A kínai kommunista párt rövid története – 16. rész
A Kínai Kommunista Párt a Japán imperialista agresszió elleni háború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

3. A felszabadított körzetek helyreállítása és fejlesztése.
A párt harca a japán imperialista agresszió elleni háború végleges győzelméért

A felszabadított körzetek újjáépítése és fejlesztése. A népi hadseregek részleges ellentámadásának megindulása
1942 novembere és 1943 februárja között a szovjet hadsereg Sztálingrádnál szétverte és megsemmisítette a német fasiszta haderő több mint 330 000 főnyi elitcsapatait. A nemzetközi helyzet gyökeresen megváltozott: a német és a japán fasiszták elvesztették katonai fölényüket, a Szovjetunió vezette Hitler-ellenes koalíció napról napra szélesedett, s Európában és a csendes-óceáni hadszíntéren egyaránt ellentámadásba ment át.

A nemzetközi helyzetben bekövetkezett kedvező változások időszakában a szabad körzetek frontján ugyancsak új szakasz kezdődött. 1943-ban a japán területrablók hadseregüknek mintegy 60%-át még mindig a szabad körzetek hadserege és lakossága ellen használták fel, s egymás után indították barbár „irtóhadjárataikat”. A reakciós kuomintangista klikk sem akart lemaradni, és sietve megindította a harmadik kommunistaellenes kampányt. A szidalmak és rágalmak szennyes özönét zúdította a kommunizmusra, „a kommunista párt szétkergetésére” buzdított, s jelentős katonai erőket összpontosított a senhszi—kanszu—ninghsziai határterület megtámadására. A Kínai Kommunista Párt, s ugyanúgy a felszabadított körzeteknek a párt vezetésével harcoló népi hadserege és lakossága 1941-1942-ben, a háború legnehezebb éveiben lényegesen megerősödött, egyszersmind pedig elsajátította a külső ellenség és a belső reakciósok legyőzésének művészetét. Ebben az időben nyilvánvalóan megmutatkoztak a különféle területeken kifejtett pártmunka eredményei. „Különösen jelentős sikereket értünk el a munkastílus megjavítására és a termelés fejlesztésére irányuló munkában, és ez azt eredményezte, hogy pártunk eszmei alapja és anyagi bázisa sebezhetetlenné vált.”^29
29 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. kötet. 332. old.

Sok körzetben leszállították a földbért és a kölcsönkamatot, s ez még jobban növelte a parasztság nagy tömegeinek aktivitását a japán területrablók elleni harcban. A hatalmi szerveket mindenütt a „három harmad” elv alapján hozták létre, s ez elősegítette a japán agresszió elleni harcban részt vevő különböző osztályok még szorosabb összefogását. A felszabadított körzetek katonai ereje óriási mértékben megnövekedett: a fő erők és a helyi fegyveres alakulatok létszáma állandóan nőtt, mindenütt népfelkelő osztagok alakultak. A hadműveletek fő formája már nem partizánakció, hanem a mozgó háború volt. A szabad körzetek csapatai kezdtek megsemmisítő ellencsapásokat mérni az ellenségre. A 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg csupán 1943-ban a japánok és kínai cinkosaik seregeinek mintegy 270 000, vagyis lényegesen több katonáját és tisztjét semmisítette meg, mint az előző években.

A párt kímélet nélkül lerántotta a leplet a reakciós kuomintangista klikk harmadik kommunistaellenes kampányáról, és a nép nagy tömegeit mozgósította ellene. Ily módon sikerült visszaverni a kommunistaellenes kirohanásokat és meghiúsítani a fegyveres támadásra irányuló kísérleteket.

E sokrétű, megfeszített erővel folyó harc lehetővé tette, hogy a forradalmi erők a kommunista párt vezetésével 1943-ban hozzáfogjanak a felszabadított körzetek helyreállításához és kiszélesítéséhez. 1944 első felében az észak-, közép- és dél-kínai felszabadított körzetek már hatalmas területre terjedtek ki: a sanhszi—csahar— hopeji határterület öt tartománynak — Sanhszi, Hopej, Csahar, Zsehol és Liaoning tartománynak — a tatung—pukoui vasútvonaltól keletre, a csengtaj—tösi műúttól északra, a Tolun—Csincsou vonaltól délre és a Pohaj-öböltől nyugatra fekvő területét foglalta magában. Ennek a több mint 100 járásból álló határterületnek a lakossága felülmúlta a 20 milliót. A határterületet három körzetre osztották, a pejjüei, a közép—hopeji és a hopej —zsehol—liaoningi körzetre.

A sanhszi—hopej—santung—honani határterület négy tartomány — Sanhszi, Hopej, Santung és Honan tartomány — több mint 270 járását, továbbá Csiangszu tartomány egy kis részét foglalta magában. Ez a határterület a tiencsin—pukoui vasútvonaltól nyugatra, a csengtaj—tösi vasúttól délre, a tatung—pukoui vasútvonaltól keletre és a lunghaji vasútvonaltól északra fekvő területet ölelte fel. Lakossága ugyancsak felülmúlta a 20 milliót. Katonai szempontból a határterületet a peking—vuhani vasútvonal két körzetre osztotta: a sanhszi—honan—hopeji és a hopej—santung—honani körzetre.

Santung terület Santung tartomány nagy részét, továbbá Hopej és Csiangszu tartomány több járását foglalta magában, s a tiencsin—pukoui vasútvonaltól keletre, a Sárga-tengertől és a Pohaj-öböltől nyugatra, a lunghaji vasútvonaltól északra és Tiencsintől délre terült el. Ennek a területnek valamivel több mint 13 millió lakosa, több mint 80 járása volt, s közigazgatásilag a következő öt körzetre oszlott: Santung középső területe, Santung déli területe, Pinhaj (tengermelléki körzet), a Csingtaótól keletre fekvő körzet és a Pohaj-öböl mentén fekvő körzet.

A sanhszi—szujjüani határterület Sanhszi tartomány észak-nyugati részét és Szujjüan tartomány délkeleti részét foglalta magában, s keleti irányban a peking—szujjüani és a tatung—pukoui vasútvonalig, nyugati irányban a Huangho-folyóig, déli irányban a fenjang—lisi műúttól észak felé a peking—szujjüani vasútvonalig, onnan pedig egészen a mongol sztyeppékig terjedt. Ez a határterület 40 járást foglalt magában, s lakossága több mint 3 millió volt.

Ez a négy felszabadított körzet Észak-Kínában, az ellenség mögöttes területén volt, és a 8. hadsereg hadműveleti területét képezte.

Az Új 4. Hadsereg is nagy győzelmeket aratott — Közép-Kínában. Az ellenség mögöttes területén nyolc szabad körzet létesült (Közép- és Észak-Csiangszuban, a Huajho-folyótól északra és délre, Hupej, Honan és Anhuj tartomány határán, Csiangszu tartomány déli részén, Közép-Anhujban és Csöcsiang tartomány keleti részén. Ezek a szabad körzetek az ország keleti részén egészen a tengerpartig, nyugaton a vutangi hegyekig, délen a Csöcsiangot Csiangszuval összekötő útig, északon pedig a lunghaji vasútvonalig terjedtek, Csiangszu tartománynak majdnem az egész területét, Anhuj és Hupej legtöbb járását, Honan és Csöcsiang tartomány egy részét, valamint Hunan tartomány néhány járását (a Tungtinghu-tó északi partját) foglalták magukban. Lakosságuk összesen 30 millió volt, s több mint 140 járásban létesült népi hatalom.

A 8. hadsereg és az Új 4. Hadsereg győzelmeinek hatására Dél- Kínában is megnövekedett a japánellenes népi partizánosztagok száma. Hajnan szigetén, a Gyöngy-folyó deltájában, a tungcsiangi és a hancsiangi kerületben, a Lejcsoui-félszigeten és Kuangtung tartományban szintén több szabad körzet és partizánkörzet jött létre, amelyeknek lakossága ugyancsak több millióra rúgott.

A kuomintangista csapatok újabb veresége. A demokratikus mozgalom országos fellendülése. Az amerikai imperialisták beavatkozása Kína belügyeibe
Míg a felszabadított körzetek napról napra erősödtek, a Kuomintang-uralom körzetei súlyos válságba jutottak. A Kuomintangnak jóval kedvezőbbek voltak a feltételei, mint a Kínai Kommunista Pártnak: a kínai kormány nevében jogtalanul saját kezébe kaparintotta azokat a nagy segélyeket, amelyeket a szövetségesek Kínának nyújtottak. A Kuomintang hatalma Délnyugat- és Északnyugat-Kína óriási, a japán haderők által el nem foglalt területeire terjedt ki, s így a kuomintangisták óriási embertartalékkal rendelkeztek. A japán hadseregek Vuhan eleste után már egyetlen stratégiai támadást sem indítottak a kuomintangista körzetek ellen.

A Kuomintang azonban nem használta ki ezeket a kedvező körülményeket a japán agresszorok elleni háborúban. Azt a nagymennyiségű korszerű fegyvert, amely a szövetségesektől érkezett, nem a japán imperialista agresszió ellen, hanem a szabad körzetek megtámadására és blokádjára használta fel. Gyűjtötte a fegyvereket, mert arra készült, hogy a Japán elleni háború befejezése után nyomban polgárháborút robbant ki, és megsemmisíti a Kínai Kommunista Pártot. A kuomintangista körzetek óriási embertartalékát nem használta fel a japán agresszió ellen küzdő erők növelésére. A Kuomintang-uralom körzeteiben a nagy néptömegeket kíméletlenül fosztogatták, hiszen az ország nyomorából megtollasodott csangkajsekista vezető felső réteg számára ezek a tömegek csak a gazdagodás forrását jelentették.

A négy család: Csang Kaj-sek, Szung Ce-ven, Kung Hsziang-hszi és Csen Li-fu családja által vezetett bürokratikus tőke a japán agresszió elleni háború ürügyével a kuomintangista uralom körzeteiben kirabolta a népet, s egyre jobban monopolizálta a pénzügyeket, a kereskedelmet, az ipart, a mezőgazdaságot és a sajtót. A Kuomintang azt a körülményt, hogy a j apán hadvezetőség beszüntette ellene a stratégiai támadást, nem arra használta fel, hogy ellentámadást készítsen elő a területrablók csapatai ellen, hanem arra, hogy könyörtelen harcot indítson a kommunista párt, a nép ellen. A reakciós kuomintangista klikk kedvezőnek tartotta a helyzetet saját feudális—komprádor, fasiszta uralmának megszilárdítására. Mindez oda vezetett, hogy a Kuomintang egyre élesebb ellentétbe került a munkások, a parasztok, a városi kispolgárság és a nemzeti burzsoázia széles rétegeivel. Komoly válság érlelődött: „a nép élete kibírhatatlanná vált, forrt benne a harag, s egyik felkelés a másikat érte”. Mindeme körülmények következtében a Kuomintang tekintélye, s ugyanúgy jelentősége a japán rablók elleni háborúban — erősen csökkent. A reakciós Kuomintang az egész országban béklyóba verte a japán megszállók ellen küzdő demokratikus erőket, mindenképpen akadályozta kibontakozásukat.

A kuomintangista uralomnak ez a velejéig rothadt, reakciós jellege különösen abban az időszakban vált nyilvánvalóvá, amikor a japán csapatok újabb támadásba mentek át. 1944-ben a csendes-óceáni hadszíntéren Japán számára igen kedvezőtlen helyzet alakult ki. A japán hadvezetőség segítséget akart nyújtani a csendes-óceáni országokban messzire előretört seregeinek, egyszersmind pedig Kínában fel akart készülni az utolsó döntő összecsapásra, s ezért olyan hadműveletre szánta el magát, amely lehetővé tette volna egy Északkelet-Kínától az indokínai félszigetig vezető, vagyis az egész szárazföldet átszelő közlekedési vonal létrehozását. A hadműveletben alig valamivel több mint 100 000 japán katona vett részt, a japán hadvezetőségnek mégis sikerült súlyos vereséget mérni a kuomintangista csapatokra, amelyek hét-nyolc hónap alatt (április közepétől december elejéig) 600—700 000 tisztet és katonát vesztettek. A csangkajsekisták feladták Honan, Hunan, Kuanghszi és Kuangtung tartomány nagy részét, valamint Kujcsou tartomány egy részét; több mint 60 millió főnyi lakosság került a japán területrablók rabságába. Amikor azonban a japán militaristák elérték céljukat, amikor létrehozták a számukra oly fontos közlekedési vonalat, beszüntették a támadást, és újból a Kuomintanggal való kacérkodás politikáját kezdték folytatni. Csak ez állította meg a kuomintangista hadsereg további bomlását.

A Kínai Kommunista Párt a Kuomintang által sorsára hagyott területnek és lakosságának felszabadítása végett utasította a különböző körzetekben tartózkodó népi fegyveres alakulatokat, hogy támaszpontjaikat helyezzék át azokra a vidékekre, amelyek a legutóbbi támadás során a japánok kezébe kerültek. A hopej—santung—honani körzet és a Huajho-folyótól északra levő területek népi hadseregei benyomultak Honan tartomány keleti részébe, és felszabadították a csungmoui, a vejsi, a fukoui, a hszihuai, a tunghszüi, a tajkangi és a huajjangi járást, aminek eredményeképpen az észak-huajhaji szabad körzet egybeolvadt a hopej—santung—honani körzettel. A hopej—honan—anhuji körzet népi csapatai benyomultak Dél-Honanba, és felszabadították a hszinjangi, a cüesani, a csuningi, a zsunani, a hszipingi és a vujangi járás nagy részét, s Tungpo térségéig törtek előre. A sanhszi—hopej—honani körzet népi csapatai Honan tartomány nyugati részébe nyomultak be, s keleti irányban egészen a peking—hankoui vasútvonalig, nyugati irányban a Szanmenghszia-szakadékig, déli irányban a Fengjusan-hegységig, északi irányban pedig majdnem a Huangho-folyóig terjesztették ki ennek a felszabadított körzetnek a határait. A Csiangszu tartomány déli és középső körzeteiben állomásozó népi egységek benyomultak Csöcsiang és Anhuj tartomány határvidéki járásaiba, s ennek eredményeképpen a dél-csöcsiangi szabad körzet kiszélesedett, és a csöcsiang—csiangszui szabad körzetté alakult át. A közép-anhuji körzet népi egységei a tartomány déli részén sikeres hadműveleteket folytattak, amelyek eredményeképpen a közép-anhuji körzet anhuj—csiangszui szabad körzetté alakult át. A fő erők egy része, amelyet a senhszi—kanszu—ninghsziai határterület védelmére hagytak hátra, 1944 telén a nemrégiben japán megszállás alá került dél-hupeji, hunani, dél-csianghszi és észak-kuangtungi járások területén megsemmisítő csapásokat mért a japán megszállókra és egy nagy kiterjedésű, új, szabad körzetet hozott létre: a hunan—hupej—csianghszi körzetet.

Abban az időben, amikor a fasizmus elleni háború, élén a Szovjetunióval, világszerte győzelemről győzelemre haladt, amikor Kínában a kommunista párt vezette szabad körzetek egyre gyarapodtak és egyre jobban megszilárdultak, a Kuomintang súlyos vereséget szenvedett a japán militaristáktól. Ez a vereség természetesen felháborodást és elégedetlenséget keltett az ország egész népében, szükségszerűen oda vezetett, hogy a néptömegek egyre állhatatosabban kezdték követelni a reakciós Kuomintang-kormány átalakítását.

A Kínai Kommunista Párt az egész ország népének a kívánságával és akaratával összhangban 1944 szeptemberében hivatalosan azt javasolta, hogy hívjanak össze rendkívüli állami tanácskozást, amelyen a különböző pártok és csoportok képviselői, valamint pártonkívüli politikusok vesznek részt, amely véget vet a Kuomintang egypárt-diktatúrájának, és demokratikus koalíciós kormányt alakít. A kommunista párt javaslatai, amelyek teljes összhangban voltak a legszélesebb néprétegek óhajaival, országszerte széleskörű demokratikus mozgalmat indítottak el. A Kuomintang-uralom körzeteiben működő demokratikus pártok, csoportok és különféle társadalmi szervezetek a kommunista párt javaslatainak támogatására nyilatkozatokat tettek közzé, gyűléseket és tüntetéseket rendeztek. A reakciós kuomintangista klikk azonban makacsul megtagadta a nép követeléseinek teljesítését, és ellenzett mindennemű demokratikus átalakulást. Ekkor megindult a harc a demokratikus és az antidemokratikus erők között.

Ez a harc a nemzetközi helyzet alakulásával függött össze. 1944-ben a szovjet hadsereg egyik súlyos csapást a másik után mérte a német fasiszta hadseregre, saját országának a területét teljesen megtisztította a megszállóktól, felszabadított több kelet-európai országot, döntő győzelmet aratott a fasizmus elleni háborúban.

Ebben az időben az angol és amerikai csapatok végre partra szálltak Franciaországban, s a szovjet hadsereggel együttműködve támadták a végsőket rúgó fasiszta fenevadat. Ámde Anglia és az Egyesült Államok uralkodó köreit ebben a háborúban főleg az a cél vezette, hogy nyersanyag-szállító területeket, felvevő piacokat stb. kaparintsanak meg. Ezért az általuk megszállt területeken az antidemokratikus erőket támogatták, népellenes rendszereket hoztak létre, és elnyomták a nagy néptömegek forradalmi mozgalmát. A csendes-óceáni hadszíntéren, ahol az Egyesült Államok egyre nagyobb erőfölényre tett szert, az amerikai imperialisták ugyanilyen politikát folytattak. A nemzetközi antifasiszta koalíción belül élesedni kezdett a harc a demokratikus és az antidemokratikus erők között. Ez Kínában is megmutatkozott. Ebben az időszakban az amerikai imperialisták azon a címen, hogy Kínának segítséget nyújtanak a japán agresszió elleni háborújához, a Kuomintang-uralom körzeteiben már ellenőrzésük alá vették a politikai és a gazdasági életet, a katonai ügyeket stb., s az volt a szándékuk, hogy Japán legyőzése után teljesen kisajátítják a kínai piacot, vagyis Kínát gyarmatukká változtatják.

Az amerikai imperialisták e terveik megvalósítása érdekében fokozottan támogatták csatlósukat — a csangkajsekista Kuomintangot, s támadást indítottak az ország demokratikus erői, mindenekelőtt az amerikai terjeszkedéssel szembeszálló kommunista párt ellen. Az Egyesült Államok nagyszámú tisztet küldött Kínába, sok hadianyagot, fegyvert és pénzt bocsátott a Kuomintang rendelkezésére, s gyors ütemben képezte ki és fegyverezte fel a csangkajsekista csapatokat. Ezzel egyidejűleg a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang viszonyának „rendezése” céljából „hármas bizottság” alakítására törekedett.

Az Egyesült Államok eleinte képmutató módon támogatta a kommunista pártnak azt a követelését, hogy alakítsanak demokratikus koalíciós kormányt. Később az amerikai imperialisták Csang Kaj-sekkel együtt azt a javaslatot tették a Kínai Kommunista Pártnak, hogy vagy helyezze a népi hadsereget és a szabad körzetek hatalmi szerveit a Kuomintang ellenőrzése és irányítása alá, vagy pedig a népi hadsereg „átszervezése” céljából létesítsenek „hármas bizottságot”, amelyet az Egyesült Államok képviselője vezetne, másik két tagja pedig a Kuomintang illetve a Kínai Kommunista Párt képviselője volna. Mint mondották, a Kuomintang csak ezután fog biztosítani a kommunista pártnak „demokratikus jogokat”, csak ezután engedi meg, hogy a kommunisták belépjenek a kormányba, és „részt vegyenek az ország igazgatásában”.

Miután a kommunista párt leleplezte ezt a népi hadsereg és a szabad körzetek felszámolására irányuló összeesküvést, az amerikai imperialisták kísérletet tettek arra, hogy megfélemlítsék a kínai népet, s nyíltan kijelentették, hogy ők csak a Kuomintanggal hajlandók együttműködni, és hallani sem akarnak a kommunista pártról, együtt viszont egy lépést sem tesznek. Ilyenformán a kínai nép a barbár japán imperializmus mellett, amelynek szétzúzása már csak rövid idő kérdése volt, egy még alattomosabb és még veszélyesebb ellenséggel került szembe, az amerikai imperializmussal, amely a szövetséges álarcában lépett fel. Kína politikai helyzete még bonyolultabbá és feszültebbé vált.

A Kínai Kommunista Párt VII. kongresszusa a japán imperializmus agressziója elleni háborút illetően megszabja a végleges győzelem kivívása érdekében folytatott pártpolitika fő irányvonalát, és a pártnak a japán területrablók szétzúzása utáni fő feladatait
Mit kellett tennie a pártnak ebben a rendkívül bonyolult és feszült politikai helyzetben ahhoz, hogy megszüntesse az amerikai imperialisták és a reakciós kuomintangista klikk által támasztott akadályokat, s hogy kivívja a végső győzelmet a japán területrablók agressziója elleni háborúban? Milyen kilátásai voltak Kínának a japán agresszió elleni háborúban kivívott győzelem után az amerikai imperialisták behatolásának körülményei között? Milyen politikát kellett folytatnia a pártnak ahhoz, hogy biztosíthassa Kína előrehaladását? Ezekre és más fontos kérdésekre kellett sürgősen választ adni. Megoldásukra a Kínai Kommunista Párt Jenanba összehívta VII. országos kongresszusát, amely 1945. április 23-tól június 11-ig ülésezett.

Abban az időszakban, amikor a Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusa összeült, a párttagok száma addig soha nem látott mértékben növekedett. A kongresszuson 547 (a kongresszus megnyitásakor 544) szavazati joggal, és 208 tanácskozási joggal rendelkező küldött vett részt, összesen 1 210 000 párttag képviseletében, vagyis a párttagok száma a japán agresszió elleni háború kezdeti időszakához viszonyítva körülbelül a harmincszorosára emelkedett. Ebben az időben a kommunista párt már 19 szabad körzetet irányított. Ezek közül 7 körzet Északnyugat-, illetve Észak-Kínában volt (a senhszi—kanszu—ninghsziai, a sanhszi—szujjüani, a sanhszi—hopej—honani, a hopej—zsehol—liaoningi és a santungi), 10 körzet Közép-Kínában (a közép-csiangszui, az észak-csiangszui, a csiangszu—csöcsiangi, a kelet-csöcsiangi, a Huajho-folyótól délre és az attól északra fekvő, az anhuj—csiangszui, a hupej—honan—anhuji, a nyugat-honani és a hunan— hupej—csiangszhi), 2 körzet pedig Dél-Kínában (Tungcsiang és Hajnan-sziget).

A 19 szabad körzet területén összesen 95,5 millió ember élt. A népi hadseregnek 910 000 harcosa volt, a szabad körzetek népfelkelő osztagai pedig több mint 2 200 000 főből állottak. Az ellenséges megszállás alatt levő városok, közlekedési vonalak és tengermelléki körzetek nagy részét a népi hadsereg gyűrűje vette körül. Kínában a felszabadított körzetek és a népi hadsereg már a japán csapatokkal szemben kibontakozó ellentámadás fő erőivé váltak.

A Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusán a Központi Bizottság nevében Mao Ce-tung tartotta a politikai beszámolót „A koalíciós kormányról” címmel.

Mao Ce-tung ebben a beszédében elemezte a nemzetközi helyzetet és az ország belső helyzetét, összegezte a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang irányvonala közti harc tapasztalatait, megfogalmazta a pártprogram általános és konkrét követeléseit, megjelölte a párt feladatait — a Kuomintang-uralom körzeteinek, a japán megszállás alatt levő körzeteknek és a felszabadított körzeteknek viszonylatában. Mao Ce-tung elvtárs megállapította, hogy a forradalmi erők, amelyek élén a Szovjetunió áll, világszerte példátlanul megerősödtek. A nemzetközi fasizmus élén álló hitleri Németország fölött már döntő győzelmet arattak, s a japán intervenciósok megsemmisítése is közel van már. A Hitler-ellenes koalíción és a kínai japánellenes táboron belül azonban vannak olyan erők, amelyek szembehelyezkednek a demokráciával. Ezért Kína számára két perspektíva lehetséges: „Ha a fasiszta diktatúra rendszere továbbra is fennmarad, ha a demokratikus reformok nem válnak lehetővé, ha a fő erőfeszítések nem a japán hódítók ellen, hanem a nép ellen fognak irányulni, akkor — még ha szét is zúzzuk a japán területrablókat — az országban kitörhet a polgárháború, és akkor Kína ismét visszaesik régebbi súlyos helyzetébe, vagyis ismét függő helyzetben levő, szabadságától megfosztott, nem-demokratikus, széttagolt, szegény és gyenge állammá válik. Ez az egyik lehetőség, az egyik perspektíva … Az országon belül a Kuomintang népellenes klikkjének, külföldön pedig az imperialista étvágytól fűtött reakciós elemeknek az az érdekük, hogy éppen ez a lehetőség, éppen ez a perspektíva valósuljon meg.”^30
30 Mao Ce-tung. Válogatott művei. 4. köt. 535. old.

A másik lehetőség, a másik perspektíva a harc folytatása volt avégett „hogy leküzdjünk minden nehézséget, tömörítsük az egész népet, felszámoljuk a Kuomintang fasiszta diktatúrájának rendszerét, végrehajtsuk a demokratikus átalakításokat, megszilárdítsuk és gyarapítsuk a japánellenes harc erőit, végleg szétzúzzuk a japán agresszorokat, és felépítsük a független, szabad, demokratikus, egységes, gazdag és erős új Kínát… Az országon belül a milliós néptömegeknek, a Kínai Kommunista Pártnak és a többi demokratikus csoportoknak, külföldön pedig minden népnek, amely magával egyenlőnek tekint bennünket, a külföldi országok összes haladó elemeinek és néptömegeinek az az érdekük, hogy éppen ez a lehetőség, éppen ez a perspektíva valósuljon meg.”^31
31 Ugyanott, 536. old.

Mao Ce-tung megállapította, hogy a párt példátlan megerősödése, a szabad körzetek és a népi hadsereg példátlan gyarapodása az egész ország néptömegeinek segítsége és más országok, különösen a Szovjetunió népeinek támogatása folytán minden bizonnyal megvalósulhat a második perspektíva.

Ehhez elszánt harcot kell vívni az amerikai imperializmus és az uralkodó reakciós kuomintangista klikk ellen. Mao Ce-tung hangsúlyozta: „A kínai népnek követelnie kell a Kuomintang-kormánytól, hogy teljesen zúzza szét a japán területrablókat, és ne egyezzen meg velük félúton. Az ilyen megegyezésre irányuló különféle intrikáknak haladéktalanul véget kell vetni. A kínai népnek követelnie kell, hogy a Kuomintang-kormány hagyjon fel a háború szabotálásának jelenlegi politikájával, és használjon fel minden fegyveres erőt a japán területrablók elleni aktív hadműveletekre. A kínai népnek növelnie kell saját fegyveres erőit: a 8. hadsereget, az Új 4. Hadsereget és a többi népi katonai alakulatot; mindenütt, ahová a japán hódítók behatoltak, a népnek önállóan, nagy lendülettel fejlesztenie kell saját japánellenes fegyveres erőit, s ezáltal fel kell készülnie arra, hogy a szövetséges hatalmakkal közvetlenül együttműködve felszabadítsa a megszállt területeket. Semmiképp sem szabad csupán a Kuomintangra bíznia magát. A japán területrablók szétzúzása a kínai nép szent joga. Ha a reakciós elemek meg akarják fosztani a kínai népet ettől a szent jogától, ha megpróbálják lehetetlenné tenni japánellenes harcát, és gyengíteni erőit, amelyek ezt a harcot viselik, a kínai nép, miután kimerítette a meggyőzés minden lehetőségét, kénytelen lesz önvédelemhez folyamodni, és válaszul megsemmisítő csapást mérni a reakciósokra …”^32
32 Ugyanott, 559 — 560. old.

Mao Ce-tung különösen nagy nyomatékkal hívta fel az egész párt figyelmét arra, hogy az uralkodó reakciós kuomintangista klikk az amerikai imperialisták segítségével polgárháború kirobbantására készül. Megállapította, hogy „A Kuomintang uralkodó klikkje mind a mai napig makacsul ragaszkodik a diktatórikus rendszer fenntartásának és a polgárháború kirobbantásának reakciós irányvonalához. Számos jel szól amellett, hogy ez a klikk már régóta, most pedig különösen gyors ütemben készül arra, hogy kirobbantsa a polgárháborút, mihelyt valamelyik szövetséges hatalom csapatai megtisztítják a kínai szárazföld bizonyos részét a japán területrablóktól … Ha honfitársaink nem lesznek résen, ha nem leplezik le ezt az összeesküvést és nem hiúsítják meg ezeket az előkészületeket, akkor egy szép napon ismét meghallhatják, hogy dörögnek az ágyúk a polgárháború frontján.”^33
33 Ugyanott, 533. old.

A második perspektívának — a japán területrablók szétzúzásának és az új Kína felépítésének — a megvalósulását az amerikai imperialisták által támogatott uralkodó reakciós kuomintangista klikk elleni elszánt harcon kívül egy további döntő fontosságú tényező, nevezetesen a tömegek hatalmas lendülete, a népi erők megnövekedése, nagy forradalmi osztagok alakulása segítette elő. Ezeknek az osztagoknak a munkásosztály, a parasztság, a városi kispolgárság és a nemzeti burzsoázia soraiból, valamint más hazafias elemekből, főleg azonban a munkásokból és parasztokból kellett toborzódni. Mao Ce-tung ezzel a kérdéssel kapcsolatban megjegyezte, hogy a falu az a társadalmi környezet, amelyből a kínai munkások kikerültek, a parasztok alkotják a kínai ipar fő piacát, a parasztság a hadsereg kialakulásának forrása, az a fő politikai erő, amely a harc adott szakaszában az ország demokratikus rendjéért küzd, s elsősorban a parasztok érdekében bontakozik ki most Kínában a kulturális mozgalom. Ha a forradalom elszakad a parasztságtól, erejét veszti, és vereséget szenvedhet. Éppen a parasztkérdés megoldásának módja a forradalom és az ellenforradalom között dúló harc lényege. „Két irányvonal van … Az első irányvonal hívei erélyesen harcolnak az ellen, hogy a kínai parasztság megvalósítsa a demokratizmus és a népjólét elvét; ez az irányvonal tehetetlenné és erőtlenné teszi követőit, teljesen képtelenné teszi őket a japánellenes háború viselésére. A második irányvonal hívei minden eszközzel támogatják a parasztságot ezeknek az elveknek a megvalósításában; ez az irányvonal biztosítja számunkra a legnagyobb szövetségest — a lakosság 80%-át —, tehát hatalmas harci erők megszervezését teszi lehetővé. Az első a Kuomintang-kormány irányvonala, a második Kína felszabadított körzeteinek irányvonala …

A Kuomintang népellenes klikkje, minden erejét mozgósítva, a legaljasabb — nyílt és titkos, katonai és politikai, véres és vértelen — harci eszközökkel küzd a Kínai Kommunista Párt ellen. E két párt vitája, szociális tartalmát tekintve, lényegében az agrárviszonyok körül folyik. Végtére is mivel vontuk magunkra a Kuomintang népellenes klikkjének haragját? Nem éppen az agrárkérdésben elfoglalt álláspontunkkal?”^34
34 Ugyanott, 578-579. old.

Az a körülmény, mondotta Mao Ce-tung, hogy különös figyelmet szentelünk a parasztkérdésnek, természetesen egyáltalán nem azt jelenti, hogy lebecsüljük „a többi 90 millió lakosnak a politikában, a gazdaságban és a kultúrában betöltött szerepét”, és még kevésbé jelenti azt, hogy lebecsüljük „a munkásosztálynak, annak az osztálynak a szerepét, amely politikailag a legöntudatosabb osztály, és amely ennélfogva az egész forradalmi mozgalom vezetésére hivatott”.^35
35 Ugyanott, 580. old.

Mao Ce-tung elvtárs a Központi Bizottság kongresszusi beszámolójában, a helyzetnek megfelelően, különösen azt emelte ki, hogy az egész pártnak idejében fokoznia kell a városokban, mindenekelőtt a munkástömegek körében végzett munkát. „A kínai munkásosztály — mondotta — hatalmas szerepet tölt be a japán területrablók végleges szétzúzásáért, s különösen a városok és a legfontosabb közlekedési vonalak felszabadításáért vívott harcban. Előre megmondhatjuk, hogy a háború befejezése után a kínai munkásosztály erőfeszítése, szerepe még inkább fokozódni fog. A kínai munkásosztálynak nemcsak az új demokratikus állam megteremtéséért kell harcolnia, hanem Kína iparosításáért is, továbbá azért, hogy a kínai mezőgazdaságot új alapokra helyezze.”^36
36 Ugyanott, 586. old.

Mao Ce-tung elvtárs politikai beszámolójának befejező részében felszólította az egész párttagságot, hogy támogassa és fejlessze ki az elmélet és a gyakorlat egybekapcsolásán, a párt és a néptömegek szoros összefogásán, a kritika és az önkritika elvén alapuló munkastílust, s egyesítse erőit a párt előtt álló feladatok végrehajtására.

A párt VII. országos kongresszusa Mao Ce-tung politikai beszámolója után meghallgatta Csu Te elvtársnak „A szabad körzetek hadszínteréről” és Liu Sao-csi elvtársnak a szervezeti kérdésekről tartott beszámolóját. Csu Te a pártnak a katonai kérdésekben követett irányvonalát ismertette, Liu Sao-csi pedig a párt szervezeti irányvonalát fejtette ki. A kongresszus határozatai megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy a párt eredményesen teljesítse azokat a politikai feladatokat, amelyeket a Mao Ce-tung elvtárs vezette Központi Bizottság katonai és szervezeti téren kitűzött.

A Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusa megvitatta és jóváhagyta Mao Ce-tung, Csu Te és Liu Sao-csi beszámolóját, s e beszámolók alapján hozott határozatában leszögezte, hogy a Kínai Kommunista Párt politikájának a kialakult helyzetben „a tömegek hatalmas arányú mozgósítására, a nép erőinek növelésére kell irányulnia, annak érdekében, hogy a párt vezetésével szétzúzzuk a japán beavatkozókat, felszabadítsuk az ország egész népét, és felépítsük az új demokratikus Kínát”.

A VII. kongresszus a határozattal egyidejűleg elfogadta a párt új Szervezeti Szabályzatát, és új Központi Bizottságot választott, Mao Ce-tung elvtárssal az élen.

A Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusa „az összetartás és a győzelem kongresszusa” néven vonult be a történelembe. „Sok elvtárs önbírálatot gyakorolt, felszólalt az egység érdekében, és az önbírálat révén elértük az egységet. Kongresszusunk az egység mintaképe, az önkritikus szellem mintaképe, a párton belüli demokrácia mintaképe”³⁷ — mondotta Mao Ce-tung elvtárs kongresszusi zárszavában.
³⁷ Ugyanott, 621. old.

A kongresszuson jóváhagyott politikai vonal biztosította a párt győzelmét a japán imperializmus agressziója elleni háborúban, s egyszersmind elejét vette annak, hogy a párt megszédüljön a kivívott győzelemtől. A párt a japán betolakodók szétzúzása után fokozta éberségét, teljes fegyverzetben fogadta az amerikai imperialisták és a csangkajsekista Kuomintang számtalan politikai cselszövését, visszaverte hatalmas arányú katonai támadásukat, s győzelmesen fejezte be a kínai népi demokratikus forradalmat.

A japán imperialista agresszió elleni háború végleges győzelme
1945 májusában — a Kínai Kommunista Párt VII. országos kongresszusa idején — a szovjet hadsereg bevonult Németország fővárosába, Berlinbe, s feltétel nélküli megadásra kényszerítette a világ valamennyi népének leggonoszabb ellenségét, a német fasisztákat. Augusztus 8-án a Szovjetunió hadat üzent a másik fasiszta hatalomnak — az imperialista Japánnak. A hatalmas szovjet hadsereg több ezer kilométer szélességű fronton elsöprő támadást indított, gyorsan felmorzsolta a japán szárazföldi csapatok fő erejét — a Kvantung Hadsereget, s felszabadította Északkelet-Kínát, Észak-Koreát és a japánok által megszállva tartott sok szigetet. A Kínai Felszabadító Néphadsereg, aktívan együttműködve a szovjet csapatokkal, az egész országban stratégiai ellentámadásba ment át.

A reakciós kuomintangista klikk a „központi kormány” nevében megtiltotta a Felszabadító Néphadseregnek, hogy a japán csapatokkal szemben ellentámadásba menjen át, sőt felszólítást intézett a japán és az ellenséggel együttműködő kínai csapatokhoz, amelyben arra buzdította őket, hogy tanúsítsanak szívós ellenállást a Néphadsereggel szemben.

A Kínai Felszabadító Néphadsereg — a Központi Bizottság útmutatásaival összhangban és a VII. országos pártkongresszus határozatainak szellemében — erélyesen szembeszállt a kuomintangista kormány reakciós parancsaival, és súlyos csapásokat mért azokra a japán és japán zsoldban álló csapatokra, amelyek nem voltak hajlandók letenni a fegyvert. A Felszabadító Néphadsereg augusztus 11-től számítva két hónap alatt a japánoknak és szekértolóiknak több mint 230 000 katonáját és tisztjét semmisítette meg, tette harcképtelenné, illetve ejtette foglyul, összesen több mint 18 717 000 lakosú területet szabadított fel, és 197 várost foglalt vissza. Augusztus 14-én a japán imperialisták kénytelenek voltak feltétel nélkül kapitulálni. Szeptember 2-án aláírták a feltétel nélküli kapitulációról szóló hivatalos okmányt.

A kínai nép nyolc esztendeig tartó bátor és nehéz harc eredményeképpen, a kommunista párt vezetésével, végre kivívta a döntő győzelmet a japán imperialista agresszió elleni háborúban. E nyolc év alatt a Kínai Felszabadító Néphadsereg több mint 125 100 ütközetet vívott az ellenséggel, s a japánok, valamint a zsoldjukban álló hadvezérek seregeinek több mint 1 700 000 katonáját és tisztjét semmisítette meg. A harcok folyamán megnövekedtek a kínai nép forradalmi erői. A Japán elleni háború befejezése idején a népi hadsereg létszáma 1 280 000 fő volt, a szabad körzetek lakosságának száma pedig elérte a 130 milliót.

Az ellenállási háború folyamán (1937—1945-ben) a Kínai Kommunista Párt vezette azt a harcot, amelyet a kínai nép az imperialista agresszió és a fasiszta uralom két formája ellen vívott: harcolnia kellett egyrészt a Kína leigázására törekvő japán imperializmus ellen, másrészt pedig meg kellett küzdenie az amerikai és az angol imperialistákkal, akik a szövetséges álarcában léptek fel, de egyre csak arra törekedtek, hogy Kínát gúzsba kössék, s agressziót indítsanak ellene; harcolni kellett egyrészt az országba betört ellenség, a japán imperialisták ellen, akik az egész nemzet ellenségei voltak, másrészt mindenképpen vissza kellett verni a kuomintangista fasisztákat, akikkel a japán agresszió elleni háborúban nemzeti egységfront jött létre, de akik ennek ellenére aktív harcot folytattak a kommunista párt, a nép ellen.

A harc rendkívül bonyolult helyzetben folyt. A párt józanul elemezte ezt a helyzetet, helyesen használta fel az 1924 és 1937 közt lezajlott két forradalmi polgárháború tapasztalatait, idejében kijavított mindennemű elhajlást, megszabta a helyes politikai irányvonalat, és sikeresen vezette a kínai népet a japán imperializmus fölötti győzelem kivívásának útján. A párt meghiúsította az amerikai imperializmus és a reakciós kuomintangista klikk politikai mesterkedéseit és katonai támadásait, s ennek következtében a japán agresszió elleni háborúban kivívott győzelem a nép győzelme lett.

Ennek a győzelemnek a tapasztalatai azt mutatják, hogy az olyan gyarmati, illetve félgyarmati, félfeudális országban, amilyen Kína volt, csak úgy lehet legyőzni az olyan elvetemült ellenséget, amilyen a japán imperializmus volt, ha a proletariátus pártja helyes politikai irányvonalat követ, a munkások és parasztok nagy tömegeire támaszkodik, minden lehetőt megtesz az imperializmus elleni harcra hajlandó erők egyesítése érdekében, széles egységfrontot hoz létre, ezen belül az összefogás és a harc politikáját folytatja, s elszántan népi háborút indít. Másrészt ennek a győzelemnek a tapasztalatai azt mutatják, hogy a második világháború éveiben az amerikai és az angol imperialisták mindig ellenséges magatartást tanúsítottak a gyarmatok és a félgyarmatok népeivel szemben, s hogy a gyarmati és a félgyarmati országok nemzeti felszabadító mozgalmai a Szovjetunió vezette nemzetközi forradalmi erők segítsége nélkül nem fejlődhetnek eredményesen.

A japán imperializmus agressziója ellen viselt háború során a Kínai Kommunista Párt vezette forradalmi népi erők, különösen a szabad körzetek és a Felszabadító Néphadsereg óriási mértékben kifejlődtek, s egész Kínában megvetették a népi demokratikus forradalom későbbi győzelmének szilárd alapját.

SaLa