Így élt Lenin

„HÁBORÚTÓL FORRADALOMIG”

Az imperializmuson nincs ruha, hamis a fogsora, a hasa löttyedt, a vértenger neki Hekuba, szuronyt szegezve befalja a földet.

Lenint a háború kitörése Poroninban érte. Az osztrák-orosz hadüzenet után néhány nappal letartóztatták, mint ellenséges hatalom „alattvalóját”, aki ráadásul – tudták, hiszen az osztrák szolgálatban álló helybeli rendőrség is figyelte – szoros kapcsolatot tart fenn Oroszországgal.

A házkutatáskor lefoglalt jegyzeteit, statisztikai táblázatait kémfeljegyzéseknek, rejtjelkulcsoknak vélték. Ma ez kissé mulatságosan hangzik, akkor azonban közvetlen életveszélyt jelentett. Háborúk kezdetekor mindig nagy a kémhisztéria, s a hadbíróságok nem sok időt vesztegetnek holmi bizonyítási eljárásra.

Krupszkaja riasztotta a lengyel és osztrák szociáldemokratákat, akik Krakkóban és Bécsben különböző hivatalos személyeknek megmagyarázták, hogy Lenin a cár ellensége, így nem egészen két hét múltán kiszabadult. Ajánlatosnak látták azonban Poronint nagyon gyorsan elhagyni. Többek közt azért is, mert a cári csapatok erősen közeledtek Krakkóhoz. Mint később kiderült, az orosz belügyminisztérium fel is szólította Alekszejev tábornokot, az előrenyomuló egységek parancsnokát, hogy amint megtalálja, tartóztassa le Vlagyimir Uljanovot, „az inkább csak Lenin néven ismert veszedelmes forradalmárt”, és adja át a pétervári városparancsnokságnak.

Lenin és családja a semleges Svájcban telepedett le. Eleinte Bernben, később Zürichben laktak. Megérkezésük után mindjárt másnap összegyűltek a Bernben tartózkodó bolsevikok, és Lenin elmondta nekik: mi a véleménye a háborúról.

Álláspontja a háborúval kapcsolatban kezdettől egyértelmű és világos volt: ez a háború valamennyi hadviselő fél részéről igazságtalan, rablóháború, a különböző tőkés és hatalmi csoportok piacszerzési meg területszerzési céljait szolgálja; a munkásoknak és általában a dolgozóknak nem fűződik hozzá semmi érdekük, ezzel szemben minden szenvedés nekik jut osztályrészül.

Az első világháború kezdetén különleges szellemi és erkölcsi bátorság kellett Lenin véleményének hangoztatásához. A háború első heteiben-hónapjaiban egész Európában magasra csapott a nacionalista hullám. A németek a franciákat és az oroszokat gyalázták – a franciák a németeket meg az osztrákokat; Magyarországon felvirágozott katonák énekelték buzgón: „Megállj, megállj, kutya Szerbia…” Krupszkaja feljegyezte, hogy míg vonatjuk nagy lassan végigvánszorgott az osztrák tartományokon és Ausztrián, lépten-nyomon soviniszta agitációba ütköztek: „A pályaudvarokon mindenféle szentképeket, imákat osztogattak a katonáknak. Kikent-kifent, egyenruhás ficsúrok járkáltak fel és alá. A vagonokon különféle feliratok ékeskedtek, amelyek utasították a katonákat, mit tegyenek a franciákkal, angolokkal, oroszokkal: »Jedem Russ ein Schuss!« (Minden orosznak egy golyó!)”

A Leninnel egy gondolkozású Krupszkaja tehát nyomban megérezte az egész helyzet szörnyű képtelenségét. A katonaruhába öltöztetett parasztoknak és munkásoknak – a legtisztábban látó keveseket kivéve – hosszabb idő kellett a kijózanodáshoz. Az európai szociáldemokraták jó része is a háborús hangulat befolyása alá került. „Védeni kell a hazát” – vélték – a velük szemben álló országok reakciós kormányzata ellen.

Lenin ezzel szemben megmutatta, hogy ebben a háborúban valamennyi ország kormánya reakciós. A munkásoknak és parasztoknak egyetlen lehetőségük van arra, hogy véget vessenek a vérontásnak: ha fegyvereiket „saját” kormányuk ellen fordítják, vagyis a háborút polgárháborúvá változtatják.

Az Oroszországban élő bolsevikok egyetértettek vele, a háború első napjaiban nagy tüntetéseket is szerveztek. Az emigránsok véleménye azonban megoszlott. Lenint különösen fájdalmasan érintette – eleinte nem is akarta elhinni, hogy Plehanov is a „honvédőkhöz” csatlakozott. De érzelmei nem akadályozták meg abban, hogy kezdettől fogva nyílt vitába szálljon a háborút igazoló nézetekkel.

Lenin munkastílusához hozzátartozott, hogy minden jelenségnek, amivel találkozott, tudományos szempontból utánanézett, átgondolta, és azután határozott a tennivalókról. Apróság, de jellemző apróság, hogy mikor felesége Basedow-kórban (a pajzsmirigy működésének zavara) megbetegedett, rögtön tanulmányozni kezdte az orvosi szakirodaimat. Ilyen volt a természete, ez a munkamódszer segítette hozzá, hogy tisztán lásson – kicsiny és nagy ügyekben.

Persze, ehhez fantasztikus munkabírás, gyorsaság, kivételesen éles felfogóképesség kellett.

Régi barátja, Lepesinszkij jegyezte föl: mennyire elcsodálkoztak egyszer, egy hosszú, közös utazáson Lenin olvasási tempóján. Valami komoly könyv volt Lenin kezében (alighanem idegen nyelvű), s alig telt el fél perc, máris lapozott egyet. Megkérdezték tőle: vajon végigolvassa-e, vagy csak átfutja szemével az oldalakat?

„Vlagyimir Iljics kicsit elcsodálkozott a kérdésen – írja Lepesinszkij majd mosolyogva válaszolt:

– Természetesen elolvasom. Méghozzá nagyon figyelmesen, mert a könyv megérdemli.

– De hogy tudja ilyen gyorsan elolvasni egyik oldalt a másik után?

Vlagyimir Iljics azt felelte, hogy ha lassabban olvasna, nem tudná elolvasni mindazt, amivel meg kell ismerkednie.”

Forradalmáréletében nem volt ideje szobatudós módjára pepecselni.

Cikkeit, tanulmányait, könyveit a legnagyobb gondossággal írta. A központi pártnyomda egyik korrektora így emlékszik vissza Lenin munkamódszerére: „A cikk megírását megelőzte az átgondolás szakasza, amikor, Vlagyimir Iljics kifejezésével élve, a cikk még »a tintatartóban« volt. Gyakran előfordult, hogy előbb kidolgozta a vázlatát vagy a vezérszavait. Vlagyimir Iljics kéziratai között nem kevés az olyan, amelyikben egyetlen javítás sincs. De sokszor heteken át javítgatta a már kész kéziratot.” A korrektor – Adoratszkij – azt is följegyezte, hogy Lenin többnyire maga végezte, és nagyon gondosan végezte írásainak korrigálását, vagyis a sajtóhibák kijavítását. Még olyan részletkérdések iránt sem volt közömbös, hogy milyen betűtípusból szedik a címeket, alcímeket.

Krupszkaja találó megállapítása szerint „a harc és a tanulás, a tanulás és a tudományos munka mindig a legszorosabban összefonódott nála, mindig a legszorosabb, a legközvetlenebb kapcsolatban állt egymással, habár első látásra úgy tűnhetett, hogy ez csupán párhuzamos munka.”

Közvetlenül a háború kitörése előtt kezdte például tanulmányozni a nemzeti kérdést. 1913-ban, 14-ben és 15-ben számos cikket, tanulmányt írt erről – köztük olyan nevezetes, klasszikus munkákat, mint a Kritikai megjegyzések a nemzeti kérdésről, A nemzetek önrendelkezési jogáról és A nagyoroszok nemzeti büszkeségéről -, melyekben szembeszállt a nacionalizmussal, mint más nemzetek megvetésének és elnyomásának ideológiájával és politikájával, egyszersmind pártjára kelt az elnyomott nemzetek nemzeti felszabadító mozgalmainak, és rámutatott az egészséges, józan hazaszeretet létjogosultságára, pozitív mivoltára.

Ezekben a művekben már megtaláljuk az elvi alapját a győztes forradalom majdani nemzetiségi politikájának. És ezzel egyidejűleg Lenin még nagyobb jelentőségű, még átfogóbb munkához látott: vizsgálni kezdte, hogyan alakult, milyen új vonásokat mutat Marx és Engels óta a kapitalizmus fejlődése az egész világon.

Viták, megbeszélések, cikkek sorozatával igyekezett az emigráns orosz szociáldemokraták egységét, amennyire lehet, helyreállítani. Kapcsolatot keresett és talált az otthoniakkal, ami a háborús Európán keresztül hosszadalmas, bonyolult dolog volt; az összeköttetés gyakran meg-megszakadt.

Bernben Leninék nem érezték jól magukat. „Szorgalmasabban bújtuk a könyvtárakat, mint valaha – emlékszik vissza Krupszkaja rendszeresen jártunk sétálni, de mindez nem tudta feledtetni velünk azt az érzést, hogy be vagyunk zárva ebbe a kispolgári-demokratikus kalickába… Svájcban mindenütt hamisítatlan nyárspolgári légkör honolt… Bern túlnyomóan közigazgatási és művelődési jellegű város. Sok jó könyvtára van, sok tudósa, de egész életét keresztül-kasul átitatja valamiféle kispolgári szellem. Bern nagyon »demokratikus«, a köztársaság legfőbb hivatalos személyiségének felesége mindennap rázza a szőnyegeket az erkélyen, de ezek a szőnyegek, a kispolgári otthon kényelme, mindenestül elnyelik a berni asszonyt. Béreltünk az ősszel egy villanyvilágításos szobát, s oda vittük bőröndünket, könyveinket. Amikor a hurcolkodás napján benéztek Sklovszkijék, megmutattam nekik, milyen csodásán ég a villany. De mihelyt Sklovszkijék elmentek, berontott a háziasszony, és követelte, hogy már másnap hagyjuk el a lakást, mert nem tűri, hogy nála nappal égessék a villanyt. Láttuk, hogy szegénynek egy kerékkel kevesebbje van, kivettünk hát egy másik szobát, szerényebbet, villanyvilágítás nélkülit, és másnap átköltöztünk.”

Zürichben derűsebb környezetbe kerültek. Első zürichi napjaikat mulatságos közjáték színesítette. Kapura függesztett hirdetés nyomán egy Frau Prelog nevezetű asszonynál béreltek szobát. Másnap mindjárt el is kellett hagyniuk: visszajött az előző lakó, akinek beverték a fejét, és ezért kórházban volt. Leninnek azonban megtetszett Prelogné lakóinak svájciak közt szokatlan természetessége, a szállásadó asszony nyers, eredeti humora. Egy darabig nála is kosztoltak, és hamarosan észrevették, hogy furcsa körbe, a zürichi alvilág kellős közepébe csöppentek. Lenin és felesége tulajdonképpen élvezte a vagányok és utcalányok számukra szokatlan társaságát. Mégis új ebédlőhelyet kerestek; nem engedhették meg maguknak annak kockázatát, hogy valami zűrös históriába keveredjenek.

Szobát egy szűk mellékutcában, Kammerer csizmadiánál béreltek. (A Spiegelgasse 14. számú házon ma emléktábla van.) Öreg, rossz levegőjű ház volt. De nem akartak elköltözni: nagyon becsülték házigazdáikat, akik forradalmi érzelmű munkások voltak.

„A lakás a szó szoros értelmében »nemzetközi« volt – írja Krupszkaja. – Két szobában laktak a háziak, egyben egy német katona, (civilben sütőmunkás) felesége és gyermekei, a másikban egy olasz, a harmadikban osztrák színészek egy gyönyörű, vörös macskával, a negyedikben mi, oroszok. Sovinizmusnak nyoma sem volt, és egy alkalommal, amikor a gáztűzhely körül összegyűlt az egész női internacionálé, Frau Kammerer szenvedélyesen felkiáltott: »A katonáknak kormányaik ellen kell fordítaniuk fegyverüket!« Ezek után Iljics hallani sem akart arról, hogy máshová költözzünk.”

Berni és zürichi évei alatt Lenin az egész európai munkásmozgalom egyik elismert vezetője lett. A II. Internacionálé a háborúban teljesen széthullott; „…meghalt, legyőzte az opportunizmus” – mondta róla Lenin, és már az új, forradalmi Internacionálé megalakításán gondolkozott. 1915-ben Zimmerwaldban, a Nemzetközi Szocialista Iroda konferenciáján kialakult egy – jóllehet akkor még kisebbségben levő – nemzetközi baloldali szocialista csoport, mely „zimmerwaldi baloldal” néven vált ismertté a munkásmozgalom történetében, s pár év múltán, megerősödve, a kommunista pártok, a III. Internacionálé magva lett.

Ez persze csak röviden elmondva ilyen egyszerű. Rengeteg kemény küzdelem, vita jellemezte akkoriban Lenin nemzetközi tevékenységét. Ez nagy erőfeszítést, sok energiát követelt tőle. Krupszkaja feljegyezte: milyen kimerülten, idegesen érkezett vissza Lenin például a zimmerwaldi konferenciáról: „A megérkezését követő napon felmásztunk a Rothornra. »Hatalmas étvággyal« másztunk, ám amint felérünk, Iljics nyomban lefeküdt a földre, nem valami kényelmes pózban, majdhogynem a hóra, és elaludt. Összegyűltek a felhők, majd felszakadtak, teljes pompájában tárult elénk az Alpok látképe – Iljics meg alszik, mint akit agyoncsaptak, meg sem mozdul; úgy aludt több mint egy órán át. Zimmerwald alaposan megtépázta az idegeit, kiszívta erejét. Jó néhány napot kellett mászkálnunk a hegyekben, amíg magához tért.”

1916 nyarán fejezte be Lenin Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka című nagy művét. Gorkij rendelte tőle, egy általa szervezett tanulmánygyűjtemény részére. Lenin Iljinszkij álnév alatt küldte el munkáját Gorkijnak, aki ezt írta utóbb egyik közös ismerősüknek: „Igen, Iljinszkij brosúrája valóban kitűnő… Milyen csodálatos ember ez az Iljinszkij, micsoda koponya!”

Óriási előkészítő – tényfeltáró és összegező – munkát végzett Lenin e könyv megírása előtt is. Könyvek, cikkek, statisztikai gyűjtemények százait használta fel, különböző országokban különböző nyelveken megjelent gazdag irodalmat dolgozott fel: közgazdaságról és a technika fejlődéséről, bel- és külpolitikáról, a munkásmozgalom helyzetéről, a gyarmati kérdésről és más problémákról. Jegyzetei, vázlatai később Füzetek az imperializmusról címmel könyv alakban is megjelentek, mintegy nyolcszáz nyomtatott oldalt töltenek meg.

Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelső foka a Marx és Engels utáni időszak világgazdaságának és világpolitikájának átfogó elemzését tartalmazza. Lenin a tények – a különböző gazdasági és politikai folyamatok – vizsgálatából azt a következtetést vonta le, hogy időközben létrejött a kapitalizmus új, legmagasabb, egyszersmind végső szakasza: az imperializmus. Szabatosan és pontosan meghatározta e társadalmi alakulat legfőbb jellemzőit. Kimutatta, hogy az imperializmus korszakában tovább fokozódnak a tőkés társadalom belső ellentmondásai, mind erőteljesebben kialakulnak a szocialista forradalom politikai s a szocialista termelés munkaszervezeti feltételei.

Lenin imperializmusról szóló munkáinak további elméleti újdonsága, hogy – az imperialista kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének törvényszerűségét felfedezve – rámutatott a szocialista forradalom győzelmének lehetőségére kezdetben egy vagy néhány országban. És arra is, hogy ezek nem feltétlenül a legfejlettebb országok lesznek, hanem azok, ahol az ellentmondások leginkább összesűrűsödnek. (Marxék ugyanis a maguk idején, a klasszikus kapitalizmus viszonyai közt, a szocializmus egyidejű győzelmére számítottak az egész világon vagy legalábbis a legfejlettebb országokban.)

Ebben az időben Lenint erősen foglalkoztatta, hogyan és mikor alakul ki forradalmi helyzet.

Az imperializmus és a forradalom elemzésével kapcsolatban ismételten visszatért a nemzetek önrendelkezési jogának kérdésére (melynek biztosítását elengedhetetlennek tartotta), ekkor ébredt fel érdeklődése a gyarmatok felszabadító mozgalmának problémái iránt is. Heves vitákat folytatott Trockijjal a parasztkérdésről (Trockij ugyanis fölöttébb bizalmatlan volt a parasztság iránt), valamint az oroszországi forradalom jellegéről és a forradalom utáni hatalom demokratizmusáról.

Közben kétszer érte súlyos családi gyász. 1915-ben meghalt anyósa, aki velük volt a száműzetésben és az emigrációban, s akire a régi bolsevikok mint „jó elvtársra” emlékeznek. Nemcsak Leninéknek, hanem a hozzájuk vetődő emigránsoknak is gondját viselte, sőt idős korában is tőle telhetőleg segített a forradalmi munkában. 1916-ban pedig Oroszországból érkezett szomorú hír: meghalt Lenin édesanyja.

„1916 őszén és 1917 elején Iljics nyakig belemerült az elméleti munkába – emlékezik vissza a februári forradalom előtti utolsó hónapokra Krupszkaja. – Igyekezett a könyvtár nyitva tartásának minden percét kihasználni; pontosan 9-re ott volt, ott maradt 12-ig (12 és 1 között a könyvtár zárva volt), ebéd után visszament, és ott maradt 6-ig. Odahaza nem lehetett valami kényelmesen dolgozni. Szobánk világos volt ugyan, de az udvarra nézett, ahol elviselhetetlen bűz terjengett, mert oda nyílott egy kolbászüzem is. Csak késő este nyitottuk ki az ablakot. Csütörtök délutánonként, amikor a könyvtár zárva volt, felmentünk a hegyek közé, a Zürichbergre. A könyvtárból jövet Iljics rendszerint vett két tábla kék papírba csomagolt mogyorós csokoládét 15 centime-ért, ebéd után fogtuk a csokoládét meg a könyveket, és elindultunk a hegyek közé. Az erdő mélyén volt egy kedvenc helyünk, ahol nemigen járt ember, itt lefeküdtünk a fűbe, és Iljics belemélyedt olvasmányaiba… Így éltünk, éldegéltünk Zürichben, miközben a helyzet egyre forradalmasodott…”

1917. január 22-én Lenin felszólalt a zürichi Népházban rendezett ifjúsági gyűlésen, svájci, német, olasz és más országokból érkezett, forradalmi érzelmű fiatalok előtt. Az 1905-ös forradalomról és a közelgő európai forradalomról beszélt. „Kétségtelen – hangoztatta -, hogy a közelgő forradalom csakis proletárforradalom lehet, mégpedig ennek a szónak még mélyebb értelmében: tartalmát tekintve is proletár, szocialista forradalom.” Beszéde vége felé alig titkolt szomorúsággal mondta a fiataloknak: „Mi, öregek, talán meg sem érjük ennek a forradalomnak a döntő ütközeteit.”

Valójában azonban minden idegszálával várta a forradalmat.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa