Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – Véres törvényhozás
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

3. Véres törvényhozás a kisajátítottak ellen a XV. század végétől.
Törvények a munkabér leszorítására
A hűbéri kíséretek feloszlatása folytán és a lökésszerűen végrehajtott erőszakos földkisajátítás következtében elkergetetteket, ezt a szabad prédául szolgáló proletariátust a keletkező manufaktúra képtelen volt ugyanolyan gyorsan felszívni, mint ahogyan az létrejött. Másrészt azok, akiket életük megszokott pályájáról hirtelenül letaszítottak, nem szokhattak bele ugyanilyen hirtelenül az új állapot követelte fegyelembe. Tömegesen lettek koldusokká, rablókká, csavargókká, részben hajlamból, a legtöbb esetben a körülmények kényszerítő ereje folytán. Ezért a XV. század végén és az egész XVI. század folyamán egész Nyugat-Európában véres törvényeket hoznak a csavargás ellen. A mai munkásosztály apáit mindenekelőtt megfenyítették azért, amit reájuk kényszerítettek, azért, mert csavargókká és pauperokká váltak. A törvényhozás „önkéntes” bűnözőkként kezelte őket és feltételezte, hogy jó szándékuktól függ, hogy tovább dolgozzanak a már nem létező régi viszonyok között.

Angliában ez a törvényhozás VII. Henrik alatt kezdődött.

VIII. Henrik, 1530: Az öreg és munkaképtelen koldusok koldulási engedélyt kapnak. Ezzel szemben az erőteljes csavargóknak korbács és börtön jár. Szekér végéhez kell őket kötni és addig korbácsolni, amíg vér nem ömlik testükről, majd meg kell őket esketni arra, hogy visszatérnek szülőhelyükre vagy oda, ahol a legutóbbi három évben laktak, és „munkához látnak” (to put himself to labour). Milyen kegyetlen gúny! A VIII. Henrik uralkodásának 27. évéből való törvény megismétli az előbbi statútumot, de új pótlásokkal szigorítja. Csavargáson való másodszori tettenérés esetén a korbácsolást meg kell ismételni és a bűnös fél fülét le kell vágni, harmadszori visszaesésnél pedig mint megátalkodott bűnözőt és a köz ellenségét ki kell végezni.

VI. Edward: Az uralkodásának 1. évéből, 1547-ből származó egyik statútum elrendeli, hogy ha valaki vonakodik dolgozni, mint rabszolgát ítéljék oda annak a személynek, aki naplopásért feljelentette. A gazda kenyérrel és vízzel, híg levessel és olyan húshulladékkal táplálja rabszolgáját, amilyet megfelelőnek tart. Joga van ahhoz, hogy korbácsolással és megláncolással bármilyen undorító munkára kényszerítse őt. Ha a rabszolga 14 napra eltávozik, akkor életfogytiglani rabszolgaságra ítélik és homlokán vagy arcán S betűvel¹⁴⁹ megbélyegzik; ha harmadszor is megszökik, mint hazaárulót kivégzik. Gazdája eladhatja, örökségül hagyhatja, mint rabszolgát bérbe adhatja, éppúgy, mint más ingó jószágot és állatot. Ha a rabszolgák valamit elkövetnek uruk ellen, akkor ugyancsak ki kell őket végezni. A békebíráknak feljelentésre nyomozniok kell utánuk. Ha kiderül, hogy egy csavargó 3 napon át lődörgött, akkor születési helyére kell vinni, mellére izzó vassal V jelet¹⁵⁰ sütni, és megláncolva utcai vagy más szolgálatokra alkalmazni. Ha a csavargó hamis születési helyet ad meg, büntetésül életfogytiglani rabszolgája legyen ennek a helységnek, lakóinak vagy testületének, és S betűvel bélyegeztessék meg. Minden személynek jogában áll, hogy a csavargó gyermekeit elvegye tőle, és a fiúkat 24 éves korig, a leányokat 20 éves korig mint tanoncokat magánál tartsa. Ha elszöknek, akkor eddig az életkorukig a mester rabszolgái legyenek, aki őket megláncolhatja, korbácsolhatja stb., tetszése szerint. Minden mester vasgyűrűt tehet rabszolgájának nyakára, karjára vagy lábára, hogy jobban felismerje és biztosabb legyen felőle.²²¹* E statútum utolsó része arról gondoskodik, hogy bizonyos szegényeket azok a helységek vagy egyének foglalkoztassanak, akik hajlandók nekik enni és inni adni és munkát találni. Effajta egyházközségi rabszolgák roundsman (körbejáró) néven Angliában még a XIX. században is sokáig előfordultak.

Erzsébet, 1572: Engedély nélküli és 14 éven felüli koldusokat keményen meg kell korbácsolni és a bal fülcimpájukon meg kell bélyegezni, feltéve, hogy senki nem akarja őket 2 évre szolgálatába fogadni; a visszaesőket, ha 18 éven felüliek, ki kell végezni, feltéve, hogy senki nem akarja őket 2 évre szolgálatába fogadni; a harmadszor visszaesőket azonban könyörület nélkül ki kell végezni mint hazaárulókat. Hasonló statútum az Erzsébet uralkodásának 18. évében hozott 13. törvény és az 1597-es.^221a*
²²¹* Az „Essay on Trade etc.” szerzője, 1770-ben megjegyzi: „VI. Edward uralkodása alatt az angolok úgy látszik valóban teljes komolysággal a manufaktúrák bátorítására és a szegények foglalkoztatására adták a fejüket. Ezt látjuk egy figyelemreméltó statútumból, amelyben az olvasható, hogy minden csavargót meg kell bélyegezni” stb. (I. m. 5. old.)*
^221a* Thomas Morus mondja „Utopiá”-jában [41—42. old.]: „Így történik, hogy egy mohó és telhetetlen habzsoló, szülőföldjének igazi csapása, több ezer acre földet szedhet össze, azt körülcövekelheti vagy sövénnyel bekerítheti, vagy tulajdonosait erőszakkal és méltánytalansággal annyira gyötörheti, hogy ezek kénytelenek mindent eladni. Akár az egyik, akár a másik eszköz folytán, akarva, nem akarva, kénytelenek odébbállni a szegény, együgyű, nyomorult lelkek! Férfiak, nők, férjek, feleségek, apátlan árvák, özvegyek, jajgató anyák csecsemőjükkel és az egész háztartás, mely szegényes, de nagy létszámú, mivel a földműveléshez sok kézre volt szükség. Elvonszolják magukat, mondom, az ismert és megszokott otthonból, anélkül hogy helyet találnának, ahol fejüket lehajthatják; háztartási eszközeiknek eladása, habár nem nagy értékűek, más körülmények között bizonyos bevételt jelentene; de mivel hirtelen dobták ki őket, potom áron kell eladniok. S ha már ide-oda kóboroltak, amíg csak az utolsó fillérük is el nem fogyott, mi mást tehetnének, mint hogy lopnak, és aztán, istenemre, jog szerint fölakasztják őket vagy pedig koldulni mennek. És akkor is börtönbe vetik őket mint csavargókat, mert kóborolnak és nem dolgoznak; őket, akiket senki sem akar munkába állítani, ha mégoly buzgón ajánlkoznak is.” E szegény földönfutók közül, akikről Thomas Morus azt mondja, hogy rákényszerítették őket a lopásra, „72 000 nagy és kis tolvajt végeztek ki VIII. Henrik uralkodása alatt”. (Holinshed: „Description of England”, I. köt. 186. old.) Erzsébet idejében „a csavargókat sorozatosan akasztották fel; általában nem múlt el év, hogy az egyik vagy másik helyen 300 vagy 400 a bitóra ne került volna”. (Strype: „Annals of the Reformation and Establishment of Religion, and other Various Occurrences in the Church of England during Queen Elisabeth’s Happy Reign” [Évkönyvek a reformációról és a vallás megalapításáról és az Anglia egyházában Erzsébet királynő boldog uralkodása idején történt más különféle eseményekről], II. kiad., 1725, II. köt.) Ugyanezen Strype szerint Somersetshire-ban egyetlen év alatt 40 személyt kivégeztek, 35-öt megbélyegeztek, 37-et megkorbácsoltak és 183 „megátlakodott gazfickót” szabadon bocsátottak. Mindazonáltal, mondja Strype, „a vádlottaknak ez a nagy száma a békebírák hanyagsága és a nép ostoba részvéte miatt a főbenjáró bűnöknek még ¹/₅-ét sem öleli fel”. Ehhez még hozzáfűzi: „Anglia többi grófságában sem volt jobb a helyzet, mint Somersetshire-ban, sőt sok helyen még rosszabb volt.”*

I. Jakab: Aki ide-oda vándorol és koldul, azt csavargónak nyilvánítják. A petty session-ek¹⁵¹ békebíráit felhatalmazzák arra, hogy az ilyeneket nyilvánosan korbácsoltassák meg és első tettenérés esetén 6 hónapra, a másodiknál 2 évre börtönözzék be. A börtönben annyiszor és annyira kell megkorbácsolni őket, ahogyan azt a békebírák helyesnek találják … A javíthatatlan és veszedelmes csavargókat meg kell bélyegezni bal vállukon R betűvel¹⁵², és kényszermunkára kell fogni; ha pedig újból kolduláson érik, könyörtelenül ki kell végezni őket. Ezeket a rendelkezéseket, amelyek a XVIII. század elejéig érvényben voltak, csak az Anna királynő uralkodásának 12. évéből való 23. törvény törölte el.

Hasonló törvények voltak Franciaországban, ahol a XVII. század közepén Párizsban egy csavargókirályság (royaume des truands) létesült. XVI. Lajos uralkodásának kezdetén (1777. július 13-i rendelet) még minden 16 és 60 év közötti épkézláb embert, akinek nem voltak létfenntartási eszközei és nem volt foglalkozása, a gályákra küldtek. Hasonlóképpen intézkedik Németalföldre vonatkozóan V. Károly 1537 októberében kiadott statútuma, Hollandia államainak és városainak 1614. március 19-i első ediktuma, az Egyesült Tartományok 1649. június 25-i rendelete stb.

Így a földjétől erőszakkal megfosztott, elűzött és csavargóvá tett falusi népességet groteszkül terrorista törvényekkel belekorbácsolták, -bélyegezték és -kínozták abba a fegyelembe, amelyet a bérmunka rendszere megkövetel.

Nem elég, hogy az egyik pólusra kerülnek a munka feltételei mint tőke és a másikra az emberek, akiknek nincs egyéb eladnivalójuk, csak a munkaerejük. Az sem elég, ha arra kényszerítik őket, hogy önként eladják magukat. A tőkés termelés előrehaladásával kifejlődik egy olyan munkásosztály, amely nevelés, hagyomány, szokás alapján ennek a termelési módnak a követelményeit magától értetődő természeti törvényeknek ismeri el. A kifejlődött tőkés termelési folyamat szervezete minden ellenállást megtör, a viszonylagos túlnépesség állandó termelése a munka kínálatának és keresletének törvényét és ezért a munkabért olyan határok közt tartja, amelyek a tőke értékesítési szükségleteinek megfelelnek, és a gazdasági viszonyok néma kényszere megpecsételi a tőkés uralmát a munkás felett. Gazdaságon kívüli, közvetlen erőszakot még mindig alkalmaznak ugyan, de csak kivételképpen. Amikor a dolgok a szokásos mederben folynak, a munkást rá lehet bízni „a termelés természeti törvényeire”, azaz a tőkétől való függőségére, amely magukból a termelés feltételeiből ered, és amelyet e feltételek biztosítanak és tesznek örökössé. Másképp van ez a tőkés termelés történelmi keletkezésénél. A feltörekvő burzsoáziának szüksége van az államhatalomra, és felhasználja arra, hogy a munkabért „szabályozza”, azaz a többletcsinálásnak megfelelő korlátok közé szorítsa, hogy a munkanapot meghosszabbítsa, magát a munkást pedig normális fokú függőségben tartsa. Ez egyik lényeges mozzanata az úgynevezett eredeti felhalmozásnak.

A bérmunkások osztálya, amely a XIV. század második felében jött létre, akkoriban és a következő évszázadban a népességnek csupán nagyon csekély részét alkotta, és a falun az önálló parasztgazdaság, a városban a céhszervezet révén igen védett helyzetben volt. Falun és városban a munkáltató és a munkás társadalmilag közel állottak egymáshoz. A munka a tőkének csak formailag volt alárendelve, azaz maga a termelési mód még nem volt sajátosan tőkés jellegű. A tőke változó eleme nagy túlsúlyban volt az állandó felett. Ezért a bérmunka iránti kereslet a tőke felhalmozásával gyorsan nőtt, míg a bérmunka kínálata csak lassan követte ezt. A nemzeti terméknek egy nagy része, amelyet később a tőke felhalmozási alapjává változtattak át, akkoriban még a munkás fogyasztási alapjába került.

A bérmunkára vonatkozó törvényhozást, amely már eleve a munkás kizsákmányolására irányult és vele szemben később is mindig ellenséges²²²*, Angliában III. Edward 1349. évi Statute of Labourers-je nyitja meg. Ennek megfelel Franciaországban a János király nevében kibocsátott 1350. évi rendelet. Az angol és a francia törvényhozás párhuzamosan halad és tartalmilag azonos. Amennyiben a munkásstatútumok a munkanap meghosszabbításának kierőszakolására törekszenek, nem térek rájuk vissza, minthogy ezt a kérdést korábban (8. fejezet, 5.) már tárgyaltuk.

A Statute of Labourers-t az alsóház sürgető panaszára bocsátották ki. „Régebben”, mondja naivul egy tory, „a szegények olyan magas munkabért követeltek, hogy ezzel fenyegették az ipart és a gazdagságot. Most olyan alacsony a bérük, hogy ez ugyancsak fenyegeti az ipart és a gazdagságot, de másképp, és talán veszélyesebben, mint akkoriban.”²²³* Törvényesen megszabták a béreket város és falu számára, mind a darabbéreket, mind a napszámot. A falusi munkások egy évre, a városiak „nyílt piacon” szerződjenek el. Börtön- büntetés terhe alatt tilos a statútumban megszabottnál magasabb bért fizetni, de a magasabb bér elfogadását szigorúbban büntetik, mint kifizetését. Így Erzsébet tanoncstatútumának 18. és 19. szakasza is tíznapi börtönnel bünteti még azt, aki magasabb bért fizet, ezzel szemben huszonegy napi börtönnel azt, aki elfogadja. Egy 1360. évi statútum megszigorította a büntetéseket, sőt felhatalmazta a mestert, testi kényszerrel szorítsa rá a munkásokat arra, hogy a törvényes bérért dolgozzanak. Mindazokat a szövetkezéseket, szerződéseket, esküket stb., amelyekkel a kőművesek és ácsok kölcsönösen megkötötték egymást, semmisnek nyilvánítják.
²²²* Valahányszor a törvényhozás megkísérli, hogy a munkáltatók és munkásaik közti nézeteltéréseket szabályozza, tanácsadói mindig a munkáltatók” — mondja A. Smith. „A törvények szelleme a tulajdon” — mondja Linguet.*
²²³* „Sophisms of Free Trade. By a Barrister” [A szabadkereskedelem szofizmái. Megvizsgálta Egy jogász], London 1850, 206. old. Kajánul hozzáteszi: „Mindig készek voltunk, hogy a munkáltató javára közbelépjünk. A munkavállaló javára nem történhet semmi?”*

A munkások egyesülését a XIV. századtól egészen 1825-ig, az egyesülések elleni törvények eltörléséig, súlyos bűntettnek minősítik. Az 1349. évi munkásstatútumnak és utódainak szelleme fényesen kiviláglik abból, hogy a munkabér maximumát államilag megszabják, minimumát azonban a világért sem.

A XVI. században, mint ismeretes, a munkások helyzete erősen rosszabbodott. A pénzbér emelkedett, de nem arányosan a pénz elértéktelenedésével és az áruárak ennek megfelelő emelkedésével. A bér tehát valójában csökkent. Mindazonáltal a bérek leszorítását célzó törvények továbbra is érvényben maradtak, és továbbra is folyt a fülcsonkítása és megbélyegzése azoknak, „akiket senki nem akart szolgálatába fogadni”. Az Erzsébet uralkodásának 5. esztendejéből való 3. törvény, a tanoncstatútum, felhatalmazta a békebírákat arra, hogy bizonyos béreket megszabjanak és ezeket az évszakoknak és az áruáraknak megfelelően módosítsák. I. Jakab ezt a munkaszabályzatot kiterjesztette a szövőkre, fonókra és minden lehetséges egyéb munkáskategóriára is²²⁴*, II. György pedig a munkások egyesülése elleni törvényeket terjesztette ki valamennyi manufaktúrára.
²²⁴* Az I. Jakab uralkodásának 2. esztendejéből való 6. statútum egyik záradékából kitűnik, hogy bizonyos posztókészítők jogot formáltak arra, hogy hivatalosan megszabják, mint békebírák, saját műhelyükben a béreket. — Németországban, nevezetesen a harmincéves háború után, gyakoriak voltak a munkabér leszorítását célzó statútumok. „A földesurak számára igen kellemetlen volt a cselédek és munkások hiánya az elnéptelenedett földön. Minden falusinak megtiltották, hogy legényembereknek vagy hajadonoknak kamrát adjanak bérbe; minden ilyen lakót fel kellett jelenteni a hatóságnak és börtönbe kellett dugni, ha nem akart cseléd lenni, még akkor is, ha egyéb tevékenységből tartotta el magát, a parasztoknak napszámért vetett vagy éppen pénzzel és gabonával kereskedett. (»Kaiserliche Privilegien und Sanctiones für Schlesien«, I. 125.) Egy egész évszázadon át a fejedelmi rendeletek újra meg újra keserűen panaszkodnak a gonosz és arcátlan csőcselékről, amely nem akar beletörődni a kemény feltételekbe, nem elégszik meg a törvényes bérrel; az egyes földesúrnak megtiltják, hogy többet adjon, mint amennyit a tartomány díjszabásban megállapított. És mégis a szolgálati feltételek a háború után egy ideig még jobbak, mint 100 évvel később; 1652-ben Sziléziában a cselédség még hetenként kétszer kapott húst, s a mi évszázadunkban ugyanott voltak olyan körzetek, ahol már csak évente háromszor kapott. A napszámbér is magasabb volt a háború után, mint a következő évszázadban.” (G. Freytag: „Neue Bilder aus dem Leben des deutschen Volkes” [Új képek a német nép életéből], Lipcse 1862, 35—36. old.)*

A tulajdonképpeni manufaktúra-időszakban a tőkés termelési mód eléggé megerősödött ahhoz, hogy a munkabér törvényes szabályozását megvalósíthatatlanná és egyúttal feleslegessé tegye, de szükség esetére nem akarták nélkülözni a régi fegyvertár fegyvereit. AII. György uralkodásának 8. évéből való törvény még megtiltotta, hogy London és környéke szabólegényei 2 shilling 7 ½ penny napibérnél többet kapjanak, kivéve az általános gyász eseteit; a III. György uralkodásának 13. esztendejéből való 68. törvény a selyemszövők munkabérének szabályozását még a békebírák hatáskörébe utalta; 1796-ban még a felsőbb bíróságok két ítélete kellett annak eldöntéséhez, vajon a munkabérre vonatkozó békebírói határozatok a nem-mezőgazdasági munkásokra is érvényesek-e; 1799-ben egy parlamenti törvény még megerősítette, hogy a skóciai bányamunkások bérét Erzsébetnek egy statútuma és két, 1661-ből és 1671-ből származó skót törvény szabályozza. Hogy a viszonyok mennyire megváltoztak közben, azt bizonyította egy az angol alsóházban hallatlan eset. Itt, ahol már több mint 400 év óta arról a maximumról gyártottak törvényeket, amelyet a munkabérnek semmiképpen nem szabad túllépnie, 1796-ban Whitbread törvényes bérminimumot javasolt a földműves napszámosok számára. Pitt szembeszállt vele, de elismerte, hogy a „szegények helyzete kegyetlen (cruel)”. Végül, 1813-ban, a bérszabályozó törvényeket eltörölték. Nevetséges rendellenességgé váltak, amióta a tőkés a gyárat magán-törvényhozása útján szabályozta, és a szegényadó révén a mezőgazdasági munkás bérét a nélkülözhetetlen minimumra kiegészítette. A munkásstatútumoknak a munkáltatók és a bérmunkások közti szerződésekre, a felmondási időkre stb. vonatkozó rendelkezései, amelyek a szerződésszegő munkáltató ellen csak magánjogi, de a szerződésszegő munkás ellen büntetőjogi eljárás megindítását teszik lehetővé, mind a mai napig virulnak.

Az egyesülések elleni kegyetlen törvényeket 1825-ben a proletariátus fenyegető magatartása miatt hatálytalanították. Mindazonáltal csak részben. A régi statútumok néhány szép maradványa csak 1859-ben tűnt el. Végül az 1871. június 29-i parlamenti törvény azzal az igénnyel lépett fel, hogy a szakszervezetek törvényes elismerésével ennek az osztály-törvényhozásnak utolsó nyomait is eltávolítja. De egy ugyanaznapi keletű parlamenti törvény (An act to amend the criminal law relating to violence, threats and molestation [törvény az erőszakra, fenyegetésre és zaklatásra vonatkozó büntetőtörvények kiegészítéséről]) valójában új formában visszaállította a korábbi állapotot. E parlamenti szemfényvesztéssel azokat az eszközöket, amelyekkel a munkások sztrájk vagy lock out (a szövetségre lépett gyárosok sztrájkja gyáraik egyidejű bezárása útján) esetén élhetnek, kivonták a közönséges jog köréből és egy kivételes büntetőtörvényhozás körébe utalták, amelyet — békebírói minőségükben — maguk a gyárosok értelmezhettek. Két évvel ez előtt ugyanaz az alsóház és ugyanaz a Gladstone úr ismert becsületes módjukon törvényjavaslatot terjesztettek be a munkásosztály ellen irányuló összes kivételes büntetőtörvények eltörlésére. De sose engedték, hogy a második olvasásnál tovább jusson, és így húzták-halasztották a dolgot, míg végül a „nagy liberális párt” a torykkal kötött szövetség révén elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy határozottan szembeforduljon azzal a proletariátussal, amely őt uralomra juttatta. A „nagy liberális párt” azonban nem érte be ezzel az árulással, hanem megengedte az uralkodó osztályokat mindig kutyahűséggel szolgáló angol bíráknak, hogy újra kiássák az „összeesküvésekre” vonatkozó elavult törvényeket és azokat munkásegyesülésekre alkalmazzák. Látjuk, hogy az angol parlament csak akarata ellenére és a tömegek nyomására mondott le a sztrájkok és a szakszervezetek elleni törvényekről, miután ő maga öt évszázadon át szemérmetlen önzéssel töltötte be a tőkések állandó szakszervezetének szerepét a munkásokkal szemben.

A francia burzsoázia rögtön a forradalmi vihar kezdetén elég merész volt ahhoz, hogy a munkásokat frissen kivívott egyesülési joguktól ismét megfossza. Az 1791. június 14-i rendelet a munkások minden egyesülését „a szabadság és az emberi jogok nyilatkozata elleni merényletnek” nyilvánította, amely 500 livre pénzbüntetéssel és az aktív polgári jogok egyéves megvonásával büntethető²²⁵*. Ez a törvény, amely a tőke és a munka konkurencia harcát államrendészeti úton a tőkének kényelmes korlátok közé szorítja, túlélt forradalmakat és dinasztiaváltozásokat. Még a rémuralom¹⁵³ is érintetlenül hagyta. Csak nemrégiben törölték a Code pénalból [büntetőtörvénykönyvből]. Mi sem jellemzőbb, mint ennek a polgári államcsínynek az ürügye. „Ámbár” mondja Le Chapelier, a törvény előadója, „kívánatos, hogy a munkabér magasabb legyen, mint most, hogy az, aki kapja, mentes legyen attól az abszolút függőségtől, amelyet a szükséges létfenntartási eszközök nélkülözése idéz elő, és amely szinte a rabszolgaság függősége”, a munkásoknak mégsem szabad érdekeikre vonatkozóan megegyezniök, közösen cselekedniük és ezáltal „abszolút függőségüket, amely szinte rabszolgaság”, enyhíteniük, mert éppen ezáltal megsértik „ci-devant maitre-jeik [egykori mestereik], a mostani vállalkozók szabadságát” (azt a szabadságot, hogy a munkásokat rabszolgaságban lehessen tartani!), és mert a céhek [Korporationen] egykori mestereinek zsarnoksága elleni egyesülés az — találják ki! — a francia alkotmány által eltörölt céhek visszaállítása!²²⁶*
²²⁵* E törvény I. cikkelye így hangzik: „Minthogy az azonos rendű és foglalkozású polgárok mindenfajta testületének [Corporation] megszüntetése egyike a francia alkotmány alapjainak, ezért tilos e testületeket bármilyen ürüggyel és bármilyen formában visszaállítani.” A IV. cikkely kijelenti, hogy ha „azonos foglalkozáshoz, mesterséghez, kézművességhez tartozó polgárok együtt tanácskoznak és megállapodnak, hogy közösen megtagadják iparuk vagy munkájuk szolgáltatását vagy hogy azt csak egy bizonyos áron teljesítik, a szóban forgó tanácskozások és megállapodások … alkotmányellenesek és a szabadság és az emberi jogok nyilatkozata elleni merényletnek nyilváníttassanak stb.”, tehát államellenes bűnnek, éppúgy, mint a régi munkásstatútumokban. („Révolutions de Paris”, Párizs 1791, III. köt., 523. old.)*
²²⁶* Buchez et Roux: „Histoire parlamentaire de la Révolution francaise etc.” [A Francia Forradalom parlamenti története stb.], X. köt., 193—195. old., elszórtan.*

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

HA LEHET…- NE BORÍTÉKBAN, MERT AZ MOSTANSÁG ELVESZIK!

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk! balrad.ru/koszonet

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!