A Magyarországi Tanácsköztársaság – A tanácshatalom belső helyzete
Az intervenciók küszöbén
(Idézet: Magyarország története)

A győztes forradalom társadalmi bázisa
Hogy a román hadsereg intervenciós támadása előbb vagy utóbb bekövetkezik, az a már ismertetett előzmények folytán nem volt kétséges. A magyar forradalom léte hajszálon függött, és nem maradt más hátra, mint kihasználni a békés napok minden percét, egyrészt a megvalósítható szocialista vívmányok életbe léptetésére vagy legalább deklarálására, törvénybe foglalására, másrészt pedig a várt fegyveres intervencióval szembeszálló új hadsereg kiépítésére.

A hatalom békés átvételéből következett, hogy a proletárforradalom nem járt olyan rendzavarásokkal, mint 1918 novemberének első napjai. Az a rendszer, amelyet a nép gyűlölt, már a háborúval megbukott, a polgári demokráciával szembeni elégedetlensége más természetű volt, a kettős hatalom hónapjai sok feszültséget feloldottak. A nemzetiségek többsége elnyerte önrendelkezését, a katonák százezrei hazatértek. Az utcákon megjelentek a statárium plakátjai; tengerész- és munkáscsapatok tartották fenn a rendet, amelyek szilárd kormányt és a nép támogatását érezve maguk mögött, szükség esetén határozottabban léphettek fel, mint a polgári demokrácia vegyes karhatalma. A tanácskormány mindent, amit lehetett, odaadott az ínségeseknek, ezért nem került sor fosztogatásra sem.

A rend biztosítását nagyban elősegítette, hogy már a polgári forradalomban kiépült a munkások, katonák és parasztok tanácsainak az egész országot átfogó hálózata, s ezek kezében összpontosult — főleg március elejétől — a hatalom jó része. A tanácsok, a forradalom mindenesei, már ekkor ellenőrizték és ismerték a közigazgatást, a község, a karhatalom, az élelmiszerkészletek stb. állapotát; ez tette lehetővé, hogy március 22-én a budapesti események hírét véve, azonnal megtegyék a szükséges intézkedéseket, végrehajtsák a Tanácsköztársaság egymást gyors ütemben követő első rendeleteit.

A legtöbb városban és faluban a helyi tanács vagy pártszervezet március 22-én népgyűlésen tette közhírré a történelmi eseményeket. Ahol a helyi tanács alkalmasnak látszott az új feladatok megoldására, ott tovább működött az áprilisi tanácsválasztásokig. Ahol elégedetlenek voltak vele, összetétele nem felelt meg a szegénység megnőtt politikai súlyának, ott újat alakítottak, ideiglenes választással vagy egyszerűen népgyűlésen, közfelkiáltással. Március végéig mindenütt új tanácsot választottak, vagy kisebb-nagyobb kiegészítéssel megerősítették a régit.

Bár a forradalom győzelme sehol sem ütközött akadályba, társadalmi bázisa, híveinek aktivitása az ország különböző vidékein nagyon is eltérő volt. Ha Budapestet a forradalom szívének nevezzük, ez nem puszta frázis: a Tanácsköztársaság Budapesttel állt vagy bukott, a főváros lakossága számarányánál jóval nagyobb mértékben vette ki részét a forradalom harcaiból, nem is szólva a proletárok koncentráltságának, tömeges jelenlétének súlyáról. A kormány vezetőinek legtöbbje a fővárosi munkásság, illetve szocialista értelmiség soraiból került ki, így kezét állandóan az üzemi élet pulzusán tarthatta.

Vidéken a vezetés áttételesebb volt. Igaz, falun éppúgy a nép érdekeit fejezte ki, mint Budapesten, de a nép akaratát, hangulatát sokkal közvetettebben, tehát kevésbé jól érzékelte. Itt a forradalom ösztönös támogatása elsősorban a község közismert problémáinak megoldására, a javak igazságosabb elosztására, a tanács és a régi közigazgatás közti különbségtevésre terjedt ki, de az élelmiszer-begyűjtés támogatására vagy — a honvédelem népszerű jelszava ellenére — a katonai szolgálat vállalására már sokkal nehezebben. Ezek a bajok a nemzetiségi vidékeken fokozottan jelentkeztek.

Budapest lakosságának elég nagy része volt ugyan nem magyar származású, de ezek általában asszimilációra készen költöztek a magyar fővárosba, s anyanyelvűktől függetlenül a magyar nemzeti törekvéseket támogatták. Viszont őket nehezebben nyerte meg a soviniszta ellenforradalom, amely antiszemita jelszavaival azt is elérte, hogy a fővárosi kispolgárságnak és szabad foglalkozású értelmiségnek, sőt a háztulajdonosoknak is jóval több mint egyharmadát kitevő zsidóság, ha idővel el is távolodott a forradalomtól, de nem mert közeledni az ellenforradalomhoz. A fővárosi kispolgárság erős megosztottsága még inkább kidomborította a munkásság egységében rejlő erőt.

Az Alföldön a nagyobb városoknak a tanácshatalmat örömmel fogadó lakossága mellett a Tiszántúl népe támogatta azt a leghatározottabban és leglelkesebben; mindenekelőtt a Viharsarok szegényparasztjai, munkásai. Itt volt a legcsekélyebb a papi befolyás, a legkisebb az eltérés az ösztönös forradalmiság és a helyi vezetőség tudatos törekvései között. A forradalommal rokonszenvezett a Duna—Tisza közének népe is, de Pest környékét és Kecskemétet leszámítva, kisebb volt az aktivitás, nagyobb a papok, tanyásgazdák hatása. Észak-Magyarország ipari vidékein — Salgótarján, Miskolc környékén — a munkásság hangulata dominált. Hevesben és a Jászságban viszont idővel érezhetővé vált a hatalmát vesztett ellenforradalom megmaradt ereje. A Dunántúlon volt a legerősebb az akkor még passzív ellenforradalom tábora: erősen érvényesült itt a klérus, a latifundiumok urainak befolyása és a polgárosuló gazdák ellenséges magatartása. A dunántúli munkásság legharcosabb osztagát, a Pécs vidékit, a demarkációs vonal elzárta a déli—délkeleti megyék forradalmi értelmű agrárproletárjaitól. Az ellenforradalommal szemben hamarosan defenzívába szorultak Nyugat-Magyarország (Sopron, Moson, Vas, Zala) forradalmi erői.

A proletárforradalom számára igen hátrányos volt, hogy változó területének legstabilabb részé, hátországa, éppen a Dunántúl maradt. A Tanácsköztársaság egész történetére rányomja bélyegét Budapest és a Dunántúl antagonizmusa. Az első napokban azonban még a Dunántúlon is zavartalanul történt meg a hatalom átvétele.

Az első hetekben a kormányzótanács várakozó pozíciót foglalt el az ellenforradalom lehetséges támogatóival, a polgári politikusokkal szemben: megnyerésükre nem tett különösebb erőfeszítéseket, de nem is üldözte őket. Egyelőre csak Wekerlét és Kun Béla emlékezetes megveretésének két főbűnösét, két rendőrtisztet internáltak. A Berinkey-kormány polgári tagjainak többsége ünnepélyesen adta át hivatalát, az új rend támogatására szólítva fel minisztériuma munkatársait. A Magyar Nemzeti Tanács is összeült még egyszer, kimondta feloszlását, Landler és Vanczák barátságos beszédben méltatták a Nemzeti Tanács történelmi szerepét. Még a forradalom első napjaiban pártfeloszlatási határozatot hozott a radikális párt, a Lovászy-párt és a Károlyi-párt vezetősége.

Károlyi Mihályban a proletárdiktatúra hónapjai a szocializmus iránt érzett szimpátiát szocialista meggyőződéssé változtatták. Több nyilatkozatban szögezte le lojalitását a Tanácsköztársaság iránt, „öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire”,²⁷ mondta minisztereinek, akik búcsúztatására összejöttek.
²⁷ Népszava, 1919. március 25.

Kun kérésére Bécsbe utazott, majd visszatérve elvállalta a Hangya politikai biztosává történt kinevezését.

Még a forradalom nyilvánvaló ellenségei is siettek hűségnyilatkozatokkal biztosítani pozíciójukat vagy legalább személyes biztonságukat.

A Magyarországi Szocialista Párt belső problémái
A felszínen uralkodó egység belső problémái először a párton belül jelentkeztek, a leninizmus és a szociáldemokratizmus eltérő jellegéből következően. Némi leegyszerűsítéssel: mindkét fél tudatában volt az egyesülés szükségszerűségének, de egyik sem tudott őszintén örülni annak. Leginkább még a baloldali szociáldemokraták voltak elégedettek az egyesüléssel, hiszen a két párt harca, a kommunisták üldözése valóságos meghasonlást idézett elő bennük. Április közepéig úgy tűnt, hogy a centristák, élükön Garbaival, Kunfival és Böhmmel szintén egyértelműen támogatják a proletárdiktatúrát. Más volt azonban a helyzet a szakszervezeti funkcionáriusok elbürokratizálódott, jobboldali vezető rétegével. Mozgékonyabb tagjai — Dovcsák, Peyer, Haubrich — részt vállaltak az új rend szervezésében, hogy megőrizzék a munkásmozgalomban elfoglalt pozíciójukat; többségük viszont, ha dolgozott is valamilyen beosztásban, az emigráns Garamihoz húzó, de a nyomdászszakszervezet élén maradó Peidl Gyula köré tömörülve várta a munkásság hangulatának változását.

A kommunista vezetők az egyesülést elkerülhetetlen állomásnak tekintették a győzelem útján; igyekeztek az egység érdekében rábírni a tagságot, különösen az elégedetlen ifjúságot, a kompromisszum vállalására. Rögtön az egyesülés másnapján, március 22-én összehívták a kommunista bizalmiak értekezletét, majd március 26-án újra, s ekkor végre kimondták, hogy elfogadják az egyesülési határozatot. Mind őket, mind a Komintern időközben érdeklődő elnökét, Zinovjevet is megnyugtatta Kun Béla ígérete: két héten belül összehívják a pártkongresszust, amelyen napirendre tűzik a párt végleges nevének kérdését is. A kongresszus gyors összehívása a kommunistáknak kedvezett volna.

Vidéken az egyesülés csak néhány helyen járt kisebb súrlódásokkal. Sokkal inkább jellemző volt a tömeges belépés, ami az egyesült párt taglétszámát hamarosan közel másfél millióra duzzasztotta. A munkásság szinte teljes számban párttag lett, a Földmunkások és Kisgazdák Országos Szövetsége széles körű szervezkedésének folytatódásával pedig a szegényparasztság százezrei lettek párttagok, ami elősegítette a falu forradalmasodását, viszont illuzórikussá tette a párttagság bármely mércéjét.

Kísérletek történtek az ipartestületek, gazdaszövetségek és más érdekképviseleti szervezetek szakszervezetté alakítására. A Szaktanács ez ellen óvást emelve közzétette az általa elismert szakszervezetek jegyzékét. Viszont feloszlottak vagy elvesztették politikai jelentőségüket a KMP fő támaszai: a leszerelt katonák és altisztek, a munkanélküliek, a hadirokkantak szövetségei. Ezekre, mint érdekképviseleti szervekre, nem volt már szükség, feloszlásukkal azonban kommunista tömegszervezetek szűntek meg.

A problémákat jól látták a kommunisták és a velük érző szociáldemokraták: de az első perctől rájuk háruló rengeteg napi munka elnyelte energiájuk nagy részét. A forradalomnak sok olyan vívmánya volt, amelynek emléke méltán maradt fenn, a legnagyobbak egyikének tekinthetjük azonban már azt is, hogy a forradalom másnapján a csapokból folyt a víz, a pékek sütöttek, jártak a villamosok, elhordták a szemetet, időben kiosztották a rézgálicot, egyszóval a civilizált társadalom bonyolult szerkezetének kerekei sehol sem akadtak meg. Nagy politikai jelentősége volt ennek a hétköznapi munkának és nem is csak a közhangulat miatt; a burzsoázia átmeneti passzivitásához hozzájárult, hogy eleinte a munkáshatalom automatikus gazdasági csődjére számított, majd meglepte annak elmaradása.

A kormányzótanács újjáalakulása
A lázas munka központja a kormányzótanács volt, amely elé napról napra új rendelettervezetek kerültek a fegyverek és az arany beszolgáltatásáról, az üzletek leltározásáról vagy a luxuscikkek árusításának tilalmáról. (Ruhát, cipőt, bútort, edényt is csak az vásárolhatott, akinek a házbizalmi külön vásárlási engedélyt állított ki.) Kétségkívül célszerűbb lett volna a halaszthatatlan kérdésekre koncentrálni, mint például a nagy értékek, vagyontárgyak elrejtésének, kicsempészésének megakadályozására. Ebben, mint általában a leltározásban, nagy segítséget nyújtottak a különböző tanácsoknak és bizalmiaknak a tőke kisajátítását helyeslő kistisztviselők, kereskedősegédek, cselédek. A kormányzótanács azonban szándékosan törekedett gyors eredményekre, s igyekezett minél mélyebb sebeket ütni a tőkén e rövid lélegzetvételnyi szünetben. A milliók aktivitása még gyorsabbá tette a tempót, a népgazdaság szempontjából másodrangú területek dolgozói sem akartak lemaradni, s a felülről sűrűn érkező utasításokat is megelőzték, sokszor a nép nagyszerű ösztönével, máskor hibásan, meggondolatlanul, túl korán.

A kormányban folyó viták április elejéig nem voltak politikai jellegűek; inkább a tempó kérdésével összefüggő taktikai nézeteltéréseket fejezték ki. A centrista népbiztosok ilyen értelemben javasoltak néhány kérdésben óvatosabb taktikát; egyes esetekben ez indokolt volt, amennyiben ellenezték a vallásoktatás egységes megszüntetését vagy a polgári sajtó liberális-demokratikus részének betiltását; az üzemek államosítása felső határáról döntve azonban meg kellett hátrálniuk a realitások előtt. Egy kérdésben beszélhetünk a forradalmi álláspont alulmaradásáról: a kommunisták nem tudták megakadályozni a rendőrség és csendőrség beolvasztását a Vörös Őrségbe.

Az egyesülés még valóságosnak tűnt, kommunisták és szociáldemokraták még nem képeztek külön frontot. Amikor például a kormány április elsejei ülésén Bokányi egy tollvonással akart szocializálni minden jótékonysági intézményt, Kun és Böhm együtt ajánlottak „lassúbb tempót”, viszont amikor Weltner ugyanott szóvá tette a tömeges házkutatásokat, amelyek során sok elrejtett élelmiszert, textíliát stb. találtak, de szép számmal történtek visszaélések is, Böhm vette védelmébe a rekvirálókat: „nem olyan veszedelmes … meg kell szidni őket, de el kell ismerni, hogy óriási értékű anyagot fedeztek fel”.^28
28 MSZMP Központi Bizottsága Párttörténeti Intézetének Archívuma (továbbiakban: PI Archívum) 601/1. f.

Az első politikai ellentétek a főváros vezetése körül támadtak: míg a választás nélkül, forradalmi úton létrejött kerületi munkástanácsok nagy része radikális, kommunista befolyás alatt állt, a Budapest élére állított 3 tagú ideiglenes direktórium két jobboldali beállítottságú tagja április elején elhagyta hivatalát, követte őket a Vörös Őrség egyik szervezője, Bíró Dezső. Így az 1917-ben választott Szakszervezeti Tanács 11 tagja közül csak Böhm vállalt továbbra is politikai funkciót.

Más álláspontot képviselt a régi jobboldali pártvezetés Garami mellett legmarkánsabb alakja, Weltner Jakab. Mint az egyesülés egyik előmozdítója, kezdettől fogva a belső ellenzék szellemében szerkesztette a Népszavát, de nem értett egyet azokkal, akik a diktatúra gyors bukására spekuláltak, miután nem hitt abban, hogy vissza lehet térni oda, ahol március 21-én abbahagyták.

„Ha már rálépünk erre az útra — írta lapjában —, akkor csak vagy proletárdiktatúra, vagy kapitalista diktatúra lehet, más út nincs. Minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy megmaradjon az a formája a harcnak, hogy a tanácsok alapján a munkások gyakorolják a hatalmat. Minden más forma azt jelenti, hogy újra a régi rabság, újra a régi szolgaság és nyomorúság lesz a magyar munkások osztályrésze.”^29
29 Népszava, 1919. április 4.

Weltner azonban egyúttal az óvatosság, a polgársággal és a forradalom más ellenségeivel szemben tanúsított „emberséges és tisztességes eljárás” szószólója is volt. Fenti szavai az egyesülés utáni első nyílt konfliktussal kapcsolatosak, amikor a kormányzótanács április 1-i ülésén Pogány hadügyi népbiztos követelte, hogy a helyi tanácsoknak tiltsák meg a beavatkozást katonai ügyekbe, s egyben javasolta a katonatanácsok feloszlatását. A többi baloldali szociáldemokratával ellentétben, Pogány nehéz helyzetbe került az egyesüléssel. Pogányt, aki egészen március közepéig a kommunisták nélkül, azokra rálicitálva akarta radikális irányba terelni pártja politikáját, elődje, Böhm, éppúgy nem szívelte, mint kommunista helyettesei, Szamuely Tibor és Szántó Béla. Stromfeld Aurél hallani sem akart arról, hogy Pogány népbiztosságán dolgozzon.

Pogány és Szamuely nyílt összecsapása következtében végül is mindkettőjüknek távozniuk kellett a hadügyből. Kun Béla azonban, nem először és nem utoljára, a válságot a kibontakozás meggyorsítására tudta felhasználni. Az aktuális személycserék lebonyolításával az egész kormányzótanácsot átalakították, a népbiztoshelyettesek is népbiztosok lettek, és így a legtöbb népbiztosság élére 2—3 tagú kollégium került. Mivel a népbiztoshelyettesek többsége kommunista volt, ezzel az arányok az ő javukra változtak meg, megszűnt tehát az eltérés a forradalom erőviszonyai és a kormány összetétele között.

Az újjáalakult kormányzótanács tagjai a következők lettek: a kormányzótanács elnöke változatlanul Garbai Sándor; belügyi, vasúti és hajózási népbiztosok Landler Jenő, Vágó Béla; földművelésügyi népbiztosok Hamburger Jenő, Nyisztor György, Vántus Károly; hadügyi népbiztosok Kun Béla, Böhm Vilmos, Fiedler Rezső, Haubrich József, Szántó Béla; igazságügyi népbiztosok Rónai Zoltán, Ládái István; közélelmezési népbiztosok Erdélyi Mór, Illés Artúr, Kondor Bernát; közoktatásügyi népbiztosok Kunfi Zsigmond, Lukács György, Szabados Sándor, Szamuely Tibor; külügyi népbiztosok Kun Béla, Ágoston Péter, Pogány József; munkaügyi és népjóléti népbiztosok Bokányi Dezső, Guth Antal; német népbiztos Kalmár Henrik; pénzügyi népbiztosok Székely Béla, Lengyel Gyula; ruszin népbiztos Stefán Ágoston; a szociális termelés népbiztosai Varga Jenő, Dovcsák Antal, Hevesi Gyula, Kelen József, Rákosi Mátyás, Bajáki Ferenc. Ez a névsor lényegében alig változott júniusig, bár az intervenció megindulása után néhány más beosztású népbiztos, mint Szamuely és Pogány teljesen a katonai feladatoknak szentelte magát.

A kormányzótanács 34 tagja közül 13 tartozott március 21-e előtt a kommunista párthoz, 7 kifejezetten baloldali szociáldemokrata, tehát olyan, aki már az őszirózsás forradalomtól kezdve a pártvezetőség nyílt, ellenzéki bírálója volt. A baloldali többség mellett jelentős a Böhm— Garbai—Kunfi-féle centrum, valamint a sem a jobb-, sem a baloldalhoz nem sorolható munkásvezetők (Bajáki, Bokányi) súlya. Kimondottan jobboldali szociáldemokratának a kormányzótanács 5-6 tagját tekinthetjük, ezek közül politikai szerepet főleg Dovcsák és a fenntartással ideszámítható Haubrich játszott, a többiek szakminiszterek, éppúgy, mint a két polgári szakember: Stefán és Ládai. A jobboldali szociáldemokrácia politikai súlya sokkal inkább a kormányzótanácson kívül — a szakszervezeti és pártapparátusban — érvényesült. Az átalakításkor került ki a kormányból és egyben a munkásmozgalomból is Csizmadia Sándor.

A baloldal fölényét a kormányzótanácsban elsősorban nem számbeli többségük, hanem a munkástömegek támogatása biztosította, ennek volt köszönhető, hogy a fő kérdésekben általában érvényesíteni tudták a forradalmi irányvonalat. A kormányzótanács igazi vezetője Kun Béla volt, akit mindenki Lenin, az oroszországi forradalom magyarországi küldöttének és mintegy az új internacionálé képviselőjének tekintett, ő maga is így látta feladatát, ebben a minőségében igyekezett egységbe fogni a kommunisták és a szociáldemokraták különböző csoportjait.

A kormányzótanács összetételét vizsgálva azt is ki kell emelni, hogy 1867 óta aligha volt szellemi értékekben gazdagabb magyar kormány, amelyben Lukácsnál jobb művelődéspolitikus, Vargánál képzettebb közgazdász ült volna; mintegy 9-10 szociáldemokrata már előbb, a színvonalas emberekben nem szűkölködő Károlyi-, illetve Berinkey-kormánynak volt minisztere, államtitkára, kormánybiztosa; a kommunisták közül nem egyre később várt jelentős pálya. A 34 népbiztos közül 12 volt munkás, tehát a munkások aránya az adminisztratív és egyéb ismereteket igénylő magas beosztásban csekélyebb volt, mint a helyi tanácsokban. Közülük is csak 2-3 volt olyan, aki a háború kitörésekor még fizikai munkát végzett, a többi párt-, szakszervezeti vagy szövetkezeti funkcionárius. Alkalmazott értelmiségi 9; ügyvéd, orvos 5; különböző tisztviselő, egyéb alkalmazott 7.

Az értelmiségi többség annál érthetőbb, mivel egy részük pártalkalmazott, pártlapok munkatársa, szakszervezetek ügyvédje volt. A fővárosi szocialista értelmiség összetétele magyarázza elsősorban, hogy a kormányzótanács tagjai között igen sok zsidó származású volt. Ezt a körülményt az ellenforradalmi antiszemita agitáció nagymértékben kihasználta. Csizmadia leváltása után viszont mindössze 1 volt földmunkás maradt a népbiztosok között, maga is régi szakszervezeti funkcionárius.

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!