Unokáink megkérdik: Mi az, hogy kapitalista? Mint most a gyerekek: Mi az, hogy p-o-r-k-o-l-á-b?

John Reed amerikai szocialista újságíró (később kommunista lett, Szovjet-Oroszországban telepedett le, ott halt meg tífuszban a polgárháború alatt), aki az Októberi Forradalomról Tíz nap, amely megrengette a világot címmel a legkitűnőbb történelmi riportot írta, így írja le a város és a Szmolnij hangulatát 1917. október 24-én este:

„…Felfelé haladtam a Nyevszkijen. A rosszul megvilágított utcán az emberek közelharcot vívtak a legújabb lapokért, és a felhívások, proklamációk előtt nagy csődület volt… Egy tülkölő páncélautó lassan felalá hajtott az úton. Minden utcasarkon, téren sűrű embertömeg, vitatkozó katonák meg diákok. Korán, hirtelen sötétedett, kigyúltak a lámpák. De a tömeg hullámzása nem szűnt meg. Petrográdban mindig így van ez vihar előtt… A város robbanásig telt feszültséggel. Minden élesebb hangra összerezzent. De a bolsevikok nem mutatkoztak: a katonák a kaszárnyákban maradtak, a munkások a gyárakban…

A Szmolnijba siettem. A 10. számú szobában állandóan ülésezett a Forradalmi Katonai Tanács, egy Lazimir nevű tizennyolc éves ifjú elnökletével. Amikor elmentem mellette, szinte félénken szorított velem kezet. De a hangjában öröm csengett:

– A Péter-Pál-erőd őrsége átállt hozzánk. És éppen most kaptuk a hírt: átpártolt hozzánk egy Petrográdba rendelt ezred is.

Elmondta, hogy (a Kerenszkij-kormány utasítására) az összes telefonvonalat elvágták. A kaszárnyákkal és a gyárakkal tábori telefon útján tartják fenn az összeköttetést.

Futárok és komisszárok szakadatlan áradata. Az ajtó előtt vagy egy tucat önkéntes vállalkozó álldogált, készen arra, hogy a híreket, parancsokat eljuttassák akár a város legtávolabbi pontjaira is. Az egyik közülük, egy cigányképű hadnagy, franciául mondta: minden készen áll. Csak egy gombnyomásra van szükség.

Láttam Podvojszkijt, a felkelés stratégáját, ezt a sovány, szakállas, civil ruhás férfit; Antonovot, borostás állal, piszkos gallérban, szinte részegen a sok virrasztástól; Krilenkót, a mosolygós, széles arcú, folyton beszélő, hevesen gesztikuláló katonát; Dibenkót, az óriás termetű, nyugodt, széles vállú matrózt, ők voltak a jelen és a jövő emberei.

Lent, az üzemi bizottságok helyiségében Szeratov egyre-másra írta alá az állami fegyverraktárnak szóló kiutalásokat: minden gyárnak százötven puskát… Vagy negyven küldött várt a kiutalásokra…

Az előcsarnokban összetalálkoztam néhány, a második garnitúrából való bolsevik vezetővel. Az egyik revolverére mutatott. – Kezdődik a játék – mondta sápadtan -, akár akarjuk, akár nem. A másik tábor tudja: vagy ők végeznek velünk, vagy mi velük.”

Lenin ezalatt Sztálinnal és Trockijjal, majd a Forradalmi Katonai Bizottság vezetőivel és tagjaival tanácskozott.

Éjjel kettőkor megkezdődött az offenzíva.

Gyurkó László a Lenin, október című, már említett könyvében óráról órára összeállította a világtörténelmi huszonnégy óra eseményeit október 25-én (november 7-én) éjszaka két órától 26-án két óráig:

Október 25.
2 óra Elfoglalják a Nyikolajevszkij és a Balti pályaudvart, több hidat és az erőművet.
3 óra 30 perc Az Aurora lehorgonyoz a Nyikolajevszkij-hídnál, szemben a Téli Palotával. A matrózok elfoglalják a hidat. Hajnalban Helsingforsból torpedónaszádok hajóznak be a Névára.
6 óra Elfoglalják az Állami Bankot.
7 óra Megszállják a telefonközpontot. Elfoglalják a Palota-hidat.
8 óra Elfoglalják a Varsói-hidat.
10 óra Kerenszkij elhagyja a fővárost. A Forradalmi Katonai Bizottság bejelenti, hogy az Ideiglenes Kormányt megdöntötték.
12 óra Elfoglalják a Mária-palotát, és feloszlatják az előparlamentet.
13 óra Megszállják a Nyevszkij proszpektet, a környező utcákat, a főváros szívét.
14 óra Kronstadtból hadihajók érkeznek ötezer matrózzal. A hajók lehorgonyoznak az Aurora mellett.
14 óra 35 perc Megkezdődik a Petrográdi Szovjet rendkívüli ülése. Trockij és Lenin bejelenti az Ideiglenes Kormány bukását, a forradalom győzelmét.
17 óra Elfoglalják a Hadügyminisztériumot.
18 óra A Téli Palota körül bezárul az ostromgyűrű.
18 óra 30 perc Ultimátumot küldenek a palota védőinek, adják meg magukat.
21 óra A Péter-Pál-erődből és az Auróráról vaktölténnyel figyelmeztető lövéseket adnak le. Puskával és géppuskával lövik a Téli Palotát.
22 óra 40 perc Megnyílik a II. szovjetkongresszus.
23 óra A Péter-Pál-erőd ütegei lövik a Téli Palotát.

Október 26.
2 óra 4 perc Elfoglalják a Téli Palotát.
2 óra 10 perc Letartóztatják az Ideiglenes Kormányt.

E felsorolásból látható, hogy a felkelés első napja lényegében az Egy kívülálló tanácsaiban kidolgozott lenini terv szerint zajlott: „Törekedni kell arra, hogy naponta (ha egy városról van szó, mondhatnánk, óránként) újabb sikereket érjünk el, ha mégoly csekélyeket is, mindenáron megőrizve az »erkölcsi fölényt«.” Pedig ezt a tervet a Forradalmi Katonai Bizottságban olyan bolsevikok konkretizálták, akiknek jó része sohasem volt katona, más részük közkatona volt a cári hadseregben; a forradalom katonai vezetői között ekkor még egy sem akadt, akinek hadnagynál magasabb rangja lett volna. A lenini terv mellett csak saját elszántságukra, helyismeretükre és – ami a legfontosabb – a munkások, a matrózok, a katonák elszántságára, kezdeményezőképességére támaszkodhattak.

A felkelés jól megválasztott pillanata és kitűnő előrehaladása tette lehetővé, hogy Lenin már 25-e kora délutánján a Petrográdi Szovjet rendkívüli ülésén bejelenthette: „Elvtársak! A munkás- és parasztforradalom, melynek szükségességét a bolsevikok mindig hangsúlyozták, végbement.”

Nem sokat aludt ezekben a napokban. 24-én és 25-én a Szmolnijból irányította a hadmozdulatokat, s már az új szovjethatalom első lépésein gondolkozott. A Téli Palota elfoglalása után a közelben lakó Boncs-Brujevicséknél biztosítottak neki pihenőt, de, mint házigazdája s mindvégig egyik legközvetlenebb munkatársa följegyezte: lefeküdt ugyan, de mindjárt fel is kelt, s lábujjhegyen, hogy senkit se zavarjon, az asztalhoz lopakodott, lámpát gyújtott, és írni kezdett. Minden bizonnyal ekkor fogalmazta a szovjethatalom első dekrétumait, amelyeket október 26-án (november 8-án) este terjesztett elő a II. összoroszországi szovjetkongresszus ülésén.

„Amikor Lenin megjelent a szónoki emelvényen, mindenki felugrott helyéről, és a szónoki emelvényen álló Lenin felé indult, aki sokáig nem tudta elkezdeni beszédét a szűnni nem akaró taps és éljenzés miatt – írja az egyik hajdani kongresszusi küldött. – Az öröm, amit éreztünk, leírhatatlan. Az ülésteremben nemcsak kongresszusi küldöttek voltak. Zsúfolásig megtöltötték a Szmolnijban tartózkodó munkások, katonák és matrózok. Az emberek az ablakdeszkákra, az oszlopkiszögellésekre kapaszkodtak, a székekre álltak, csak hogy jobban láthassák Lenint. Sapkájukat a levegőbe dobálták, puskájukat a magasba emelték…”

A kongresszus két sorsdöntő határozatot vitatott meg: a békéről, illetve a földről szóló dekrétumot. Mindkét napirendi pont előadója Lenin volt.

A békedekrétum azt javasolta valamennyi hadviselő ország népének és kormányának, hogy haladéktalanul kezdjenek nyílt tárgyalásokat a béke megkötéséről, olyan feltételek mellett, hogy lemondanak az annexiókról (idegen területek elfoglalásáról), s a győztes államok a legyőzöttektől nem követelnek hadisarcot: „A kormány az emberiség elleni legnagyobb gonosztettnek tartja ennek a háborúnak a folytatását, amely azért folyik, hogyan osszák fel az erős és gazdag nemzetek között az általuk meghódított gyenge népeket, és ünnepélyesen kijelenti, hogy eltökélt szándéka haladéktalanul aláírni egy olyan béke feltételeit, amely ezt a háborút a fentebb megjelölt és kivétel nélkül minden nép számára igazságos békefeltételek között megszünteti.”

A földről szóló dekrétum pedig kimondta a földesúri földek azonnali elkobzását, és az elkobzott földek fölötti rendelkezés jogát a járási földbizottságok és a parasztküldöttek kerületi szovjetjei kezébe adta. A dekrétum leszögezte, hogy „a föld magántulajdona örökre megszűnik”, a mintaszerűen megművelt birtokok „nagyságuktól és jelentőségüktől függően az állam vagy a községek kizárólagos használatába mennek át”, egyébként pedig „a földhasználatnak egyenlősítőnek kell lennie, vagyis a földet a dolgozók között, a helyi viszonyoknak megfelelően, munka- vagy szükségleti norma szerint kelt felosztani”.

Ezek voltak a szovjet állam első határozatai. Merész, radikálisan forradalmi határozatok voltak, olyan körülmények között, amikor a hatalmat még nem is tartották szilárdan a kezükben. Nélkülük azonban nem is tarthatták volna meg a hatalmat – hiszen ezek a dekrétumok a nép legfontosabb kívánságait teljesítették.

Hasonló jelentősége volt a Nyilatkozat Oroszország népeinek jogairól című dokumentumnak, mely néhány nappal később jelent meg. Ebben a nyilatkozatban a Népbiztosok Tanácsa kihirdette Oroszország népeinek egyenlőségét és szuverenitását, az önrendelkezésre való jogukat, beleértve a különválásra és az önálló állam alakítására való jogot is, az összes nemzeti és vallási kiváltságok és korlátozások eltörlését, az Oroszország területén lakó nemzeti kisebbségek és népcsoportok szabad fejlődését. (Hogy ezt mennyire komolyan vették, arra jellemző, hogy a Népbiztosok Tanácsa a finn kormány kérésére haladéktalanul elismerte Finnország függetlenségét, és az erről szóló okmányt Lenin személyesen adta át a finn kormányfőnek.) Egyszersmind azonban arra is felhívták a figyelmet: meggondolandó, hogy célszerű-e különválni, nem jobb-e a különböző nemzeteknek együtt, szövetségben élni és építeni. „Mi – mondta Lenin – minden nemzet dolgozóit feljogosítjuk arra, hogy úgy rendezzék be az életüket, ahogy akarják, és minden dolgozónak testvéri jobbunkat nyújtjuk a burzsoázia elleni közös harc érdekében.”

A Népbiztosok Tanácsa – vagyis a szovjet kormány – még az összoroszországi szovjetkongresszuson, október 26-án megalakult. Elnökévé Lenint választotta.

Hozzá lehetett volna fogni az új állam megszervezésének feladataihoz – csakhogy a fegyveres ellenforradalommal is meg kellett küzdeni.

A Téli Palota ostromát, november 7-e napját számos film, könyv, vers örökítette meg. Ezek nyomán sokan úgy vélik: ezen a napon végérvényesen eldőlt minden. Holott a szovjethatalom még jószerint meg sem alakult, máris életveszélyben forgott.

Petrográdban a fegyveres felkelés majdhogynem vértelenül győzött. A Téli Palota ostromának talán tíz halottja ha lehetett. S a felkelők valami kedélyes nagylelkűséggel bántak a legyőzőitekkel; a tisztiiskolásokat lefegyverezték, jól összeszidták, és szépen hazaküldték.

Hamarosan azonban súlyosra fordult a helyzet. Kerenszkij, aki a felkelés első óráiban elmenekült, meg sem állt Krasznov tábornok törzskaráig. Október 27-én Krasznovnak sikerült elfoglalnia Gatcsinát; Kerenszkij néhány kilométerre volt Petrográdtól.

Érdemes ismét fellapozni John Reed történelmi riportját:

„…a nyugodt biztonság mellett volt a levegőben valami nyugtalanság is. Kerenszkij kozákjai gyors ütemben közeledtek; a kozákoknak tüzérségük is van! Szkripnyiknek, az üzemi bizottságok titkárának arca gyűrött és fakó volt. Azt mondta, hogy egy egész hadtest közeledik. »De élve nem kerítenek kézre bennünket!« – tette hozzá vad szenvedéllyel a hangjában. Pokrovszkij fáradtan mosolygott: »Lehet, hogy holnap örök álomra hajtjuk le a fejünket…«

Délen és délnyugaton a szovjetek megfutamodtak Kerenszkij elől; a gatcsinai, pavlovszki, Carszkoje Szeló-i helyőrség két táborra szakadt. Az egyik rész semleges akart maradni, a többiek – tisztek nélkül – a legvadabb összevisszaságban a fővárosba özönlöttek…”

Reed leírja, hogyan fordult ebben a nehéz helyzetben a Petrográdi Szovjet a főváros munkásságához, és hogyan reagáltak a munkások a felhívásra:

„Amikor kiléptünk a sötét utcára, minden irányból hallatszottak rekedten és vészjóslón a gyári szirénák. Tízezrével özönlöttek ki a kapukon a munkások, férfiak és nők; a nyomortanyák szinte öntötték magukból a kopott és éhes emberek tízezreit. Veszélyben a vörös Petrográdi Kozákok! Déli és délnyugati irányban áradt a tömeg a szűk kis utcákon a Moszkvai kapu felé: férfiak, asszonyok, gyermekek puskákkal, csákányokkal, ásókkal, drótkötelekkel felszerelve, munkaruhájukon, furcsán lötyögött a töltényszalag. Soha város még ilyen hatalmas spontán megmozdulást nem látott! Olyan volt ez a tömeg, mint a megáradt folyam – sodra katonaszázadokat, gépfegyvereket, teherautókat ragadott magával -, a forradalmi proletariátus kész volt életét áldozni a munkások és parasztok köztársaságának fővárosáért.”

Az amerikai újságíró egy anekdotába illő epizódot is följegyzett. Igaz-e, vagy csak legenda? – nehéz lenne ma már ellenőrizni. De akár ez, akár amaz, kétségkívül jellemző az október végi Petrográd szellemére, hangulatára:

„A Szmolnij előtt autó állt. Egy sovány férfi, vörös, gyulladt szemén vastag szemüveg, kezét kopott köpenyének zsebébe süllyesztve a sárhányónak támaszkodott. Alig állt a lábán a fáradtságtól. Előtte egy tiszta tekintetű, hatalmas termetű, szakállas matróz szokatlanul nagy revolverrel babrálgatva, izgatottan sétált fel és alá. A két férfi: Antonov és Dibenko… A hadügyi és a tengerészetügyi népbiztos a frontra indult, szemlére. Vajon elvisznek-e magukkal? Aligha. Az autón öt ember részére van hely: a két népbiztos, a két futár és a sofőr részére. Mégis, egy orosz ismerősöm – akit röviden csak Trusziskának nevezek – a legnagyobb lelki nyugalommal beült az autóba, és semmiképp sem lehetett rávenni, hogy kiszálljon.

Nincs okom rá, hogy Trusziska szavaiban kételkedjem, ő így számolt be útjáról:

Amikor végigszáguldottak a Szuvorov sugárúton, valakinek eszébe jutott, hogy nem vittek magukkal élelmet. Három-négy napig lesznek úton, egy nem túlságosan gazdag vidéken. Megálltak. Pénz? A hadügyi népbiztos kiforgatta összes zsebét. Egy kopejkát sem talált. A tengerészetügyi népbiztos le volt égve, a sofőr szintén. Trusziska vásárolt élelmet…

Ahogy a Nyevszkijre értek, a kocsi defektet kapott.
– Mit tegyünk? – kérdezte Antonov.
– Egy másik kocsit kell rekvirálni – javasolta Dibenko, revolverével hadonászva. Antonov az úttest közepén állt, és megállított egy autót, melyet egy katona vezetett.
– Szükségem van a kocsira – mondta.
– Nem adom át – felelte a katona.
– Tudja, ki vagyok? – Antonov elővett egy írást, amely szerint őt kinevezték az Orosz Köztársaság fegyveres erői főparancsnokának, és mindenki tartozik neki engedelmeskedni.
– Felőlem lehet maga az ördög is! – mondta hevesen a katona. – Ez a kocsi az 1. gépfegyveres ezredé. Muníciót szállítunk rajta. Nem adhatjuk oda…

Szerencsére arra jött egy ütött-kopott taxi… Ebből az autóból egy prémkabátos, kövér burzsujt tettek ki, és a társaság folytatta útját.

A narvai sorompónál, Petrográdtól tíz-mérföldnyire Antonov kihívatta a Vörös Gárda parancsnokát. A város határába vezették, ahol néhány száz munkás lövészárkot ásott. A kozákokat várták.

– Minden rendben van, elvtársak? – kérdezte Antonov.
– Minden rendben, elvtárs – felelte a parancsnok -, a csapatok szelleme kitűnő. Csak egy baj van: nincs muníció.
– A Szmolnijban van elég – válaszolta Antonov majd kiállítok önnek egy utalványt. – Zsebébe nyúlt. – Van valakinél egy darab papír?

Dibenkónak nem volt, a futároknak sem. Trusziskának kellett kitépnie egy lapot a noteszából…”

Lenin közvetlenül részt vett az ellenforradalmi támadás elleni védekezés megszervezésében. Több ízben járt maga is a fronton (feltehetőleg hasonló körülmények között, mint népbiztos társai); egy alkalommal, visszatérőben, benézett a Putyilov-gyárba. Danyilov, egy Putyilov-gyári bolsevik így emlékezik később a váratlan látogatásra:

„Október 29-ére virradóra egy óra körül is ott virrasztottunk Ogorodnyikov elvtárssal az üzemi bizottság helyiségében. Beszélgettünk. Odakint nyirkos és hideg volt az idő. Megéheztünk. Gyorsforralón csajkámban megfőztük azt a kis krumplit, amit a gyár kertészétől kaptunk. Teát is melegítettünk, s közben megtárgyaltuk az eseményeket, kicseréltük harctéri élményeinket.

Egyszer csak a kijárat felé eső szomszéd szobában két alak bukkant fel. Az egyik rövid bőrkabátot, bőrnadrágot és orosz csizmát viselt s az oldalán pisztolyt, a másik pedig középtermetű férfi volt, fején micisapkával. Csendben belépnek, és az asztalunk felé tartanak. Mi felállunk, és elébük megyünk.

Ma már nem emlékszem, ki volt az egyik: Podvojszkij elvtárs-e vagy Muranov, de a kabátos ember Lenin volt.

Némi nyugtalanság fogott el bennünket, mert nem tudtuk elképzelni, mi hozhatta Iljicset ilyen késői órán a gyárba. Először valami nagy bajt gyanítottunk.

Odaléptek hozzánk, és Iljics kérdezősködni kezdett: Milyen a hangulat a gyárban? Hogyan fogadták a munkások a hatalomátvételt? Mennek-e a frontra? Hogy viselkednek a mensevikek és az eszerek? Hogy állunk élelemmel? Van-e a gyárnak tüzelője? Hány osztag indul a frontra? Megfelelő-e a fegyverzetük, jól harcolnak-e, nem esnek pánikba?

Közöltük Leninnel, hogy a gyárban a hangulat jó, sok munkást máris kiküldtünk a frontra. Eleinte nem volt elég fegyver, de most már ezzel is rendben vagyunk. Újabb osztagokat szervezünk. Szénszállító vagonokból és a gyárban levő acéllemezből egész jó páncélvonatot készítettünk.

S még azt is megmondtam:
– Nekem lövegtávcsöveket és távbeszélő felszerelést kell kivinnem a frontra, holnap visszatérek az osztagomhoz.
Azután teával és főtt krumplival kínáltam a vendégeket.
– Nem enne egypár falatot, Vlagyimir Iljics?
– Dehogynem, szívesen – fogadta el a meghívást.
Evett a krumpliból, hozzá kenyeret és egy csésze teát. Jó étvágya volt, éhesnek látszott.
Nyilván nemigen jutott ideje az evésre sok égető dolga mellett.
– Ovszejenkónál jártam Krasznoje Szelóban, s visszafelé jövet benéztem ide, hogy megtudjam, mi a helyzet a Putyilov-gyárban.
Ott ültünk négyesben, Iljics jó félóra hosszat beszélgetett velünk.
A Putyilov-gyárban ma is mindenki tud erről az esetről, amikor Iljics krumplit evett az üzemi bizottságnál.”

Krasznov támadását egyébként hamar megállították, még október 30-án szétverték. Moszkvában súlyos utcai harcok után a vörösgárdisták leverték a tisztek és tisztiiskolások erős, jól felfegyverzett csapatait. Az Urálban, Bakuban, a Kaukázuson túl – a hatalom hamarosan egész Oroszországban a szovjetek kezébe került.

Győzött a szocialista forradalom.

(idézet: – Így élt Lenin – című könyvből)

SaLa