A leninizmus alapjairól – 7. rész
Stratégia és taktika

A Szverdlov egyetemen tartott előadások
(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

VII
Stratégia és taktika
Ebből a témából hat kérdést ragadok ki. Ezek:

a) a stratégia és taktika, mint a proletár osztályharc vezetésének tudománya;
b) a forradalom szakaszai és a stratégia
c) ár és apály a mozgalomban és a taktika;
d) a stratégiai vezetés;
e) a taktikai vezetés;
f) reformizmus és forradalmiság.

1. A stratégia és taktika, mint a proletár osztályharc vezetésének tudománya. A II. Internacionále uralmának időszaka az az időszak volt, amikor főképpen a proletár hadseregek szervezése és kiképzése volt napirenden a többé-kevésbé békés fejlődés körülményei között. Ez volt az az időszak, amikor az osztályharc túlsúlyban levő formája a parlamentarizmus volt. Az osztályok nagy összeütközései, a proletariátus előkészítése a forradalmi harcokra, a proletárdiktatúra kivívásának útjai — ezek a kérdések, úgy látszott, akkor nem voltak napirenden. A feladat arra korlátozódott, hogy kihasználják a legális fejlődés minden útját a proletár hadseregek szervezésére és kiképzésére, hogy kihasználják a parlamentarizmust azoknak a viszonyoknak megfelelően, amelyek közt a proletariátus csak ellenzék és, úgy látszott, mindig is csak ellenzéknek kell maradnia. Aligha szorul bizonyításra, hogy ebben az időszakban és a proletariátus feladatainak ilyen felfogása mellett sem céltudatos stratégiáról, sem kidolgozott taktikáról nem lehetett szó. Voltak taktikai és stratégiai töredékek, egyes taktikai és stratégiai gondolatok, de taktika és stratégia nem volt.

A II. Internacionále halálos bűne nem az, hogy annakidején a parlamenti harci formák kihasználásának taktikáját alkalmazta, hanem az, hogy túlbecsülte e formák jelentőségét, majdhogynem egyedüli harci formáknak tekintette őket és amikor elkövetkezett a nyílt forradalmi harcok időszaka és a parlamenten kívüli harci formák kérdése került homloktérbe, akkor a II. Internacionále pártjai az új feladatoktól elfordultak, nem vállalták őket.

Csak a következő időszakban, a proletariátus nyílt akciói időszakában, a proletárforradalom időszakában, mikor a burzsoázia megdöntésének kérdése a közvetlen gyakorlat kérdésévé vált, amikor a proletariátus tartalékainak kérdése (stratégia) az egyik legégetőbben aktuális kérdéssé lett, amikor az összes harci és szervezeti formák — a parlamentiek éppúgy, mint a parlamenten kívüliek (taktika) — teljesen határozott körvonalakban rajzolódtak ki, — csak ebben az időszakban lehetett a proletariátus harcának egyöntetű stratégiáját és részletes taktikáját kidolgozni. Marxnak és Engelsnek a taktikára és a stratégiára vonatkozó, zseniális gondolatait, melyeket a II. Internacionále opportunistái befalaztak, Lenin éppen ebben az időszakban hozta napfényre. De Lenin nem szorítkozott arra, hogy Marx és Engels egyes taktikai tételeit felújítsa, hanem továbbfejlesztette, új gondolatokkal és tételekkel egészítette ki őket és mindezt egyesítette a proletariátus osztályharcának vezetésére vonatkozó szabályok és irányelvek rendszerében. Lenin olyan brosúrái, mint a „Mi a teendő?”, a „Két taktika”, az „Imperializmus”, az „Állam és forradalom”, „A proletárforradalom és a renegát Kautsky”, a „Baloldaliság” kétségtelenül felbecsülhetetlen értékekkel gazdagították a marxizmus általános kincsesházát, forradalmi fegyvertárát. A leninizmus stratégiája és taktikája a proletariátus forradalmi harcainak vezetéséről szóló tudomány.

2. A forradalom szakaszai és a stratégia. A stratégia meghatározza azt az irányt, amelyben a proletariátusnak, a forradalom adott szakasza alapján, a főcsapást mérnie kell; kidolgozza a forradalmi erők (a fő- és melléktartalékok) elosztására vonatkozó megfelelő tervet; harcol ennek a tervnek a megvalósításáért a forradalom szóban forgó szakaszának egész folyamán.

Forradalmunk már átélt két szakaszt és az Októberi Forradalom után a harmadik szakaszba lépett. Ennek megfelelően változott a stratégia.

Az első szakasz. 1903—1917 február. A cél: megdönteni a cárizmust, teljesen felszámolni a középkori csökevényeket. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a parasztság. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a liberális- monarchista burzsoáziát, amely azon van, hogy a parasztságot megnyerje és a forradalmat a cárizmussal való megegyezés útján felszámolja. Az erők elosztásának terve: a munkásosztály szövetsége a parasztsággal. „A proletariátusnak végig kell vinnie a demokratikus forradalmat — maga mellé állítva a parasztság tömegét —, hogy erőszakkal eltiporja az önkényuralom ellenállását és ellensúlyozza a burzsoázia ingadozását” (Lenin, VIII. köt. 96. old.).

A második szakasz. 1917 márciusától 1917 októberéig. A cél: megdönteni az imperializmust Oroszországban és kijutni az imperialista háborúból. A forradalom legfőbb ereje: a proletariátus. A legközelebbi tartalék: a szegényparasztság. A szomszédos országok proletariátusa — valószínű tartalék. Az elhúzódó háború és az imperializmus válsága — kedvező mozzanat. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát (mensevikeket, eszereket), amely azon van, hogy a dolgozó parasztság tömegeit megnyerje és a forradalomnak az imperializmussal való megegyezés útján véget vessen. Az erők elosztásának terve: a proletariátus szövetsége a szegényparasztsággal. „A proletariátusnak végre kell hajtania a szocialista forradalmat — maga mellé állítva a lakosság félproletár elemeinek tömegét —, hogy erőszakkal letörje a burzsoázia ellenállását és ellensúlyozza a parasztság és a kispolgárság ingadozását” (ugyanott).

A harmadik szakasz. Ez a szakasz az Októberi Forradalom után kezdődött. A cél: megszilárdítani a proletariátus diktatúráját egy országban, támaszpontként használva fel ezt a diktatúrát az imperializmus megdöntésére minden országban. A forradalom túllépi egy ország kereteit, megkezdődött a világforradalom korszaka. A forradalom legfőbb erői: a proletariátus diktatúrája egy országban, a proletariátus forradalmi mozgalma az egész világon. Fő tartalékok: a félproletár és kisparaszti tömegek a fejlett országokban, a szabadságmozgalom a gyarmatokon és a függő országokban. A főcsapás arra irányul, hogy elszigetelje a kispolgári demokráciát, a II. Internacionále pártjait, melyek az imperializmussal való megegyezés politikájának fő támaszai. Az erők elosztásának terve: a proletárforradalom szövetsége a gyarmatok és a függő országok szabadságmozgalmaival.

A stratégiának a forradalom fő erőivel és azok tartalékaival van dolga. A stratégia mindannyiszor megváltozik, amikor a forradalom az egyik szakaszból átmegy a másikba, de az adott szakasz egész ideje alatt alapjában véve nem változik.

3. Ár és apály a mozgalomban és a taktika. A taktika meghatározza a proletariátus magatartásának irányvonalát a mozgalom árjának illetőleg apályának, a forradalom fellendülésének illetőleg ellanyhulásának viszonylag rövid idejére; harcol ennek az irányvonalnak a megvalósításáért a régi harci és szervezeti formáknak, a régi jelszavaknak újakkal való felcserélése, e formák kombinálása stb. útján. A stratégiának az a célja, hogy megnyerje a háborút mondjuk a cárizmus vagy a burzsoázia ellen, hogy végigvívja a harcot a cárizmussal vagy a burzsoáziával szemben, a taktika viszont kevésbé lényegbevágó célokat tűz ki maga elé, mert nem az a célja, hogy az egész háborút megnyerje, hanem az, hogy megnyerje ezt vagy azt az ütközetet, ezt vagy azt a csatát, hogy sikeresen végigvigye ezt vagy azt a kampányt, ezt vagy azt az akciót, mely a forradalom adott fellendülési vagy ellanyhulási időszaka konkrét körülményeinek éppen megfelel. A taktika része a stratégiának, annak van alárendelve, azt szolgálja.

A taktika az árnak és apálynak megfelelően változik. A forradalom első szakaszának idején (1903—1917 február) a stratégiai terv változatlan volt, a taktika viszont ez idő alatt több ízben változott. Az 1903—1905 közti időszakban a párt taktikája támadó volt, mert érezhető volt a forradalmi ár, a mozgalom felfelé ívelt és a taktikának ebből a tényből kellett kiindulnia. Ennek megfelelően a harc formái is forradalmiak voltak, ahogy a forradalom árjának emelkedése megkövetelte. Helyi jellegű politikai sztrájkok, politikai tüntetések, általános politikai sztrájk, a duma bojkottja, felkelés, forradalmi harci jelszavak — ezek voltak ebben az időszakban az egymást felváltó harci formák. A harc formáival kapcsolatban megváltoztak akkor a szervezeti formák is. Üzemi bizottságok, forradalmi parasztbizottságok, sztrájkbizottságok, munkásküldöttek szovjetjei, többé-kevésbé nyílt munkáspárt — ezek voltak a szervezeti formák ebben az időszakban.

Az 1907—1912 közti időszakban a pártnak át kellett térnie a visszavonulás taktikájára, mert a forradalmi mozgalom lanyhulását, a forradalom apályát éltük át és a taktikának számolnia kellett ezzel a ténnyel. Ennek megfelelően megváltoztak a harci formák is, a szervezeti formák is. A duma bojkottja helyett — részvétel a dumában; a dumán-kívüli nyílt forradalmi akciók helyett — duma-akciók és munka a dumában; általános politikai sztrájkok helyett — gazdasági részletsztrájkok, vagy egyszerűen szélcsend. Érthető, hogy a pártnak ebben az időben a föld alá kellett mennie, a forradalmi tömegszervezeteket pedig kulturális és felvilágosító munkát végző, szövetkezeti, biztosítási és egyéb legális szervezetek váltották fel.

Ugyanezt kell mondanunk a forradalom második és harmadik szakaszáról, amelyek folyamán a taktika igen gyakran változott, a stratégiai tervek ellenben változatlanok maradtak.

A taktikának a proletariátus harci és szervezeti formáival van dolga, változásaikkal, kombinálásukkal. A forradalom valamely adott szakaszában a taktika többször is változhat, a forradalom árja vagy apálya, fellendülése vagy ellanyhulása szerint.

4. A stratégiai vezetés. A forradalomnak a következő tartalékai vannak:
közvetlen tartalékai: a) a parasztság és általában az illető ország átmeneti rétegei; b) a szomszédos országok proletariátusa; c) a gyarmatok és a függő országok forradalmi mozgalma; d) a proletariátus diktatúrájának eredményei és vívmányai — melyeknek egy részéről a proletariátus, megtartva erőfölényét ideiglenesen lemondhat, hogy ezzel az erős ellenséget „leszerelje” és lélegzethez jusson — és

közvetett tartalékai: a) az illető ország nemproletár osztályai közti ellentétek és konfliktusok, amelyeket a proletariátus az ellenség gyengítésére, saját tartalékainak megerősítésére használhat ki;b) a proletárállammal szemben ellenséges burzsoáállamok közti ellentétek, konfliktusok és háborúk (például az imperialista háború), amelyeket a proletariátus a támadásban, illetve a kényszerű visszavonulás esetén a manőverezésben kihasználhat.

A tartalékok első fajtájával felesleges részletesen foglalkoznom, jelentőségüket amúgy is megérti mindenki. Ami azonban a tartalékok második fajtáját illeti, amelyeknek jelentősége nem mindig világos, le kell szegeznünk, hogy néha elsőrangú jelentőségük van a forradalom menete szempontjából. Aligha lehet, például, annak a konfliktusnak hatalmas jelentőségét kétségbe vonni, amely a kispolgári demokrácia (eszerek) és a liberális-monarchista burzsoázia (kadetok) között az első forradalom alatt és után támadt, és amely kétségtelenül hozzájárult ahhoz, hogy a parasztságot sikerült kivonnunk a burzsoázia befolyása alól. Még kevésbé lehet kétségbe vonni az imperialisták vezető csoportjai közti élethalálharc tényének roppant jelentőségét az Októberi Forradalom időszakában, amikor az imperialistáknak, minthogy el voltak foglalva egymásközti háborújukkal, nem volt módjukban erőiket a fiatal Szovjethatalom ellen összpontosítani, a proletariátus számára viszont éppen ez tette lehetővé, hogy erőit alaposan megszervezze, hatalmát megszilárdítsa s Kolcsak és Gyenyikin szétzúzását előkészítse. Feltehető, hogy most, amikor az imperialista csoportok közti ellentétek mindinkább elmélyülnek és amikor az új háború köztük elkerülhetetlenné válik, az ilyenfajtájú tartalékok a proletariátus szempontjából egyre komolyabb jelentőségre tesznek szert.

A stratégiai vezetés feladata abban áll, hogy mindezeket a tartalékokat helyesen használja fel a forradalom fejlődésének valamely adott szakaszán a forradalom fő céljainak elérésére.

Mit jelent az, hogy a tartalékokat helyesen használjuk fel?

Azt jelenti, hogy teljesítünk bizonyos szükséges feltételeket, amelyek közül fő feltételeknek az alábbiak tekintendők:

Először. Amikor már megérett a forradalom, amikor a támadás teljes gőzzel halad, amikor a felkelés az ajtót döngeti, és amikor a siker döntő feltétele a tartalékok felsorakoztatása az élcsapat mellé — a forradalom fő erőit a döntő pillanatban az ellenfél legsebezhetőbb pontjára kell összpontosítani. A tartalékok ilyenfajta felhasználásának szemléltető példája a párt stratégiája az 1917 áprilisától októberig terjedő időszakban. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban a háború volt az ellenség legsebezhetőbb pontja. Kétségtelen, hogy ez volt az a döntő kérdés, amely lehetővé tette, hogy a párt a lakosság széles rétegeit a proletár élcsapat köré gyűjtse. A párt stratégiája ebben az időszakban arra irányult, hogy az élcsapatot tüntetések és felvonulások által az utcai akciókra megtanítsa s ezzel egyidejűleg a tartalékokat — a hátországban a Szovjeteken keresztül, a fronton a katonabizottságokon keresztül — az élcsapat mellé felsorakoztassa. A forradalom kimenetele megmutatta, hogy a tartalékok felhasználása helyes volt.

Marxnak és Engelsnek a felkelésre vonatkozó ismert tételeit alkalmazva, Lenin a következőket mondja a forradalmi erők stratégiai felhasználásának erről az előfeltételéről:

„1) Sohasem szabad játszani a felkeléssel, hanem ha megkezdjük, határozottan tudnunk kell, hogy végig is kell vinni.

2) Nagy túlerőt kell összpontosítani a döntő helyen és a döntő pillanatban, mert különben az ellenség, amelynek jobb a kiképzése és a szervezete, a felkelőket megsemmisíti.

3) Ha a felkelés már megkezdődött, a legnagyobb határozottsággal kell cselekedni és okvetlenül, feltétlenül támadásba kell átmenni. «A védekezés a fegyveres felkelés halála.»

4) Igyekezni kell az ellenséget váratlanul meglepni és kilesni a pillanatot, amíg csapatai szét vannak szórva.

5) Törekedni kell naponként (ha egy városról van szó, mondhatnánk: óránként) újabb és újabb, bármily csekély sikereket is elérni, mindenáron fenntartani az «erkölcsi fölényt»” (XXI. köt. 319—320. old.).

Másodszor. A döntő csapás pillanatát, a felkelés megindításának pillanatát akkorra kell kitűzni, amikor számíthatunk arra, hogy a krízis elérte tetőfokát, hogy az élcsapat kész a végsőkig harcolni, hogy a tartalék hajlandó támogatni az élcsapatot és hogy az ellenfél soraiban maximális a fejvesztettség.

A helyzetet teljesen érettnek tekinthetjük a döntő ütközetre — mondja Lenin — ha „(1) az összes velünk szemben álló ellenséges osztályerők már eléggé tanácstalanok, eléggé hajba kaptak egymással, eléggé legyengítették egymást az erejüket meghaladó harcokban”; ha „(2) valamennyi ingadozó, tétovázó, állhatatlan közbenső elem, azaz a kisburzsoázia — nem a burzsoáziáról van szó —, a kispolgári demokrácia eléggé leleplezte magát a nép előtt és gyakorlati csődjével eléggé szégyent vallott”; ha „(3) a proletariátus soraiban megkezdődött s egyre hatalmasabbá vált a burzsoázia elleni legerélyesebb, halálmegvetően bátor forradalmi akciók támogatásának kedvező tömeghangulat. Akkor aztán a forradalom megérett, akkor győzelmünk, ha helyesen vettük számba az összes fentebb jelzett. . . feltételeket és helyesen választottuk meg a pillanatot — biztosított” (XXV. köt. 229. old.).

Az ilyen stratégia mintaképének az Októberi Felkelés végrehajtása tekinthető.

A második feltétel mellőzésének az a veszélyes hiba lehet a következménye, melynek „tempóvesztés” a neve, ami azt jelenti, hogy a párt vagy elmarad a mozgalom menetétől, vagy túlságosan előreszalad s ezzel a bukás veszedelmét idézi fel. Az ilyen „tempóvesztés” példájául, példájául annak, miként nem szabad megválasztani a felkelés pillanatát, az elvtársak egy részének azt a kísérletét kell tekintenünk, hogy a felkelést 1917 szeptemberében, a Demokratikus Tanácskozás letartóztatásával kezdjék meg, amikor a Szovjetekben még érezhető volt az ingadozás, a front még a válaszúton állt, a tartalékok még nem zárkóztak fel az élcsapat mellé.

Harmadszor. A már elhatározott irányvonalat a célhoz vezető úton adódó bármilyen nehézségek és bonyodalmak ellenére hajthatatlanul végig kell vinni, ami azért szükséges, hogy az élcsapat ne veszítse el szeme elől a harc fő célját, hogy a tömegek, amelyek ugyanezen cél felé tartanak és az élcsapat körül igyekszenek tömörülni, ne térjenek le az útról. E feltétel mellőzésének az a roppant hiba lehet a következménye, amelyet a tengerészek „irányvesztés” néven jól ismernek. Az ilyen „irányvesztés” példájának kell tekintenünk pártunk hibás magatartását közvetlenül a Demokratikus Tanácskozás után, amikor pártunk elhatározta, hogy részt vesz az Előparlamentben. A párt ebben a pillanatban mintegy megfeledkezett arról, hogy a burzsoázia az Előparlamenttel az országot a Szovjetek útjáról a burzsoá parlamentarizmus útjára igyekszik terelni, hogy a párt részvétele ebben az intézményben mindent összekuszálhat s letérítheti az útról a munkásokat és parasztokat, akik a forradalmi harcot a „Minden hatalmat a Szovjeteknek!” jelszóval vívják. Ezt a hibát a bolsevikok helyreütötték azzal, hogy kivonultak az Előparlamentből.

Negyedszer. A tartalékokkal úgy kell manőverezni, hogy számításba vesszük a rendezett visszavonulást arra az esetre, ha az ellenség erős, ha a visszavonulás elkerülhetetlen, ha nyilvánvalóan nem előnyös felvenni a harcot, melyet az ellenfél ránk akar erőszakolni, ha az adott erőviszonyok között a visszavonulás az egyetlen módja annak, hogy az élcsapatot kivonjuk az ellenség csapásai alól s megóvjuk tartalékait.

„A forradalmi pártoknak — mondja Lenin — tovább kell tanulniok. Támadni megtanultak. Most meg kell érteni, hogy ezt a tudományt ki kell egészíteni a minél rendezettebb visszavonulás tudományával. Meg kell érteni — és a forradalmi osztály a saját keserű tapasztalatán okulva érti meg —, hogy nem lehet győzni, ha nem tanulja meg a szabályszerű támadást és a szabályszerű visszavonulást” (XXV. köt. 177. old.).

Az ilyen stratégia célja az időnyerés, az ellenfél bomlasztása, és erőgyűjtés arra, hogy később támadásba menjünk át.

Az ilyen stratégia mintaképének a breszti béke megkötését tekinthetjük, mert ez a pártnak lehetőséget nyújtott arra, hogy időt nyerjen, hogy az imperializmus táborában dúló konfliktusokat kihasználja, hogy az ellenfél erőit bomlassza, a parasztságot megtartsa a maga oldalán és erőt gyűjtsön a Kolcsak és Gyenyikin elleni támadás előkészítésére.

„A különbéke megkötésével — mondotta akkoriban Lenin — a jelen pillanatban lehetséges legnagyobb mértékben megszabadulunk mindkét egymással ellenségeskedő imperialista csoporttól, kihasználjuk ellenségeskedésüket és háborújukat — amely megnehezíti ellenünk való megegyezésüket —, kihasználjuk, és bizonyos időre szabad kezünk lesz a szocialista forradalom folytatására és megszilárdítására” (XXII. köt. 198. old.).

„Most még a bolond is” látja — mondotta Lenin három évvel a breszti béke után —, „hogy a «breszti béke» olyan engedmény volt, amely bennünket megerősített, a nemzetközi imperializmus erőit pedig szétforgácsolta” (XXVII. köt. 7. old.).

Ezek a fő feltételek, amelyek a stratégiai vezetés helyességét biztosítják.

5. A taktikai vezetés. A taktikai vezetés a stratégiai vezetés része s alá van rendelve a stratégiai vezetés feladatainak és követelményeinek. A taktikai vezetés feladata az, hogy a proletariátus valamennyi harci és szervezeti formáját elsajátítsa és helyes felhasználásukat biztosítsa abból a célból, hogy az adott erőviszonyok mellett a stratégiai siker előkészítéséhez szükséges eredmények maximuma legyen elérhető.

Mit jelent az, hogy a proletariátus harci és szervezeti formáit helyesen használjuk fel?

Azt jelenti, hogy teljesítünk bizonyos szükséges feltételeket, amelyek közül fő feltételeknek az alábbiak tekintendők.

Először. Pontosan azokat a harci és szervezeti formákat kell homloktérbe állítani, amelyek, minthogy legjobban megfelelnek a mozgalom adott fellendülésének vagy hanyatlásának, meg tudják könnyíteni és biztosítani tudják a tömegek felsorakoztatását a forradalmi pozíciókhoz, a milliós tömegek felsorakoztatását a forradalom frontjára, e tömegek elhelyezését a forradalom frontján.

Nem arról van szó, hogy az élcsapat ismerje fel a régi rend fennmaradásának lehetetlenségét, megdöntésének elkerülhetetlenségét. Arról van szó, hogy a tömegek, a milliós tömegek értsék meg ezt az elkerülhetetlenséget és hajlandónak mutatkozzanak az élcsapat támogatására. A tömegek azonban ezt csak saját tapasztalataik alapján érthetik meg. A feladat tehát: a milliós tömegeknek lehetőséget kell adni arra, hogy saját tapasztalataik alapján megértsék a régi hatalom megdöntésének szükségességét, olyan harci módszereket és szervezeti formákat kell előtérbe helyezni, amelyek a tömegek számára megkönnyítik azt, hogy a forradalmi jelszavak helyességét a tapasztalat alapján felismerjék.

Az élcsapat elszakadt volna a munkásosztálytól, és a munkásosztály elvesztette volna kapcsolatát a tömegekkel, ha annakidején a párt nem határozta volna el, hogy részt vesz a dumában, ha nem határozta volna el, hogy erőket összpontosít a dumabeli munkára és e munka alapján folytat harcot azért, hogy ezáltal a tömegeknek megkönnyítse, hogy saját tapasztalataik alapján felismerjék a duma értéktelenségét, a kadét ígéretek hazug voltát, a cárizmussal való megegyezés lehetetlenségét, a parasztság és a munkásosztály szövetségének szükségességét. A tömegeknek a duma-időszakban szerzett tapasztalata nélkül a kadetok leleplezése és a proletariátus hegemóniája lehetetlen lett volna.

Az otzovista taktika azért volt veszélyes, mert azzal fenyegetett, hogy az élcsapatot elszakítja milliós tartalékaitól.

A párt elszakadt volna a munkásosztálytól, a munkásosztály pedig elvesztette volna a parasztok és katonák széles tömegeire gyakorolt befolyását, ha a proletariátus követte volna a „baloldali” kommunistákat, akik 1917 áprilisában kiadták a felkelés jelszavát, akkor, amikor a mensevikek és az eszerek még nem leplezték le magukat, mint a háború és az imperializmus hívei, amikor a tömegek még nem ismerték fel saját tapasztalatuk alapján a békéről, a földről, a szabadságról szóló mensevik-eszer beszédek hazug voltát. A tömegeknek a Kerenszkij-uralom idején szerzett tapasztalata nélkül nem lehetett volna elszigetelni a mensevikeket és eszereket s a proletariátus diktatúrája lehetetlen lett volna. Ezért a kispolgári pártok hibáinak „türelmes megmagyarázására” irányuló taktika, kapcsolatban a szovjeteken belüli nyílt harc taktikájával, az egyetlen helyes taktika volt.

A „baloldali” kommunisták taktikája azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a pártot a proletárforradalom vezetőjéből komolytalan és talajtalan összeesküvők maroknyi csoportjává változtatja.

„Csupán az élcsapattal — mondja Lenin — győzni nem lehet. Csupán az élcsapatot a döntő harcba vetni, mikor még az egész osztály, mikor még a széles tömegek nem helyezkedtek arra az álláspontra, hogy vagy közvetlenül támogatják az élcsapatot, vagy legalábbis jóindulatú semlegességet tanúsítanak irányában . . . nemcsak ostobaság, hanem bűn is lenne. Ahhoz azonban, hogy valóban az egész osztály, hogy valóban a dolgozók és a tőke elnyomottainak széles tömegei jussanak el erre az álláspontra, ahhoz a propaganda egymagában, az agitáció egymagában kevés. Ahhoz ezeknek a tömegeknek saját politikai tapasztalata szükséges. Ez minden nagy forradalom legfőbb törvénye, amelyet most nemcsak Oroszország, hanem Németország is meglepő erővel és szemléletességgel bizonyít! Nemcsak Oroszország műveletlen, jórészt írástudatlan tömegeinek, hanem Németország nagyműveltségű, százszázalékosan írástudó tömegeinek is azt, hogy a II. Internacionále lovagjaiból álló kormány mennyire erőtlen, mennyire jellemtelen, mennyire gyámoltalan, mennyire lakájkodik a burzsoázia előtt, mennyire gálád, azt, hogy a szélsőséges reakciósok diktatúrája (Oroszországban Kornyilov, Németországban Kapp és társai) mint a proletárdiktatúra egyetlen alternatívája mennyire elkerülhetetlen, a saját bőrükön kellett tapasztalnak ahhoz, hogy határozottan a kommunizmus felé forduljanak” (XXV. köt. 228. old.).

Másodszor. Minden adott pillanatban meg kell találni a folyamatok láncolatában éppen azt a láncszemet, amelyet ha megragadunk, az egész láncot kézben tarthatjuk és előkészíthetjük a stratégiai siker eléréséhez szükséges feltételeket.

Ez azt jelenti, hogy a pártra váró feladatok sorából ki kell választanunk azt a soron levő feladatot, amelynek megoldása központi jelentőségű és megvalósítása biztosítja a többi soron levő feladat sikeres megoldását.

E tétel jelentőségét két példán lehet bemutatni, amelyek közül az egyiket a távoli múltból (a párt megalakulásának korából), a másikat a hozzánk egészen közel álló jelenből vehetjük (a „nep” időszaka).

A párt megalakulásának idején, amikor a számtalan kör és szervezet még nem kapcsolódott egybe, amikor a kontárkodás és a körösdi a pártot fent is, lent is emésztette, amikor az eszmei zűrzavar volt a párt belső életének fő jellegzetessége — ebben az időszakban a döntő láncszem a láncban, a döntő feladat a párt előtt álló feladatok sorozatában az országos illegális lap megteremtése volt. Miért? Azért, mert csak az országos illegális lap révén lehetett az akkori viszonyok között megteremteni a párt jól együttműködő magvát, amely képes volt számtalan kört és szervezetet egymással egybekapcsolni, az eszmei és taktikai egységet előkészíteni és ily módon az igazi párt megalakításának alapját megteremteni.

Abban az időszakban, amikor a háborúról áttértünk a gazdasági építésre, amikor az ipart a gazdasági bomlás megbénította, a mezőgazdaság pedig a városi áruk hiánya miatt sínylődött, amikor az állami iparnak a parasztgazdasággal való összefogása a sikeres szocialista építés döntő feltételévé vált — abban az időszakban a döntő láncszem a folyamatok láncolatában, a döntő feladat a többi feladat sorában a kereskedelem fejlesztése lett. Miért? Azért, mert a „nep” viszonyai között az iparnak a parasztgazdasággal való összefogása máskép, mint a kereskedelem révén nem lehetséges, mert az adás-vétel nélküli termelés a „nep” viszonyai között az ipar halála; azért, mert az ipart csak a kereskedelem fejlesztése által fokozott adás-vétel útján lehet fejleszteni; mert csak akkor, ha a kereskedelem terén megerősödünk, csak akkor, ha a kereskedelmet kézben tartjuk, csak akkor, ha ezt a láncszemet megragadjuk, remélhetjük majd azt, hogy az ipart összekötjük a paraszti piaccal és sikeresen megoldjuk a többi soron levő feladatot is, hogy ezzel megteremtsük a szocialista gazdaság alapzatának lerakásához szükséges előfeltételeket.

„Nem elég általában forradalmárnak, a szocializmus hívének vagy kommunistának lenni… — mondja Lenin. — Minden pillanatban meg kell tudni találni éppen azt a láncszemet, amelyet ha teljes erővel megragadunk, akkor ezzel az egész láncot kezünkben tartjuk és előkészítjük a biztos átmenetet a következő láncszemhez” . ..

„A jelen pillanatban ez a láncszem … a belső kereskedelem élénkítése, helyes állami szabályozása (irányítása). A kereskedelem — ez az a «láncszem» az események történeti láncolatában, 1921—1922-es szocialista építésünk átmeneti formái között, «amelyet teljes erővel meg kell ragadnunk» …” (XXVII. köt. 82. old.).

Ezek azok a fő feltételek, amelyek a taktikai vezetés helyességét biztosítják.

6. Reformizmus és forradalmiság. Miben különbözik a forradalmi taktika a reformista taktikától?

Némelyek úgy vélik, hogy a leninizmus általában ellene van a reformoknak, a kompromisszumoknak és egyességeknek. Ez egyáltalán nem igaz. A bolsevikok éppúgy tudják, mint bárki más, hogy bizonyos értelemben „minden adomány üdvös”, hogy bizonyos körülmények közt a reformok általában és különösen a kompromisszumok és egyességek szükségesek és hasznosak.

„Háborút folytatni — mondja Lenin — a nemzetközi burzsoázia megdöntéséért, százszorta nehezebb, hosszabb, bonyolultabb háborút, mint az államok közötti szokásos háborúk legádázabbja, és emellett eleve lemondani a lavírozásról, az ellenségek közötti érdekellentétek (még ha csak ideiglenes) kihasználásáról, a lehetséges (bár esetleg csak ideiglenes, megbízhatatlan, ingadozó, feltételes) szövetségesekkel való egyességekről és kompromisszumokról — vajon nem határtalanul nevetséges dolog ez? Nem olyan-e ez, mintha egy még ki nem kutatott és eddig hozzáférhetetlen hegy nehéz megmászásánál eleve lemondanánk arról, hogy néha cikk-cakkos vonalban haladjunk, néha visszaforduljunk, feladjuk a már kiválasztott irányt és különböző irányokat próbáljunk meg?” (XXV. köt. 210. old.).

Nyilvánvaló, hogy nem a reformokon vagy a kompromisszumokon és az egyességeken fordul meg a dolog, hanem azon, hogy mire és hogyan használják fel a reformokat és megegyezéseket.

A reformista számára a reform — minden, a forradalmi munka ellenben — mellékes valami, csak szóbeszéd, csak szemfényvesztés. Ezért, amikor a burzsoázia van hatalmon, a reform, reformista taktika esetén elkerülhetetlenül a burzsoá hatalom megerősödésének fegyverévé, a forradalom bomlasztásának eszközévé válik.

A forradalmár számára viszont, ellenkezőleg, a forradalmi munka a fő és nem a reform, az ő számára a reform — a forradalom mellékterméke. Ezért, amikor a burzsoázia van hatalmon, a reform, forradalmi taktika esetén természetszerűleg a burzsoá hatalom bomlasztásának fegyverévé, a forradalom megszilárdításának eszközévé, a forradalmi mozgalom továbbfejlesztésének támaszpontjává válik.

A forradalmár azért fogadja el a reformot, hogy fogódzónak használja a legális és illegális munka összekapcsolására, hogy fedezékül használja az illegális munka megerősítésére, melynek célja a tömegek forradalmi előkészítése a burzsoázia megdöntésére.

Ebben van a reformok és egyességek forradalmi felhasználásának lényege az imperializmus viszonyai között.

A reformista viszont, ellenkezőleg, azért fogadja el a reformokat, hogy lemondjon minden illegális munkáról, hogy a tömegek forradalomra előkészítésének ügyét aláássa és az „ajándékozott” reform árnyékában megpihenjen.

Ebben van a reformista taktika lényege.

Így áll a dolog a reformokkal és egyességekkel az imperializmus viszonyai között.

Az imperializmus megdöntése után azonban, a proletárdiktatúra alatt, a dolog némileg megváltozik. Bizonyos feltételek mellett a proletárhatalom olyan helyzetbe juthat, hogy időlegesen kénytelen áttérni a meglevő rend forradalmi átépítésének útjáról a fokozatos átalakítás útjára, a „reformista útra”, mint ahogy Lenin „Az arany jelentőségéről” című ismert cikkében mondja, a megkerülő mozdulatok útjára, a reformok és a nem-proletár osztályoknak tett engedmények útjára azért, hogy ezeket az osztályokat bomlassza, a forradalomnak lélegzetvételi időt adjon, erőit összeszedje és az újabb előnyomulás feltételeit előkészítse. Nem tagadható, hogy ez az út, bizonyos értelemben, reformista út. Csak nem szabad megfeledkezni arról a döntő különbségről, amely abban áll, hogy ebben az esetben a reform a proletár hatalomtól indul ki, hogy a proletár hatalmat erősíti, hogy a proletár hatalomnak adja meg a szükséges lélegzetvételi időt, s hogy a hivatása nem az, hogy a forradalmat, hanem hogy a nem-proletár osztályokat bomlassza.

Ilyen körülmények között tehát a reform a saját ellentétébe csap át.

Hogy a proletárhatalom ilyen politikát folytathat, az azért és csakis azért válik lehetségessé, mert a forradalom lendülete a megelőző időszakban elég nagy volt ahhoz, hogy elég széles teret nyisson, ahová vissza lehet vonulni, hogy így a támadás taktikáját az ideiglenes visszavonulás taktikájával, a megkerülő mozdulatok taktikájával lehessen felcserélni.

Ily módon, míg régebben, a burzsoá hatalom alatt, a reformok a forradalom melléktermékei voltak, most, a proletariátus diktatúrája alatt, a reformok forrásai: a proletariátus forradalmi vívmányai, vagyis azok a tartalékok, amelyek a proletariátus kezében ezekből a vívmányokból felhalmozódtak.

„A reformok viszonyát a forradalomhoz — mondja Lenin — pontosan és helyesen csak a marxizmus határozta meg. Marx ezt a viszonyt csak az egyik oldalról láthatta, azaz a proletariátus első, legalább egy országban kivívott valamennyire szilárd, valamennyire is tartós győzelmét megelőző helyzetben. Ilyen körülmények között a helyes viszony alapja ez volt: a reformok a proletariátus forradalmi osztályharcának melléktermékei… A proletariátusnak legalább egy országban kivívott győzelme után új mozzanat lép fel a reformnak a forradalomhoz való viszonyában. Elvileg a viszony ugyanaz marad, de a formában változás áll be, amelyet Marx személyesen nem láthatott előre, de amelyet csak a marxizmus filozófiája és politikája alapján lehet megérteni . . . Ezek (t. i. a reformok — I. Szt.) (amelyek nemzetközi méretekben továbbra is „melléktermékek” maradnak) a győzelem után azon ország számára, melyben a győzelmet kivívták, ezen kívül még szükséges és jogos lélegzetvételi időt is jelentenek olyan esetekben, amikor nyilvánvaló, hogy miután erőinket maximálisan megfeszítettük, nem maradt elegendő erő valamely átmenet forradalmi végrehajtására. A győzelem olyan «erőtartalékot» ad, hogy még kikényszerített visszavonulás esetén is van mivel kitartanunk, kitartanunk anyagilag is, erkölcsileg is” (XXVII. köt. 84—85. old.).

SaLa