasági vezetők a hadsereg és Budapest közellátásának biztosításából indultak ki; e téren valóban nagyok a szocializált gazdaságok érdemei. Forradalomban mégis a politikai megfontolás a döntő; a parasztságot a földosztás forradalmasította volna, elmaradása viszont fokozta politikai passzivitását, s ez a paraszti, agrár jellegű országban igen jelentősen meggyengítette a forradalom tömegbázisát, növelte a falu és város dolgozói közti távolságot — a forradalom utáni évtizedekre is kihatóan.

1918 forradalma öntudatra ébresztette a szegényparasztot. A Tanácsköztársaság tovább növelte öntudatát: egyenlőnek érezte magát a gazdával; de egyrészt a földosztás elmaradása, másrészt a birtokos parasztság semlegesítésére, és termelése biztosítására folytatott óvatos politika inkább tompította, mintsem fokozta a falun megindult osztályharcot. A nincstelenek a nagygazdák földjének kiosztását, feleslegeinek a helybeli ellátatlanok részére való rekvirálását kívánták, és megütköztek azon, hogy a város a nekik is hiányzó iparcikkekért felvásárolja a gazdák terményeit.

A nagybirtokok cselédsége egy részének ugyancsak csalódást okozott a földosztás elmaradása, sérelmezték az idénymunkások (aratók) magas bérét, több gazdaságban valóságos harc folyt, hogy ki lehessen szövetkezeti tag: korlátozták a belépők számát, felállították az állandó és külső tagok kategóriáját.

A nehézségek ellenére a szegényparasztság a forradalom mellett állt, de aránylag kis számban jelentkezett a Vörös Hadseregbe. A forradalom és az ellenséges környezet kontrasztját tompította a román, csehszlovák, jugoszláv földreform híre. A szegénység egyébként helyzetével sokkal elégedettebb volt, mint a forradalom előtt; a magas bérek vásárlóereje falun reálisabb volt, a közállapotok sokat javultak az előző hónapokhoz és évekhez képest. Az elmaradt földosztás pótlására elég gyakran juttattak egy-két holdas kerteket, házhelyeket megváltás, fizetség nélkül.

Legellentmondásosabb az igen nagy számú 1—5 holdas törpebirtokos réteg helyzete volt. Mint szegények, sajnálták az elmaradt földosztást, mint tulajdonosok, féltek a rekvirálástól, a „kommunizálástól”. Ezzel a nagyszámú dolgozó réteggel szemben a Tanácsköztársaság nem folytatott külön, differenciált politikát.

Sőt a birtokos parasztsággal szemben alkalmazott politikájában sem vette figyelembe a különbségeket. A rossz földön szegényesen gazdálkodó kisparasztot is csak semlegesíteni kívánta, viszont a falvak többségében az 50—100 holdas gazda sem volt kitéve különösebb megszorításoknak. Ez az egyenlősítés sok esetben lehetővé tette a gazdagparaszti befolyás fennmaradását a középparaszti jellegű falvakban.

Tekintettel a forradalom válságos helyzetére, a közellátás intézői az élelmiszer-feleslegek összegyűjtésénél igen óvatosan jártak el, a parasztgazdákkal szemben nem léptek fel erélyesen. A felvásárlók nem támaszkodhattak az újgazdákból alakult tanács erélyes segítségére, mint ahogy az Oroszországban történt; tehát ha a községek nem teljesítették a rájuk rótt beadást, a hiányt pótlólag a szövetkezetektől szerezték be. Mivel azonban az állatállomány nagyobb része a parasztgazdák kezében volt, végül mégis meg kellett próbálkozni a rekvirálással. A marhák 5, a juhok 50, a lovak 15%-ára kiszabott viszonylag enyhe rekvirálást is főleg az állami, szövetkezeti állományból fedezték.

A Tanácsköztársaság igyekezett segíteni a parasztgazdaságokat különböző gazdasági intézkedésekkel; így a dohánymonopólium megszűntetésével, permetezőanyagok osztásával, pénzhitelek s nem utolsósorban a nyugodt termelési viszonyok biztosításával. A mezőgazdasági termelés eredménye jónak mondható. Néhány hónap alatt nem érhettek el számottevő eredményt a háborúban igénybe vett állatállomány pótlására, a gazdaság rekonstruálására, de megőrizték az állatállomány korábbi színvonalát, elkerülték az éhínséget, igazságosabbá tették az élelmiszerek elosztását falu és város, gazdagok és szegények között. A Vörös Hadsereg élelmezése a viszonyokhoz képest kimondottan jó volt.

A tavaszi vetéssel bizonyos fokig sikerült pótolni az őszi mulasztásokat. A búza vetésterülete 1 036 000 kat. hold volt az előző évi 1 414 000 holddal szemben, a rozsnál ez az arány 754 000, illetve 912 000 hold. (Ezek az adatok országosak, tehát a hadműveleti területeket is tartalmazzák.)

Az aratást rendben elvégezték, a cséplés már elhúzódott, részben az üzemanyaghiány, részben a nagygazdák szabotázsa miatt. Az állami gazdaságok jelentései szerint a betakarítás után a terméscsökkenés 25—30% volt a békeévek átlagához képest, ennek egy részét azonban a megszálló hadsereg rablása-pusztítása okozta.

Népjóléti intézkedések
A kormányzótanács arra törekedett, hogy a népjólét minden ágában iránymutató rendeletek kiadásával körvonalazza a kommunista jövő képét s egyben megszabja az életszínvonal fokozatos emelésének útját és eszközeit. A Tanácsköztársaság vezetői nyíltan hangoztatták, hogy a nyomor eltűnése, a szocializmus megvalósítása csak a népgazdaság teljes átalakításával, a termelés konstrukciójának az új rendhez való alkalmazásával és a termelés megfelelő mérvű növelésével érhető el. Ehhez évekre lett volna szükség, de addig is mindent meg kellett tenni a nép életkörülményeinek azonnali megjavításáért, nemcsak azért, mert ez a szocializmus célja és értelme, hanem mert a gazdasági romlást sem lehetett éhező, erőtlen munkásokkal megállítani. A szocialista ideológiát át nem élő milliókkal csak helyzetüket azonnal javító vívmányok érzékeltethették a proletárdiktatúra jelentőségét, bármily nehezen voltak ezek megvalósíthatók az adott feltételek között.

A Tanácsköztársaság szociális intézkedései sok szállal kötődtek a Károlyi-kormány megkezdett reformmunkájához, noha osztályjellegük más volt. De túl ezen az örökségen: a polgári forradalom napjaiban, a kettős hatalom viszonyai között a munkásság sok mindent kiharcolt magának, amit nem kellett még egyszer megszerezni, csak megerősíteni és biztosítani. Sőt, a proletárok olyan vívmányokat is kicsikartak a polgári kormánytól az utolsó hetekben, amelyek győzelmük után saját államuk számára komoly megterhelést jelentettek.

Így történt a munkabérek emelésével is. Az ipari és mezőgazdasági munkásság, kihasználva politikai súlyának rohamos növekedését, a proletárforradalom előtti hetekben aránylag magas béreket vívott ki; mégis elképzelhetetlen volt, hogy a győztes forradalom ne emelje a béreket, egyben felszólítva a munkásokat: termeljék meg az új bérek reális fedezetét.

Éppen a március 21-e előtti napokban állapodtak meg új kollektív szerződésben a vasmunkások a vasgyárosok szövetségével. Az utóbbi adatai szerint március 21-e után 10—20%-kal emelkedtek az órabérek; egy-két kategóriában azonban (öntvénytisztítók, gépmunkásnők) 25%-kal is. Ez azt jelenti, hogy a Tanácsköztársaság alatt a vasmunkások bére a háború utolsó hónapjához képest átlagosan 100—120%-kal nőtt, a napszámosoké, gépmunkásoké, munkásnőké, szegecselőké, fémöntőké, kazánkovácsoké háromszorosára is. A szakszervezeti kimutatás szerényebb, mint a tőkéseké, amely a legmagasabb bérek kiugratásával manipulált; de az átlagos emelkedés 1918 októberéhez képest eszerint is megközelíti a 100%-ot. A vasasoknál rosszabbul fizetett szakmákban, például az élelmiszer-, dohány-, textil- és vegyiparban, a fa- és építőiparban a javulás többnyire még nagyobb mérvű.

Április 17-én általános bérrendezést fogadott el a kormányzótanács, amelynek alapja a márciusi kollektív szerződés volt, de az elérhető maximumokat magasabban szabta meg.

A bérkategóriákat a szakszervezetekkel együtt állapították meg, az üzemekben az egyes munkások, illetve munkák besorolását az üzemi munkástanáccsal, a bizalmiakkal együtt kellett elvégezni. A bérhatárokat később módosították, részben az áremelkedés, részben a fennmaradt aránytalanságok kiegyensúlyozására, illetve a teljesítménybérezésre való fokozatos visszatérés során. Április és július között a betanított és szakmunkások bére 10—20%-kal, a nőké és a segédmunkásoké 30-80%-kal emelkedett. A bérek reális összehasonlításánál tekintetbe kell venni az áttérést a 8 órás munkanapra, másrészt a munkástanácsok a munkaórákat, túlórákat nagyvonalúbban számolták, mint a tőkések tisztviselői. A munkaügyi bíróságok működését fel kellett függeszteni, mert a munkásbírák felmondási, végkielégítési ügyekben gyakran túl nagy összegeket állapítottak meg a munkavállaló javára.

A közalkalmazottakat és magánalkalmazottakat 5 fizetési kategóriába sorolták, megszüntetve a nagy eltéréseket. A legkisebb és legnagyobb fizetés közti különbség — tekintetbe véve a vezetők bizonyos túlmunkaátalányát stb. is — mintegy hatszoros-hétszeres lehetett.

Rendelet jelent meg a munkásmozgalom régi követelése, a 8 órás munkaidő bevezetéséről. Szabályozták az addig szinte teljesen kiszolgáltatott háztartási alkalmazottak munkaidejét (napi 10 óra) és munkaviszonyát is. Elvben elhatározták az évi fizetett szabadság bevezetését az üzemekben, a cselédeknél stb.

A mezőgazdaságban a munkások béreinek, illetve természetbeni juttatásainak emelkedése még nagyobb mérvű volt, mint az iparban. A polgári forradalom után kiharcolt jelentős béremelést a Tanácsköztársaság még 25—30%-kal növelte (25—30 korona volt a férfi napszám); ennél fontosabb, hogy a fizetés természetben kiadott hányada a nominális pénzérték sokszorosa volt. A legnagyobb mértékben a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok munkásainak helyzete javult, azon belül is— az általános jellegű juttatások (gabona, tej, tüzelő, kapásföld, állattartás) révén — a legszegényebbeké elsősorban. A szövetkezeti tagok gabonajárandósága 23-24 mázsára, az aratórész hetedre-nyolcadra emelkedett.

Az árak emelkedését is tekintetbe véve az ipari munkások reálbére 1919. július 31-re 1918. december 31-hez képest közel 24%-kal nőtt. Az öttagú munkáscsalád létminimumára és egy keresőre számított életszínvonal elérte, sőt valamivel meghaladta a háború előtti félévet. A szakszervezeti index szerint a reálbér az így számított létminimumtól 1914 júliusában 24,6%-kal, míg 1919 júliusában 21,4%-kal maradt el. A tisztviselők, alkalmazottak életszínvonala valamivel elmaradt a munkásoké mögött, körülbelül az 1917-es átlagnak felelt meg.

Ezeket a szép eredményeket a gazdasági vezetés maximális erőfeszítésekkel érte el, jól tudva, hogy a háborútól, a blokádtól függetlenül is, a proletárdiktatúra kezdeti időszakának természetes tendenciája a városi munkások és alkalmazottak életszínvonalának átmeneti süllyedése, ami részben a termelékenység átmeneti csökkenéséből következik, részben abból, hogy a kapitalizmus szükségleteire megtermelt javak egy része racionálisan nem osztható el, nem használható fel.

A kormányzótanács az átlag-életszínvonalat leszorító gazdasági tényezőket széles körű, a társadalmi egyenlőséget kiterjesztő szociális intézkedésekkel igyekezett ellensúlyozni. Ezek közül kiemelkedik a kötelező betegségi és baleset-biztosítás kiterjesztése az összes bérből élő dolgozóra, illetve szövetkezeti tagra; ehhez járult a kisgazdák önkéntes biztosítása. Az orvosi kezelést az általános biztosítás keretében ingyenessé tették, a betegségi segélyekre való igényjogosultság 1 évig tartott. Tervezet készült az általános nyugdíj bevezetésére 60 éven felül. Emelték a rokkantsági díjat, a gyermektelen hadifogoly eltartott feleségének segélyét, továbbá a hadiözvegyek és hadiárvák igen alacsony segélyét. A dolgozó anyáknak 12 heti fizetett szülési szabadságot adtak, kiépítették az iskolaorvosi hálózatot, a gyermekek kötelező orvosi vizsgálatát. A rászoruló gyermekekről való gondoskodást állami feladatnak tekintették az üdültetési akcióktól az ingyencipő-osztásig. Egyenjogúsították a törvénytelen gyermekeket: ez országosan a gyermekek egy tizedét, Budapesten egyötödét érintette.

A jogok deklarálásánál nehezebb volt a mindennapi élelem biztosítása, főleg Budapesten, a bányavidékeken és a Ruténföldön. Az egyenlő elosztásnak, a jegyrendszer kibővítésének köszönhető, hogy nem éhezett senki, de az élelem kalóriaszegény és egyhangú volt; bár Bécsben örültek volna a Pesten megvetett árpakásának, töknek és savanyított káposztának is. A legrosszabb a zsírhiány volt. A háborúból hazatért férfiak — a ruhaneműk hiánya miatt — kényszerűségből továbbra is katonaruhában jártak.

A kommunizmus képét vetítette előre a munkához való jog deklarálása. Az alkotmány kimondta: „A munkaképteleneket, valamint azokat, akik dolgozni akarnak, de akiknek az állam munkát juttatni nem tud, az állam tartja el.”^21
21 MMTVD 6. köt. 2. rész. Bp. 1960. 214.

A tanácsok elhelyezés céljából összeírták az elhagyott öregeket, nyomorékokat, vakokat és gyermekeket. Nemcsak a nyersanyaghiány miatt üldögélő munkások, hanem az átszervezések befejeztéig dolog nélkül maradt hivatalnokok is megkapták fizetésüket. A feleslegessé vált tisztviselők „egészséges” mezőgazdasági munkára telepítésének propagálása minimális lelkesedést váltott ki az érdekeltekből. A főváros tanácsa által kiadott segélyek összege ötszörösére emelkedett. A forradalom különös gondot fordított leglelkesebb hívei: az ifjúmunkások és tanoncok helyzetének megjavítására.

Budapest és más városok legsúlyosabb szociális problémája a lakáshelyzet volt. A lakásépítés stagnálása a háborúban, majd a menekültek Budapestre özönlése leírhatatlan állapotokat teremtett. A fővárosban mintegy negyedmillió ember lakott heted-, nyolcad- vagy többedmagával egy szobában. A Tanácsköztársaság radikális lépésre szánta el magát: a legrosszabb körülmények között élő budapesti proletárok közül több mint százezret költöztetett be a gazdagok palotáiba és tágas lakásaiba. A feleslegessé vált helyiségeket is igénybe vették; az óbudai tanács például a kocsmákat is a lakásigénylőknek adta. Vidéken kisebb mértékben, de szintén folyt lakásrekvirálás. Nagy lakótelepek építését tervezték, de az anyaghiány miatt kisebb építkezéseken kívül inkább a szükséges tatarozásokhoz fogtak hozzá. A kislakások amúgy is csekély, inflációs bérét, valamint az albérleti díjat 20%-kal leszállították.

A polgárságot a szociális intézkedések közül talán a lakásrekvirálás keserítette el legjobban; nemcsak az egy-két szoba elvesztése volt sérelmes, hanem az a „megaláztatás” is, hogy a konyha, fürdőszoba használatát meg kellett osztania az addig emberszámba is alig vett kétkezi munkással. A pincékből, a komfort nélküli szobákból beköltöztetettek egy része valóban nem volt ideális társbérlő, ennél rosszabbat azonban nem kellett elviselnie a burzsoáziának.

A közhangulatra, a társadalmi válaszfalak bomlására jellemző, hogy a Tanácsköztársaság napjaiban Budapesten mintegy 15 ezer házasságot kötöttek; az új házasok jó része már előbb együtt élt, de ekkor törvényesítette kapcsolatát. A válást megkönnyítették, de a még hadifogságban sínylődő katonák feleségét semmilyen körülmények között sem választották el.

Az általános betegbiztosítás a kórházak, gyógyintézetek stb. államosításával párosulva lehetővé tette a dolgozók és családtagjaik ingyenes egészségügyi ellátását. A helyi tanácsok egészségügyi bizottságai a fizetett különszobák felszabadításával, kastélyok és más épületek lefoglalásával, új ágyak beállításával növelték a kórházak csekély befogadóképességét. A fővárosi szanatóriumok betegeit, más kórházakhoz hasonlóan, a központi ágynyilvántartó vette fel. Központi kórházélelmezési üzemet állítottak fel, a sok propaganda-előadás nagy része az egészségügyi felvilágosítással foglalkozott. Az egészségügyi szervek megakadályozták az egyes szomszédos országokban terjedő tífuszjárvány elharapódzását.

A forradalom után megjelent rendelet szerint minden kórházat egy orvos és egy fizikai munkás (ápoló stb.) igazgatott. Az utóbbinak orvosi szakkérdésekbe nem volt ugyan beleszólási joga, de a kórházi munkástanácsok tiltakozása ellenére hamarosan teljesen megszüntették a demokratizmus e különös megnyilvánulását.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!