Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai

Beszéd a Kommunista Internacionálé IV. kongresszusán
1922. november 13

Elvtársak! A szónokok jegyzékén én főelőadóként szerepelek, de önök be fogják látni, hogy hosszú betegségem után nem tarthatok nagy előadást. Csak bevezetést adhatok a legfontosabb kérdésekhez. Témám nagyon szűkreszabott lesz. „Az oroszországi forradalom öt éve és a világforradalom távlatai” túlságosan terjedelmes és nagy téma ahhoz, hogy egy szónok egyetlen beszédben kimeríthesse. Ezért én ennek a témának csak egy kis részével foglalkozom, nevezetesen az „új gazdasági politika” kérdésével. Szándékosan választom csak ezt a kis részt, hogy megismerkedjenek ezzel a jelenleg legfontosabb kérdéssel, — legalábbis számomra ez a legfontosabb kérdés, mert most ezen a kérdésen dolgozom.

Arról fogok tehát beszélni, hogyan kezdtük el az új gazdasági politikát és milyen eredményeket értünk el e politika segítségével. Ha erre a kérdésre szorítkozom, talán sikerül általános áttekintést és általános képet adnom a szóbanforgó kérdésről.

Ha azon kezdem, hogyan jutottunk el az új gazdasági politikához, akkor egy 1918-ban írt cikkemre kell utalnom. 1918 elején egy rövid vita keretében éppen azt a kérdést érintettem, milyen álláspontra kell helyezkednünk az államkapitalizmus tekintetében. Akkor ezt írtam:

„. . .Az államkapitalizmus lépés lenne előre a Szovjet Köztársaságunkban most (vagyis az akkor) fennálló helyzethez képest. Ha például fél év múlva megszilárdulna nálunk az államkapitalizmus, ez óriási siker volna és a legjobb biztosítéka lenne annak, hogy egy éven belül véglegesen megszilárduljon és legyőzhetetlenné váljék nálunk a szocializmus.”

Ezt természetesen abban az időben mondottam, amikor még butábbak voltunk, mint most, de mégsem annyira buták, hogy ilyen kérdéseket ne tudtunk volna megvizsgálni.

1918-ban tehát az volt a véleményem, hogy a Szovjet Köztársaság akkori gazdasági helyzetéhez képest az államkapitalizmus lépés volna előre. Ez igen furcsán, sőt talán értelmetlenül hangzik, mert köztársaságunk már akkor is szocialista köztársaság volt; akkor napról napra a legnagyobb sietséggel — valószínűleg túlzott sietséggel — foganatosítottunk különböző új gazdasági rendszabályokat, amelyek nem nevezhetők másnak, mint szocialista rendszabályoknak. És én akkor mégis azon a véleményen voltam, hogy az államkapitalizmus a Szovjet Köztársaság akkori gazdasági helyzetéhez viszonyítva egy lépés előre, és a továbbiakban ezt a gondolatot úgy világítottam meg, hogy egyszerűen felsoroltam Oroszország gazdasági rendjének elemeit. Ezek az elemek szerintem a következők voltak: „1) a mezőgazdaság patriarchális, vagyis legkezdetlegesebb formája; 2) a kisárutermelés (ide tartozik a parasztság gabonával kereskedő többsége is); 3) a magánkapitalizmus; 4) az államkapitalizmus és 5) a szocializmus.” Mindezek a gazdasági elemek képviselve voltak az akkori Oroszországban. Akkor azt a feladatot tűztem magam elé, hogy megmagyarázzam, milyen viszonyban vannak egymással ezek az elemek, és vajon nem kell-e a nemszocialista elemek egyikét, nevezetesen az államkapitalizmust, a szocializmusnál többre becsülni. Ismétlem: mindenki előtt fölöttébb furcsának tetszik, hogy egy magát szocialistának nevező köztársaságban egy nemszocialista elemet a szocializmusnál többre becsülnek, a szocializmusnak fölébe helyeznek. De mindjárt érthetővé válik ez, ha visszaemlékeznek arra, hogy Oroszország gazdasági rendjét mi korántsem tekintettük egyneműnek és magasfejlettségűnek, hanem teljes mértékben tudatában voltunk annak, hogy Oroszországban a szocialista forma mellett fennáll a patriarchális földművelés, vagyis a földművelés legkezdetlegesebb formája is. Milyen szerepet játszhatna tehát ebben a helyzetben az államkapitalizmus?

Továbbá ezt kérdeztem magamtól: ezek közül az elemek közül melyik van túlsúlyban? Világos, hogy kispolgári környezetben a kispolgári elem az uralkodó. Én akkor tudatában voltam annak, hogy a kispolgári elem van túlsúlyban; mást nem is gondolhattam. A kérdés, amelyet a szóbanforgó kérdéssel össze nem függő speciális vitával kapcsolatban akkor feltettem magamnak, így hangzott: mi a mi álláspontunk az államkapitalizmus tekintetében? És én így feleltem magamnak: bár az államkapitalizmus nem szocialista forma, számunkra és Oroszország számára kedvezőbb forma volna, mint a mostani. Mit jelent ez? Ez azt jelenti, hogy jóllehet már végrehajtottuk a szociális forradalmat, a szocialista gazdaságnak sem a csíráit, sem az alapjait nem becsültük túl, sőt, éppen ellenkezőleg, bizonyos mértékig már akkor felismertük, hogy bizony jobb volna, ha előbb az államkapitalizmushoz jutnánk el és majd aztán a szocializmushoz.

Ezt a részt különösen hangsúlyoznom kell, mert azt hiszem, hogy csakis ebből kiindulva lehet megmagyarázni először is azt, hogy mit jelent a mostani gazdasági politika, másodszor, igen fontos gyakorlati következtetéseket lehet levonni ebből a Kommunista Internacionálé számára is. Nem akarom azt mondani, hogy már előre elkészített visszavonulási tervünk volt. Nem volt. Ezek a vita hevében született rövid sorok abban az időben semmiesetre sem jelentettek visszavonulási tervet. Például egy igen fontos pontról, a szabadkereskedelemről, amely az államkapitalizmus szempontjából alapvető jelentőségű, itt még szó sem esett. És mégis, ez már megadta a visszavonulás általános, határozatlan eszméjét. Azt hiszem, ez a kérdés nemcsak annak az országnak a szempontjából érdemel figyelmet, amely gazdasági rendjét tekintve nagyon elmaradott ország volt és az is mind a mai napig, hanem a Kommunista Internacionálé és a nyugateurópai fejlett országok szempontjából is. Most például a program kidolgozásával vagyunk elfoglalva. Az én személyes véleményem szerint az lenne a leghelyesebb, ha most az összes programokat csak általánosságban, hogy úgy mondjam, első olvasásban vitatnánk meg és kinyomatnánk, a végleges döntést azonban nem most, nem az idén hoznánk meg. Miért? Nézetem szerint mindenekelőtt természetesen azért, mert aligha gondoltuk jól át valamennyien. Azután még azért is, mert jóformán egyáltalán nem gondoltuk át az esetleges visszavonulásnak és e visszavonulás biztosításának kérdését. Márpedig ez olyan kérdés, amelyre ma, amikor ilyen gyökeres változások mennek végbe az egész világon, mint a kapitalizmus megdöntése és a szocializmus építése a velejáró óriási nehézségekkel, feltétlenül figyelmet kell fordítanunk. Nekünk nemcsak azt kell tudnunk, hogyan cselekedjünk, amikor közvetlenül támadásba megyünk át és a támadással győzelmet aratunk. Forradalmi időben nem olyan nehéz ez, de nem is olyan fontos, vagy legalábbis nem ez a döntő. Forradalom idején mindig vannak olyan pillanatok, amikor az ellenfél elveszti a fejét, és ha ilyen pillanatban rontunk rá, akkor könnyen győzelmet arathatunk. De ez még semmit sem jelent, mert ellenfelünk, ha eléggé kitartó, jóelőre erőket gyűjthet össze stb. Ebben az esetben könnyen kiprovokálhatja, hogy támadjunk, és aztán sok évvel visszavethet bennünket. Ezért úgy vélem, igen nagy jelentőségű az a gondolat — mégpedig nemcsak elméleti szempontból hogy elő kell készítenünk a visszavonulás lehetőségét. Gyakorlati szempontból is fontos, hogy mindazok a pártok, amelyek arra készülnek, hogy a közeljövőben közvetlen támadásba menjenek át a kapitalizmus ellen, már most gondoljanak arra is, hogyan biztosíthatják maguknak a visszavonulást. Azt hiszem, ha forradalmunk minden egyéb tanulsága mellett ezt a tanulságot is figyelembe vesszük, ez nemcsak hogy semmi kárt nem fog okozni, hanem a legnagyobb valószínűség szerint sok esetben hasznos lesz.

Miután hangsúlyoztam, hogy az államkapitalizmust már 1918-ban a visszavonulás lehetséges vonalának tekintettük, áttérek új gazdasági politikánk eredményeire. Ismétlem: akkoriban ez még igen homályos elképzelés volt, de 1921-ben, miután túljutottunk, mégpedig győzelmesen jutottunk túl a polgárháború igen fontos szakaszán, Szovjet-Oroszországnak egy nagy — alighanem a legnagyobb — belső politikai válságába ütköztünk, amely nemcsak a parasztság jelentős részében, hanem a munkásságban is elégedetlenségre vezetett. Szovjet-Oroszország történetében először, és remélem, utoljára történt meg, hogy a parasztság nagy tömegeinek hangulata — nem tudatosan, hanem ösztönszerűen — ellenünk fordult. Mi okozta ezt a sajátságos és számunkra természetesen igen kellemetlen helyzetet? Az okozta, hogy gazdasági offenzívánk során túlságosan messze nyomultunk előre, nem biztosítottunk elégséges bázist magunknak, s hogy a tömegek megérezték azt, amit mi akkor még nem tudtunk tudatosan megfogalmazni, de amit hamarosan — néhány hét múlva — már mi is felismertünk, nevezetesen azt, hogy a tisztán szocialista gazdasági formára, a tisztán szocialista elosztásra való közvetlen áttérés meghaladja erőnket, és ha nem leszünk képesek visszavonulni úgy, hogy könnyebb feladatokra szorítkozunk, akkor pusztulás fenyeget bennünket. A válság, ha jól emlékszem, 1921 februárjában kezdődött. Már ugyanazon év tavaszán egyhangúlag elhatároztuk — nagyobb nézeteltéréseket ebben a tekintetben nem tapasztaltam körünkben —, hogy új gazdasági politikára térünk át. Most, másfél év elmúltával, 1922 végén, már módunkban van némi összehasonlítást tenni. Mi is történt? Hogyan éltük át ezt a másfél évnél hosszabb időszakot? Mi az eredmény? Haszonnal járt-e ez a visszavonulás és csakugyan megmentett-e bennünket, vagy még bizonytalan az eredmény? Ez a legfőbb kérdés, amelyet felteszek magamnak, és azt hiszem, hogy ennek a fő kérdésnek elsőrendű jelentősége van valamennyi kommunista párt számára is, mert ha a válasz tagadó volna, valamennyien pusztulásra volnánk kárhoztatva. Azt hiszem, valamennyien nyugodt lelkiismerettel igennel felelhetünk erre a kérdésre, mégpedig abban az értelemben, hogy az elmúlt másfél év pozitívan és feltétlenül azt bizonyítja, hogy ezt a vizsgát letettük.

Megkísérlem most bebizonyítani ezt. Ehhez röviden fel kell sorolnom gazdaságunk valamennyi alkotórészét.

Mindenekelőtt pénzügyi rendszerünkre és a híres orosz rubelre térek ki. Azt hiszem, az orosz rubel már csak azért is nevezetesnek mondható, mert a rubel mennyisége most meghaladja a quadrilliót. (Derültség.) Ez már valami. Csillagászati szám. (Derültség.) Biztos vagyok benne, hogy itt sokan nem is tudják, mit jelent ez a szám. De mi ezeket a számokat nem tartjuk, mégpedig a gazdaságtudomány szempontjából nem tartjuk olyan nagyon fontosnak, mert hiszen a nullákat törölni lehet. (Derültség.) Mi e művészet terén, amely gazdasági szempontból szintén egyáltalán nem fontos, már elértünk egyet-mást, és biztos vagyok benne, hogy a továbbiakban e művészet terén még sokkal nagyobb eredményeket fogunk elérni. Ami igazán fontos, az a rubel stabilizációjának a kérdése. E kérdés megoldásán dolgozunk, legjobb erőink munkálkodnak rajta, és ennek a feladatnak döntő jelentőséget tulajdonítunk. Ha sikerül a rubelt hosszú időre, később pedig egyszersmindenkorra stabilizálnunk, akkor győztünk. Akkor mindezek a csillagászati számok, mindezek a trilliók és quadrilliók mit sem jelentenek. Akkor egész gazdaságunkat szilárd alapokra helyezhetjük és a szilárd alapokon tovább fejleszthetjük. Erre a kérdésre vonatkozóan, azt hiszem, elég fontos és elég döntő jelentőségű tényeket idézhetek. 1921-ben a papírrubel stabil árfolyama nem tartott három hónapig sem. Az idén, 1922-ben, bár az év még nem ért véget, ez az időszak öt hónapnál tovább tartott. Azt hiszem, hogy ez már elég. Természetesen ez nem elégséges abban az esetben, ha önök tudományos bizonyítékot kívánnak tőlünk arra nézve, hogy a jövőben teljesen meg fogjuk oldani ezt a feladatot. De ezt maradék nélkül és teljesen — véleményem szerint — egyáltalában nem lehet bebizonyítani. A közölt adatok azt bizonyítják, hogy a múlt év óta, amikor új gazdasági politikánkat elkezdtük, a mai napig már megtanultunk előre menni. Ha ezt megtanultuk, akkor biztos vagyok benne, hogy azt is meg fogjuk tanulni, hogy a jövőben is további sikereket érjünk el ezen az úton, hacsak nem követünk el valami különösen nagy ostobaságot. A legfontosabb azonban a kereskedelem, éppen az áruforgalom, amire feltétlenül szükségünk van. És ha két éven át megbirkóztunk vele, noha háborúban álltunk (mert, mint tudják, Vlagyivosztokot mindössze néhány héttel ezelőtt foglaltuk vissza), noha teljes rendszerességgel csak most kezdhetünk gazdasági téren dolgozni, ha mégis elértük azt, hogy a papírrubel stabilitásának tartama három hónapról ötre emelkedett, akkor azt hiszem, bátran mondhatom, hogy ezzel meg lehetünk elégedve. Hiszen egyedül állunk. Semmiféle kölcsönt nem kaptunk és nem kapunk. Egyik se segített nekünk azok közül a hatalmas kapitalista államok közül, amelyek olyan „ragyogóan” szervezik kapitalista gazdaságukat, hogy máig sem tudják, hová tartanak. A versailles-i békével olyan pénzügyi rendszert teremtettek, amelyben maguk sem ismerik ki magukat. Ha ezek a nagy kapitalista államok így gazdálkodnak, akkor azt hiszem, hogy mi, akik ilyen elmaradottak és műveletlenek vagyunk, már azzal is meg lehetünk elégedve, hogy elértük a legfontosabbat: megteremtettük a rubel stabilizálásának feltételeit. Ezt nem holmi elméleti elemzés, hanem a gyakorlat bizonyítja, a gyakorlat pedig szerintem a világ minden elméleti vitájánál fontosabb. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezen a téren döntő eredményeket értünk el, mégpedig: a rubel stabilizációjának irányában kezdjük fejleszteni a gazdaságot, aminek óriási jelentősége van a kereskedelem, a szabad áruforgalom, a parasztok számára és a kistermelők óriási tömege számára.

Most áttérek társadalmi céljainkra. A legfontosabb természetesen a parasztság. 1921-ben kétségtelenül fennállt a parasztság óriási részének elégedetlensége. Azután itt volt az éhínség. S ez a parasztság számára a legsúlyosabb megpróbáltatást jelentette. És mi sem természetesebb, mint hogy az egész külföld így kiáltozott akkor: „Látjátok, ezek a szocialista gazdaság eredményei.” Azt természetesen elhallgatták, hogy az éhínség valójában a polgárháború szörnyű következménye volt. A földbirtokosok és a tőkések, akik 1918-ban támadást indítottak ellenünk, úgy tüntették fel a dolgot, hogy az éhínség a szocialista gazdaság következménye. Az éhínség valóban nagy és komoly szerencsétlenség volt, olyan szerencsétlenség, amely egész szervezési és forradalmi munkánk megsemmisítésével fenyegetett.

Felteszem tehát most a kérdést: mi a helyzet most, e példátlan és váratlan csapás után, mi a helyzet most, miután bevezettük az új gazdasági politikát, miután megadtuk a parasztoknak a szabadkereskedelmet? A válasz világos és mindenki számára nyilvánvaló: a parasztság egy év alatt nemcsak az éhínséggel birkózott meg, de terményadót is annyit adott be, hogy már eddig is többszázmillió pudot kaptunk, mégpedig majdnem kényszerrendszabályok alkalmazása nélkül. A parasztfelkelések, amelyek azelőtt, 1921-ig, mondhatnám, általános jelenség számba mentek Oroszországban, majdnem teljesen megszűntek. A parasztság meg van elégedve jelenlegi helyzetével. Ezt nyugodtan állíthatjuk. Úgy véljük, hogy ezek a bizonyítékok fontosabbak holmi statisztikai bizonyítékoknál. Hogy a parasztság nálunk döntő tényező, abban senki sem kételkedik. Ez a parasztság most olyan helyzetben van, hogy részéről semmiféle ellenünk irányuló mozgalomtól nem kell tartanunk. Teljesen tudatosan, túlzás nélkül állítjuk ezt. Ezt már elértük. A parasztság elégedetlen lehet hatóságaink munkájának egyik vagy másik részletével, lehetséges, hogy panaszkodik rá. Ez természetesen lehetséges és elkerülhetetlen, mert apparátusunk és állami gazdasági szervezetünk még túlságosan rossz ahhoz, hogy ennek elejét vegyük, de mindenesetre teljesen kizárt, hogy komolyan elégedetlen legyen velünk az egész parasztság. Ezt értük el egy esztendő alatt. Úgy vélem, hogy ez már nagyon sok.

Most áttérek a könnyűiparra. Az ipar terén különbséget kell tennünk a nehéz- és a könnyűipar között, minthogy különböző a helyzetük. Ami a könnyűipart illeti, nyugodtan állíthatom: itt általános fellendülés észlelhető. Nem bocsátkozom részletekbe. Feladatom nem az, hogy statisztikai adatokat soroljak fel. Ez az általános benyomás azonban tényeken alapul s kezeskedhetek érte, hogy egyetlen hamis vagy pontatlan tény sincs közöttük. Megállapíthatjuk a könnyűipar általános fellendülését és ezzel kapcsolatban mind a petrográdi, mind a moszkvai munkások helyzetének határozott javulását. Más kerületekben ez kisebb mértékben tapasztalható, mert ott a nehézipar van túlsúlyban, s így ezt nem szabad általánosítanunk. De ismétlem, a könnyűipar kétségtelenül fellendülőben van, s a petrográdi és moszkvai munkások helyzetének javulása kétségbevonhatatlan. 1921 tavaszán mindkét városban elégedetlen hangok hallatszottak a munkások körében. Ez megszűnt. Mi, akik napról napra figyelemmel kísérjük a munkások helyzetét és hangulatát, nem tévedünk ebben a kérdésben.

A harmadik kérdés a nehézipart illeti. Meg kell mondanom, hogy a nehézipar helyzete még mindig súlyos. 1921-ben és 1922-ben bizonyos fordulat kezdődött ebben a helyzetben. Remélhetjük tehát, hogy a közeljövőben a helyzet javulni fog. A szükséges anyagi eszközöket részben már összegyűjtöttük ehhez. Kapitalista országban a nehézipar helyzetének javításához százmilliós kölcsönökre lenne szükség, nélkülük lehetetlen volna a javulás. A kapitalista országok gazdaságtörténete bizonyítja, hogy elmaradott országokban csakis százmilliós hosszúlejáratú dollár- vagy aranyrubel-kölcsönök lendíthetnék fel a nehézipart. Nekünk nem voltak ilyen kölcsöneink és mi eddig semmit sem kaptunk. Amit most koncessziókról és egyebekről írnak, az jóformán nem több papirosnál. Az utóbbi időben sokat írtunk erről, többek között különösen az Urquhart-koncesszióról. Koncessziós politikánkat mégis igen jónak tartom. Ennek ellenére jövedelmező koncessziónk még nincs. Ezt, kérem, ne felejtsék el. Ilymódon a nehézipar helyzete, minthogy kölcsönökre a gazdag országokban nem számíthatunk, a mi elmaradott országunk számára valóban igen nehéz kérdés. Ennek ellenére már észrevehető javulást látunk és látjuk azt is, hogy kereskedelmi tevékenységünk már hozott némi tőkét. Igaz, egyelőre igen szerény tőkét, alig valamivel többet, mint húszmillió aranyrubelt. A kezdet mindenesetre megvan: kereskedelmünktől kapunk anyagi eszközöket, s ezeket felhasználhatjuk a nehézipar fellendítésére. Nehéziparunk jelenleg mindenesetre még igen súlyos helyzetben van, de azt hiszem, máris meg tudunk egyet-mást takarítani. Ezt a jövőben is megtesszük. Bár gyakran a lakosság terhére tesszük, most mégis takarékoskodnunk kell. Most azon munkálkodunk, hogy csökkentsük állami költségvetésünket, csökkentsük államapparátusunkat. A továbbiakban szólok még néhány szót államapparátusunkról. Államapparátusunkat mindenesetre csökkentenünk kell, és amennyire csak lehetséges, takarékoskodnunk kell. Takarékoskodnunk kell mindenen, még az iskolákon is. Ennek meg kell lennie, mert tudjuk, hogy a nehézipar megmentése, a nehézipar helyreállítása nélkül semmiféle ipart nem építhetünk fel, enélkül pedig mint önálló ország, egyáltalában elveszünk. Ezt jól tudjuk.

A parasztgazdaság jó termése nem menti meg Oroszországot — egymagában ez még kevés —, és nem menti meg a parasztságot fogyasztási cikkekkel ellátó könnyűipar jó állapota sem — egymagában még ez is kevés —, szükségünk van nehéziparra is. S ahhoz, hogy a nehézipart jókarba hozzuk, sokévi munkára van szükség.

A nehézipar állami támogatásra szorul. Ha ezt a támogatást nem tudjuk előteremteni, akkor mint civilizált állam — arról nem is szólva, hogy mint szocialista állam — elvesztünk. Ebben a tekintetben tehát döntő lépést tettünk. Előteremtettük azokat az anyagi eszközöket, amelyek a nehézipar talpraállításához szükségesek. Az az összeg, amelyet eddig előteremtettünk, igaz, alig valamivel több húszmillió aranyrubelnél, de ez az összeg mindenesetre megvan, és ezt csakis arra szánjuk, hogy nehéziparunkat talpraállítsuk.

Azt hiszem, hogy általános vonásokban, amint ígértem, röviden kifejtettem népgazdaságunk fő elemeit és úgy vélem, mindebből levonhatjuk azt a következtetést, hogy az új gazdasági politika már eddig is pozitív eredménnyel járt. Már most vannak bizonyítékaink arra, hogy mint állam, képesek vagyunk kereskedelmet folytatni, meg tudjuk őrizni szilárd pozícióinkat a mezőgazdaságban és az iparban, s haladhatunk tovább előre. Ezt bebizonyította a gyakorlati munka. Azt hiszem, ez egyelőre elég nekünk. Még sokat kell tanulnunk, és megértettük, hogy még tanulnunk kell. Öt éve tartjuk kezünkben a hatalmat, és mind az öt éven át hadiállapotban voltunk. Értünk el tehát sikereket.

Ez érthető, mert a parasztság mellettünk volt. Nehéz lenne jobban mellénk állni, mint ahogy a parasztság mellénk állott. A parasztság megértette, hogy a fehérek mögött a földesurak állnak, akiket a világon a legjobban gyűlöl. S ezért a parasztság a legnagyobb lelkesedéssel, teljes odaadással mellettünk állt. Nem volt nehéz elérnünk, hogy a parasztság védelmünkre keljen a fehérekkel szemben. A parasztok, akik azelőtt gyűlölték a háborút, minden tőlük telhetőt megtettek a fehérek elleni háború, a földesurak elleni polgárháború érdekében. Mégis, ez még nem volt minden, mert lényegében itt csak arról volt szó, hogy a hatalom a földesurak vagy a parasztok kezében marad-e. Számunkra ez nem volt elég. A parasztok tisztában vannak azzal, hogy mi a munkások számára ragadtuk meg a hatalmat, s az a célunk, hogy ennek a hatalomnak a segítségével szocialista rendet teremtsünk. Ezért számunkra mindennél fontosabb volt az, hogy gazdasági tekintetben előkészítsük a szocialista gazdálkodást. Közvetlenül nem készíthettük elő. Kénytelenek voltunk kerülő úton megtenni. Az az államkapitalizmus, amelyet itt megteremtettünk, sajátságos államkapitalizmus. Nem felel meg az államkapitalizmus szokásos fogalmának. Kezünkben vannak egytől-egyig a kulcspozíciók, kezünkben a föld, a föld az államé. Ez igen fontos, bár ellenfeleink úgy tüntetik fel, hogy ez semmit sem jelent. Ez nem igaz. Az a körülmény, hogy a föld az államé, rendkívül fontos, és ennek gazdasági szempontból nagy gyakorlati jelentősége is van. Ezt elértük, és meg kell mondanom, hogy egész további tevékenységünknek is csak ezek között a keretek között kell fejlődnie. Már elértük azt, hogy parasztságunk elégedett, hogy az ipar is, a kereskedelem is megélénkül. Már mondottam, hogy államkapitalizmusunk abban különbözik a betűszerinti értelemben vett államkapitalizmustól, hogy nemcsak a föld, hanem az ipar minden fontosabb része is a proletár állam kezében van. Mindenekelőtt a kis- és középipar egy bizonyos részét adtuk bérbe, a többi ellenben mind a kezünkben van. Ami a kereskedelmet illeti, hangsúlyozni kívánom még, hogy vegyes társaságokat igyekszünk alapítani, hogy már alapítunk is ilyeneket, vagyis olyan társaságokat, amelyekben a tőke egy része magántőkéseké, mégpedig külföldieké, másik része pedig a mienk. Ilymódon először is kereskedni tanulunk, erre pedig szükségünk van, és másodszor — ha szükségesnek tartjuk —, mindig módunkban van, hogy felszámoljuk ezeket a társaságokat, így tehát úgyszólván semmit sem kockáztatunk. A magántőkéstől tanulunk és megnézzük, hogyan lendíthetjük fel gazdaságunkat és milyen hibákat követünk el. Azt hiszem, erről elég ennyi.

Néhány kevésbé fontos pontot szeretnék még érinteni. Kétségtelen, hogy rengeteg ostobaságot követtünk el és fogunk még elkövetni. Senki sem ítélheti ezt meg jobban és láthatja világosabban, mint én. (Derültség.) Miért követünk el ostobaságokat? Érthető; — először is: elmaradott ország vagyunk, másodszor: minimális a műveltség hazánkban, harmadszor: nem kapunk segítséget. Egyetlen civilizált állam sem segít nekünk. Ellenkezőleg, valamennyi ellenünk dolgozik. Negyedszer: államapparátusunk hibájából. Szerencsétlenségünkre, átvettük a régi államapparátust. Az államapparátus igen gyakran ellenünk dolgozik. A dolog úgy történt, hogy 1917-ben, miután a hatalmat megragadtuk, az államapparátus szabotált bennünket. Mi akkor nagyon megijedtünk és megkértük őket: „Kérem szépen, legyenek szívesek visszajönni hozzánk.” Erre mind visszatértek, és ez volt a mi szerencsétlenségünk. Most óriási tömegű tisztviselőnk van, de nincs elég képzett erőnk arra, hogy ténylegesen rendelkezhessünk velük. Valójában igen gyakran megtörténik, hogy idefenn, ahol az államhatalom kezünkben van, az apparátus még csak működik úgy-ahogy, odalenn azonban önkényesen rendelkeznek és úgy rendelkeznek, hogy nagyon gyakran a mi intézkedéseink ellen dolgoznak. Fent nem tudom mennyi, de azt hiszem, mindenesetre csak néhány ezer, legfeljebb néhány tízezer ember van, aki a mi emberünk. De lent sokszázezer régi hivatalnok van, akiket a cártól és a polgári társadalomtól vettünk át, és ezek részben tudatosan, részben öntudatlanul ellenünk dolgoznak. Rövid idő alatt semmit sem lehet itt tenni, ez kétségtelen. Sok éven át kell munkálkodnunk azon, hogy ezt az apparátust tökéletesítsük, megváltoztassuk és új erőket vonjunk be. Ezt eléggé gyors, talán túlságosan is gyors ütemben csináljuk. Szovjet-iskolákat, munkásfakultásokat alapítottunk, többszázezer fiatal tanul, — talán túlságosan gyorsan tanul, de a munka mindenesetre megkezdődött és azt hiszem, ez a munka meghozza gyümölcseit. Ha nem fogjuk túlságosan elhamarkodni a dolgot, akkor néhány év múlva tömegesen lesznek olyan fiataljaink, akik apparátusunkat gyökerében meg tudják majd változtatni.

Azt mondtam, hogy rengeteg ostobaságot követtünk el. De ezzel kapcsolatban ellenfeleinkről is kell egyet-mást mondanom. Ha ellenfeleink szemrehányást tesznek nekünk és azt mondják, hogy lám, Lenin maga is elismeri, hogy a bolsevikok rengeteg ostobaságot követtek el, erre azt felelem: igen, de vegyék tudomásul, hogy a mi ostobaságaink mégiscsak egészen másfajtájúak, mint az önökéi. Mi csak most kezdtünk tanulni, de olyan rendszeresen tanulunk, hogy biztosak vagyunk benne, hogy jó eredményeket fogunk elérni. De ha ellenségeink, vagyis a kapitalisták és a II. Internacionálé hősei hangsúlyozzák az általunk elkövetett ostobaságokat, akkor én a hasonlat kedvéért bátorkodom itt egy híres orosz író mondását idézni, amely kis módosítással így szól: a bolsevikok úgy követnek el ostobaságokat, hogy azt mondják: „Kétszer kettő öt.” Ha pedig ellenfeleink, azaz a kapitalisták és a II. Internacionálé hősei követnek el ostobaságokat, náluk ez az eredmény: „Kétszer kettő az egy sztearingyertya.” Ezt nem nehéz bebizonyítani. Nézzék például azt a szerződést, amelyet Amerika, Anglia, Franciaország és Japán kötött Kolcsakkal. Kérdezem önöket: vannak-e a világon felvilágosodottabb és hatalmasabb államok? És mi történt? Kolcsaknak segítséget ígértek — anélkül, hogy számoltak, gondolkoztak, megfigyeléseket tettek volna. Olyan kudarc volt ez, amelyet szerintem józan emberi ésszel még megérteni is nehéz.

Vagy egy másik példa, amely még közelebb áll hozzánk és még fontosabb: a versailles-i béke. Kérdem önöket: mit tettek itt a „nagy”, a „dicsőséges” hatalmak? Hogy tudnak most kivezető utat találni ebből a káoszból és értelmetlenségből? Azt hiszem, nem túlzok, ha megismétlem, hogy a mi ostobaságaink elenyésző semmiségek azokhoz az ostobaságokhoz képest, amelyeket a kapitalista államok, a kapitalista világ és a II. Internacionálé követnek el együttesen. Ezért úgy vélem, hogy a világforradalom távlatai — ez az a téma, amelyet röviden érintenem kell — kedvezőek. És egy bizonyos feltétel mellett, azt hiszem, még kedvezőbbek lesznek. Erről a feltételről szeretnék néhány szót szólni.

1921-ben, a III. kongresszuson elfogadtunk egy határozatot a kommunista pártok szervezeti felépítéséről, munkájuk módszereiről és tartalmáról. A határozat nagyszerű, de majdnem teljesen orosz, azaz az orosz viszonyokból indul ki. Ez a jó, de egyszersmind rossz oldala is. Rossz azért, mert meg vagyok róla győződve, hogy jóformán egyetlen külföldi sem képes végigolvasni. Én újból elolvastam ezt a határozatot, mielőtt ezt a kijelentést tettem. Először is: túlságosan terjengős, 50 vagy még több pontból áll. Külföldiek az ilyesmit rendszerint nem képesek végigolvasni. Másodszor: még ha el is olvassák, a külföldiek közül senki sem fogja megérteni, — éppen azért, mert túlságosan orosz. Nem azért, mert oroszul van írva — minden nyelvre remekül lefordították —, de teljesen orosz szellem hatja át. Harmadszor pedig: ha kivételképpen valamelyik külföldi megérti is, nem tudja majd végrehajtani. Ez a harmadik fogyatékossága. Beszéltem néhány ideérkezett küldöttel és remélem, hogy a kongresszus folyamán, ha személyesen nem vehetek is részt a kongresszuson — sajnos, ez lehetetlen számomra —, de részletesen fogok beszélni számos külföldi küldöttel. Az a benyomásom, hogy ezzel a határozattal nagy hibát követtünk el, mert magunk vágtuk el a további siker útját. Mint már mondottam, a határozatot nagyszerűen kidolgoztuk, aláírom mind az 50 vagy még több pontját. De nem értettük meg azt, hogyan kell átadni a külföldieknek a mi orosz tapasztalatainkat. Mindaz, amit a határozat mond, holt betű maradt. S ha ezt nem fogjuk megérteni, nem tudunk előbbrejutni. Azt hiszem, hogy valamennyiünk számára — mind az orosz, mind a külföldi elvtársak számára — az a legfontosabb, hogy az oroszországi forradalom öt éve után tanulnunk kell. Csak most kaptunk lehetőséget a tanulásra. Nem tudom, meddig tart majd ez a lehetőség. Nem tudom, meddig adnak nekünk módot arra a kapitalista hatalmak, hogy nyugodtan tanuljunk. De amíg nem kell katonai tevékenységgel foglalkoznunk, amíg nincs háború, minden pillanatot ki kell használnunk a tanulásra és elölről kell kezdenünk a tanulást.

Az egész párt és Oroszország minden néprétege szenvedélyes tudásszomjával bizonyítja ezt. Ez a tanulási törekvés mutatja, hogy legfontosabb feladatunk most: tanulni és tanulni. De tanulniok kell a külföldi elvtársaknak is, nem abban az értelemben, ahogy mi tanulunk, nem írni, olvasni és az olvasottakat megérteni, amire nekünk még szükségünk van. Vitatkoznak arról, hogy ez a proletár vagy a burzsoá kultúrához tartozik-e? Én ezt a kérdést függőben hagyom. Egy azonban kétségtelen: nekünk mindenekelőtt írni, olvasni és az olvasottakat megérteni kell megtanulnunk. A külföldieknek erre nincs szükségük. Nekik már valami magasabbrendű dologra van szükségük: így mindenekelőtt arra, hogy ők is megértsék, amit mi a kommunista pártok szervezeti felépítéséről írtunk és amit a külföldi elvtársak aláírtak — anélkül hogy elolvasták és megértették volna. Ez legyen a legelső feladatuk. Ezt a határozatot végre kell hajtani. Ezt nem lehet megtenni egy éjszaka alatt, ez teljesen lehetetlen. A határozat túlságosan orosz: az oroszországi tapasztalatokat tükrözi, ezért a külföldiek számára teljesen érthetetlen, a külföldiek pedig nem érhetik be azzal, hogy a falra akasszák, mint valami szentképet és imádkozzanak előtte. Ezzel semmit sem lehet elérni. Külföldi elvtársainknak át kell venniök az orosz tapasztalatok egy részét. Hogy miképpen fog ez végbemenni, azt én nem tudom. Talán nagy szolgálatot tesznek majd nekünk például az olasz fasiszták, megmagyarázván az olaszoknak, hogy még nincsenek eléggé felvilágosítva, és hogy hazájuk még nincs bebiztosítva a feketeszázak ellen. Lehet, hogy ez igen hasznos lesz. Nekünk, oroszoknak, szintén utat és módot kell keresnünk arra, hogy megmagyarázzuk a külföldieknek e határozat alapelveit. Különben egyáltalán nem tudják végrehajtani ezt a határozatot. Meg vagyok róla győződve, hogy e tekintetben nemcsak az orosz, hanem a külföldi elvtársaknak is meg kell mondanunk, hogy az elkövetkező időszakban a tanulás a legfontosabb. Mi általános értelemben tanulunk. Nekik viszont speciális értelemben kell tanulniuk, hogy valóban megértsék a forradalmi munka szervezetét, felépítését, módszerét és tartalmát. Ha ez megvalósul, akkor — biztos vagyok benne — a világforradalom távlatai nem csak jók, hanem kiválóak lesznek. (Viharos, szűnni nem akaró taps. „Éljen a mi Lenin elvtársunk!” felkiáltások, amelyeket újabb viharos éljenzés követ.)

Megjelent: „Pravda” 258. sz. 1922. november 15.

Lenin Művei. 33. köt. 417—432. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

A szövetkezetekről

I

Véleményem szerint nálunk nem fordítanak kellő figyelmet a szövetkezetekre. Aligha tudja mindenki, hogy most, az Októberi Forradalom óta és az új gazdasági politikától függetlenül (ellenkezőleg, e tekintetben azt kell mondanunk, hogy éppen az új gazdasági politika eredményeképpen) a szövetkezetek nálunk egészen kivételes jelentőségre tesznek szert. A régi szövetkezeti úttörők álmodozásaiban sok a fantázia. Gyakran olyan fantasztikusak, hogy mosolyt fakasztanak. De miben áll fantasztikus mivoltuk? Abban, hogy ezek az emberek nem értették meg, hogy a munkásosztály politikai harca — a kizsákmányolók uralmának megdöntéséért vívott politikai harca — sarkalatos jelentőségű. Mi már megdöntöttük a kizsákmányolók uralmát, és abból, ami a régi szövetkezeti úttörők álmodozásaiban fantasztikus, sőt romantikus, sőt sekélyes volt, most sokminden színtiszta valósággá válik.

Nálunk, mivel az államhatalom a munkásosztály kezében van, mivel minden termelési eszköz ennek az államhatalomnak a birtokában van, nálunk valóban csak az a feladat van még hátra, hogy szövetkezetekbe tömörítsük a lakosságot. Ha a lakosság a lehető legnagyobb mértékben szövetkezetekben tömörül, akkor magától célt ér az a szocializmus, amelyet azelőtt méltán kigúnyoltak, kinevettek és lekicsinyeltek azok, akik az osztályharc, a politikai hatalomért való harc stb. szükségességéről joggal meg voltak győződve. S mégsincs minden elvtársunk tisztában azzal, milyen gigászi, mérhetetlen jelentőségre tesz szert most a mi szempontunkból Oroszország lakosságának szövetkezetekben való tömörítése. Az új gazdasági politikával engedményt tettünk a parasztnak mint kereskedőnek, a magánkereskedelem elvének; éppen ebből következik (éppen ellenkezőleg, mint ahogy gondolják) a szövetkezetek óriási jelentősége. Az orosz lakosságnak eléggé széleskörű és eléggé mélyreható tömörítése szövetkezetekben az új gazdasági politika uralma mellett lényegében minden, amire szükségünk van, mert ebben megtaláltuk a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek s ez utóbbi állami felügyeletének és ellenőrzésének azt az egyesítését, a magánérdeknek, a magánkereskedelmi érdeknek azt az alárendelését a közérdeknek, amely azelőtt sok-sok szocialista számára nagy fejtörést okozott. Valóban: minden nagyüzemi termelési eszköz az állam hatalmában, az államhatalom a proletariátus kezében, a proletariátus szövetségben a sokmillió kis- és törpeparaszttal, a proletariátus vezetőszerepe a parasztság irányában biztosítva stb. — hát ez nem minden, ami szükséges ahhoz, hogy a szövetkezetekből, egyesegyedül a szövetkezetekből, amelyeket azelőtt mint szatócskodást kezeltünk — s amelyeket most, az új gazdasági politika idején bizonyos tekintetben szintén jogunk van így kezelni —, hát ez nem minden, ami a teljes szocialista társadalom felépítéséhez szükséges? Ez még nem a szocialista társadalom felépítése, de ez minden, ami e felépítéshez szükséges és elegendő.

Éppen ezt a körülményt becsüli le számos gyakorlati funkcionáriusunk. A szövetkezetet nálunk lenézik, mert nem értik meg, milyen rendkívül nagy jelentőségű ez a szövetkezet, először is elvi szempontból (a termelési eszközök állami tulajdonban vannak), másodszor abból a szempontból, hogy a szövetkezet az új rendre való áttérésnek a lehető legegyszerűbb, legkönnyebb és a parasztok számára legérthetőbb útja.

Márpedig megint éppen ez a fő. Más dolog ábrándokat szőni mindenféle munkásegyesülésekről, hogy azok révén építsék fel a szocializmust, megint más dolog megtanulni, hogyan építsük a gyakorlatban ezt a szocializmust úgy, hogy minden kisparaszt részt vehessen ebben az építésben. Éppen erre a lépcsőfokra jutottunk most el. S kétségtelen, hogy miután elértük, túlontúl kevéssé vesszük igénybe.

Amikor áttértünk az új gazdasági politikára, nem abban a tekintetben estünk túlzásba, hogy túlságosan nagy teret engedtünk a szabad ipar és kereskedelem elvének, hanem abban a tekintetben, hogy megfeledkeztünk a szövetkezetekről, hogy most lebecsüljük a szövetkezeteket, hogy már kezdett feledésbe merülni a szövetkezetek óriási jelentősége a fentemlített két szempontból.

Most arról szándékozom beszélgetni az olvasóval, hogy ebből a „szövetkezeti” elvből kiindulva mit tehetünk és mit kell tennünk most rögtön a gyakorlatban. Milyen eszközökkel lehet és kell tüstént hozzáfognunk ennek a „szövetkezeti” elvnek a fejlesztéséhez olymódon, hogy mindenki világosan megértse ennek az elvnek szocialista jelentőségét?

A szövetkezeteket politikailag úgy kell megszerveznünk, hogy a szövetkezetek általában és mindig bizonyos kedvezményeket élvezzenek, mégpedig merőben vagyoni kedvezményeket (a bankkamatláb magassága stb.). Olyan méretű állami hiteleket kell nyújtanunk a szövetkezeteknek, hogy azok ha nem is sokkal, de nagyobbak legyenek azoknál az összegeknél, amelyeket magánvállalatoknak hitelezünk, még akár a nehézipart stb. is beleértve.

Minden társadalmi rendszer csakis egy bizonyos osztály pénzügyi támogatásával jön létre. Említenünk sem kell azt a sok száz- meg százmillió rubelt, amibe a „szabad” kapitalizmus születése került. Most meg kell értenünk és gyakorlatilag valóra kell váltanunk azt, hogy ezidőszerint az a társadalmi rendszer, amelyet a szokottnál nagyobb mértékben kell támogatnunk: a szövetkezeti rendszer. De a szó valódi értelmében kell támogatnunk, vagyis nem elég, ha e támogatáson bárminő szövetkezeti forgalom támogatását értjük — ezen a támogatáson olyan szövetkezeti forgalom támogatását kell érteni, amelyben ténylegesen részt vesznek a lakosság tényleges tömegei. A támogatásnak feltétlenül helyes formája az, hogy jutalmat adunk a szövetkezeti forgalomban résztvevő parasztnak, ezt a részvételt azonban ellenőriznünk kell, s ellenőriznünk kell azt is, hogy öntudatos és becsületes-e ez a részvétel — ez a kérdés lényege. Mikor a szövetkezet embere megérkezik a faluba s ott szövetkezeti boltot nyit, a lakosság ebben voltaképpen egyáltalán nem vesz részt, ugyanakkor azonban saját érdekeit követve sietve megpróbál bekapcsolódni.

Ennek a kérdésnek van még egy másik oldala is. A „civilizált” (elsősorban írni-olvasni tudó) európai szempontjából már igen keveset kell tennünk ahhoz, hogy kivétel nélkül mindenkit rábírjunk a szövetkezeti tevékenységben való részvételre, mégpedig nem passzív, hanem aktív részvételre. Tulajdonképpen „csak” egy tennivalónk van még: annyira „civilizálttá” kell tennünk lakosságunkat, hogy megértse, milyen előnyök származnak abból, ha mindenki résztvesz a szövetkezetekben, és hogy ezt a részvételt meg is szervezze. „Csak” ez kell. Semmi más bölcsességre nincs most szükségünk ahhoz, hogy áttérjünk a szocializmusra. Ahhoz azonban, hogy ezt a „csak”-ot megvalósítsuk, egész forradalomra, a nagy néptömegek kulturális fejlődésének egész időszakára van szükség. Irányelvünk ezért ez legyen: minél kevesebb okoskodást, minél kevesebb csűrés-csavarást. Az új gazdasági politika ebből a szempontból haladás abban a tekintetben, hogy a legegyszerűbb paraszt színvonalához alkalmazkodik, hogy semmi magasabb követelményt nem támaszt vele szemben. Ahhoz azonban, hogy az új gazdasági politika révén elérjük kivétel nélkül az egész lakosságnak a szövetkezetekben való részvételét — ahhoz egész történelmi korszak szükséges. Ha jól megy, ezt a korszakot egy-két évtized alatt befuthatjuk. De mégiscsak külön történelmi korszak lesz ez, s nem érhetjük el célunkat, ha nem futjuk be ezt a történelmi korszakot, ha nem tanítunk meg mindenkit írni-olvasni, ha nem lesz az egész lakosság eléggé értelmes, ha nem szoktatjuk kellő mértékben rá a lakosságot az olvasásra, s ha nem teremtjük meg ennek az anyagi alapját, ha nem biztosítjuk a lakosságot bizonyos mértékig mondjuk a rossz termés, az éhínség stb. ellen. Most minden azon fordul meg, hogy azt a forradalmi lendületet, azt a forradalmi lelkesedést, amelynek már tanújelét adtuk és kellő mértékben adtuk tanújelét, s amelyet teljes siker koronázott, össze tudjuk kapcsolni (szinte ezt mondanám) azzal, hogy tudunk értelmes és művelt szatócsok lenni, ami teljesen elegendő ahhoz, hogy jó szövetkezeti emberek legyünk. Jó szatócsnak lenni — ezen azt értem, hogy tudjunk művelt kereskedők lenni. Ezt jól véssék az agyukba azok az oroszok vagy egyszerűen azok a parasztok, akik azt hiszik, ha valaki kereskedik, hát okvetlenül ért is hozzá. Ez egyáltalán nem igaz. Kereskedni kereskedik, de attól, hogy művelt kereskedő legyen, még igen távol áll. Egyelőre még ázsiai módra kereskedik, ahhoz pedig, hogy művelt kereskedő legyen, európai módra kell kereskednie. Ettől még egy egész korszak választja el.

Zárom soraimat: adjunk a szövetkezeteknek számos gazdasági, pénzügyi és bankkedvezményt; ezzel támogassa szocialista államunk a lakosság megszervezésének új elvét. Ezzel azonban még csak nagy vonásokban jelöltük meg a feladatot, mert még nem határoztuk meg, nem írtuk részletesen körül a feladat egész gyakorlati tartalmát, meg kell találnunk a szövetkezetbe tömörülésért adott „jutalomnak” azt a formáját (és a jutalmazás feltételeit), amellyel a szövetkezetnek kellő segítséget nyújtunk — a jutalomnak azt a formáját, amelynek segítségével művelt szövetkezeti embereket nevelhetünk. A művelt szövetkezeti emberek rendje ugyanis — amikor a termelési eszközök társadalmi tulajdonban vannak és a proletariátus mint osztály már legyőzte a burzsoáziát — a szocializmus rendje.

1923. január 4.

II

Valahányszor az új gazdasági politikáról írtam, mindig idéztem az államkapitalizmusról 1918-ban írt cikkemet. Ez nem egyszer kételyeket keltett egyik-másik fiatalabb elvtársban. Kételyeik azonban főként elvont politikai kérdésekre vonatkoztak.

Úgy vélték, hogy nem lehet államkapitalizmusnak nevezni azt a rendet, amelyben a termelési eszközök a munkásosztály kezében vannak és az államhatalom is ezé a munkásosztályé. Nem vették azonban észre, hogy én az „államkapitalizmus” kifejezést először is azért használtam, hogy meglegyen a történelmi kapcsolat jelenlegi álláspontunk és az úgynevezett baloldali kommunistákkal folytatott vitámban elfoglalt álláspont között; azonkívül már akkor is azt bizonyítottam, hogy az államkapitalizmus magasabb rendű volna, mint jelenlegi gazdaságunk; számomra az volt a fontos, hogy megállapítsam a folytonossági kapcsolatot a közönséges államkapitalizmus és ama nem közönséges, sőt egyáltalán nem közönséges államkapitalizmus között, amelyről akkor beszéltem, amikor bevezettem az olvasót az új gazdasági politikába. Másodszor, számomra mindig a gyakorlati cél volt fontos. Új gazdasági politikánk gyakorlati célja pedig az volt, hogy koncessziókat kapjunk; a koncesszió a mi viszonyaink között már kétségtelenül az államkapitalizmus tiszta típusa lett volna. Ezek voltak az én megfontolásaim az államkapitalizmusról.

Van azonban a dolognak még egy oldala, amellyel kapcsolatban szükségünk lehet az államkapitalizmusra, vagy legalábbis a vele való összehasonlításra. Ez a szövetkezetek kérdése.

Kétségtelen, hogy a kapitalista állam viszonyai közt a szövetkezet kollektív kapitalista intézmény. Kétségtelen az is, hogy jelenlegi gazdasági viszonyaink között, amikor magánkapitalista vállalatokat — de csakis a társadalom tulajdonában levő földön, és csakis a munkásosztály kezében levő államhatalom ellenőrzése alatt — következetesen szocialista típusú vállalatokkal egyesítünk (itt a termelési eszközök is az állam tulajdonában vannak, a föld is, amelyen a vállalat áll, valamint teljes egészében a vállalat is), felmerül a vállalatok egy harmadik fajtájának kérdése is, amely azelőtt elvi jelentőség szempontjából nem volt önálló, nevezetesen a szövetkezeti vállalat kérdése. A magánkapitalizmusban a szövetkezeti vállalatok úgy különböznek a kapitalista vállalatoktól, mint kollektív vállalatok a magánvállalatoktól. Az államkapitalizmusban a szövetkezeti vállalatok abban különböznek az államkapitalista vállalatoktól, hogy először magánvállalatok, másodszor kollektív vállalatok. A mi fennálló rendünkben a szövetkezeti vállalatok mint kollektív vállalatok különböznek a magánkapitalista vállalatoktól, de nem különböznek a szocialista vállalatoktól, ha olyan földön alakultak, olyan termelési eszközökkel dolgoznak, amelyek az állam, vagyis a munkásosztály tulajdonában vannak.

Épp ezt a körülményt nem veszik nálunk eléggé figyelembe, amikor a szövetkezetekről beszélnek. Megfeledkeznek arról, hogy nálunk a szövetkezetek államrendünk sajátossága folytán egészen rendkívüli jelentőségretesznek szert. Ha különválasztjuk a koncessziókat, amelyek — mellesleg szólva — nem értek el nálunk valamennyire is jelentős fejlődést, a szövetkezetek a mi viszonyaink között lépten-nyomon teljesen egybeesnek a szocializmussal.

Megmagyarázom, hogyan értem ezt. Miért voltak a régi szövetkezeti úttörők tervei — Róbert Owentől kezdve — fantasztikus tervek? Azért, mert arról álmodoztak, hogy a szocializmus a jelenlegi társadalmat békés úton át fogja alakítani, s nem számoltak olyan sarkalatos kérdéssel, mint az osztályharc kérdése, a politikai hatalomnak a munkásosztály által való meghódítása, a kizsákmányoló osztály uralmának megdöntése. S ezért igazunk van, amikor ezt a „szövetkezeti” szocializmust merő képzelgésnek tekintjük, és valami romantikusat, sőt sekélyeset látunk abban az ábrándban, hogy a lakosságnak szövetkezetekben való tömörítésével az osztályellenséget osztálymunkatárssá s az osztályharcot osztálybékévé (úgynevezett polgárbékévé) lehet változtatni.

Kétségtelen, hogy korunk fő feladata szempontjából nekünk volt igazunk, mert az államon belüli politikai hatalomért folytatott osztályharc nélkül nem lehet megvalósítani a szocializmust.

De nézzük, hogyan változott meg a helyzet most, amikor az államhatalom már a munkásosztály kezében van, a kizsákmányolók politikai hatalma megdőlt és minden termelési eszköz (kivéve azokat, amelyeket a munkásállam — ideiglenesen és feltételesen — önként koncesszióba ad a kizsákmányolóknak) a munkásosztály kezében van.

Most joggal mondhatjuk, hogy számunkra a szövetkezetek egyszerű növekedése (a fentemlített „csekély” kivétellel) azonos a szocializmus növekedésével, s ugyanakkor kénytelenek vagyunk elismerni, hogy a szocializmusra vonatkozó egész álláspontunk gyökeresen megváltozott. Ez a gyökeres változás abban áll, hogy azelőtt a súlypontot a politikai harcra, a forradalomra, a hatalom meghódítására stb. helyeztük s erre is kellett helyeznünk, most viszont a helyzet annyira megváltozott, hogy a súlypontot a békés, szervező, „kulturális” munkára kell áthelyeznünk. Hajlandó volnék azt mondani, hogy a súlypont számunkra a kultúra terjesztésére helyeződik át, ha nem kellene számolnunk a nemzetközi viszonyokkal és nem volnánk kötelesek hadállásainkért nemzetközi méretekben harcolni. De ha ezt leszámítjuk és a belső gazdasági viszonyokra szorítkozunk, akkor a munka súlypontja nálunk most csakugyan a kultúra terjesztésén van.

Két korszakalkotó fő feladat áll előttünk. Az egyik: apparátusunk átalakítása. Ez az apparátus, amelyet mindenestül az előző korszaktól vettünk át, teljesen hasznavehetetlen; az elmúlt öt harcos év alatt ezen a téren semmit sem sikerült és nem is sikerülhetett komolyan megváltoztatnunk. Másik feladatunk: a kulturális munka a parasztság között. S ennek a parasztság közötti kulturális munkának gazdasági célja éppen az, hogy a parasztságot szövetkezetekbe tömörítsük. Ha a szövetkezetek mindenkit átfognának, már mindkét lábunkkal a szocializmus talaján állnánk. Ahhoz azonban, hogy mindenkit szövetkezetekbe tömörítsünk, a kultúra oly magas fokára kell felemelkednie a parasztságnak (éppen a parasztságnak mint óriási tömegnek), hogy ez a mindenkit átfogó szövetkezetekbe-tömörítés egész kultúrforradalmat igényel.

Ellenfeleink nem egyszer mondták nekünk, hogy esztelen dologra vállalkozunk, amikor olyan országban akarjuk a szocializmust megvalósítani, amelynek nincs elég fejlett kultúrája. De tévedtek, mert mi nem arról a végéről kezdtük a dolgot, ahogy az elmélet szerint (mindenféle vaskalaposok elmélete szerint) illett volna, s a politikai és a szociális átalakulás nálunk, mint kiderült, megelőzte azt a kulturális átalakulást, azt a kulturális forradalmat, amelyhez most mégiscsak elérkeztünk.

Most már csak erre a kulturális forradalomra van szükségünk ahhoz, hogy teljesen szocialista országgá váljunk, ez a kulturális forradalom azonban számunkra hihetetlen nehézségekkel jár — mind merőben kulturális nehézségekkel (minthogy analfabéták vagyunk), mind anyagi nehézségekkel (mert ahhoz, hogy kultúránk legyen, az anyagi termelési eszközök bizonyos fejlettsége, bizonyos anyagi alap szükséges).

1923. január 6.

N. Lenin

Először megjelent: „Pravda” 115. és 116. sz.
1922. május 26. és 27.

Lenin Művei. 22. köt. 467—475. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!