Marx – Tőke 1 – Állandó tőke és változó tőke
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

Marx
Hatodik fejezet
Állandó tőke és változó tőke
A munkafolyamat különböző tényezői különböző módon vesznek részt a termék értékének képzésében.

A munkás új értéket tesz a munkatárgyhoz azzal, hogy meghatározott mennyiségű munkát tesz hozzá, akármilyen is munkájának meghatározott tartalma, célja és technikai jellege. Másrészt az elfogyasztott termelési eszközök értékét viszontlátjuk a termékérték alkotórészeként, például a gyapot és az orsó értékét a fonal értékében. A termelési eszközök értéke tehát fennmarad a termékre való átvitele révén. Ez az átvitel a termelési eszközöknek termékké való átváltoztatása alatt, a munkafolyamatban történik. Az átvitelt a munka közvetíti. De hogyan?

A munkás nem dolgozik egyazon idő alatt kétszeresen, egyszer azért, hogy munkájával értéket tegyen hozzá a gyapothoz, és másszor azért, hogy a gyapot régi értékét fenntartsa, vagy, ami ugyanaz, hogy a gyapotnak, amelyet feldolgoz, és az orsónak, amellyel dolgozik, értékét a termékre, a fonalra átvigye, hanem új érték puszta hozzátételével tartja fenn a régi értéket. Minthogy azonban az új érték hozzátétele a munkatárgyhoz és a régi értékeknek a termékben való fenntartása két egészen különböző eredmény, amelyet a munkás egyazon idő alatt hoz létre, holott egyazon idő alatt csak egyszer dolgozik, az eredménynek ez a kétoldalúsága nyilvánvalóan csakis magának a munkájának a kétoldalúságából magyarázható meg. A munkának ugyanabban az időpontban egyik tulajdonságánál fogva értéket kell létrehoznia, másik tulajdonságánál fogva pedig értéket kell fenntartania, illetve átvinnie.

Hogyan tesz hozzá minden munkás munkaidőt és ezért értéket a munkatárgyhoz? Mindig csak a maga sajátságosán termelő munkamódja formájában. A fonó csak azzal tesz hozzá munkaidőt, hogy fon, a szövő azzal, hogy sző, a kovács azzal, hogy kovácsol. De azon cél-meghatározta forma révén, amelyben ezek egyáltalában-való munkát és ezért új értéket tesznek hozzá, a fonás, szövés, kovácsolás révén, a termelési eszközök — a gyapot és az orsó, a fonal és a szövőszék, a vas és az üllő — egy termék, egy új használati érték alkotó elemeivé válnak.²⁰*
²⁰* „A munka új alkotást ad egy megszüntetett helyébe.” („An Essay on the Political Economy of Nations’’ [Tanulmány a nemzetek politikai gazdaságtanáról], London 1821,13. old.)*

Használati értékük régi formája letűnik, de csak azért, hogy a használati érték egy új formájában feltűnjön. Az értékképzési folyamat vizsgálatánál azonban azt láttuk, hogy ha egy használati értéket célszerűen használnak el új használati érték termeléséhez, akkor az elhasznált használati érték előállításához szükséges munkaidő az új használati érték előállításához szükséges munkaidő egy részét alkotja, tehát olyan munkaidő, amelyet az elhasznált termelési eszközről átvisznek az új termékre. A munkás tehát nem azáltal tartja fenn az elhasznált termelési eszközök értékét, vagyis viszi őket át mint érték-alkotórészeket a termékre, hogy egyáltalában-való munkát tesz hozzájuk, hanem e hozzátett munkának különös hasznos jellege, sajátos termelő formája révén. A munka mint ilyen célszerű termelő tevékenység — fonás, szövés, kovácsolás — a termelési eszközöket a velük való puszta érintkezés révén felébreszti halottaikból, a munkafolyamat tényezőivé eleveníti őket és termekké egyesül velük.

Ha a munkás sajátos termelő munkája nem fonás volna, akkor a gyapotot nem változtatná át fonallá, tehát a gyapot és orsó értékét sem vinné át a fonalra. Ezzel szemben, ha ugyanaz a munkás megváltoztatja mesterségét és asztalossá lesz, akkor munkanapja révén továbbra is értéket tesz hozzá anyagához. Az értéket tehát munkájával teszi hozzá, nem azáltal, hogy munkája fonómunka vagy asztalosmunka, hanem azáltal, hogy elvont, társadalmi munka egyáltalában, s meghatározott értéknagyságot tesz hozzá, nem azért, mert munkájának különös hasznos tartalma van, hanem azért, mert munkája meghatározott ideig tart. A fonómunkás munkája tehát elvont általános tulajdonságában, mint emberi munkaerő kifejtése, új értéket tesz hozzá a gyapot és az orsó értékéhez, és konkrét, különös, hasznos tulajdonságában, mint fonófolyamat, átviszi e termelési eszközök értékét a termékre és ily módon fenntartja értéküket a termékben. Ezért van az, hogy munkájának eredménye egyazon időpontban kétoldalú.

A munka pusztán mennyiségi hozzá tevése új értéket tesz hozzá, a hozzátett munka minősége fenntartja a termelési eszközök régi értékét a termékben. Hogy egyazon munkának kétoldalú jellege folytán ilyen kétoldalú hatása van, az különböző jelenségekben kézzelfoghatóan megmutatkozik.

Tegyük fel, hogy valamely felfedezés képessé tenné a fonót arra, hogy 6 óra alatt annyi gyapotot fonjon meg, amennyit azelőtt 36 óra alatt font. Munkájának, mint célszerűen hasznos, termelő tevékenységnek, ereje meghatszorozódott. Terméke hatszor annyi, 6 helyett 36 font fonal. De a 36 font gyapot most csak annyi munkaidőt szív magába, amennyit azelőtt 6 font. A munkás a régi módszerhez képest hatodannyi új munkát, tehát a korábbi értéknek már csak a hatodrészét teszi hozzá minden egyes fonthoz. Másrészt most a gyapotból hatszor akkora érték van meg a termékben, a 36 font fonalban. A 6 fonóóra alatt a nyersanyagnak hatszor akkora értékét tartják fenn és viszik át a termékre, jóllehet ugyanannyi nyersanyaghoz csak hatodrésznyi új értéket tesznek hozzá. Ebből látjuk, milyen lényeges különbség van a munkának a között a tulajdonsága között, amelynek folytán ugyanazon oszthatatlan folyamat alatt értékeket fenntart és a között a tulajdonsága között, amelynek folytán értéket alkot. Minél több szükséges munkaidőt fordítanak a fonási művelet alatt ugyanarra a gyapotmennyiségre, annál nagyobb az új érték, amelyet a gyapothoz hozzátesznek, de minél több font gyapotot fonnak meg ugyanannyi munkaidő alatt, annál nagyobb a régi érték, amelyet a termékben fenntartanak.

Tegyük fel, fordítva, hogy a fonómunka termelékenysége változatlan marad, a fonónak tehát továbbra is ugyanannyi időre van szüksége, hogy 1 font gyapotot fonallá változtasson át. De változik magának a gyapotnak a csereértéke, 1 font gyapot ára hatszorosára emelkedik vagy hatodára esik. Mindkét esetben a fonó ugyanazon mennyiségű gyapothoz továbbra is ugyanannyi munkaidőt, tehát ugyanannyi értéket tesz hozzá, és mindkét esetben ugyanannyi idő alatt ugyanannyi fonalat termel. Mégis az érték, amelyet a gyapotról a fonalra, a termékre átvisz, az egyik esetben hatszor kisebb, a másik esetben hatszor nagyobb, mint azelőtt volt. Éppígy áll a dolog, ha a munkaeszközök drágulnak vagy olcsóbbodnak, de a munkafolyamatban állandóan ugyanazt a szolgálatot teljesítik.

Ha a fonási folyamat technikai feltételei változatlanok és ha termelési eszközeinek értékében sem következik be változás, akkor a fonó egyenlő munkaidő alatt továbbra is egyenlő mennyiségű nyersanyagot és gépi berendezést használ el, változatlan értékben. Akkor az az érték, amelyet a termékben fenntart, egyenes arányban áll azzal az új értékkel, amelyet hozzátesz. Két hét alatt kétszer annyi munkát tesz hozzá, tehát kétszer annyi értéket, mint egy hét alatt, és egyúttal kétszer annyi anyagot használ el, kétszer annyi értékben, és kétszer annyi gépi berendezést koptat el, kétszer annyi értékben, tehát két hét termékében kétszer annyi értéket tart fenn, mint egy hét termékében. Adott változatlan termelési feltételek mellett a munkás annál több értéket tart fenn, minél több értéket tesz hozzá, de nem azért tart fenn több értéket, mert több értéket tesz hozzá, hanem azért, mert ezt az értéket változatlan és saját munkájától független feltételek között teszi hozzá.

Viszonylagos értelemben mindenesetre azt is mondhatjuk, hogy a munkás mindig ugyanabban az arányban tart fenn régi értékeket, amelyben új értéket tesz hozzájuk. Akár 1 sh.-ről 2 sh.-re emelkedik a gyapot ára, akár 1 sh.-ről 6 pennyre esik, a munkás egy óra termékében mindig csak feleannyi gyapot-értéket tart fenn — bárhogyan változik is ez az érték —, mint két óra termékében. Továbbá, ha saját munkájának termelékenysége megváltozik, emelkedik vagy esik, akkor például egy munkaóra alatt több vagy kevesebb gyapotot fog megfonni, mint azelőtt, és ennek megfelelően egy munkaórájának termékében több vagy kevesebb gyapot-értéket fog fenntartani. Mindemellett két munkaóra alatt kétszer annyi értéket fog fenntartani, mint egy munkaóra alatt.

Az érték, az értékjelben való csupán jelképes megjelenítését nem tekintve, csakis valamely használati értékben, valamely dologban létezik. (Maga az ember, ha munkaerő puszta létezéseként tekintjük, természeti tárgy, dolog, bár élő, öntudatos dolog, maga a munka pedig ennek az erőnek dologi megnyilvánulása.) Ezért ha a használati érték veszendőbe megy, akkor az érték is veszendőbe megy. A termelési eszközök használati értékükkel nem vesztik el egyúttal értéküket, mert a munkafolyamat révén valójában csak azért vesztik el használati értékük eredeti alakját, hogy a termékben egy másik használati érték alakját nyerjék. De amilyen fontos az érték számára, hogy valamiféle használati értékben létezzék, olyan közömbös, ahogy az áruk átalakulása mutatja, hogy melyikben létezik. Ebből az következik, hogy a termelési eszköz értéke a munkafolyamatban csak annyiban megy át a termékre, amennyiben a termelési eszköz önálló használati értékével együtt csereértékét is elveszíti. Csak azt az értéket adja át a terméknek, amelyet mint termelési eszköz elveszít. A munkafolyamat tárgyi tényezői azonban e tekintetben különbözőképpen viselkednek.

A szén, amellyel a gépet fűtik, nyomtalanul eltűnik, ugyanígy az olaj, amellyel a kerék tengelyét kenik stb. A festék és más segédanyagok eltűnnek, de a termék tulajdonságaiban megmutatkoznak. A nyersanyag a termék szubsztanciáját alkotja, de megváltoztatta formáját. Nyersanyag és segédanyagok tehát elveszítik azt az önálló alakjukat, amellyel a munkafolyamatba mint használati értékek beléptek. Másképp áll a dolog a tulajdonképpeni munkaeszközökkel. Egy szerszám, egy gép, egy gyárépület, egy edény stb. csak addig szolgál a munkafolyamatban, ameddig eredeti alakját megőrzi és holnap megint ugyanabban a formában lép be a munkafolyamatba, amelyben tegnap belépett. Mint ahogyan életükben, a munkafolyamatban, ugyanúgy haláluk után is megőrzik a munkaeszközök a termékkel szemben önálló alakjukat. A gépek, szerszámok, munkaépületek stb. teteme még mindig különállóan létezik azoktól a termékektől, amelyeknek megalkotásában segédkeztek. Ha mármost egy ilyen munkaeszköz szolgálatának egész időszakát vesszük szemügyre, a műhelybe lépése napjától a lomtárba való száműzetése napjáig, azt látjuk, hogy használati értékét ez alatt az időszak alatt a munka teljesen elfogyasztotta s ezért csereértéke teljesen átment a termékre. Ha például egy fonógép tíz év alatt élte le az életét, akkor a tízéves munkafolyamat alatt teljes értéke átment a tízévi termékre. A munkaeszköz életideje tehát nagyobb vagy kisebb számú munkafolyamatot ölel fel, amelyeket vele újra meg újra megismételtek. És a munkaeszköz ugyanúgy jár, mint az ember. Minden ember naponta 24 órával közelebb kerül a halálhoz. De egyik emberen sem látszik meg pontosan, hogy hány nappal került már közelebb halálához. Ez azonban nem akadályozza meg az életbiztosító társaságokat abban, hogy az emberek átlagos élettartamából igen biztos, s ami még sokkal több, igen hasznot hajtó következtetéseket ne vonjanak le. Így van ez a munkaeszközzel is. Tapasztalatból tudjuk, hogy egy munkaeszköz, pl. egy bizonyos fajta gép, átlagosan mennyi ideig tart el. Tegyük fel, hogy használati értéke a munkafolyamatban csak 6 napig tart. Tehát minden munkanappal használati értékének átlag ¹/₆-át veszíti el és ennélfogva értékének ¹/₆-át adja át a napi terméknek. Ilyen módon számítják ki valamennyi munkaeszköz kopását, tehát pl. napi veszteségét használati értékben, és azt az értéket, amelyet a munkaeszköz ennek megfelelően naponta átad a terméknek.

Világosan kitűnik tehát, hogy a termelési eszköz a terméknek soha nem ad át több értéket, mint amennyit a munkafolyamatban saját használati értékének megsemmisülése által elveszít. Ha nem volna vesztenivaló értéke, vagyis ha nem volna maga is emberi munka terméke, akkor nem adna át értéket a terméknek. Akkor használati érték képzőjeként szolgálna, de nem csereérték képzőjeként. Így áll a dolog minden olyan termelési eszközzel, amely természettől, emberi közreműködés nélkül létezik, a földdel, a széllel, a vízzel, az ércérben levő vassal, az őserdő fájával stb.

Itt egy másik érdekes jelenséggel találkozunk. Tegyük fel, hogy egy gép például 1000 font sterlinget ér és 1000 nap alatt kopik el. Ez esetben magáról a gépről naponta értékének ¹/₁₀₀₀ része átmegy napi termékére. Ugyanakkor mindig az egész gép hat a munkafolyamatban, bár csökkenő életerővel. Kitűnik tehát, hogy a munkafolyamat egyik tényezője, egy termelési eszköz egészen belekerül a munkafolyamatba, de csak részben az értékesítési folyamatba. A munkafolyamat és az értékesítési folyamat közötti különbség itt tárgyi tényezőikben tükröződik, mert ugyanazon termelési folyamatban ugyanaz a termelési eszköz mint a munkafolyamat eleme egészében és mint az értékképzés eleme csak töredékenként számít.²¹*
²¹* Itt nem a munkaeszközök, gépek, épületek stb. javításáról van szó. A gép, amelyet javítanak, nem mint munkaeszköz, hanem mint munka anyaga funkcionál. Nem vele dolgoznak, hanem őt magát munkálják meg, hogy megfoldozzák használati értékét. A mi célunk szempontjából az ilyen javítási munkákat mindig úgy tekinthetjük, mint amelyek benne foglaltatnak a munkaeszköz termeléséhez szükséges munkában. A szövegben a kopásról van szó, amelyet semmilyen doktor nem tud gyógyítani és amely fokozatosan a halálhoz vezet, „a kopásnak arról a fajtájáról, amelyet nem lehet időről időre helyrehozni és amely például egy kést végül is olyan állapotba juttat, hogy a késműves azt mondja róla, nem érdemel egy új pengét”. A szövegben láttuk, hogy például egy gép minden egyes munkafolyamatba egészében, de az egyidejű értékesítési folyamatba csak töredékenként kerül bele. Eszerint ítélendő meg a következő fogalomösszecserélés: „Ricardo úr a mérnök harisnyakötőgépet készítő munkájának adagjáról beszél”, mint ami például egy pár harisnya értékében foglaltatik. „Ámde a teljes munka, amely minden egyes pár harisnyát megtermelt… magába zárja a mérnök egész munkáját, nem egy adagot; mert egy gép sok párat csinál, és egyik ilyen párat sem lehetett volna elkészíteni a gép bármely része nélkül.” („Observations on Certain Verbal Disputes in Political Economy, particularly relating to Value, and to Demand and Supply” [Megjegyzések néhány szóvitáról a politikai gazdaságtanban, különös tekintettel az értékre, valamint a keresletre és a kínálatra], London 1821, 54. old.) A szerzőnek, egy szerfelett önelégült „wiscacrc-nek” [főokosnak] zavarosságában, és ezért polémiájában csak annyiban van igaza, hogy sem Ricardo, sem előtte vagy utána egyetlen más közgazdász sem választotta szét pontosan a munka két oldalát, nemhogy még az értékképzésben való különböző szerepüket elemezte volna.*

Másrészt, fordítva, lehetséges, hogy egy termelési eszköz egészében belekerül az értékesítési folyamatba, bár a munkafolyamatba csak töredékenként kerül bele. Tegyük fel, hogy a gyapot megfonásánál naponta 115 fontból 15 font elhullik, nem fonal lesz belőle, hanem csak devil’s dust [gyapotpor]. Mindazonáltal, ha ez a 15 fontnyi hulladék normális, ha a gyapot átlagos feldolgozásától elválaszthatatlan, akkor ennek a 15 font gyapotnak — amely a fonalnak nem eleme — értéke éppúgy belekerül a fonal értékébe, mint annak a 100 fontnak az értéke, amely a fonal szubsztanciáját alkotja. Ahhoz, hogy 100 font fonal készülhessen, 15 font gyapot használati értékének el kell porzania. E gyapot megsemmisülése tehát a fonal egyik termelési feltétele. Éppen ezért átadja értékét a fonalnak. Ez érvényes a munkafolyamat minden exkrementumára, legalábbis annyiban, amennyiben ezek az exkrementumok nem alkotnak megint új termelési eszközöket és ezért új önálló használati értékeket. Manchester nagy gépgyáraiban például azt látjuk, hogy az óriási gépek által gyaluforgácsként lehántott és hegyekké tornyosuló vashulladék esténként a gyárból nagy kocsikon a vasöntödébe vándorol, hogy másnap tömör vasként megint visszakerüljön az öntödéből a gyárba.

A termelési eszközök csak annyiban visznek át értéket a termék új alakjára, amennyiben a munkafolyamat közben régi használati értékük alakjában veszítenek értékükből. A munkafolyamatban elszenvedhető értékveszteségük maximumát nyilvánvalóan az az eredeti értéknagyság korlátozza, amellyel a munkafolyamatba belépnek, vagyis a saját termelésükhöz szükséges munkaidő. A termelési eszközök ezért sohasem tehetnek hozzá több értéket a termékhez, mint amennyi értékük, függetlenül attól a munkafolyamattól, amelyet szolgálnak, van. Bármilyen hasznos is egy munkaanyag, egy gép, egy termelési eszköz: ha 150 £-be, mondjuk 500 munkanapba kerül, akkor az össztermékhez, amelynek képzésére szolgál, sohasem tesz hozzá többet 150 £-nél. Értékét nem az a munkafolyamat határozza meg, amelybe termelési eszközként belekerül, hanem az a munkafolyamat, amelyből termékként kikerül. A munkafolyamatban csak mint használati érték, mint hasznos tulajdonságokkal rendelkező dolog szolgál, és ezért semmiféle értéket nem adna át a terméknek, ha már a folyamatba való belépése előtt nem lett volna értéke.²²*
²²* Fogalmat alkothatunk tehát az unalmas J. B. Say ízetlenségéről, aki az értéktöbbletet (kamatot, profitot, járadékot) azokból a „service productifekből” [produktív szolgálatokból] akarja levezetni, amelyeket a termelési eszközök, a föld, a szerszámok, a bőr stb. használati értékük révén a termelési folyamatban teljesítenek. Wilhelm Roscher úr, aki nem szalajtja el egykönnyen az alkalmat, hogy takaros apologetikus ötleteket szép rendben regisztráljon, így kiált fel: „J. B. Say, „Traité”, I. köt. 4. fej., nagyon helyesen jegyzi meg: az érték, amelyet egy olajütő az összes költségek levonása után előállít, mégiscsak valami új, ami lényegesen különbözik a munkától, mely magát az olajütőt létrehozta.” („Die Grundlagen der Nationalökonomie”, III. kiad., 1858, 82. old., jegyzet.) Nagyon helyes! Az „olaj”, amelyet az olajütő előállít, nagyon különböző valami attól a munkától, amelybe az olajütő építése kerül. „Értéken” pedig Roscher úr olyasféle dolgot ért, mint az „olaj”, mivel az „olajnak” értéke van, „a természetben” azonban készen található kőolaj, ha viszonylag nem is „nagyon sok”, és bizonyára erre céloz a másik megjegyzése: „csereértéket ez” (a természet!) „jóformán egyáltalában nem állít elő!” [79. old.] A roscheri természet úgy van a csereértékkel, mint a balga szűz a gyermekével, aki csak „egészen kicsi volt”. Ugyanez a „tudós” („savant sérieux”) a fenti alkalommal megjegyzi még: „Ricardo iskolája a tőkét is a munka fogalma alá szokta besorolni, mint »felhalmozott munkát«. Ez ügyetlenség” (!), „mert” (!) „hiszen” (!) „a tőkebirtokos” (!) „mégiscsak” (!) „többet” (!) „tett, mint annak a” (minek a?) „puszta” (?!) „előállítását” (?) „és” (??) „fenntartását: azt, hogy éppenséggel” (?!?) „megtartóztatta önmagát az élvezettől, és ennek fejében pl.” (!!!) „kamatot kíván.” (I. m. [82. old.]) Milyen „ügyes”! a politikai gazdaságtannak ez az „anatómiai-fiziológiai módszere”, amely a puszta „kivonásból” hiszen mégis éppenséggel „értéket” fejleszt ki.*

Miközben a termelő munka a termelési eszközöket új termék alkotóelemeivé változtatja, értékük lélekvándorláson megy át. Az elfogyasztott testből az újonnan formált testbe költözik. De ez a lélekvándorlás mintegy a valóságos munka háta mögött megy végbe. A munkás nem tehet semmihez új munkát, tehát nem alkothat új értéket anélkül, hogy régi értékeket fenn ne tartson, mert munkáját mindig meghatározott hasznos formában kell hozzátennie, hasznos formában pedig nem teheti hozzá anélkül, hogy termékeket új termék termelési eszközeivé ne tegyen és ezáltal értéküket az új termékre át ne vigye. A ténykedő munkaerőnek, az eleven munkának tehát természeti adománya, hogy miközben értéket tesz hozzá, értéket tart fenn, olyan természeti adomány amely a munkásnak semmibe sem kerül, de a tőkésnek sokat hoz, fenntartja a meglevő tőkeértéket.^22a** Amíg jól megy az üzlet, addig a tőkés túlságosan belemerül a többletcsinálásba, semhogy a munkának ezt az ingyen adományát észrevenné. A munkafolyamat erőszakos megszakításai, a válságok, érzékenyen figyelmeztetik rá.²³*
^22a* „A gazdálkodó szakmájának valamennyi szerszáma közül az ember munkája … az, amelyre tőkéjének visszafizetődése szempontjából a leginkább rá van utalva. A másik kettő — az igásállat-állomány és a … szekerek, ekék, ásók és így tovább — mit sem ér az elsőnek bizonyos adagja nélkül.” (Edmund Burke: „Thoughts and Detaiis on Scarcity, originally presented to the Rt. Hon. W. Pitt in the Month of November 1795” [Gondolatok és részletek a szűkösségről, eredetileg a tiszteletreméltó W. Pittnek bemutatva 1795. november havában], London 1800, 10. old.)*
²³* A „Times” 1862. november 26-i számában egy gyáros, akinek fonodája 800 munkást foglalkoztat és hetenként átlagosan 150 bála kelet-indiai vagy körülbelül 130 bála amerikai gyapotot fogyaszt el, a gyár szüneteltetésének évi költségeiről siránkozik a közönségnek. Ezeket 6000 £-re becsüli. Található ezek között az improduktív költségek között sok olyan tétel, amelyekkel e helyütt semmi dolgunk nincs, mint földjáradék, adók, biztosítási díjak, az éves szerződésű munkások, manager [igazgató], könyvelő, mérnök stb. fizetése. Ezután azonban felszámít 150 £ ára szenet, hogy a gyárat időről időre befűtsék és a gőzgépet időnként megindítsák, azonkívül azoknak a munkásoknak a bérét, akik alkalmi munkával a gépi berendezést üzemképes állapotban tartják. Végül felszámít 1200 £-et a gépi berendezés romlása fejében, mert „az időjárás, valamint az enyészet természeti elve nem függeszti fel működését azért, mert a gőzgép nem forog”. A gyáros nyomatékosan kijelenti, hogy ezt az összeget azért becsüli ilyen alacsonyan, 1200 £-re, mert a gépi berendezés már igen elhasznált.*

Ami a termelési eszközökből egyáltalán elfogyasztódik, az a használati értékük, amelynek elfogyasztása révén alkot a munka termékeket. Az értékük valójában nem fogyasztódik el²⁴*, tehát nem is lehet újratermelni.
²⁴* „Termelő fogyasztás: amikor valamely áru elfogyasztása a termelési folyamat része… Ilyen esetekben nincs értékfogyasztás.” (S. P. Newman, i. m. 296. old.)*

Ez az érték fennmarad, de nem azért, mert vele magával a munkafolyamatban valamilyen művelet megy végbe, hanem azért, mert az a használati érték, amelyben az érték eredetileg létezik, eltűnik ugyan, de csak egy másik használati értékben tűnik el. A termelési eszközök értéke ezért újra megjelenik a termék értékében, de, pontosan szólva, nem termelődik újra. Az, amit termelnek, az új használati érték, amelyben a régi csereérték újramegjelenik.²⁵*
²⁵* Egy észak-amerikai kézikönyvben, amely talán húsz kiadást ért meg, ezt olvassuk: „Mindegy, hogy a tőke milyen formában jelenik meg újra.” Miután bőbeszédűen felsorolja a termelés mindazon lehetséges tartozékait, amelyeknek értéke a termékben újra megjelenik, végül is kijelenti: „A táplálék, a ruházat és a hajlék különféle fajtái, amelyek az emberi lény létezéséhez és kényelméhez szükségesek, szintén megváltoznak. Időről időre elfogyasztják őket, s értékük újramegjelenik abban az új erőben, amelyet az ember testének és szellemének adtak, új tőkét alkotva, amelyet a termelés munkájában ismét felhasználnak.” (F: Wayland: „The Elements of Political Economy”, 31—32. old.) A többi csodabogárról nem beszélve, nem a kenyér ára az például, ami a megújult erőben újramegjelenik, hanem a kenyér vérképző szubsztanciái. Az erő értékében ezzel szemben nem a létfenntartási eszközök jelennek meg újra, hanem azok értéke. Ugyanazok a létfenntartási eszközök, ha csak feleannyiba kerülnek, akkor is éppen annyi izmot, csontot stb., egyszóval ugyanannyi erőt termelnek, de nem ugyanolyan értékű erőt. Az „értéknek” ez a felcserélése „erővel” és az egész farizeus meghatározatlanság azt a persze hiábavaló kísérletet takargatja, hogy előlegezett értékek puszta újramegjelenését értéktöbbletté mesterkedjék.*

Másképp áll a dolog a munkafolyamat szubjektív tényezőjével, a ténykedő munkaerővel. Miközben a munka, célszerű formája révén, a termelési eszközök értékét a termékre átviszi és fenntartja, mozgásának minden mozzanata pótlólagos értéket, új értéket képez. Tegyük fel, hogy a termelési folyamat megszakad azon a ponton, amikor a munkás megtermelte saját munkaereje értékének egyenértékét, például 6 órai munkával 3 sh.-nyi értéket tett hozzá. Ez az érték a termék értékének többlete a termelési eszközök értékének köszönhető alkotórészek felett. Ez az egyetlen eredeti érték, amely e folyamaton belül keletkezett, a termék egyetlen olyan értékrésze, amelyet maga a folyamat termelt. Igaz, hogy csak pótolja azt a pénzt, amelyet a tőkés a munkaerő megvételénél előlegezett, maga a munkás pedig létfenntartási eszközökre elköltött. Az elköltött 3. sh.-re vonatkoztatva a 3. sh.-nyi új érték csak mint újratermelés jelenik meg. De ezt valóban újratermelik, nemcsak látszólag, mint a termelési eszközök értékét. Egyik értéknek a másikkal való pótlását itt új érték teremtése közvetíti.

Már tudjuk azonban, hogy a munkafolyamat tovább tart annál a pontnál, amikor a munkaerő értékének puszta egyenértékét újratermelték és hozzátették a munkatárgyhoz. Az erre elegendő 6 óra helyett a folyamat például 12 órán át tart. A munkaerő ténykedése tehát nemcsak saját értékét termeli újra, hanem többletértéket is termel. Ez az értéktöbblet az a többlet, amellyel a termék értéke meghaladja az elfogyasztott termékképzőknek, vagyis a termelési eszközöknek és a munkaerőnek az értékét.

Amikor azokat a különböző szerepeket ábrázoltuk, amelyeket a munkafolyamat különböző tényezői a termék értékének képzésében játszanak, valójában a tőke különböző alkotórészeinek saját értékesítési folyamatában betöltött funkcióit jellemeztük. Az a többlet, amellyel a termék összértéke meghaladja alkotóelemeinek értékösszegét, az értékesült tőkének a többlete az eredetileg előlegezett tőkeérték felett. Termelési eszközök az egyik oldalon, munkaerő a másikon — ezek csak a különböző létezési formák, amelyeket az eredeti tőkeérték magára öltött, amikor pénzformáját levetette és átváltozott a munkafolyamat tényezőivé.

A tőkének az a része tehát, amely termelési eszközökké, azaz nyersanyaggá, segédanyagokká és munkaeszközökké alakul át, nem változtatja értékének nagyságát a termelési folyamatban. Ezért állandó tőkerésznek vagy rövidebben állandó tőkének nevezem.

A tőkének munkaerővé átalakult része viszont megváltoztatja értékét a termelési folyamatban. Újratermeli saját egyenértékét és azonfelül termel egy többletet, értéktöbbletet, amely maga változhat, nagyobb vagy kisebb lehet. A tőkének ez a része állandó nagyságból folyton átalakul változóvá. Ezért változó tőkerésznek vagy rövidebben változó tőkének nevezem. Ugyanazok a tőkealkotórészek, amelyek a munkafolyamat álláspontjáról mint objektív és szubjektív tényezők, mint termelési eszközök és munkaerő különböznek, az értékesítési folyamat álláspontjáról mint állandó tőke és változó tőke különböznek.

Az állandó tőke fogalma semmiképpen nem zárja ki alkotórészeinek értékforradalmát. Tegyük fel, hogy a gyapot fontja ma 6 d.-be kerül és holnap, rossz gyapottermés következtében, 1 sh.-re emelkedik. A régi gyapotot, amelynek feldolgozását folytatják, 6 d. értékért vásárolták, most pedig 1 sh. értékrészt ad hozzá a termék értékéhez. És az a gyapot, amelyet már megfontak, amely fonalként talán már forgalomban van a piacon, szintén eredeti értékének kétszeresét adja hozzá a termék értékéhez. Látjuk viszont, hogy ezek az értékváltozások függetlenek a gyapotnak magában a fonás folyamatában történő értékesítésétől. Ha a régi gyapot még nem került volna be a munkafolyamatba, akkor most 6 d. helyett 1 sh.-ért újra el lehetne adni. Fordítva: minél kevesebb munkafolyamaton haladt még keresztül, annál biztosabb ez az eredmény. Ezért a spekulációnak törvénye, hogy ilyen értékforradalmak idején a legkevésbé feldolgozott formájú nyersanyagra kell spekulálni, tehát inkább fonalra, mint szövetre, és inkább magára a gyapotra, mint a fonalra. Az értékváltozás itt abban a folyamatban keletkezik, amely a gyapotot termeli, nem pedig abban a folyamatban, amelyben a gyapot mint termelési eszköz és ezért mint állandó tőke funkcionál. Egy áru értékét a benne foglalt munka mennyisége határozza meg ugyan, de maga ez a mennyiség társadalmilag meghatározott. Ha az áru termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő megváltozott — s ugyanaz a gyapotmennyiség például kedvezőtlen termés esetén nagyobb munkamennyiséget testesít meg, mint kedvező termés esetén —, akkor ez visszahat a régi árura, amely mindig csak fajtájának egyedi példányaként jön számításba²⁶*, és amelynek értékét mindig a társadalmilag szükséges, tehát mindig a fennálló társadalmi feltételek között szükséges munka méri.
²⁶* „Az összes azonos fajtájú termékek tulajdonképpen csak egy tömeget alkotnak, melynek ára általánosságban és különös körülményekre való tekintet nélkül határozódik meg.” (Le Trosne: „De l’intérét social”, 893. old.)*

Mint ahogyan megváltozhat a nyersanyag értéke, megváltozhat a már a termelési folyamatban szolgáló munkaeszközök, a gépi berendezés stb. értéke, tehát az az értékrész is, amelyet e munkaeszközök a terméknek átadnak. Ha pl. egy új találmány következtében ugyanazt a fajta gépi berendezést kevesebb munka ráfordításával lehet újratermelni, akkor a régi gépi berendezés többé-kevésbé elértéktelenedik és ezért a termékre is arányosan kevesebb értéket visz át. Az értékváltozás azonban itt is azon a termelési folyamaton kívül keletkezik, amelyben a gép termelési eszközként funkcionál. E folyamatban a gép sohasem ad át több értéket, mint amennyivel a folyamattól függetlenül rendelkezik.

Mint ahogyan a termelési eszközök értékében bekövetkezett változás — ha visszahat is a folyamatba már belépett termelési eszközökre — állandó tőke jellegüket nem változtatja meg, éppúgy az állandó és változó tőke arányában beállt változás sem érinti funkcionális különbségüket. A munkafolyamat technikai feltételei például átalakulhatnak úgy, hogy ott, ahol azelőtt tíz munkás tíz csekély értékű szerszámmal aránylag kis tömegű nyersanyagot dolgozott fel, most egy munkás egy drága géppel százszor annyi nyersanyagot dolgoz fel. Ebben az esetben az állandó tőke, vagyis az alkalmazott termelési eszközök értékének tömege nagyon megnőne és a tőke változó, munkaerőre előlegezett része nagyon csökkenne. Ez a változás azonban csak az állandó és változó tőke nagyságviszonyát módosítja, vagyis azt az arányt, amelyben az össztőke állandó és változó alkotórészekre esik szét, ellenben nem érinti a különbséget az állandó és változó tőke között.

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!