Marx – Tőke 1 – Az úgynevezett eredeti felhalmozás – A falusi népesség megfosztása a földtől
(idézet: Marx és Engels válogatott művei 2)

2. A falusi népesség megfosztása a földtől
Angliában a jobbágyság a XIV. század végén ténylegesen eltűnt. A népesség túlnyomó többsége¹⁹⁰* akkoriban, és még inkább a XV. században, szabad parasztokból állott, akik a maguk földjén maguk gazdálkodtak, akármilyen hűbéri cégér mögé volt is rejtve tulajdonuk. A nagyobb urasági birtokokon a bailiffet (tiszttartót), aki korábban maga is jobbágy volt, kiszorította a szabad bérlő. A mezőgazdaság bérmunkásai részint parasztokból állottak, akik szabad idejüket úgy értékesítették, hogy nagy földtulajdonosoknál dolgoztak, részint a tulajdonképpeni bérmunkásoknak önálló, relatíve és abszolúte kis létszámú osztályából. Még az utóbbiak is ténylegesen egyszersmind önállóan gazdálkodó parasztok voltak, mert bérűkön kívül a cottage-dzsal együtt 4, sőt több acre-nyi szántóterületet kaptak. Ezenkívül a tulajdonképpeni parasztokkal együtt részesültek a községi föld haszonélvezetében is, ezen legelt jószáguk, és ez egyúttal tüzelővel, fával, tőzeggel stb. is ellátta őket.¹⁹¹* Európa valamennyi országában a hűbéri termelést a földnek lehetőleg sok alhűbéres közötti megosztása jellemzi. A hűbérúr hatalma, mint minden uralkodóé, nem járadékjegyzékének terjedelmén, hanem alattvalóinak számán nyugodott, az utóbbi pedig az önállóan gazdálkodó parasztok számától függött.¹⁹²* Ezért Anglia földje, ámbár a normann hódítás után óriási báróságokra osztották, amelyek közül egy-egy gyakran 900 régi angolszász lordságot zárt magába, mégis kis paraszti gazdaságokkal volt teleszórva, amelyeket csak itt-ott szakított meg egy-egy nagyobb urasági birtok.
¹⁹⁰* „A kis földtulajdonosok, akik saját földjüket saját kezük munkájával művelték és szerény jólétnek örvendtek … akkoriban a nemzetnek sokkal fontosabb részét alkották, mint manapság … Nem kevesebb mint 160 000 földtulajdonos, akik családjukkal együtt az össznépességnek minden bizonnyal több mint ¹/₇-ét alkották, élt abból, hogy kicsiny freehold telkén” (freehold teljesen szabad tulajdont jelent) „gazdálkodott. E kis földbirtokosok átlagos jövedelmét … 60—70 font sterlingre becsülik. Kiszámították, hogy a saját földjüket megművelők száma nagyobb volt, mint az idegen földön gazdálkodó bérlőké.” (Macaulay: „History of England” [Anglia története], X. kiad., London 1854, I. köt. 333—334. old.) — Még a XVII. század utolsó harmadában az angol nép ⁴/₅-e földművelő volt. (I. m. 413. old) — Azért Macaulayt idézem, mert ő, mint rendszeres történelemhamisító, az ilyen tényeket lehetőleg „megnyirbálja”.*
¹⁹¹* Sohasem szabad megfeledkeznünk arról, hogy maga a jobbágy nemcsak a házához tartozó földparcella tulajdonosa, habár szolgáltatásra kötelezett tulajdonosa, hanem a községi föld társtulajdonosa is volt. „A paraszt ott” (Sziléziában) „serf [jobbágy].” Mindamellett ezek a serfek birtokolnak községi földeket. „Eddig a sziléziaiakat még nem lehetett rábírni a községi földek felosztására, míg Neumarkban alig van olyan falu, ahol ezt a felosztást igen nagy sikerrel keresztül ne vittek volna.” (Mirabeau: „De la monarchie prussienne” [A porosz királyság], London 1788, II. köt 125—126 old)*
¹⁹²* Japán, tisztán hűben földtulajdonszervezetével és fejlett kisparaszti gazdaságával, sokkal hívebb képét nyújtja az európai középkornak, mint valamennyi, többnyire polgári előítéletek sugallta történelemkönyvünk. Túlságosán kényelmes dolog a középkor rovására „liberálisnak” lenni.*

Ilyen viszonyok — a városok egyidejű virágzása mellett, ami jellemző a XV. századra — lehetővé tették a népnek azt a gazdagságát, amelyet Fortescue kancellár oly ékesszólóan írt le „De laudibus legum Angliae” [Anglia törvényeinek dicsérete] című munkájában, de kizárták a tőkegazdagságot.

A tőkés termelési mód alapzatát megteremtő forradalmi átalakulás előjátéka a XV. század utolsó harmadában és a XVI. század első évtizedeiben játszódik le. Egy tömeg szabad prédává lett proletárt dobtak a munkapiacra a hűbéri kíséretek feloszlatása által, amelyek, mint azt Sir James Steuart helyesen jegyzi meg, „mindenütt haszontalanul töltötték meg a házat és az udvart”.¹⁴¹ Ámbár a királyi hatalom, maga is a polgári fejlődés terméke, abszolút uralomra való törekvésében erőszakkal meggyorsította e kíséretek feloszlatását, semmiképpen sem volt egyetlen oka annak. Sőt a királysággal és a parlamenttel éles ellentétben levő nagy hűbérúr hasonlíthatatlanul nagyobb proletariátust teremtett azzal, hogy erőszakkal elkergette a parasztságot arról a földről, amelyre annak ugyanolyan hűbéri jogcíme volt, mint neki magának, és hogy elbitorolta a parasztok községi földjét. A közvetlen lökést ehhez Angliában főként a flandriai gyapjú-manufaktúra felvirágzása és a gyapjúárak ennek megfelelő emelkedése adta meg. A régi hűbéri nemességet elnyelték a nagy hűbéri háborúk, az új nemesség korának gyermeke volt, amely kor a pénzt tekintette a hatalmak hatalmának. A szántóföldet juhlegelővé változtatni — ez lett tehát a jelszava. Harrison „Description of England. Prefixed to Holinshed’s Chronicles” [Anglia leírása. Holinshed krónikája elé illesztve] című munkájában leírja, hogyan teszi tönkre a kisparasztok kisajátítása az országot. „What care our great incroachers!” (Mit törődnek ezzel a mi nagy bitorlóink?) A parasztok lakásait és a munkások cottage-ait erőszakkal lerombolták vagy az enyészetnek adták át. „Ha”, mondja Harrison, „elővesszük a lovagi birtokok régebbi leltárait, azt látjuk, hogy számtalan ház és kis parasztgazdaság eltűnt, hogy az ország sokkal kevesebb embert táplál, hogy sok város hanyatlóban van, ámbár néhány új felvirágzik… Sokat tudnék mesélni olyan városokról és falvakról, amelyeket juhlegelők kedvéért leromboltak, és ahol már csak az urasági házak állnak.” E régi krónikák panaszai mindig túlzottak, de pontosan megmutatják, hogy milyen benyomást tett a termelési viszonyokban végbemenő forradalom magukra a kortársakra. Fortescue kancellár és Thomas Morus írásainak összehasonlítása rávilágít a XV. és a XVI. század közötti szakadékra. Az angol munkásosztály, mint Thornton helyesen mondja, aranykorából minden átmenet nélkül a vaskorba zuhant.

A törvényhozás megrémült ettől a forradalmi átalakulástól. Még nem állott a civilizációnak azon a fokán, amelyen a „wealth of the nation” [nemzet gazdagsága], azaz a tőkeképzés és a nép tömegének kíméletlen kizsákmányolása és elszegényítése minden állami bölcsesség ultima Thuléja. VII. Henrikről szóló történelmi munkájában Bacon ezt mondja: „Ebben az időben” (1489) „megsokasodtak a panaszok arról, hogy szántóföldeket legelőkké” (juhlegelőkké stb.) „változtatnak, amelyeket néhány pásztor könnyen ellát; s az időre, élethossziglanra és évi felmondásra kiadott bérleteket” (a yeomanek nagy része ebből élt) „urasági földekké változtatták. Ez a nép pusztulását és ennek következtében városok, templomok pusztulását, a tizedek megcsappanását idézte elő… A király és az akkori parlament bölcsessége csodálatos volt e visszásság gyógyításában … Intézkedéseket hoztak a községi földek ezen elnéptelenítő elbitorlása (depopulating inclosures) és a nyomában járó elnéptelenítő legelőgazdálkodás (depopulating pasture) ellen.” VII. Henrik egyik törvénye (1489. 19. c.) megtiltotta mindazoknak a parasztházaknak a lerombolását, amelyekhez legalább 20 acre föld tartozott. VIII. Henriknek uralkodása 25. évében hozott egyik törvénye megújítja ugyanezt a törvényt. Többek közt azt mondja, hogy „sok bérlet és nagy állatcsorda, különösen juhnyáj összpontosul kevesek kezében, ami által a földjáradékok igen megnövekedtek és a földművelés (tillage) nagyon lehanyatlott, templomokat és házakat leromboltak, és a nép megdöbbentően nagy tömegei képtelenné váltak arra, hogy magukat és családjukat eltartsák”. A törvény ezért elrendeli az elpusztult tanyaházak újraépítését, megszabja a szántóföld és a legelő közti arányt stb. Egy 1533-ból származó törvény arról panaszkodik, hogy némelyik tulajdonosnak 24 000 juha van, és az egy személy által birtokolható juhok számát 2000-re korlátozza.¹⁹³* A nép panaszai, valamint a kisbérlők és parasztok kisajátítása ellen VII. Henrik óta vagy 150 éven át folyamatosan kiadott törvények egyaránt hasztalanok voltak. Bacon elárulja eredménytelenségük titkát, anélkül hogy tudna róla. „VII. Henrik törvénye”, mondja „Essays, civil and morál” [Tanulmányok avagy tanácsok polgári és erkölcsi kérdésekről] című munkája 29. szakaszában, „mély és csodálatraméltó volt, mert meghatározott normálméretű gazdaságokat és parasztházakat teremtett, azaz olyan terjedelmű földet tartott fenn számukra, hogy eléggé gazdag és nem szolgai helyzetű alattvalókat hozhassanak a világra és hogy az eke szarvát tulajdonosok és ne béresek tartsák kezükben (to keep the plough in the hand of the owners and not hirelings).”^193a*
¹⁹³* „Utopiá”-jában Thomas Morus beszél arról a furcsa országról, ahol a „juhok felfalják az embereket”. („Utópia”, Robinson fordítása, Arber kiadása, London 1869, 41. old.)*
^193a* Bacon kifejti a szabad jómódú parasztság és a jó gyalogság közti összefüggést. „A királyság hatalma és erkölcsei szempontjából csodálatosan fontos volt olyan bérletekkel rendelkezni, amelyek elegendő méretűek ahhoz, hogy derék férfiak ne szenvedjenek szükséget, és a királyság földjének egy nagy részét a yeomanry birtokában, vagyis olyan emberek birtokában rögzíteni, akik középütt állnak a nemesemberek és a zsellérek (cottagers), valamint a béresek között … Mert a legilletékesebb hadiszakértőknek az az általános véleménye … hogy egy hadsereg fő erőssége a gyalogság, vagyis a talpashad. De jó gyalogság alakításához olyan emberekre van szükség, akik nem szolgaságban vagy ínségben, hanem szabadon és bizonyos jómódban nőttek fel. Ezért ha valamely állam túlságosan a nemesemberekre és finom urakra helyezi a fő súlyt, míg a parasztok és a szántóvetők ezeknek pusztán munkásai vagy béresei, vagy akár zsellérek, azaz kunyhóval rendelkező koldusok, lehet, hogy jó lovasságotok lesz, de sohasem lesz jó, kitartó gyalogságotok … Ezt látjuk Franciaországban és Itáliában és néhány más külső országban, ahol valóban mindenki nemes vagy nyomorult pór … annyira, hogy kénytelenek svájci és hasonló zsoldoscsapatokat alkalmazni gyalogzászlóaljaik számára: amiből is az következik, hogy ezeknek a nemzeteknek sok a népük és kevés a katonájuk.” („The Reign of Henry VII. etc. Verbatim Reprint from Kennet’s. England, ed. 1719” [VII. Henrik uralkodása. Szó szerinti különlenyomat Kennet „England”-jének 1719-es kiadásából], London 1870, 308. old.)*

A tőkés rendszernek viszont, fordítva, a néptömegek szolgai helyzetére volt szüksége, arra, hogy ők maguk bérelhetőkké, munkaeszközeik pedig tőkévé változzanak. Ebben az átmeneti időszakban a törvényhozás arra is törekedett, hogy fenntartsa a mezőgazdasági bérmunkás cottage-a melletti 4 acre földet, és megtiltotta neki, hogy házába albérlőket vegyen. 1627-ben, I. Károly alatt, a fontmilli Roger Crockert még elítélték, mert a fontmilli manorban [urasági birtokon] cottage-ot épített anélkül, hogy 4 acre földet csatolt volna hozzá állandó tartozékul; 1638-ban, I. Károly alatt, még királyi bizottságot neveztek ki, hogy kikényszerítse a régi törvények végrehajtását, nevezetesen azokét is, amelyek a 4 acre földre vonatkoztak; Cromwell még megtiltotta, hogy London körül 4 mérföldes körzetben házat építsenek anélkül, hogy azt 4 acre földdel látnák el. A XVIII. század első felében még panaszt emelnek, ha a mezőgazdasági munkás cottage-ához nem tartozik 1—2 acre föld. Manapság a mezőgazdasági munkás boldog, ha háza kis kertecskével van ellátva, vagy ha messze tőle pár rood földet bérelhet. „Földesurak és bérlők”, mondja dr. Hunter, „itt karöltve járnak el. A cottage-hoz tartozó néhány acre túlságosan függetlenné tenné a munkást. ”¹⁹⁴*
¹⁹⁴* Dr Hunter, „Public Health, Seventh Report 1864”, 134. old. — „Azt a földmennyiséget, amelyet” (a régi törvények) „kiutaltak, manapság túlságosan nagynak ítélnék munkások számára, és inkább arra válnék alkalmasnak, hogy ezeket kis bérlőkké változtassa.” (George Roberts: „The Social History of the People of the Southern Counties of England in past centuries” [Anglia déli grófságai népének szociális története az elmúlt évszázadokban]., London 1856, 184. old.)*

Új, szörnyű lökést kapott a néptömegek erőszakos kisajátításának folyamata a XVI. században a reformációval és ennek nyomán az egyházi birtokok óriási méretű elrablásával. A reformáció idején a katolikus egyház az angol föld nagy részének hűbéri tulajdonosa volt. A kolostorok stb. megszüntetése ezeknek lakóit a proletariátusba taszította. Magukat az egyházi birtokokat többnyire elajándékozták harácsoló királyi kegyenceknek, vagy potom áron eladták spekuláló bérlőknek és városi polgároknak, akik a régi örökbérlőket tömegesen elűzték és gazdaságaikat egybeolvasztották. Az elszegényedett földműveseknek a papi tized egy részére törvényileg biztosított tulajdonát hallgatólagosan elkobozták.¹⁹⁵* „Pauper ubique jacet”¹⁴², kiáltott fel Erzsébet királynő egy angliai körutazása után. Uralkodásának 43. esztendejében végre rákényszerültek arra. hogy a pauperizmust hivatalosan elismerjék a szegényadó bevezetésével. „E törvény megalkotói szégyellték kimondani annak okait, és ezért, teljesen a szokás ellenére, minden preamble (bevezető indoklás) nélkül bocsátották útjára.”¹⁹⁶* A 16 Car. I. 4 [I. Károly uralkodásának 16. esztendejéből való 4. törvény] e törvényt örök érvényűnek nyilvánította, és valóban csak 1834-ben kapott új, szigorúbb formát.¹⁹⁷*
¹⁹⁵* „A szegénynek azt a jogát, hogy a tizedben részesüljön, a régi statútumok szövege leszögezi.” (Tuckett: „A History of the Past and Present State of the Labouring Population”. VII. köt. 804—805. old.)*
¹⁹⁶* William Cobbett: „A History of the Protestant Reformation”, 471. §.*
¹⁹⁷* A protestáns „szellem” többek között a következőkből látható. Dél-Angliában különböző földtulajdonosok és jómódú bérlők összedugták a fejüket és Erzsébet szegény törvényének helyes értelmezésére vonatkozóan 10 kérdést vetettek fel, amelyeket véleményezés végett ama kor egyik híres jogásza, Snigge sergeant (később, I. Jakab alatt, bíró) elé terjesztettek. „Kilencedik kérdés: Néhányan az egyházközség gazdag bérlői közül okos tervet agyaltak ki, amelynek révén minden zavart ki lehet küszöbölni a törvény végrehajtásában. Azt javasolják, hogy építsenek egy börtönt az egyházközségben. Minden szegénytől aki nem hajlandó magát a fent nevezett börtönbe bezáratni, vonják meg a támogatást. Ezután tegyék közhírré a környéken, hogy ha valakinek kedve van ez egyházközség szegényeit bérbe venni, meghatározott napon adjon be lepecsételt ajánlatot, hogy milyen legalacsonyabb áron akarja őket tőlünk átvenni. E terv szerzői felteszik, hogy a szomszédos grófságokban vannak olyan személyek, akik nem akarnak dolgozni és sem vagyonuk, sem hitelük nincs, hogy bérletre vagy hajóra tegyenek szert és így munka nélkül megélhessenek (so as to live without labour). Az ilyenek valószínűleg készek lesznek arra, hogy igen előnyös ajánlatokat tegyenek az egyházközségnek. Ha itt-ott egyes szegények a szerződtető oltalma alatt elpusztulnak, a bűn reá száll, mert az egyházközség megtette kötelességét e szegények iránt. Félünk azonban, hogy a mostani törvény nem engedélyez ilyenfajta ésszerű rendszabályt (prudential measure); Önnek azonban tudnia kell, hogy e grófság és a szomszédos grófság többi freeholderja csatlakozni fog hozzánk, hogy alsóházi tagjait egy olyan törvény beterjesztésére ösztönözze, amely megengedi a szegények bebörtönzését és kényszermunkáját, úgyhogy senki, aki a bebörtönzésnek ellene szegül, semmiféle támogatásra ne legyen jogosult. Ez, reméljük, vissza fog tartani nyomorban élő személyeket attól, hogy támogatást igényeljenek (will prevent persons in distress from wanting relief).” (R. Blakey: „The History of Political Literature from the earliest times” [A politikai irodalom története a legrégibb időktől], London 1855, II. köt. 84—85. old.) — Skóciában a jobbágyságot évszázadokkal később törölték el, mint Angliában. 1698-ban a saltouni Fletcher még ezt jelentette ki a skót parlamentben: „A koldusok számát Skóciában nem kevesebb, mint 200 000 főre becsülik. Az egyetlen orvosszer, amelyet én, aki elvben republikánus vagyok, javasolhatok, az, hogy állítsák helyre a jobbágyság régi állapotát, és hogy tegyék rabszolgává mindazokat, akik képtelenek arra, hogy saját megélhetésükről gondoskodjanak.” Ugyanúgy beszél Eden, „The State of the Poor”, I. könyv I. fej., 60—61. old.: „A földművesek szabadságától kelteződik a pauperizmus … Nemzeti szegényeink igazi szülői a manufaktúrák és a kereskedelem.” Eden, akárcsak amaz elvben republikánus skót, csupán abban téved, hogy nem a jobbágyság megszüntetése, hanem földtulajdonának megszüntetése tette a földművest proletárrá, illetve pauperrá. — Franciaországban, ahol a kisajátítás más módon ment végbe, az angol szegénytörvényeknek az 1566-os moulins-i rendelet és az 1656-os ediktum felel meg.*

A reformációnak nem ezek a közvetlen hatásai voltak a legtartósabbak. Az egyházi tulajdon a hagyományos földtulajdonviszonyok vallási védőbástyája volt. Ledőltével ezek a földtulajdonviszonyok nem voltak tovább tarthatók.¹⁹⁸*

A XVII. század utolsó évtizedeiben a yeomanry, a független parasztság, számosabb volt még, mint a bérlők osztálya. A yeomanry alkotta Cromwell fő erősségét, és még Macaulay bevallása szerint is előnyös ellentétben állott a részeges kurtanemesekkel és lakájaikkal, a falusi papokkal, akiknek feladatához tartozott, hogy az uraság „kedvenc cselédjének” bekössék a fejét. Maguk a falusi bérmunkások is részesültek még a községi tulajdonban. 1750 körül a yeomanry eltűnt,¹⁹⁹* és a XVIII. század utolsó évtizedeiben a földművesek községi tulajdonának utolsó nyoma is elenyészett. A mezőgazdasági forradalom merőben gazdasági hajtórugóitól itt eltekintünk. Erőszakos emeltyűit kutatjuk.

A Stuartok restaurációja alatt a földtulajdonosok törvény útján vittek véghez egy olyan elbitorlást, amely mindenütt a kontinensen törvényes körülményesség nélkül is végbement. Megszüntették a föld hűbéri alkotmányát, azaz lerázták magukról az államnak teljesítendő szolgáltatásokat, az államot a parasztságra és a nép egyéb tömegeire kivetett adókkal „kártalanították”, azokra a birtokokra, amelyekre csak hűbéri jogcímük volt, mint modern magántulajdonra formáltak jogot, és végül kierőszakolták azokat az illetőségi törvényeket (laws of settlement), amelyek mutatis mutandis [a megváltoztatandók megváltoztatásával] olyan hatással voltak az angol földművesekre, mint a tatár Borisz Godunov rendelete az orosz parasztságra.¹⁴³

A „gloriousrevolution”(dicsőséges forradalom)¹⁴⁴ az orániai III. Vilmossal²⁰⁰* együtt a földesúri és tőkés többletcsinálókat juttatta uralomra.
¹⁹⁸* Rogers úr, ámbár akkoriban az oxfordi egyetemen, a protestáns ortodoxia fő fészkében a politikai gazdaságtan professzora volt, „History of Agriculture”-ja [A mezőgazdaság története] előszavában hangsúlyozza, hogy a reformáció pauperizálta a néptömegeket.*
¹⁹⁹* „A Letter to Sir T. C. Bunbury, Bart.: On the High Price of Provisions. By a Suffolk Gentleman” [Levél Sir T. C. Bunbury bárónak: A szegényadókról és az élelmiszerek magas áráról. Írta Egy suffolki gentleman], Ipswich 1795, 4. old. Még a nagybérlet fanatikus védelmezője, az „An Inquiry into the Connection between the Present Price of Provisions and the Size of Farms etc.”, London 1773, 139. old., szerzője is ezt mondja: „Mélységesen sajnálom yeomanrynk elvesztését, azoknak a férfiaknak seregét, akik a valóságban fenntartották e nemzet függetlenségét; és fáj látnom, hogy földjeik most monopolizáló lordok kezében vannak, kis bérlőknek kiadva, akiknek bérleti feltételei olyanok, hogy alig jobb a soruk vazallusokénál, akiknek minden bajos alkalommal eleget kell tenniök a felhívásnak.”*
²⁰⁰* E polgári hős magánerkölcsére vonatkozólag lásd többek között: „Az 1695-ben Lady Orkneynak adományozott hatalmas írországi birtokok nyilvános bizonyítékai a király vonzalmának és a lady befolyásának … Lady Orkney értékes szolgálatai állítólag — foeda labiorum ministeria [mocskos ajakszolgálatok] voltak.” (A British Museum Sloane Manuscript Collection-jában, 4224. sz. A kézirat címe: „The Character and Behaviour of King William, Sunderland etc. as represented in Original Letters to the Duke of Shrewsbury from Somers, Halifax, Oxford, Secretary Vernon etc.” A kézirat tele van kuriózumokkal.)*

Ezek azzal szentelték fel az új korszakot, hogy az állami uradalmaknak addig csak szerényen űzött ellopását óriási méretekben gyakorolták. Ezeket a birtokokat elajándékozták, potom áron eladták, vagy egyenes bitorlás útján magánbirtokokhoz csatolták.²⁰¹* Mindez a törvényes illemszabályok legcsekélyebb figyelembevétele nélkül történt. Az így csalárd módon elsajátított állami birtok, az egyháztól rabolttal együtt — amennyiben az utóbbi a köztársasági forradalom alatt nem veszett el — az alapzata az angol oligarchia mai fejedelmi uradalmainak.²⁰²* A polgári tőkések elősegítették ezt a műveletet, többek között azért, hogy a földet merő kereskedelmi cikké változtassák, a mezőgazdasági nagyüzem területét kiterjesszék, a vidékről származó szabad prédát jelentő proletárok kínálatát szaporítsák stb. Ezenkívül az új földbirtokos arisztokrácia természetes szövetségese volt az új bankokráciának, a tojásból éppen hogy kibújt pénzmágnásoknak és az akkoriban védővámokra támaszkodó nagy manufaktúratulajdonosoknak. Az angol burzsoázia a maga érdeke szempontjából ugyanolyan helyesen cselekedett, mint a svéd városi polgárok, akik fordítva, gazdasági védőbástyájukkal, a parasztsággal együtt, támogatták a királyokat abban, hogy erőszakkal visszaszerezzék a koronauradalmakat az oligarchiától (1604-től, majd később X. és XI. Károly alatt).

A községi tulajdon — amely teljesen különbözik az imént vizsgált állami tulajdontól — ősi germán intézmény volt, amely a hűbériség takarója alatt tovább élt. Láttuk, hogy ennek erőszakos elbitorlása, amelyet többnyire a szántóföldeknek legelőkké változtatása kísért, a XV. század végén kezdődik és a XVI. században tovább folytatódik. De akkoriban ez a folyamat mint egyéni erőszakosság ment végbe, amely ellen a törvényhozás 150 éven át hiába küzdött. A haladás a XVIII. században abban nyilvánul meg, hogy most maga a törvény lesz a nép földje elrablásának előmozdítója, ámbár emellett a nagybérlők a maguk kis független magánmódszereit is alkalmazzák.²⁰³*
²⁰¹* „A koronabirtokok törvénytelen elidegenítése, részint eladás, részint ajándékozás révén, az angol történelem botrányos fejezete … a nemzet óriási becsapása (gigantic fraud on the nation).” (F. W. Newman: „Lectures on Political Economy”, London 1851, 129—130. old.) (Hogy a mai angol nagybirtokosok hogyan jutottak birtokaikhoz, arról részletes adatokat lásd „Our old Nobility. By Noblesse Oblige” [Régi nemességünk. írta. A nemesség kötelez], London 1879. — F.E.)*
²⁰²* El kell olvasni például E. Burke röpiratát a Bedford hercegi házról, amelynek sarja Lord John Russell, „the tomtit of liberalism” [a liberalizmus ökörszeme].*
²⁰³* „A bérlők megtiltják a cottagereknek [zselléreknek], hogy önmagukon kívül bármilyen élőlényt tartsanak, azzal az ürüggyel, hogy ha háziállatot vagy baromfit tartanának, takarmányt lopnának a csűrökből. Azt is mondják, tartsátok szegénységben a cottagereket és akkor szorgalmasak maradnak. A való tény azonban az, hogy a bérlők ily módon a községi földekre való minden jogot maguknak bitorolnak.” („A Political Inquiry into the Consequences of enclosing Waste Lands” [Politikai vizsgálódás a megműveletlen földek bekerítésének következményeiről], London 1785, 75. old.)*

A rablás parlamentáris formája a „Bills for Inclosures of Commons” (törvények a községi föld bekerítésére), másszóval olyan rendeletek, amelyek révén a földesurak a nép földjét önmaguknak ajándékozzák magántulajdonul, vagyis a népet kisajátító rendeletek. Sir F. M. Eden ravasz ügy védi beszédét, amelyben a községi tulajdont a hűbérurak helyére lépett nagy földtulajdonosok magántulajdonának igyekszik feltüntetni, önmaga cáfolja meg azzal, hogy „általános parlamenti törvényt” követel „a községi földek bekerítésére”, tehát elismeri, hogy parlamenti államcsínyre van szükség ahhoz, hogy e földeket magántulajdonná változtassák, másrészt pedig a törvényhozástól „kártalanítást” követel a kisajátított szegények számára.²⁰⁴*

Miközben a független yeomanek helyére tenant-at-willek, egy évre felmondható kisebb bérlők léptek, egy szolgai és landlordok önkényétől függő csapat, a községi tulajdonnak rendszeresen űzött ellopása, az állami uradalmak elrablása mellett, kiváltképpen elősegítette azoknak a nagy bérleteknek a megduzzadását, amelyeket a XVIII. században kapitális bérleteknek²⁰⁵* vagy kereskedőbérleteknek²⁰⁶* neveztek, valamint a falusi népességnek proletariátusként való „szabaddá tételét” az ipar számára.

Mindazonáltal a XVIII. század még nem értette meg annyira a nemzet gazdagságának és a nép szegénységének azonosságát, mint a XIX. század. Ezért az akkori közgazdasági irodalomban igen heves vita folyik az „inclosure of commons-ról”. Néhány részt közlök az előttem levő bőséges anyagból, mert ezek élénken szemléltetik az akkori helyzetet.

„Hertfordshire sok egyházközségében”, veti papírra egy felháborodott toll, „24 bérlet, amelyek átlagosan 50 és 150 acre közöttiek voltak, 3 bérletté olvadt össze.”²⁰⁷* „Northamptonshire-ban és Lincolnshire-ban a községi földek bekerítése nagyon elharapódzott és a bekerítések révén keletkezett új lordságok legtöbbjét legelővé változtatták; ennek következtében sok lordságban, ahol korábban 1500 acre-t szántottak fel, most 50 acre-t sem művelnek meg… Egykori lakóházak, csűrök, istállók stb. romjai” — csak ezek a nyomai a korábbi lakóknak. „Némely helyen 100 házból és családból… 8 vagy 10 maradt… A legtöbb olyan egyházközségben, ahol a bekerítés csak 15 vagy 20 évvel ezelőtt történt, igen kevés a földtulajdonos azoknak a számához képest, akik a földet bekerítetlen állapotában művelték.
²⁰⁴* Eden: „The State of the Poor”, Preface [XVII., XIX. old.].
²⁰⁵* „Capital farms.” (Two Letters on the Flour Trade and the Dearness of Corn. By a Person in Business” [Két levél a lisztkereskedelemről és a gabona drágaságáról. Írta Egy üzletember], London 1767. 19—20. old.)*
²⁰⁶* „Merchant-farms.” („An Inquiry into the Present High Price of Provisions” [Vizsgálódás az élelmiszerek jelenlegi magas árának okairól], London 1767. 111. old., jegyzet. Ennek a névtelenül megjelent kitűnő írásműnek a szerzője Nathaniel Forster tiszteletes.)*
²⁰⁷* Thomas Wrigh: „A short address to the Public on the Monopoly of large farms” [Rövid üzenet a nyilvánossághoz a nagy földbérletek monopóliumáról]. 1779. 2—3 old.*

Nem ritka jelenség, hogy 4 vagy 5 gazdag állattenyésztő bitorol nagy, nemrégiben bekerített lordságokat, amelyek azelőtt 20—30 bérlő és ugyanannyi kisebb tulajdonos és lakos kezén voltak. Mindezeket családostul kidobták birtokukról, sok más családdal együtt, amelyeket ők foglalkoztattak és tartottak el.”²⁰⁸* A bekerítés ürügyén nemcsak parlagon heverő földet csatolt a magáéhoz a szomszédos landlord, hanem gyakran olyat is, amelyet a községnek fizetett bizonyos díj ellenében vagy közösen műveltek. „Itt olyan nyílt mezők és földek bekerítéséről beszélek, amelyeket már megműveltek. Még azok az írók is, akik a bekerítést védelmezik, elismerik, hogy az utóbbi nagy bérletek monopóliumát növeli, a létfenntartási eszközök árát emeli és elnéptelenedést idéz elő … és még a parlagföldek bekerítése is, ahogyan most űzik, elrabolja a szegénytől létfenntartási eszközeinek egy részét, és megduzzasztja azokat a bérleteket, amelyek már amúgyis túlságosan nagyok.”²⁰⁹* „Ha”, mondja dr. Price, „a föld néhány nagy bérlő kezére jut, a kis bérlők” (ezeket korábban így jellemezte: „egy sereg kis tulajdonos és bérlő, akik magukat és családjukat az általuk megművelt föld termékéből, a községi földekre hajtott juhokból, szárnyasokból, disznókból stb. tartják el, úgyhogy nincs sok okuk vásárolni létfenntartási eszközöket”) „olyan emberekké változnak, akiknek mások számára végzett munkával kell létfenntartásukat megszerezniük, és akik arra kényszerülnek, hogy mindenért, amire szükségük van, a piacra menjenek… Talán több munkát végeznek, mert nagyobb a kény szer… A városok és a manufaktúrák nőnek, mert több embert kergetnek oda, akik munkát keresnek. Ez az a mód, ahogyan a bérletek koncentrációja természetszerűen hat és ahogyan ebben a királyságban már sok év óta valóban hatott.”²¹⁰* A bekerítések összhatását így foglalja össze: „Egészében véve az alsóbb néposztályok helyzete szinte minden tekintetben rosszabbodott, a kisebb földbirtokosokat és bérlőket a napszámosok és béresek helyzetébe nyomták le; és ugyanakkor a létfenntartás ebben a helyzetben nehezebb lett.”²¹¹*
²⁰⁸* Addington tiszteletes: „Inquiry into the Reasons for and against enclosing open fields” [A nyílt földterületek bekerítése mellett és ellen szóló érvek vizsgálata]. London 1772. 37—43. old. elszórtan.*
²⁰⁹* Dr. R. Price: „Observations on Reversionary Payments” [Észrevételek visszaháramló fizetésekről], II. köt. 155—156. old. El kell olvasni Forster, Addington. Kent, Price és James Anderson írásait és össze kell hasonlítani MacCulloch nyomorúságos tányérnyaló fecsegésével „The Literature of Political Economy” [A politikai gazdaságtan irodalma]. London1845, című katalógusában.*
²¹⁰* Dr. R. Price, i. in., II. köt. 147—148. old.*
²¹¹* I. m. 159—160. old. A régi Róma jut eszünkbe. „A gazdagok hatalmukba kerítették a fel nem osztott földek legnagyobb részét. Bíztak a korviszonyokban, hogy többé már nem fogják tőlük elvenni, és ezért a szegényeknek a közelben levő földdarabjait részint azok beleegyezésével megvásárolták, részint erőszakkal elvették, úgyhogy most már nem egyes földeket, hanem nagy kiterjedésű uradalmakat műveltek meg. Eközben a földműveléshez és az állattenyésztéshez rabszolgákat használtak, mert a szabad embereket elvették volna tőlük a munkából katonai szolgálatra. A rabszolgák birtoklása azért is nagy hasznot hajtott nekik, mert ezek, minthogy a katonai szolgálat alól mentesek voltak, zavartalanul szaporodhattak, és egy csomó gyerekük lett. Így a hatalmasok minden gazdagságot magukhoz kaparintottak, és az egész vidék nyüzsgött a rabszolgáktól. Az itáliaiak viszont mind kevesebben maradtak, felőrölte őket a szegénység, az adók és a katonai szolgálat. De még ha békeidők jártak is, teljes tétlenségre voltak kárhoztatva, mert a föld a gazdagok birtokában volt, és megművelésére nem szabad embereket, hanem rabszolgákat alkalmaztak.” (Appianus: „Römische Bürgerkriege” [Római polgárháborúk], I. 7.) Ez a passzus a liciniusi törvényt¹⁴⁵ megelőző időkre vonatkozik. A katonai szolgálat, amely a római plebejusok romlását annyira meggyorsította. Nagy Károlynak is egyik fő eszköze volt, amellyel a szabad német parasztoknak földjük révén függő és személyileg függő jobbágyokká való átváltozását melegágyszerűen elősegítette.*

Valóban, a községi föld elbitorlása és az ezt kísérő mezőgazdasági forradalom olyan heves hatással volt a mezőgazdasági munkásokra, hogy bérük — maga Eden szerint — 1765 és 1780 között kezdett a minimum alá süllyedni és hivatalos szegénysegélyezéssel kellett kiegészíteni. Munkabérük — mondja — „már csak éppen a feltétlen életszükségletekre volt elegendő”.

Hallgassuk még meg egy pillanatra a bekerítések egyik védelmezőjét és dr. Price ellenfelét. „Nem helyes elnéptelenedésre következtetni abból, hogy ma már nem látni munkájukat a nyílt mezőn eltékozló embereket… Ha azután, hogy a kisparasztokat olyan emberekké változtatták át, akiknek mások számára kell dolgozniok, ezek több munkát folyósítanak, ez előny, amelyet a nemzetnek” (amelyhez az átváltoztatottak természetesen nem tartoznak hozzá) „kívánnia kell… A termék nagyobb lesz, ha kombinált munkájukat egyetlen bérleten alkalmazzák: így többlettermék jön létre a manufaktúrák számára, és ezáltal a termelt gabonamennyiséghez viszonyítva szaporodnak a manufaktúrák, amelyek e nemzet aranybányái közé tartoznak.”²¹²*

Az a sztoikus lelki nyugalom, amellyel a politikai gazdász a „tulajdon szent jogának” pimasz meggyalázását és a személyek elleni durva erőszakot szemléli, mihelyt ez a tőkés termelési mód alapzatának lerakásához szükséges, megmutatkozik többek közt a méghozzá tory színezetű és „emberbarát” Sir F. M. Edennél. A rablások, rémtettek és sanyargatások egész sora, amely a XV. század utolsó harmadától a XVIII. század végéig a nép erőszakos kisajátítását végigkíséri, csak a következő „vigasztaló” befejező elmélkedésre készteti: „Ki kellett alakítani a szántóterület és a legelő közti helyes (due) arányt. Az egész XIV. században és a XV. század legnagyobb részében 1 acre legelőre még 2, 3, sőt 4 acre szántó jutott. A XVI. század közepén ez az arány megváltozott, úgyhogy 2 acre legelő jutott 2, később 1 acre szántóra, míg végül is elérték a helyes arányt: 3 acre legelő 1 acre szántóra.”
²¹²* „An Inquiry into the Connection between the Present Price of Provisions etc.”, 124., 129. old. Hasonló ehhez, de ellenkező tendenciával: „A munkásokat elűzik cottage-aikból és arra kényszerítik, hogy a városokban keressenek alkalmaztatást; — ekkor azonban nagyobb többlet adódik és ily módon a tőke gyarapszik.” („The Perils of the Nation” [A nemzet veszedelmei]. II. kiad., London 1843, XIV. old.)

A XIX. században természetesen még az emléke is eltűnt a földművesek és a községi tulajdon közötti összefüggésnek. Hogy későbbi időkről ne is beszéljünk, vajon kapott-e valaha egy fillér kárpótlást is a földművesnép azért a 3 511 770 acre községi földért, amelyet 1801 és 1831 között elraboltak tőle és amelyet a landlordok parlamentáris úton a landlordoknak ajándékoztak?

A földművesek földtől való megfosztásának utolsó nagy folyamata végül az úgynevezett clearing of estates (a birtokok megtisztítása, a valóságban az emberek kiseprése ezekről). Az összes eddig szemügyre vett angol módszerek csúcspontjukat a „megtisztításban” érték el. Ahogyan az előző szakaszban a modern állapot leírásánál láttuk, most, amikor már nincsenek többé független parasztok, akiket ki lehetne seperni, a dolog a cottage-októl való „megtisztítással” folytatódik, úgyhogy a mezőgazdasági munkások az általuk megművelt földön már arra sem találnak helyet, hogy ott lakjanak. A „clearing of estates” tulajdonképpeni értelmét azonban csak a modern regényirodalom ígéretföldjén, a Skót Felföldön ismerjük meg. Itt a folyamat kitűnik rendszeres jellegével, a nagy méretekkel, amelyekben egy csapásra keresztül viszik (Írországban a földesurak annyira vitték, hogy egyszerre több falut sepertek el; a Skót Felföldön olyan földterületekről van szó, amelyeknek nagysága német hercegségekével vetekszik) — végül pedig az elsikkasztott földtulajdon különös formájával.

A Skót Felföld kelta lakossága clanokra [nemzetségekre] oszlott, amelyek közül mindegyik tulajdonosa volt az általa benépesített földnek. A clan képviselője, a főnök, illetve a „nagy férfiú”, e földnek csak címzetes tulajdonosa volt, éppen úgy, mint ahogy az angol királynő a nemzet egész földjének címzetes tulajdonosa. Amikor az angol kormánynak sikerült e „nagy férfiak” belső háborúit és a Skót Alföld síkságaira való folytonos betöréseiket elfojtani, a clan-főnökök korántsem mondtak le régi rablómesterségükről; csak a formáját változtatták meg. Címzetes tulajdonjogukat önhatalmúlag magántulajdonjoggá változtatták, és minthogy a clan tagjainál ellenállásba ütköztek, elhatározták, hogy ezeket nyílt erőszakkal elűzik. „Egy angol király ugyanilyen jogon arra tarthatna igényt, hogy alattvalóit a tengerbe kergesse” — mondja Newman professzor²¹³* Ezt a forradalmat, amely Skóciában a trónkövetelő melletti utolsó felkelés¹⁴⁶ után kezdődött, Sir James Steuartnál²¹⁴* és James Andersonnál²¹⁵* követhetjük nyomon első szakaszaiban.
²¹³* „A king of England might as well claim to drive his subjects into the sea.” (F. W. Newman: „Lectures on Political Economy”, 132. old.)*
²¹⁴* Steuart ezt mondja: „Ezeknek a földeknek a járadéka” (ezt a közgazdasági kategóriát tévesen átviszi arra az adóra, amelyet a taksmanek¹⁴⁷ fizettek a clan-főnöknek) „kiterjedésükhöz viszonyítva teljesen jelentéktelen, de ami azoknak a személyeknek a számát illeti, akiket egy bérlet eltart, meglehet, azt fogjuk találni, hogy egy darab föld a Skót Felföldön tízszer annyi embert táplál, mint az ugyanilyen értékű föld a leggazdagabb tartományokban.” („Works”, I. köt., XVI. fej., 104. old.)*
²¹⁵* James Anderson: „Observations on the Means of Exciting a Spirit of National Industry etc.” [Észrevételek a módszerekről, melyek a nemzeti iparkodás szellemének buzdítását célozzák], Edinburgh 1777.*

A XVIII. században a földjükről elűzött gaeleknek ugyanakkor megtiltották a kivándorlást, hogy erőszakkal Glasgow-ba és más gyárvárosokba hajtsák őket.²¹⁶* A XIX. században uralkodó módszerek²¹⁷* példájaképpen elég, ha itt Sutherland hercegnő „tisztításait” említjük. Ez a gazdaságilag képzett személy rögtön uralomra lépésekor elhatározta, hogy gyökeres gazdasági gyógymódot alkalmaz, és az egész grófságot, amelynek lakossága korábbi hasonló műveletek következtében már 15 000-re olvadt le, juhlegelővé változtatja. 1814-től 1820-ig ezt a 15 000 lakost, körülbelül 3000 családot, rendszeresen elűzték és kiirtották. Összes falvaikat lerombolták és felégették, valamennyi szántóföldjüket legelővé változtatták. Brit katonákat vezényeltek ki a végrehajtáshoz, és harcokra került sor a bennszülöttekkel. Egy öregasszony elégett kunyhója lángjaiban, amelyet vonakodott elhagyni. Ilymódon ez a hölgy 794 000 acre földet sajátított el, amely ősidők óta a clané volt. Az elűzött bennszülötteknek kiutalt a tengerparton körülbelül 6000 acre-t, családonként 2 acre-t. Ez a 6000 acre addig megműveletlen volt és tulajdonosainak semmit sem jövedelmezett. A hercegnő nemes érzületében odáig ment, hogy acre-jét átlagosan 2 shilling 6 penny járadékért adta bérbe a clan-tagoknak, akik évszázadok óta ontották vérüket a hercegi családért. Az egész rablott clan-földet 29 nagy juh-bérletre osztotta, amelyek mindegyikén egyetlen család lakik, többnyire angol béresek. 1825-ben a 15 000 gael helyét már 131 000 juh foglalta el.
²¹⁶* 1860-ban erőszakkal kisajátított embereket hamis ígéretekkel Kanadába exportáltak. Némelyek a hegyekbe és a szomszédos szigetekre menekültek. Rendőrök üldözték őket, ezekkel kézitusára keltek és sikerült elmenekülniök.*
²¹⁷* „A Felföldön”, mondja Buchanan, A. Smith kommentátora, 1814-ben, „a régi tulajdonviszonyokat napról napra erőszakkal felforgatják… A landlord, tekintet nélkül az örökbérlőkre” (ez szintén helytelenül alkalmazott kategória itt), „felkínálja a földet a legtöbbet ígérőnek, és ha ez újító (improver), rögtön új művelési rendszert vezet be. A korábban kis parasztokkal teleszórt föld a hozamával arányosan volt benépesedve; a tökéletesített művelés és megnövelt járadék új rendszere mellett a lehető legnagyobb hozamot igyekeznek elérni a lehető legkisebb költségekkel, és e célból a most haszontalanná vált kezeket eltávolítják… A szülőföldjükről kitaszítottak a gyárvárosokban keresnek megélhetést stb.” (David Buchanan: „Observations on etc. A. Smith’s Wealth of Nations”, Edinburgh 1814, IV. köt. 144. old.) „A skót nagyurak úgy sajátítottak ki családokat, mintha csak gazt irtottak volna, úgy bántak falvakkal és azok lakosságával, mint a bosszúálló indusok a vadállatok barlangjaival… Az embert egy birkabőrért vagy ürücombért, sőt kevesebbért vesztegetik … A mongolok, amikor betörtek Kína északi tartományaiba, a tanácsban azt javasolták, hogy a lakosságot irtsák ki és földjüket változtassák legelővé. Ezt a javaslatot sok felföldi skót landlord megvalósította saját hazájában saját honfitársaival szemben.” (George Ensor: „An Inquiry concerning the Population of Nations” [Vizsgálódás a nemzetek népesedéséről]. London 1818, 215—216. old.)*

A bennszülötteknek a tengerpartra dobott része megpróbált halászatból megélni. Kétéltűekké lettek és — mint egy angol író mondja — félig a szárazföldön, félig a vízen éltek, és a kettőből is csak félig éltek meg.²¹⁸*

De a derék gaeleknek még keményebben meg kellett bűnhődniök azért, hogy romantikus hegylakói módon bálványozták a clan „nagy férfiak”. A nagy férfiak megérezték a halszagot. Valami hasznot hajtó dolgot szimatoltak mögötte, és a tengerpartot bérbe adták a nagy londoni halkereskedőknek. A gaeleket másodszor is elűzték.²¹⁹*

Végül pedig a juhlegelők egy részét visszaváltoztatják vadászterületté. Tudjuk, hogy igazi erdők Angliában nincsenek. Az a vad, amely a nagyurak parkjaiban él, alkotmányos háziállat, hájas, mint a londoni tanácsnokok. Ezért Skócia a „nemes szenvedély” utolsó menedékhelye. „A Felföldön”, mondja Somers 1848-ban, „az erdőségeket nagyon megnövelték. Itt van Gaick egyik oldalán Glenfeshie új erdeje és amott a másik oldalon Ardverikie új erdeje. Ugyanerre található a Black Mount, egy hatalmas pusztaság, amelyet nemrégiben hoztak létre. Keletről nyugatra, Aberdeen környékétől az obani szíriekig most erdők egybefüggő vonala terül el, míg a Felföld más részein Loch Archaig, Glengarry, Glenmoriston stb. új erdei láthatók… Földjük juhlegelővé változtatása… a gaeleket terméketlenebb talajra kergette. Most a rőtvad kezd a juhok helyére lépni, és amazokat még őrlőbb nyomorba kergeti… A vadaskertek^219a* és a nép nem lehetnek meg egymás mellett. Az egyiknek vagy a másiknak biztosan át kell adnia a helyét. Ha megengeditek, hogy a vadászatok száma és nagysága az elkövetkező negyed évszázadban úgy növekedjék, mint az előzőben, akkor rövidesen egyetlen gaelt sem fogtok találni szülőföldjén. Ez a mozgalom a felföldi földtulajdonosok között részint a divatnak tulajdonítható, arisztokratikus viszketegségnek, vadászszenvedélynek stb., részint azonban kizárólag a profitra sandítva űzik a vaddal való kereskedést.
²¹⁸* Amikor a mostani Sutherland hercegnő Londonban nagy pompával fogadta Mrs. Beecher-Stowe-ot, az „Uncle Tom’s Cabin” [Tamás bátya kunyhója] szerzőjét, hogy kimutassa az amerikai köztársaság néger rabszolgái iránti rokonszenvét — amelyet azután a polgárháború alatt, amikor minden „nemes” angol szív a rabszolgatartókért dobogott, arisztokrata társnőivel együtt nagy bölcsen szegre akasztott —, a „New York Tribune”-ban bemutattam a sutherland-rabszolgák viszonyait.¹⁴⁸ (Cikkem néhány helyét idézi Carey „The Slave Trade”-jében [A rabszolgakereskedelem], Philadelphia 1853, 202—203. old.) Cikkemet egy skót újság átvette, és csinos vita kerekedett az utóbbi és a Sutherlandok tányérnyalói között.*
²¹⁹* Erről a halüzletről érdekes dolgok találhatók David Urquhart úr „Portfolio, New Series”-ében.—Nassau W. Senior a fentebb idézett hátrahagyott írásában „a sutherlandshire-i eljárást az emberemlékezet óta végrehajtott tisztítások (clearings) egyik legjótékonyabbjának” jellemzi. („Journals, Conversations and Essays relating to Ireland” [Naplók, beszélgetések és tanulmányok Írországról], II. köt. 282. old.)*
^219a* Skócia „deer forestjaiban” (vadaskertjeiben) egyetlen fa sincsen. A juhokat elhajtják, a szarvasokat felkergetik a kopár hegyekbe és ezt nevezik „deer forestnak”. Tehát még csak erdőművelésről sincs szó!*

Mert tény, hogy egy darab helyi föld, vadászterületté alakítva, sok esetben jóval hasznot hajtóbb, mint ha juhlegelőnek használnák… A szenvedélyes vadászt, aki vadászterületet keres, csak erszényének nagysága korlátozza ajánlatában… A Felföldet olyan szenvedések sújtották, amelyek nem kevésbé kegyetlenek azoknál, amelyeket a normann királyok politikája zúdított Angliára. A rőtvad szabadabb mozgási térhez jutott, miközben az embereket mind szűkebb és szűkebb körbe hajtották… A nép egyik szabadságát a másik után rabolták el… És az elnyomás még napról napra fokozódik. A tisztítást és a nép elűzését a tulajdonosok mint szilárd elvet követik, mint valami mezőgazdasági szükségszerűséget, éppúgy, ahogy Amerika és Ausztrália vadonjaiban kiirtják a fákat és a bozótot, és ez a művelet a maga nyugodt, üzletszerű útján halad előre. ”²²⁰*
²²⁰* Robert Somers: „Letters from the Highlands; or, the Famine of 1847” [Levelek a Skót Felföldről; vagy az 1847-es éhínség], London 1848, 12—28. old., elszórtan. Ezek a levelek eredetileg a „Times”-ban jelentek meg. Az angol közgazdászok a gaelek 1847. évi éhínségét természetesen túlnépesedésükkel magyarázták. Mindenesetre a gaelek „nyomást gyakoroltak” élelmiszereikre. — Németországban a „clearing of estates”, vagy ahogy itt nevezték, a „Bauernlegen” különösen a harmincéves háború után jött szokásba, és a szász választófejedelemségben 1790-ben még parasztfelkeléseket idézett elő. Főleg Kelet-Németországban uralkodott. Poroszország legtöbb tartományában csak II. Frigyes biztosított tulajdonjogot a parasztoknak. Szilézia meghódítása után rákényszerítette a földesurakat arra, hogy állítsák helyre a kunyhókat, csűröket stb., hogy lássák el a parasztbirtokokat jószággal és felszereléssel. Katonákra volt szüksége hadserege számára és adókötelesekre államkincstára számára. Hogy egyébként milyen kellemes élete volt a parasztnak Frigyes pénzügyi garázdálkodása és despotizmusból, bürokráciából és hűbériségből összekotyvasztott kormányzása alatt, az megítélhető csodálójának, Mirabeaunak következő mondataiból: „A len tehát az észak-németországi paraszt egyik fő gazdagsága. Az emberi nem szerencsétlenségére ez csak a nyomor elleni segédeszköz, nem pedig a jólét forrása. Az egyenes adók, a robotmunka és a legkülönbözőbb egyéb szolgáltatások tönkreteszik a német parasztot, aki azonkívül közvetett adót is fizet mindenre, amit vásárol … s hogy romlása teljes legyen, termékeit nem adhatja el ott és úgy, ahogy akarja; amire szüksége van, azt sem meri olyan kereskedőknél beszerezni, akik ezt olcsóbb áron adhatnák. Mindezek az okok észrevétlenül tönkreteszik, és a fonómunka nélkül nem volna képes az egyenes adókat esedékességük napján megfizetni; ez az ő segélyforrása, mert hasznosan foglalkoztatja asszonyát, gyermekeit, cselédlányait, béreseit és őt magát is. De e segítség ellenére is, milyen keserves az élete! Nyáron mint a gályarab dolgozik a szántásnál és az aratásnál; 9 órakor fekszik le és 2 órakor kel fel, hogy elkészülhessen munkájával; télen hosszabb pihenéssel kellene pótolnia erejét; de nem marad kenyere és vetőmagja, ha megválik termékeinek attól a részétől, amelyet el kellene adnia hogy adóját megfizesse. Ezért, hogy ezt a lyukat betömje, fonnia kell … mégpedig igen kitartóan. A paraszt tehát télen éjfélkor vagy 1 órakor fekszik le és 5 vagy 6 órakor kel fel; vagy pedig 9-kor fekszik le és 2 órakor kel, s ezt teszi élete minden napján, kivéve a vasárnapot. Ez a túlságosan hosszú ébrenlét és munka felőrli az emberi szervezetet, és innen van, hogy falun a férfiak és az asszonyok sokkal hamarabb öregszenek, mint a városban.” (Mirabeau: „De la monarchie prussienne”, III- köt. 212. skk. old.)

Pótlás a 2. kiadáshoz. 1866 márciusában, 18 évvel Robert Somers fentebb idézett írásának közzététele után, Leone Levi professzor a Society of Arisban előadást tartott a juhlegelők vadaskertekké változtatásáról, amelyben vázolta a Skót Felföld elpusztításának előrehaladását. Többek között ezeket mondotta: „Az elnéptelenítés és puszta juhlegelővé való változtatás a legkényelmesebb eszköz volt arra, hogy valaki kiadás nélkül jövedelemhez jusson … Deer forest a juhlegelő helyén, ez megszokott változás lett a Felföldön. A juhokat elűzik a vadállatok, mint ahogy azelőtt az embereket űzték el, hogy a juhoknak csináljanak helyet … Dalhousie gróf forfarshire-i birtokaitól John o’Groatsig lehet gyalogolni anélkül, hogy az erdő t elhagynánk. — Sokban” (ezen erdők közül) „meghonosodott a róka, a vadmacska, a nyest, a görény, a menyét és az alpesi nyúl, míg az üregi nyúl, a mókus és a patkány csak nemrég talált oda utat. Hatalmas földterületeket, amelyek Skócia statisztikájában mint kivételesen termékeny és nagy kiterjedésű legelők szerepeltek, most elzártak minden műveléstől és talajjavítástól, és kizárólag néhány személy vadászkedvtelésének — ez pedig az évnek csak egy rövid időszakán át tart — szentelték őket.”

A londoni „Economist” 1866. június 2-i száma írja: „Egy skóciai lap a múlt héten egyéb újságokon kívül a következőkről számolt be: »Sutherlandshire egyik legjobb juhtenyésztő-bérletét, amelyért nemrégiben, a bérleti szerződés lejártakor, évi 1200 font sterling bérleti díjat ajánlottak fel, deer foresttá változtatják!« Működnek a hűbéri ösztönök … mint akkoriban, amikor a normann hódító … 36 falut lerombolt, hogy megteremtse a New Forestot … 2 millió acre-t, amely terület Skócia néhány legtermékenyebb földjét foglalja magában, teljességgel pusztasággá tettek. Glen Tilt vadon növő füve Perth grófság legtáplálóbb füvei közé számított; Ben Aulder deer forestja a legjobb füves rét volt messzi vidéken Badenoch körül; a Black Mount forest egy része Skócia legkiválóbb legelőjét adta feketefejű juhok számára. A vadászkedvtelésért parlagon hagyott föld kiterjedéséről fogalmat alkothatunk abból a tényből, hogy jóval nagyobb területet ölel fel, mint az egész Perth grófság. Hogy ezen erőszakos elpusztítás következtében milyen veszteség érte az országot termelési forrásokban, azt felbecsülhetjük abból, hogy a Ben Aulder forest földje 15 000 juhot tudott táplálni, és hogy ez Skócia egész vadászterületének csak ¹/₃₀-a … Mindez a vadászterület teljesen improduktív… mintha csak az Északi-tenger hullámaiba süllyesztették volna. Az ilyen rögtönzött pusztaságokat vagy sivatagokat a törvényhozásnak erős kézzel meg kellene szüntetnie.”*

Az egyházi birtokok elrablása, az állami uradalmak csalárd elidegenítése, a községi tulajdon ellopása, a hűbéri és clan-tulajdon bitorló módon és kíméletlen terrorizmussal véghezvitt átváltoztatása modern magántulajdonná — ezek voltak az eredeti felhalmozás idilli módszerei. Ezek hódították meg a teret a tőkés mezőgazdaságnak, kebelezték be a földet a tőkébe és teremtették meg a városi ipar számára a szükséges kínálatot szabad prédául szolgáló proletárokból.

SaLa