A kommunista erkölcs tudományos alapja – az erkölcsi cél

Az emberségesebb társadalom eljutásához az érdekviszonyok megváltoztatása szükséges, az ember-ember elleni embertelen harc kiküszöbölése, a valódi az emberiség többségének a demokrácia és a szabadság társadalmának a megteremtése szükséges. A polgári „demokrácia” ezt nem tudta megteremteni, mert a gazdaság a kapitalizmus törvényei szerint működik. A kapitalizmus működéséhez pedig elkerülhetetlenül szükséges a kizsákmányolás, felsőbbrendűség, élősködés és az ehhez szükséges diktatúra az emberiség dolgozó népe felett. Az emberséges társadalomhoz az emberséges erkölcs szükséges, amihez az emberek egymás közötti érdek viszonyainak változnia kell úgy, hogy ne lehessen felsőbbrendű senki és a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” megvalósítható legyen. Erre a kapitalizmus nem alkalmas.

„…A kommunista etika a kommunizmusért vívott harc nemes célját szolgálja. A szocializmus gazdasági törvényei objektív alapot nyújtanak arra, hogy a humánus cél és az annak megfelelő eszközök harmonikus egységben legyenek.
… Lenin abban látta az opportunisták bűnét, hogy szüntelenül hazudnak a népnek, s hazugságaikat tetszetős frázisokba burkolják. „A proletariátusnak — írta — szüksége van az igazságra, és nincs semmi, ami károsabb volna a proletariátus ügyére nézve, mint a tetszetős, illedelmes, nyárspolgári hazugság”
A burzsoázia ideológusai azzal vádolják a kommunistákat, hogy osztálybéke helyett osztálygyűlöletet hirdetnek. De lehet-e bármi is nemesebb a kizsákmányolókkal, a nép elnyomóival szembeni gyűlöletnél?
… Vajon lehet-e bármi kifogásunk az ellen, ha a haladás szolgálatában álló emberek nemes gyűlölettel fordulnak el mindattól, ami a haladás útjában áll?
… az urak a munkások kizsákmányolásában, a parasztok tönkretételében, a nemzeti és gyarmati elnyomásban, a népek leigázásában, a dolgozók többségének a politikai élettől való távoltartásában, a béke és a demokrácia harcosai ellen alkalmazott terrorban nem látnak semmiféle erőszakot. Az erőszaknak ezeket a megnyilvánulásait a burzsoázia természetesnek, törvényesnek tartja, s úgy látja, hogy mindez nem ütközik az erkölcsbe. Csak akkor kiabál erőszakról, amikor a munkások és a parasztok, akiket kétségbeesésbe kerget a burzsoázia gazdasági és politikai uralma s reakciós erőszaka, felkelnek uraik ellen.
… Az elmúlt korok legkiválóbb emberei mindig jogosnak tartották az erőszakot a néptömegek részéről, ha a kormányok lábbal tiporták e tömegek jogait és követeléseit. Thomas Jefferson, az amerikai „Függetlenségi Nyilatkozat” szerzője kijelentette, hogy ha a kormány önkényeskedik és nem számol a néppel, akkor a népnek „joga és kötelessége megdönteni az ilyen kormányt”. Thomas Jefferson elismerte a népeknek azt a jogát, hogy felkeljenek a kormány ellen, megdöntsék azt, és olyan kormányt alakítsanak, amely megfelel a nép érdekeinek. Ezt a jogot a legértékesebb, a legszentebb jognak nevezte.„
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

Az erkölcsi cél és az eléréséhez szükséges eszközök egysége

A reakciós tábor filozófusai és moralistái azzal rágalmazzák a marxista—leninista etikát, hogy az célja elérése érdekében semmilyen eszköztől sem riad vissza. A pénzeszsák szolgái, amikor imigyen vádaskodnak, Turgenyev furfangos emberének példáját követik, aki tudvalévően leginkább azokon az emberi gyengeségeken háborodott fel, amelyek őt magát is hatalmukban tartották. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a burzsoázia semmilyen, még a legmocskosabb és legszennyesebb eszközöktől sem riad vissza, ha azok biztosítják uralmát és nyereségét. Az imperialista burzsoázia egész népeket áldoz fel önző céljai érdekében, és hajlandó feláldozni akár az egész emberiséget is. A burzsoázia szennyes céljainak megfelelnek azok a szennyes eszközök, amelyekhez folyamodik. A reakciós burzsoáziának a haladó elemekkel szemben tanúsított kegyetlensége a burzsoázia céljának, a tőkés rabság védelmének embertelen jellegéből fakad. Mivel pedig ezt nem vallhatja be, kénytelen hazudozni és alakoskodni. A fasizmus németországi uralomra jutását, véres terrorját a burzsoázia a „nemzetiszocialista eszmék” misztikus ködébe burkolta. A mai imperialisták a „nyugati keresztény civilizáció” védelméről és más egyebekről hangoztatott frázisok mögé rejtik aljas terveiket és cselekedeteiket, egy új világháború előkészítésére irányuló erőfeszítéseiket. A hazudozás és a ködösítés mellett az imperialista burzsoázia eszközei közé tartozik a demokrácia és a szocializmus táborának rágalmazása, a nép elbódítása a züllesztő irodalom és a reakciós burzsoá művészet segítségével, végül ide tartozik a zsarolás és a haladó elemek ellen alkalmazott terror.

A kommunista etika a kommunizmusért vívott harc nemes célját szolgálja. A szocializmus gazdasági törvényei objektív alapot nyújtanak arra, hogy a humánus cél és az annak megfelelő eszközök harmonikus egységben legyenek. A kommunizmusért vívott harc nem használhat olyan eszközöket, amelyek demoralizálják a tömegeket, csökkentik aktivitásukat a reakciós erők elleni küzdelemben. Ezért a kommunista etika az eszközök megválasztása terén határozottan visszautasítja az elvtelenséget. A marxista párt még azt a harcot is, amelyet a munkások a kapitalizmus viszonyai között gazdasági helyzetük megjavításáért folytattak, mindig abból a szemszögből vizsgálta, hogy milyen politikai és erkölcsi következményekkel jár a munkásokra nézve. Amikor a múlt század 90-es éveiben a szociáldemokrata „Északi Szövetség” tagjai programjukban azt írták, hogy „minden módon” elősegítik; hogy a munkások helyzete a fennálló viszonyok között megjavuljon, Lenin élesen bírálta ezt a tézist. „Mi a munkások helyzetének csak olyan javításáért harcolunk, amely az osztályharcban fokozza harci készségüket, vagyis, amelynél a létfeltételek megjavítása nem párosul a politikai öntudat megfertőzésével, a rendőrség gyámkodásával, helyhez kötéssel, a «jótevő» által történő leigázással, az emberi méltóság megalázásával stb. stb.” — írta Lenin²⁷.
²⁷ Lenin Művei. 6. köt. Szikra 1953. 166. old.

A párt az önkényuralom és a tőke ellen folytatott harcában mindig elvetette az olyan harci eszközöket, mint az összeesküvés, a puccs, az egyéni terror stb., mivel ezek nem segítették elő a munkások öntevékenységének és összefogásának fokozódását, forradalmi aktivitásának növekedését, erkölcsi felemelkedését. A párt sohasem élt azokkal az eszközökkel, amelyeket a burzsoázia rendszeresen alkalmaz a kommunisták üldözése során: a zsarolás, a rágalmazás, a megfélemlítés eszközeivel. „A proletariátus sohasem fog rágalmakhoz folyamodni” — írta Lenin 1917-ben, pellengérre állítva a burzsoá rágalmazókat és zsarolókat. — „A proletariátus nem fog rágalmazni, hanem az igazság szavával fog hatni”²⁸.
²⁸ Lenin Művei. 25. köt. Szikra 1952. 203. old.

A Szovjetunió Kommunista Pártja következetesen leleplezte az opportunisták alakoskodását és kétkulacsosságát, a párton belüli nézeteltérések elkenésére irányuló igyekezetüket, becstelen harci módszereiket, és nyílt, egyenes, becsületes harcot folytatott az opportunizmus ellen.

A párt látta, milyen óriási kárt okozhat a munkásosztály ügyének az opportunizmus. „A burzsoá erkölcs lakájai”, „a nemzetközi szocializmus kerékkötői” — így jellemezte Lenin az imperialistabérenc munkásárulókat, akik polgári ideológiával, polgári erkölccsel fertőzik meg a proletariátust. Lenin különösen nagy felháborodással ostorozta az opportunizmus leg képmutatóbb irányzatait, amelyek igen komoly veszedelmet jelentettek a munkásosztályra nézve, mert a burzsoázia uralmának megszilárdítása érdekében a munkások eszmei és erkölcsi lezüllesztésére törekedtek. Lenin a kautskystákat elvtelen, jellemtelen, becstelen és lelkiismeretlen embereknek nevezte. „Juduska” gúnynévvel illette Trockijt, a burzsoáziának ezt a megvásárolt és az árulásban nagy gyakorlatra szert tett ügynökét, aki mint fasiszta kém és a szocializmus hatalmas országa elleni háború gyújtogatója fejezte be pályafutását. Lenin abban látta az opportunisták bűnét, hogy szüntelenül hazudnak a népnek, s hazugságaikat tetszetős frázisokba burkolják. „A proletariátusnak — írta — szüksége van az igazságra, és nincs semmi, ami károsabb volna a proletariátus ügyére nézve, mint a tetszetős, illedelmes, nyárspolgári hazugság”²⁹.
²⁹ Lenin Művei. 29. köt. 516. old.

A párt, melyet a marxi—lenini tanítás nagy igazsága vezérel, harcra egyesítette a tömegeket a kizsákmányolók ellen, s e harc során felvilágosította és nevelte a tömegeket.

A párt mögé felsorakozó munkástömegeket áthatja a kérlelhetetlen osztályharc eszméje, a haza felszabadításának, a kizsákmányoló iga lerázásának eszméje, a közös ügyért folytatott harcban megnyilvánuló testvériség és szolidaritás eszméje. A párt az osztályukkal, hazájukkal, népükkel szembeni kötelességtudatra, vasfegyelemre, a nép érdekében való önfeláldozásra neveli a munkástömegeket. A párt viszont a néptömegekből, a becsületességnek és az igazságnak e hatalmas forrásából meríti erejét.

A burzsoázia ideológusai azzal vádolják a kommunistákat, hogy osztálybéke helyett osztálygyűlöletet hirdetnek. De lehet-e bármi is nemesebb a kizsákmányolókkal, a nép elnyomóival szembeni gyűlöletnél?

Az imperialista burzsoázia mindenütt az embergyűlölet és a háború magvát hinti el. Lehet-e vajon csodálkozni azon, ha a tömegeknek a burzsoáziával szemben érzett szent gyűlölete egyre fokozódik? Ebben a gyűlöletben az emberi méltóság jut kifejezésre: az ember nem akar a burzsoázia rabja, „ágyútölteléke”, önző céljainak eszköze lenni.

A haladó gondolkodású emberek mindig sokra becsülték az aljassággal és a butasággal, az ember lealacsonyításával, a társadalmi igazságtalansággal szemben érzett gyűlöletet. „A gyűlölet szent — állapítja meg Zola, a nagy francia író. — A gyűlölet az erős és nagy szívek felháborodása, harcos megvetés azok részéről, akiket indulatba hoz a banalitás és az ostobaság. Gyűlölni annyi mint szeretni, mint érezni lelkünk lángolását és merészségét, s mélységesen undorodni mindattól, ami szégyenletes és ostoba.

A gyűlölet megkönnyebbülést hoz, a gyűlölet igazságosságot teremt, a gyűlölet nemesít”³⁰.
³⁰ Emile Zola. Oeuvres critiques. 1. köt, Párizs 1906. 3. old.

Vajon lehet-e bármi kifogásunk az ellen, ha a haladás szolgálatában álló emberek nemes gyűlölettel fordulnak el mindattól, ami a haladás útjában áll?

A mai burzsoázia ideológusai és a reakciós pártok képviselői szemükre vetik a kommunistáknak, hogy megengedhetőnek tartják a forradalmi erőszakot, melyet a burzsoázia természetesen ellentétben állónak tart az „általánosan elfogadott”, vagyis a burzsoá rend védelmét szolgáló erkölccsel. Mintha legalábbis a kommunisták találták volna ki a társadalmi osztályharcot, s az a valóságban nem létezne! A burzsoá ideológusok hallgatnak arról, hogy a kapitalizmus nem állhat fenn erőszak nélkül, hogy a burzsoá állam a burzsoázia erőszak-szerve a tömegek fölött. Ezek az urak a munkások kizsákmányolásában, a parasztok tönkretételében, a nemzeti és gyarmati elnyomásban, a népek leigázásában, a dolgozók többségének a politikai élettől való távoltartásában, a béke és a demokrácia harcosai ellen alkalmazott terrorban nem látnak semmiféle erőszakot. Az erőszaknak ezeket a megnyilvánulásait a burzsoázia természetesnek, törvényesnek tartja, s úgy látja, hogy mindez nem ütközik az erkölcsbe. Csak akkor kiabál erőszakról, amikor a munkások és a parasztok, akiket kétségbeesésbe kerget a burzsoázia gazdasági és politikai uralma s reakciós erőszaka, felkelnek uraik ellen.

„Ha nincs reakciós erőszak, amely ellen harcolni kell, nem vetődik fel a forradalmi erőszak kérdése sem”³¹ — írta Engels. Lenin megállapítása szerint „a legreakciósabb osztályok rendszerint az elsők, amelyek erőszakhoz, polgárháborúhoz folyamodnak, «napirendre tűzik a szuronyt»”³².
³¹ Marx—Engels Művei. 29. köt. 147. old. (oroszul).
³² Lenin Művei. 31. köt. 353. old.

Minthogy az uralkodó osztályok rendszeresen alkalmazzák e reakciós erőszakot, az éles osztálykonfliktusok idején pedig maguk tűzik napirendre a szuronyt, vagyis fegyvert használnak a nép ellen, nem hagynak más utat a népnek a hatalom megszerzésére, mint a forradalmi erőszakot, melynek segítségével a nép megteremti uralmát, erőszakkal lefegyverzi és ártalmatlanná teszi osztályellenségeit. A burzsoá erőszak és a proletariátus által alkalmazott forradalmi erőszak között ugyanaz a különbség, ami az áldozata felett gúnyolódó rabló és a rablót lefegyverezni, s annak áldozatát megmenteni igyekvő ember között. Az erőszak első fajtája reakciós célt szolgál, és beleütközik az erkölcs legelemibb követelményeibe, a második fajtája nemes célt szolgál: a társadalom felszabadítását a rabság alól. Ez az erőszak megfelel annak a történelmileg napirendre került követelménynek, hogy a régi társadalmat újjal kell felváltani. Ez az erőszak éppen ezért összhangban van a legmagasabb rendű erkölcs követelményeivel.

Az elmúlt korok legkiválóbb emberei mindig jogosnak tartották az erőszakot a néptömegek részéről, ha a kormányok lábbal tiporták e tömegek jogait és követeléseit. Thomas Jefferson, az amerikai „Függetlenségi Nyilatkozat” szerzője kijelentette, hogy ha a kormány önkényeskedik és nem számol a néppel, akkor a népnek „joga és kötelessége megdönteni az ilyen kormányt”. Thomas Jefferson elismerte a népeknek azt a jogát, hogy felkeljenek a kormány ellen, megdöntsék azt, és olyan kormányt alakítsanak, amely megfelel a nép érdekeinek. Ezt a jogot a legértékesebb, a legszentebb jognak nevezte.

Az erőszak nemcsak a cél, hanem az eszközök szempontjából is különböző. A munkásosztálynak az erőszakoskodókkal szemben alkalmazott erőszaka sohasem válik vadállatiassággá, szadizmussá, kínzássá, rablássá, kegyetlen és esztelen emberirtássá. Sztálin „Agyonlőtték huszonhat bakui elvtársunkat” című cikkében elénk tárja, hogy az imperialista rablók milyen aljas módon gyilkolták meg a munkások és a parasztok legjobb képviselőit. „Vajon nem világos-e, hogy a szovjethatalom sohasem számolt le ellenségeivel olyan gáládul és aljasul, mint a «civilizált» és «humánus» angolok, hogy csak a teljesen rothadt és minden erkölcsi érzésből kivetkőzött imperialista kannibáloknak lehet szükségük arra, hogy éjjel gyilkoljanak és banditák módjára rajtaüssenek az ellentáborhoz tartozó fegyvertelen politikai funkcionáriusokon?”^33
33 Sztálin Művei. 4. köt. Szikra 1950. 269. old.

Az erőszak mai formái, melyeket az imperialisták országuk forradalmi és ellenzéki erői ellen és a függetlenségükért harcoló népek ellen alkalmaznak, felülmúlják mindazt a barbárságot és bestialitást, amelyet az előző korok kizsákmányoló osztályai valaha is elkövettek. A mai imperialisták, akiknek cselekedeteit a kapzsiság és a félelem irányítja, nem válogatósak az erőszak eszközeiben: faji terrort alkalmaznak, a rablóháborúkban pusztítják a békés lakosságot, s még a baktériumfegyver használatától s a hadifoglyok legyilkolásától sem riadnak vissza.

A szovjetország példája megmutatta az emberiségnek, milyen úton kell haladnia egy olyan társadalom felé, amelyben nincsen kizsákmányolás és erőszak, amelyben a népek szabadon és barátságban élnek. A Szovjetunió a békéért, a népek közötti barátságért, az erőszak, az elnyomás, a rablóháborúk megszüntetéséért és a népek felszabadításáért küzdő antiimperialista tábor élén áll. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme és a szocializmus felépítése biztosította, hogy a Szovjetunióban az emberek egymás közötti kapcsolatai terén kialakuljon és tért hódítson az új, igazán emberi erkölcs.
***

SaLa

A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről

Milyen sokat beszélnek, elmélkednek, hangoskodnak mostanában nemzetről, hazáról! Anglia liberális és radikális miniszterei, Franciaország temérdek „haladó” publicistája (akik — lám — teljesen egyetértenek a reakciós publicistákkal), Oroszország hivatalos, kadet és haladó firkászainak sokasága (köztük némely narodnyik és „marxista” is) — megannyian ezernyi változatban magasztalják a „haza” szabadságát és függetlenségét, a nemzeti önállóság elvének fennköltségét. Nehéz itt eldönteni, hol végződik a hóhér Romanov Miklósnak vagy a négerek és az indiai lakosság megkínzóinak lepénzelt lantosa, és hol kezdődik a tucat nyárspolgár, aki együgyűségből vagy gerinctelenségből úszik az „árral”. De nem is fontos, hogy ezt vizsgálgassuk. Itt egy nagyon elterjedt és nagyon mély eszmei áramlattal állunk szemben, melynek gyökerei a legszorosabb kapcsolatban vannak a nagyhatalmi nemzetek földbirtokos és tőkés urainak érdekeivel. Száz- és százmilliókat költenek évenként azoknak az eszméknek propagálására, amelyek ezeknek az osztályoknak előnyösek: telhetetlen malom ez, amely mindenhonnan gyűjti a vizet, kezdve a meggyőződésből soviniszta Menysikovtól egészen az opportunizmusból vagy gerinctelenségből soviniszta Plehanovig és Maszlovig, Rubanovicsig és Szmirnovig, Kropotkinig és Burcevig.

Próbáljuk meg mi, nagyorosz szociáldemokraták is, álláspontunkat ezzel az eszmei áramlattal szemben meghatározni. Nem volna helyes, ha mi, akik egy nagyhatalmi nemzethez tartozunk, amely Európa szélső keletén és Ázsia jókora részén él, megfeledkeznénk a nemzeti kérdés óriási jelentőségéről; — különösen egy olyan országban, amelyet méltán neveznek a „népek börtönének”; — olyan időben, amikor a kapitalizmus éppen Európa szélső keletén és Ázsiában számos „új”, nagy és kis nemzetet ébreszt életre és öntudatra; — olyan időpontban, amikor a cári monarchia fegyverbe hívta a nagyoroszok és az „idegentörzsűek” millióit, hogy egész sor nemzeti kérdést az Egyesült Nemesség Tanácsa és a Gucskovok, Kresztovnyikovok, Dolgorukovok, Kutlerek, Rogyicsevek érdekeinek megfelelően „oldjon meg”.

Idegen-e tőlünk, nagyorosz öntudatos proletároktól, a nemzeti büszkeség érzése? Persze, hogy nem! Mi szeretjük nyelvünket és hazánkat, mi a legtöbbet azon munkálkodunk, hogy hazánk dolgozó tömegeit (vagyis hazánk lakosságának kilenctized részét) tudatos demokrata és szocialista életre emeljük. Nekünk mindennél fájóbb látni és érezni azt, hogy a cári hóhérok, a nemesek és a tőkések mennyi erőszakot követnek el szép hazánkon, hogyan kötik gúzsba és űznek csúfot belőle. Mi büszkék vagyunk arra, hogy ez az erőszak közöttünk, a nagyoroszok között ellenállásra talált, hogy ebből a környezetből nőtt ki Ragyiscsev, nőttek ki a dekabristák, a 70-es évek vegyes rendű forradalmárai, büszkék vagyunk arra, hogy a nagyorosz munkásosztály 1905-ben hatalmas forradalmi tömegpártot teremtett, hogy a nagyorosz muzsik ugyanebben az időben kezdett demokratává lenni, és kezdte lerázni magáról a papot és a földbirtokost.

Mi emlékszünk arra, mit mondott félévszázaddal ezelőtt Csernisevszkij, a nagyorosz demokrata, aki egész életét a forradalom ügyének szentelte: „szánalmas nemzet, rabszolgák nemzete, fönt és alant — mind csupa rabszolga”. A nyílt és burkolt nagyorosz rabszolgák (rabszolgák a cári monarchia irányában) nem szívesen emlékeznek ezekre a szavakra. Szerintünk azonban ezek a szavak az igazi hazaszeretet szavai voltak, azé a hazaszereteté, amelyet áthatott a bú, mert a nagyorosz néptömegekben nem volt forradalmiság. Akkor nem volt. Most is kevés, de már van. Minket a nemzeti büszkeség érzése tölt el, mert a nagyorosz nemzet szintén megteremtette a forradalmi osztályt, szintén bebizonyította, hogy a szabadságért és szocializmusért folyó harc nagyszerű példáit tudja adni az emberiségnek, nem csupán nagy pogromokat, akasztófaerdőket, börtönöket, nagy éhínségeket és a nagy csúszás-mászást a papok, cárok, földbirtokosok, tőkések előtt.

Minket áthat a nemzeti büszkeség érzése, és éppen ezért különösen gyűlöljük saját rabszolga múltunkat (amikor a nemesi földesurak azért vitték háborúba a muzsikot, hogy vérbe fojtsák Magyarország, Lengyelország, Perzsia, Kína szabadságát) és gyűlöljük rabszolga jelenünket, mikor ugyanezek a földesurak, a tőkések támogatásával, háborúba visznek bennünket, hogy megfojtsák Lengyelországot és Ukrajnát, hogy elnyomják a demokratikus mozgalmat Perzsiában és Kínában, hogy erősítsék a Romanovok, Bobrinszkijok, Puriskevicsek nagyorosz nemzeti méltóságunkat meggyalázó bandáját. Senki sem bűnös abban, hogy rabszolgának született; de az a rabszolga, aki nemcsak nem törekszik szabadságra, hanem még igazolja is és szépítgeti is a rabságát (amikor például Lengyelország, Ukrajna stb. megfojtását a nagyorosz „haza védelmének” nevezi), az ilyen rabszolga a felháborodás, a megvetés, az undor jogos érzését keltő tányérnyaló és söpredék.

„Nem lehet szabad az a nép, amely más népeket elnyom”, így beszéltek a XIX. század következetes demokráciájának legnagyobb képviselői, Marx és Engels, akik a forradalmi proletariátus tanítóivá lettek. És mi, nagyorosz munkások, akiket áthat a nemzeti, büszkeség érzése, mindenáron szabad és független, önálló, demokratikus, köztársasági, büszke Nagyoroszországot akarunk, mely szomszédaihoz való viszonyát az egyenlőség emberi elvére, nem pedig a kiváltságok feudális, egy nagy nemzetet lealázó elvére építi fel. És éppen azért, mert ezt akarjuk, mondjuk: a XX. században, Európában (ha Európa szélső keleti részén is), csak úgy lehet „védeni a hazát”, ha minden forradalmi eszközzel a monarchia, saját hazánk földbirtokosai és tőkései, azaz szülőföldünk leggonoszabb ellenségei ellen harcolunk; — a nagyoroszok csak úgy „védhetik a hazát”, ha minden háborúban a cárizmus vereségét kívánják, mert ez a legkisebb rossz Nagyoroszország lakosságának kilenctized részére nézve, mert a cárizmus nemcsak gazdaságilag és politikailag nyomja el a lakosságnak ezt a kilenctized részét, hanem még demoralizálja, lealázza, megbecsteleníti, prostituálja is, amikor idegen népek elnyomására tanítja, amikor arra szoktatja, hogy saját gyalázatát képmutató, álhazafias frázisokkal leplezze.

Azt vetik talán ellenünk, hogy a cárizmus mellett és védőszárnyai alatt már létrejött és felserdült egy másik történelmi erő, a nagyorosz kapitalizmus, amely progresszív munkát végez azzal, hogy óriási területeket gazdaságilag központosít és egybefoglal. Ez az ellenvetés azonban nem igazolja, ellenkezőleg, még szigorúbban vádolja soviniszta szocialistáinkat, akiket cári, puriskevicsi szocialistáknak kellene nevezni (mint ahogy Marx a lassalleánusokat porosz királyi szocialistáknak nevezte). Sőt tegyük fel, hogy a történelem százegy kis nemzettel szemben a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára dönti el a kérdést. Ez nem lehetetlen, mert a tőke egész története nem más, mint erőszak és rablás, vér és szenny története. És mi egyáltalában nem vagyunk feltétlenül a kis nemzetek hívei; mi — egyébként azonos körülmények esetén — feltétlenül a centralizáció mellett és a föderatív kapcsolatok kispolgári eszménye ellen vagyunk. De még ebben az esetben is, először, nem a mi dolgunk, nem a demokraták dolga (már nem is szólva a szocialistákról), hogy Romanovnak — Bobrinszkijnak — Puriskevicsnek segítsünk Ukrajnát stb. megfojtani. Bismarck a maga módján, junkermódra, progresszív történelmi tettet vitt véghez, de nagyszerű „marxista” volna az, aki ezen az alapon igazolni próbálná a Bismarcknak nyújtott szocialista segítséget! Pedig Bismarck előmozdította a gazdasági fejlődést azzal, hogy egyesítette a széttagolt németeket, akiket más népek elnyomtak. Nagyoroszország gazdasági felvirágzásának és gyors fejlődésének érdeke viszont azt követeli, hogy meg kell szabadítani az országot attól, hogy a nagyoroszok más népeket elnyomjanak — erről a különbségről nálunk megfeledkeznek a szín orosz quasi-Bismarckok hódolói.

Másodszor, ha a történelem a nagyorosz nagyhatalmi kapitalizmus javára döntené el a kérdést, akkor ebből az következik, hogy annál nagyobb lesz a nagyorosz proletariátus szocialista szerepe, mert a proletariátus a fő hajtóereje a kommunista forradalomnak, melyet a kapitalizmus szül. A proletariátus forradalma pedig megköveteli, hogy a munkásokat tartósan a legteljesebb nemzeti egyenlőség és testvériség szellemében neveljük. Tehát éppen a nagyorosz proletariátus érdekei szempontjából huzamosan és olyan szellemben kell nevelni a tömegeket, hogy a legerélyesebben, legkövetkezetesebben, legbátrabban, legforradalmibb módon szálljanak síkra a nagyoroszok által leigázott valamennyi nemzet teljes egyenjogúságáért és önrendelkezési jogáért. A nagyoroszok nemzeti büszkeségének érdeke (nem szolgai értelemben vett érdeke) egybeesik a nagyorosz (és minden más) proletár szocialista érdekével. A mi mintaképünk Marx marad, aki évtizedekig élt Angliában, félig angollá lett és az angol munkások szocialista mozgalma érdekében követelte Írország szabadságát és nemzeti függetlenségét.

A mi házisütetű szocialista sovinisztáink, Plehanov és a többiek, ez utóbbi feltételezett esetben nemcsak saját hazájuknak, a szabad és demokratikus Nagyoroszországnak lesznek árulói, hanem elárulják Oroszország minden népének proletár testvériségét, azaz a szocializmus ügyét is.

„Szocial-Demokrat” 35. sz. 1914. december 12
Lenin Művei. 21. köt. 93—97. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa