A leninizmus alapjairól – 4. rész
A proletariátus diktatúrája

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

IV
A proletariátus diktatúrája
Ebből a témából három alapkérdést ragadok ki. Ezek:

a) a proletariátus diktatúrája, mint a proletárforradalom eszköze;
b) a proletariátus diktatúrája, mint a proletariátus uralma a burzsoázia felett;
c) a szovjethatalom, mint a proletárdiktatúra állami formája.

1. A proletariátus diktatúrája, mint a proletárforradalom eszköze. A proletárdiktatúra kérdése mindenekelőtt a proletárforradalom alapvető tartalmának kérdése. A proletárforradalom, ennek haladása, lendülete, vívmányai csak a proletariátus diktatúrája által öltenek testet. A proletariátus diktatúrája a proletárforradalom eszköze, szerve, legfontosabb támaszpontja, amelyet azért hívnak életre, hogy, előszöris, a megdöntött kizsákmányolók ellenállását megtörjék és az elért vívmányokat biztosítsák, másodszor, hogy a proletárforradalmat végigvigyék, a forradalmat a szocializmus teljes győzelméig vezessék. A forradalom legyőzheti a burzsoáziát, megdöntheti hatalmát a proletariátus diktatúrája nélkül is. De a burzsoázia ellenállását elnyomni, a győzelmet megtartani és a szocializmus végleges győzelméig tovább menni a forradalom már nem képes, ha fejlődésének bizonyos fokán nem teremti meg a proletárdiktatúra formájában speciális szervét, mint legfőbb támaszpontját.

„A forradalom alapkérdése a hatalom kérdése” (Lenin). Azt jelenti-e ez, hogy csak át kell venni, csak meg kell ragadni a hatalmat? Nem, nem azt jelenti. A hatalom megragadása csak a dolog kezdete. Az egy országban megdöntött burzsoázia különböző okoknál fogva még sokáig erősebb marad, mint a proletariátus, amely megdöntötte. Ebből következik, hogy megtartani a hatalmat, megszilárdítani és legyőzhetetlenné tenni — ez a legfőbb dolog. Mi kell e cél eléréséhez? Ehhez legalábbis három fő feladatot kell teljesíteni, amelyek már a „győzelem másnapján” felmerülnek a proletariátus diktatúrája előtt:

a) meg kell törni a forradalom által megdöntött és kisajátított földbirtokosok és kapitalisták ellenállását, meg kell semmisíteni a tőke hatalmának visszaállítására irányuló minden néven nevezendő kísérletüket;
b) meg kell szervezni — az egész dolgozó népet a proletariátus köré tömörítve — az építőmunkát, és ezt a munkát az osztályok felszámolásának, megszüntetésének előkészítése irányában kell folytatni;
c) fel kell fegyverezni a forradalmat, meg kell szervezni a forradalom hadseregét a külső ellenség, az imperializmus elleni harcra.

A proletariátus diktatúrája arra kell, hogy ezeket a feladatokat végrehajtsa, teljesítse.

„Az átmenet a kapitalizmusból a kommunizmusba — mondja Lenin — egész történelmi korszak. Amíg ez a korszak be nem fejeződik, a kizsákmányolok, okvetlenül megőrzik reményüket a restaurációra, s ebből a reményből restaurációs kísérletek lesznek. A megdöntött kizsákmányolók, akik megdöntésüket nem várták, nem hittek benne, még csak gondolni sem akartak rá, az első komoly vereség után megtízszerezett energiával, dühödt szenvedéllyel, százszorosán felfokozott gyűlölettel vetik magukat harcba a tőlük elvett «paradicsom» visszaszerzéséért, családjaikért, amelyek oly gondtalanul éltek, és amelyeket most a «csőcselék» pusztulásra és nyomorra (vagy «közönséges» munkára .. .) ítél. S a kizsákmányoló kapitalistákhoz húz a kispolgárság széles tömege. Évtizedek történeti tapasztalatai tanúsítják minden országban, hogy ez a kispolgárság ide-oda ingadozik, ma a proletariátussal megy együtt, holnap visszaretten a forradalom nehézségeitől, a munkások legelső vereségére, vagy csak félvereségére is pánikba esik, idegeskedik, kapkod, siránkozik, egyik táborból a másikba futkos” (XXIII. köt. 355. old.).

A burzsoáziának van alapja arra, hogy restaurációs kísérleteket tegyen, hiszen megdöntése után még sokáig erősebb, mint a proletariátus, amely megdöntötte.

„Ha a kizsákmányolókat csak egy országban verik szét — mondja Lenin — és természetesen ez a tipikus eset, mert a forradalom egyidejűleg több országban ritka kivétel —, akkor még mindig erősebbek lesznek, mint a kizsákmányoltak” (ugyanott, 354. old,).

Miben rejlik a megdöntött burzsoázia ereje?

Először, „a nemzetközi tőke erejében, a burzsoázia nemzetközi kapcsolatainak erejében és szilárdságában” (XXV. köt. 173. old.).

Másodszor abban, hogy „a kizsákmányolók a forradalom után még hosszú ideig elkerülhetetlenül megtartják sok hatalmas tényleges kiváltságukat; marad náluk pénz (a pénzt egyszerre megszüntetni nem lehet), különböző — gyakran jelentős — ingó vagyon, megmaradnak összeköttetéseik, megmarad a szervezésben és kormányzásban való jártasságuk, a kormányzás összes «titkainak» (szokásainak, fogásainak, eszközeinek, lehetőségeinek) ismerete, megmarad magasabb képzettségük, közeli kapcsolataik a felsőbb, műszaki személyzethez (amely burzsoá módon él és gondolkodik), megmarad összehasonlíthatatlanul nagyobb jártasságuk a katonai ügyekben (ez igen fontos) és így tovább és így tovább’’(XXIII. köt. 354. old.).

Harmadszor „a szokás erejében, a kisüzemi termelés erejében. Mert kisüzem, sajnos, még nagyon-nagyon sok maradt a világon és a kisüzem állandóan, minden nap, minden órájában, magától és tömegméretekben szüli a kapitalizmust és a burzsoáziát” …, mert „az osztályokat megszüntetni nemcsak azt jelenti, hogy elkergetjük a földbirtokosokat meg a tőkéseket — ezt viszonylag könnyen elvégeztük —, hanem jelenti azt is, hogy felszámoljuk a kis árutermelőket, márpedig ezeket nem lehet elkergetni, nem lehet elnyomni, ezekkel össze kell férni, ezeket csak igen hosszadalmas, igen lassú, óvatos szervező munkával lehet (és kell) átformálni, átnevelni” (XXV. köt. 173. és 189. old.).

Ezért mondja Lenin, hogy:
„A proletariátus diktatúrája az új osztály legádázabb és legkíméletlenebb háborúja a hatalmasabb ellenség ellen, a burzsoázia ellen, melynek ellenállását megtízszerezte az, hogy megdöntötték”, hogy „a proletariátus diktatúrája szívós harc, véres és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen” (ugyanott, 173. és 190. old.).

Aligha szorul bizonyításra, hogy mindezeket a feladatokat rövid időn belül teljesíteni, néhány év alatt végrehajtani teljességgel lehetetlen. Ezért a proletariátus diktatúráját, a kapitalizmusról a kommunizmusra való átmenetet nem szabad néhány „különösen forradalmi” cselekedet és dekrétum röpke időszakának felfogni, hanem úgy kell felfogni, mint egész történelmi korszakot, amelyet polgárháborúk és külső összeütközések, szívós szervező munka és gazdasági építés, támadások és visszavonulások, győzelmek és vereségek töltenek be. Erre a történelmi korszakra nemcsak azért van szükség, hogy meg lehessen teremteni a szocializmus teljes győzelmének gazdasági és kulturális előfeltételeit, hanem azért is, hogy a proletariátusnak módjában legyen, először — hogy önmagát az ország vezetésére képes erővé nevelje és kovácsolja, másodszor — hogy a kispolgári rétegeket olyan irányban képezze és gyúrja át, mely a szocialista termelés megszervezését biztosítja.

„Tizenöt, húsz, huszonöt év polgárháborúin és népek közti harcain kell átmennetek — mondotta Marx a munkásoknak —, nemcsak azért, hogy a viszonyokat megváltoztassátok, hanem azért, hogy magatokat is megváltoztassátok és a politikai uralomra képessé tegyétek” (K. Marx és F. Engels Művei. VIII. köt. 506. old.).

Marx gondolatát folytatva és továbbfejlesztve, Lenin ezt írja:
„A proletárdiktatúra idején a parasztok és kistermelők millióit, az alkalmazottak, hivatalnokok, polgári értelmiségiek százezreit kell átnevelni, valamennyiüket a proletár államnak és a proletár vezetésnek kell alárendelni, le kell bennük győzni a burzsoá szokásokat és hagyományokat”, éppen úgy, mint ahogy szükséges lesz „a proletariátus diktatúrája talaján, hosszas harcban átnevelni magukat a proletárokat is, akik saját kispolgári előítéleteiktől nem egyszerre, nem csoda útján, nem a szűzanya parancsára, nem valami jelszó, határozat, rendelet parancsára szabadulnak meg, hanem csak a kispolgári tömegbefolyások ellen folytatott hosszú és fáradságos tömegharc útján” (XXV. köt. 248. és 247. old.).

2. A proletariátus diktatúrája, mint a proletariátus uralma a burzsoázia felett. Már a mondottakból is látható, hogy a proletariátus diktatúrája nem egyszerű személycsere a kormányban, nem „kabinet”- változás stb., amely a régi gazdasági és politikai rendet érintetlenül hagyja. Minden ország mensevikjei és opportunistái, akik úgy félnek a diktatúrától, mint a tűztől s rémületükben a diktatúra fogalmát a „hatalom meghódításának” a fogalmával helyettesítik, a „hatalom meghódítását” rendszerint „kabinet”-változásra korlátozzák, arra, hogy a hatalmon új kormány jelenik meg, olyanfajta emberekből, mint Scheidemann és Noske, MacDonald és Henderson. Aligha szorul magyarázatra, hogy az ilyen és hasonló kabinetváltozásoknak semmi közük a proletariátus diktatúrájához, az igazi hatalom meghódításához az igazi proletariátus által. Amikor MacDonaldok és Scheidemannok vannak hatalmon és a régi burzsoá rend megmarad, akkor az ő úgynevezett kormányaik nem lehetnek egyebek, mint kiszolgáló apparátusok a burzsoázia kezében, mint az imperializmus fekélyeinek takarói, mint a burzsoázia eszközei az elnyomott és kizsákmányolt tömegek forradalmi mozgalma ellen. A tőkének ezekre a kormányokra akkor van szüksége, mint spanyolfalra, amikor a tömegeket nyíltan elnyomni és kizsákmányolni nehéz, kényelmetlen, nem előnyös. Az ilyenfajta kormányok megjelenése természetesen annak jele, hogy „ott náluk” (vagyis a kapitalistáknál), a „Sipka-szorosban” nem minden csendes, de az ilyenfajta kormányok, tekintet nélkül erre, elkerülhetetlenül a tőke kendőzött kormányai maradnak. Egy MacDonald vagy Scheidemann kormánytól a hatalomnak a proletariátus által való meghódításáig a távolság akkora, mint földtől az égig. A proletariátus diktatúrája nem kormányváltozás, hanem új állam, amelynek új hatalmi szervei vannak a központban és az egész országban, — a proletariátus diktatúrája a proletariátus állama, mely a régi állam, a burzsoázia államának romjain jött létre.

A proletariátus diktatúrája nem a burzsoá rend alapján, hanem e rend szétzúzása folyamán, a burzsoázia megdöntése után, a földbirtokosok és kapitalisták kisajátítása folyamán, a fő termelési eszközök társadalmasítása folyamán, a proletariátus erőszakos forradalma folyamán jön létre. A proletariátus diktatúrája forradalmi hatalom, mely a burzsoázia elleni erőszakra támaszkodik.

Az állam — gépezet az uralkodó osztály kezében, hogy vele osztályellenségei ellenállását elnyomja. Ebben a vonatkozásban a proletariátus diktatúrája lényegében semmiben sem különbözik bármely más osztály diktatúrájától, mert a proletárállam — gépezet a burzsoázia elnyomására. De van egy lényeges különbség. Éspedig az, hogy minden eddigi osztályállam a kizsákmányoló kisebbség diktatúrája volt a kizsákmányolt többség fölött, a proletariátus diktatúrája ellenben a kizsákmányolt többség diktatúrája a kizsákmányoló kisebbség fölött.

Röviden: a proletariátus diktatúrája a proletariátusnak törvény által nem korlátozott, erőszakra támaszkodó uralma a burzsoázia fölött, amely uralom a dolgozó és kizsákmányolt tömegek rokonszenvét és támogatását élvezi (Lenin. „Állam és forradalom”).

Ebből két alapvető következtetés adódik:
Az első következtetés. A proletariátus diktatúrája nem lehet „teljes” demokrácia, nem lehet mindenkire, gazdagra is, szegényre is kiterjedő demokrácia — a proletariátus diktatúrájának „új módon (a proletárok és általában a nincstelenek érdekében) demokratikus államnak kell lennie és új módon diktatórikusnak (a burzsoázia ellen) …” (XXI. köt. 393. old.). Kautskynak és társainak az általános egyenlőségről, a „tiszta” demokráciáról, a „tökéletes” demokráciáról és hasonlókról való fecsegése csak burzsoá leplezése annak a kétségtelen ténynek, hogy a kizsákmányolok és kizsákmányoltak egyenlősége lehetetlen. A „tiszta” demokrácia elmélete a munkásosztály ama felső rétegének elmélete, melyet az imperialista rablók kezessé tettek és hizlalnak. Azért találták ki, hogy a kapitalizmus fekélyeit takargassák, az imperializmust kendőzzék, és erkölcsi erőt adjanak neki a kizsákmányolt tömegek elleni harcban. A kapitalizmusban a kizsákmányoltaknak nincsenek és nem is lehetnek igazi „szabadságjogaik”, már csak azért sem, mert a helyiségek, nyomdák, papírraktárak stb., melyek a „szabadságjogok” gyakorlásához feltétlenül szükségesek, a kizsákmányolók privilégiumai. A kapitalizmusban a kizsákmányolt tömegeknek nincs és nem is lehet tényleges részük az ország vezetésében, már csak azért sem, mert a kapitalizmusban, még a legdemokratikusabb rend esetén is, a kormányokat nem a nép nevezi ki, hanem a Rothschildok és Stinnesek, a Rockefellerek és Morganok. A demokrácia a kapitalizmusban kapitalista demokrácia, a kizsákmányoló kisebbség demokráciája, mely a kizsákmányolt többség jogainak korlátozásán alapszik és ez ellen a többség ellen irányul. Csak a proletárdiktatúrában lehetnek a kizsákmányoltaknak igazi „szabadságjogai” és lehet a proletároknak és parasztoknak valóban része az ország vezetésében. A demokrácia a proletárdiktatúrában proletár demokrácia, a kizsákmányolt többség demokráciája, mely a kizsákmányoló kisebbség jogainak korlátozásán alapszik és ez ellen a kisebbség ellen irányul.

A második következtetés. A proletariátus diktatúrája nem jöhet létre a burzsoá társadalom és burzsoá demokrácia békés fejlődésének eredményeként, hanem csak a burzsoá államgépezet, a burzsoá hadsereg, a burzsoá hivatalnoki apparátus, a burzsoá rendőri apparátus összetörésének eredményeként jöhet létre.

„A munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokba a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira mozgásba hozza” — mondják Marx és Engels a „Kommunista Párt kiáltványa” előszavában. — A proletárforradalom feladata „… nem az, hogy a bürokratikus-katonai gépezetet egyik kézből a másikba adja, ahogy eddig történt, hanem hogy azt szétzúzza… — ez előfeltétele minden valódi népforradalomnak a kontinensen” — mondja Marx Kugelmannhoz intézett levelében, 1871-ben.

Marx a kontinensre korlátozza tételét — ezt a megszorítást a világ összes opportunistái és mensevikjei ürügyül használták fel annak hangoztatására, hogy Marx lehetőnek tartotta a polgári demokrácia békés átfejlődését proletár demokráciába, legalábbis néhány olyan országban, amelyek nem tartoznak az európai kontinenshez (Anglia, Amerika). Marx ezt valóban lehetségesnek tartotta és erre volt is alapja a múlt század hetvenes éveinek Angliájára és Amerikájára vonatkozólag, amikor még nem volt monopolkapitalizmus, amikor még nem volt imperializmus és ezekben az országokban, fejlődésük különleges feltételei folytán, nem volt kifejlett militarizmus és bürokratizmus. Ez volt a helyzet, amíg nem jelent még a kifejlett imperializmus. De utóbb, 30—40 év múlva, amikor a helyzet ezekben az országokban gyökeresen megváltozott, amikor az imperializmus kifejlődött és kivétel nélkül minden kapitalista országra kiterjedt, amikor a militarizmus és bürokratizmus Angliában és Amerikában is megjelent, amikor Anglia és Amerika békés fejlődésének különleges feltételei eltűntek — magától el kellett esnie az ezekre az országokra vonatkozó megszorításnak.

„Most — mondja Lenin —, 1917-ben, az első nagy imperialista háború korában, Marxnak ez a korlátozása elesik. Anglia is, Amerika is, az angolszász «szabadságnak» — a militarizmus és bürokratizmus hiánya értelmében vett „szabadságnak” — ezek a legnagyobb és az egész földkerekségen legutolsó képviselői egészen elmerültek a szennyes és véres általános európai mocsárban, a mindent maguk alá gyűrő, mindent elnyomó bürokratikus-militarista intézmények mocsarában. Most Angliában is, Amerikában is «minden valóban népi forradalomnak előfeltétele» a «kész államgépezetnek» (melyet ott az 1914— 1917-es években formáltak ki késszé az „európai”, általános imperialista tökéletesség értelmében) összetörése, szétzúzása” (XXI. köt. 395. old.).

Más szóval, a proletariátus erőszakos forradalmáról szóló törvény, a burzsoá államgépezet összetöréséről, mint e forradalom előzetes feltételéről szóló törvény a világ imperialista országai forradalmi mozgalmának elkerülhetetlen törvénye.

A távoli jövőben természetesen, ha majd a proletariátus a kapitalizmus legfontosabb országaiban győz, és ha a jelenlegi kapitalista környezetet szocialista környezet váltja majd fel, egyes kapitalista országok számára minden bizonnyal lehetséges lesz a fejlődés „békés” útja. Ez országok kapitalistái, a „kedvezőtlen” nemzetközi viszonyok következtében, célszerűnek fogják tartani, hogy a proletariátusnak „önként” komoly engedményeket tegyenek. De ez a feltételezés csak a távoli és lehetséges jövőre vonatkozik. A közeljövőre vonatkozólag ennek a feltételezésnek semmi, de semmi alapja sincsen.

Ezért Leninnek igaza van, mikor ezt mondja:
„A proletárforradalom lehetetlen a polgári államgépezet erőszakos szétzúzása és újjal való felváltása nélkül” (XXIII. köt. 342. old.).

3. A szovjethatalom, mint a proletariátus diktatúrájának államformája. A proletariátus diktatúrájának győzelme a burzsoázia elnyomását, a burzsoá államgépezet széttörését, a burzsoá demokráciának proletár demokráciával való felváltását jelenti. Ez világos. De melyek azok a szervezetek, amelyek segítségével ez a kolosszális munka elvégezhető? Hogy a proletár szervezetek régi formái, amelyek a burzsoá parlamentarizmus alapján fejlődtek ki, erre a munkára nem alkalmasak, ehhez aligha fér kétség. Melyek tehát a proletariátusnak azok az új szervezeti formái, amelyek a burzsoá államgépezet sírásójának szerepét játszhatják, amelyek nemcsak arra képesek, hogy ezt a gépezetet összetörjék és a burzsoá demokráciát proletár demokráciával váltsák fel, hanem arra is, hogy a proletár államhatalom alapjává legyenek?

A proletariátusnak ezek az új szervezeti formái a szovjetek.

Miben rejlik a szovjetek ereje a régi szervezeti formákhoz képest?

Abban, hogy a szovjetek a proletariátus legátfogóbb tömegszervezetei, mert a szovjetek, csakis a szovjetek fogják át kivétel nélkül az összes munkásokat.

Abban, hogy a szovjetek azok az egyedüli tömegszervezetek, amelyek az összes elnyomottakat és kizsákmányoltakat, munkásokat és parasztokat, katonákat és matrózokat egyesítik és amelyekben, ennek folytán, a tömegek élcsapata, a proletariátus, a legkönnyebben és a legteljesebben tudja a tömegek harcának politikai vezetését a gyakorlatban megvalósítani.

Abban, hogy a szovjetek a tömegek forradalmi harcának, a tömegek politikai akcióinak, a tömegek felkelésének leghatalmasabb szervei, olyan szervek, amelyek képesek a finánctőkének és a finánctőke politikai függvényeinek mindenhatóságát megtörni.

Abban, hogy a szovjetek maguknak a tömegeknek közvetlen szervezetei, vagyis legdemokratikusabb szervezetei, tehát a tömegek legnagyobb tekintélyű szervezetei, amelyek maximálisan megkönnyítik nekik, hogy az új állam berendezésében és igazgatásában részt vegyenek s maximálisan kifejlesztik a tömegek forradalmi energiáját, kezdeményező készségét, alkotó képességét a régi rend szétzúzásáért, az új, a proletár rendért vívott harcban.

A szovjethatalomban a helyi szovjetek egyetlen általános államszervezetté egyesülnek és formálódnak, a proletariátusnak, mint az elnyomott és kizsákmányolt tömegek élcsapatának, és mint uralkodó osztálynak államszervezetévé, a Szovjetek Köztársaságává.

A szovjethatalom lényege abban van, hogy éppen azoknak az osztályoknak, amelyeket a tőkések és földbirtokosok elnyomtak, a legtömegesebb és legforradalmibb szervezetei alkotják most „az egész államhatalom, az egész állami apparátus állandó és egyetlen alapját”, hogy „éppen azokat a tömegeket vonja be az állam demokratikus igazgatásában való állandó, feltétlen, mégpedig döntő részvételre, amelyeket még a legdemokratikusabb burzsoá köztársaságokban is”, jóllehet törvény szerint egyenjogúak, „a valóságban a politikai életből és a demokratikus jogok és szabadságjogok gyakorlásából ezer fogással és fortéllyal kizártak” (Lenin, XXIV. köt. 13. old.).

Ezért a szovjethatalom az államszervezet új formája, amely elvileg különbözik a régi, polgári-demokratikus és parlamenti formától, az állam új típusa, amely nem a dolgozó tömegek kizsákmányolásának és elnyomásának feladataira van berendezve, hanem arra, hogy a dolgozó tömegeket minden elnyomás és kizsákmányolás alól teljesen felszabadítsa — a proletariátus diktatúrájának feladataira.

Igaza van Leninnek, amikor azt mondja, hogy a szovjetek hatalmának megjelenésével „befejeződött a polgári-demokratikus parlamentarizmus korszaka s a világtörténelem új fejezete kezdődött el: a proletárdiktatúra korszaka”.

Miben állanak a szovjethatalom jellemző sajátosságai?

Abban, hogy a szovjethatalom az osztályok létezése mellett lehetséges minden államszervezet közül a legnagyobb tömegeket átfogó és a legdemokratikusabb államszervezet, mert a szovjethatalom, minthogy a kizsákmányolok elleni harcban a munkások és kizsákmányolt parasztok összefogásának és együttműködésének színtere s munkájában erre az összefogásra és erre az együttműködésre támaszkodik — a lakosság többségének hatalma a kisebbség felett, ennek a többségnek az állama, diktatúrájának kifejezése.

Abban, hogy a szovjethatalom az osztálytársadalom minden államszervezete közül a legnemzetközibb, mert a szovjethatalom, minthogy szétzúzza minden nemzeti elnyomás jármát és a különböző nemzetek dolgozó tömegeinek együttműködésére támaszkodik — megkönnyíti ezeknek a tömegeknek egyesítését egy egységes állami szövetségben.

Abban, hogy a szovjethatalom már szerkezeténél fogva is megkönnyíti, hogy az elnyomott és kizsákmányolt tömegeket e tömegek élcsapata, a proletariátus vezesse, mint a szovjetek legjobban egybeforrott és legtudatosabb magja.

„Az elnyomott osztályok valamennyi forradalmának és mozgalmának tapasztalata, a világ szocialista mozgalmának tapasztalata arra tanít bennünket — mondja Lenin —, hogy csak a proletariátus képes egyesíteni és vezetni a dolgozó és kizsákmányolt tömegek szétforgácsolt és elmaradott rétegeit” (XXIV. köt. 14. old). A szovjethatalom szerkezete pedig megkönnyíti e tapasztalatok útmutatásainak megvalósítását.

Abban, hogy a szovjethatalom, amely a törvényhozó és végrehajtó hatalmat az állam egységes szervezetében egyesíti s a területi választókörzeteket termelési egységekkel, üzemekkel és gyárakkal helyettesíti — közvetlenül összekapcsolja a munkásokat és általában a dolgozó tömegeket az államigazgatás apparátusával, tanítja őket az ország vezetésére.

Abban, hogy csakis a szovjethatalom képes a hadsereget felszabadítani a burzsoá vezénylet alól és népelnyomó eszközből, ami a hadsereg a burzsoá rend alatt, szabadító eszközzé tenni, amely a népet felszabadítja saját burzsoáziája és az idegen burzsoázia járma alól.

Abban, hogy csakis „az állam szovjet szervezete tudja valóban egy csapással összetörni és végleg szétzúzni a régi, vagyis burzsoá hivatalnoki és bírósági apparátust” (ugyanott).

Abban, hogy csakis az állam szovjet formája, amely a dolgozók és kizsákmányoltak tömegszervezeteit bevonja az államigazgatásban való állandó és feltétlen részvételbe, képes előkészíteni az államiságnak azt az elhalását, mely az eljövendő államnélküli, kommunista társadalom egyik alapvető eleme.

A Szovjetek Köztársasága tehát az a keresett és végre megtalált politikai forma, amelynek keretein belül kell végbemennie a proletariátus gazdasági felszabadításának, a szocializmus teljes győzelmének.

A Párizsi Kommün csírája volt ennek a formának. A Szovjethatalom — kifejlesztése és betetőzése.

Ezért mondja Lenin, hogy:
„A Munkás-, Katona- és Parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársasága nemcsak magasabb típusú formája a demokratikus intézményeknek … hanem az egyetlen forma is, amely a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet tudja biztosítani a szocializmushoz” (XXII. köt. 131. old.).

SaLa