A kínai kommunista párt rövid története – 17. rész
A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában

(idézet: A kínai kommunista párt rövid története című könyvből)

A Kínai Kommunista Párt a harmadik forradalmi polgárháború időszakában
(1945-1949)

1. A Kínai Kommunista Párt harca a polgárháború kirobbantása ellen, az ország békéjéért és a demokráciáért

A nemzetközi helyzet és Kína belső helyzete a japán imperializmus agressziója elleni háborúban kivívott győzelem után
A japán területrablók elleni háború a japán imperializmus feltétel nélküli kapitulációjával végződött. Ezzel a második világháború véget ért. Ez gyökeres változásokat idézett elő a nemzetközi helyzetben: a szocializmus erői a háború előtti időszakhoz képest mérhetetlenül megnőttek. A szocializmus túllépte egyetlen ország kereteit, s fokozatosan hatalmas világrendszerré fejlődött, amely Európa és Ázsia népi demokratikus országait egyesíti magában. Ezzel szemben az imperializmus erői alaposan meg fogyatkoztak. A második világháború előtti hat imperialista nagyhatalom közül három — Németország, Japán és Olaszország — vereséget szenvedett. Anglia és Franciaország jelentősen meggyengült, csak az Egyesült Államok gyarapodott a háborúban. A német fasiszták helyét az amerikai imperialisták foglalták el: az Egyesült Államok lett a nemzetközi agresszív erők központja. Az Egyesült Államok a különböző országok reakciós köreinek élére állt, s harcot indított a Szovjetunió és a népi demokratikus államok, a tőkésországok munkásmozgalma, a békéért és a demokráciáért küzdő mozgalom, s a gyarmati és a félgyarmati országok nemzeti szabadságmozgalma ellen. Mindeme körülmények következtében a második világháború idején létrejött Hitler-ellenes koalíció felbomlott, s két, egymással szembenálló tábor alakult ki: a béke, demokrácia és szocializmus tábora, élén a Szovjetunióval, és az agresszív imperialista tábor, amelyet az Egyesült Államok vezet.

A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások Kínában is hatalmas változásokat idéztek elő. Az országon belül az erők megoszlását meghatározó fő ellentét már nem a Kína és Japán közötti nemzeti ellentét volt, hanem a Kínai Kommunista Párt által képviselt néptömegek és a négy család — Csang Kaj-sek, Szung Ce-ven, Kung Hsziang-hszi és Csen Li-fu családja által képviselt és az amerikai imperializmus támogatását élvező nagybirtokos osztály és nagyburzsoázia közötti ellentét.

A négy család irányítása alatt álló bürokratikus tőke a japán imperialista agresszió elleni háborúban kivívott győzelem után fejlődésének tetőpontjára érkezett: örökölte azokat az óriási értékeket, amelyeket a japán területrablók hosszú esztendők során a kínai néptől raboltak el. A bürokratikus tőke az amerikai monopóliumokkal összefogva kezébe kaparintotta a pénzügyeket, az ipart, a kereskedelmet, a mezőgazdaságot és az ország gazdasági életének valamennyi többi kulcspozícióját. Az inflációt, az adórendszert, a parasztok természetbeni megadóztatását, saját gazdasági túlsúlyát stb. kihasználva könyörtelenül fosztogatta a munkásokat, parasztokat, a városi kispolgárságot és a nemzeti burzsoáziát, ami éhínségre és igen sok család koldusbotra jutására vezetett, s az addig vagyonosnak számító középrétegek tönkremenésének veszélyét idézte elő. A négy család, amelynek tőkéje már akkor meghaladta a 20 milliárd amerikai dollárt, éppen a nép nagy tömegeinek minden korábbi mértéket meghaladó fosztogatása és sanyargatása, millió meg millió embernek nyomorra, éhezésre és pusztulásra kárhoztatása következtében még jobban meggazdagodott.

A csangkajsekista Kuomintang a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia érdekében továbbra is feudális-komprádor fasiszta diktatúrát gyakorolt, és ellenzett mindennemű demokratikus átalakulást. A Kuomintang szemében a leggyűlöletesebb ellenség a nép érdekeit védelmező Kínai Kommunista Párt volt. A reakció nyomban a Japán elleni háború befejeződése után újból szembefordult a forradalmi erőkkel. Harci készenlétbe helyezte azokat a csapatokat, amelyeket addig különösen óvott, s amelyek nem vettek részt az agresszorok ellen indított hadműveletekben, sőt nyíltan összefogtak a japán militaristák és kínai szekértolóik csapataival. Szóval a reakció serényen készülődött egy nagyszabású polgárháború kirobbantására, hogy megsemmisítse a Kínai Kommunista Pártot, eltiporja a párt vezetése alatt álló szabad körzeteket és Felszabadító Néphadsereget.

A kuomintangista klikk azonban amerikai gazdáinak segítsége nélkül nem tudta felvenni a harcot a kommunista párt, a nép ellen. A csangkajsekista Kuomintang ennek a segítségnek elnyerése végett lemondott az ország szuverenitásáról. A csangkajsekisták nagyban és kicsinyben kiárusították Kína természeti kincseit, földjét, légiterét, hadseregét, vállalatait, kulturális értékeit. A Kuomintangnak semmi sem volt szent: áruba bocsátotta a nemzet vagyonát és mindazt, ami az amerikai imperialistáknak csak kellett. Mindenféle kiváltságokat biztosított az amerikai imperialistáknak, még a belpolitikai kérdések végleges eldöntésének jogát is rájuk ruházta. Az amerikai intervenciósok azt tehették Kínában, amit akartak: büntetlenül garázdálkodhattak, gyilkolhattak, erőszakoskodhattak.

Az amerikai imperialisták kiváltságaik megvédelmezése és Kínának amerikai gyarmattá változtatása érdekében fokozták a harcot a terjeszkedésük útjában álló Kínai Kommunista Párt ellen, s bőséges támogatást nyújtottak mindenre kapható csatlósuknak — a csangkajsekista Kuomintangnak. Japán kapitulációját követően több éven át kölcsönöket, továbbá különféle anyagok szállítása révén összesen több mint 5 milliárd amerikai dollár összegű támogatást nyújtottak a Kuomintangnak, s teljesen felszereltek és kiképeztek 106 kuomintangista hadosztályt. A polgárháború kirobbantására törekvő csangkajsekista Kuomintangnak a japánok és szekértolóik seregeivel való együttműködése és az amerikai imperializmustól kapott óriási segítség következtében a polgárháború veszélye napról napra komolyabbá vált.

De hogyan is lehetett arra gondolni, hogy a kínai nép, amelyet a japán területrablók ellen nyolc esztendőn át folytatott háború megacélozott, s amelynek öntudata óriási mértékben megnövekedett, tovább fogja tűrni az imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang igáját? A tízesztendős polgárháború és a japán területrablók elleni háború nyolc esztendeje folyamán elszenvedett súlyos megpróbáltatások után ugyan melyik kínai vágyódott volna arra, hogy az országot újból véres polgárháborúba sodorják? Ilyenformán az ország egész népének a követelései homlokegyenest ellenkeztek az amerikai imperialisták támogatását élvező csangkajsekista Kuomintang törekvéseivel. A csangkajsekista Kuomintang diktatúrájának fenntartására törekedett, a nép viszont egyre sürgetőbben követelte a demokráciát; a Kuomintang polgárháborút akart, az ország egész népe pedig állhatatosan követelte a békét.

A békét és a demokráciát illetően azonban a különböző osztályok és rétegek nézetei nem voltak minden tekintetben azonosak. A forradalmi nép következetes harcban a népi demokráciát és az igazi békét akarta kivívni. A közbülső erők, főleg a nemzeti burzsoázia, valamint a kispolgárság felső rétegei abban a tévhitben ringatták magukat, hogy a csangkajsekista Kuomintang demokráciát biztosít majd a burzsoáziának, s lesz benne annyi „könyörület”, hogy nem robbant ki újból polgárháborút. Egyesek közülük még mindig az úgynevezett „harmadik utat” — a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt nélküli utat — igyekeztek megtalálni. A csangkajsekista Kuomintang, a kialakult helyzetet figyelembe véve — a nép félrevezetése céljából — gyakran folyamodott a „béke” és a „demokrácia” jelszavához, s más hasonló jelszavakhoz.

A Kínai Kommunista Párt harca a békéért és a demokráciáért. Felkészülés a csangkajsekista Kuomintang fegyveres támadásának visszaverésére
Milyen feladatok vártak a pártra ebben a nemzetközi és belpolitikai helyzetben? Mivel az amerikai imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang makacsul folytatta a polgárháború kirobbantására és a diktatúra fenntartására irányuló politikáját, s mivel egyesek még mindig bizonyos illúziókat és reményeket tápláltak a Kuomintanggal kapcsolatban, a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága nap nap után szívós munkát fejtett ki. Megmagyarázta a tömegeknek, hogy a kuomintangisták csak megtévesztés végett fecsegnek békéről és demokráciáról. Felhívta a párt és az egész nép figyelmét a polgárháború veszélyére. A szabad körzetekben mozgalmat indított a csapatok létszámának növelése és harcképességük fokozása érdekében, hogy ilyenformán a Felszabadító Néphadsereg a Kuomintang-csapatok támadása esetén helyt tudjon állni, s válaszul megsemmisítő csapást mérjen az ellenségre.

Ezzel egyidejűleg a Központi Bizottság az ország egész népe érdekében türelmes tárgyalásokat folytatott a Kuomintanggal, és óriási erőfeszítéseket tett avégett, hogy Kínában helyreálljon a béke, demokratikus rend létesüljön, az ország elkerülje a polgárháborút, és békés úton valósuljon meg a társadalmi és politikai átalakulás.

A harc a békéért és a demokráciáért Japán kapitulációjának napjaiban indult meg. 1945. augusztus 25-én a Kínai Kommunista Párt Központi Bizottsága közzétette „Nyilatkozatát a jelenlegi helyzetről”, amelyben felhívta Kína népét, hogy „fogjon össze még szorosabban, biztosítsa a békét, valósítsa meg a demokráciát, javítsa meg az életkörülményeket”.

Csang Kaj-sek ezekben a napokban három táviratot küldött Mao Ce-tungnak, amelyekben béketárgyalásra hívta Csungkingba. A meghívás mögött a reakciónak az az alattomos terve rejlett, hogy amennyiben Mao Ce-tung nem megy el a béketárgyalásra, Csang Kaj-sek jelentheti, hogy a Kínai Kommunista Párt nem hajlandó tárgyalni, s rá háríthatja a felelősséget a polgárháborúért, amennyiben pedig Mao Ce-tung megjelenik a tárgyalásokon, a Kuomintang ezt a nép megtévesztésére és polgárháborús próbálkozásainak álcázására használja ki. A Mao Ce-tung vezette Központi Bizottság idejekorán felismerte Csang Kaj-sek szándékát. Mao Ce-tung elvtárs pillanatnyi habozás nélkül elfogadta a meghívást, s augusztus 28-án meg is érkezett Csungkingba. A tárgyalások több mint egy hónapig tartottak, míg végül október 10-én Csou En-laj a Kínai Kommunista Párt nevében aláírta a „Rövid közlemény a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt képviselőinek tárgyalásairól” címmel kiadott közös nyilatkozatot.

A Kuomintang azt a látszatot keltette, hogy egyetért „a polgárháború feltétlen elkerülésének” irányvonalával és azzal a követeléssel, hogy hívjanak össze „politikai tanácskozó konferenciát” a különböző pártok és csoportok képviselőinek valamint pártonkívüli politikusoknak részvételével. Amikor azonban a tárgyalásokon „a polgárháború feltétlen elkerülésének” döntő jelentőségű konkrét kérdései merültek fel (például a szabad körzetek és a Felszabadító Néphadsereg status quojának elismerése), akkor világosan kitűnt a két fél merőben különböző álláspontja. A kommunista párt teljes őszinteséggel újra és újra a helyzetnek megfelelő, helyes javaslatokat tett. Még arra is hajlandó volt, hogy abban az esetben, ha az egész országban csökkentik a fegyveres erők létszámát, a Felszabadító Néphadsereg létszámát az akkor több mint 1 200 000 főről 24, sőt 20 hadosztályra csökkenti, s hogy saját jószántából kivonul Kuangtungból, Csöcsiangból, Dél-Csiangszuból, Anhuj tartomány déli és középső részéből (csak az északi részből nem), Hunanból és Honanból, s az itt állomásozó népi egységeket a Jangce-folyótól északra fekvő szabad körzetekben vonja össze.

A Kuomintang képviselői azonban egészen más álláspontra helyezkedtek. Makacsul elutasították a Kínai Kommunista Párt valamennyi javaslatát, s az „összefogás” és az „egység” szükségességének örve alatt kitartóan arra törekedtek, hogy felszámolják a szabad körzeteket és a Felszabadító Néphadsereget. Ennek a politikának következtében egyszerűen lehetetlen volt a megegyezés és a létfontosságú kérdések megoldása. A tárgyalásokról kiadott „Rövid közlemény”-ből az ország egész népe világosan láthatta, ki harcol valóban a békéért, és ki az, aki ugyanakkor, amikor a béke bajnokának tünteti fel magát, valójában háborút akar.

A tárgyalásokról szóló „Rövid közlemény” közzététele után a Kínai Kommunista Párt nyomban megkezdte a közösen elfogadott határozatok végrehajtását. A népi hadsereg egységeit kivonta Dél-Csiangszuból, Csöcsiangból, Anhuj déli járásaiból, Honanból és más helyekről. Csang Kaj-sek azonban, aki elismerte „a háború feltétlen elkerülésének” szükségességét, csapatokat küldött a szabad körzetek megtámadására. Csang Kaj-sek azt hitte, hogy a tárgyalásokról szóló „Rövid közlemény” közzététele után a kommunista párt ébersége feltétlenül csökkenni fog, és ha ő ezt támadásra használja ki, biztos sikert ér el.

Csang Kaj-sek azonban alaposan elszámította magát. A Kínai Kommunista Párt mindenre felkészült. 1945 októberének derekán a Felszabadító Néphadsereg az utolsó szál emberig felmorzsolta azt a több mint 30 000 főt számláló kuomintangista hadsereget, amely betört a Sanhszi tartomány délkeleti részén fekvő szabad körzetbe.¹

Október végén Hantan (Hopej tartomány) térségében egy több mint 70 000 főnyi kuomintangista sereg jutott hasonló sorsra, amely a sanhszi—hopej—santung—honani szabad körzet északi részébe tört be.

A csangkajsekista Kuomintang hitszegése, a felszabadított körzetek ellen indított támadása a nép széles rétegeiben mély felháborodást keltett. Így például novemberben és decemberben a csungcsini és a kunmingi diákok annak ellenére, hogy a katonaság és a rendőrség is felvonult ellenük, több ízben sztrájkba léptek, gyűléseket és tüntetéseket rendeztek, amelyekben tiltakoztak a Kuomintangnak a polgárháború kirobbantására irányuló kísérletei ellen.
¹ Sanhszi tartomány délkeleti része és Hopej tartomány déli része egy szabad körzetet alkotott, a sanhszi—hopej —honani körzetet. — Szerző.

A reakciós Kuomintang, miután a tárgyalások során és a szabad körzetek ellen indított támadás alkalmával egyaránt vereséget szenvedett, belátta, hogy elsiette a dolgot, még nem eléggé készítette elő a talajt, s egyelőre kedvezőtlen volna a számára, ha nyomban országos méretekben robbantaná ki a polgárháborút. Ezért nem volt mit tennie, el kellett fogadnia a Kínai Kommunista Pártnak azt a javaslatát, hogy ismét üljenek le a tárgyaló asztalhoz. Az amerikai imperialisták abban az időben ugyancsak kénytelenek voltak hallgatni arról, hogy cseppet sincs ínyükre az együttműködés a kommunista párttal, s az „igazság” bajnokának mezét kényszerültek magukra ölteni, hogy a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang között „a közvetítő szerepében léphessenek fel”.

A tárgyalások azzal zárultak, hogy 1946. január 10-én a Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang képviselői aláírták a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt. Ugyanaznap Csungkingban megnyitották a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakát. A konferencia részvevői között ott volt a Kínai Kommunista Párt is, amely az ország haladó erőit képviselte, továbbá a Demokratikus Liga, amely lényegében a közbeeső rétegek érdekeit fejezte ki. A reakciót ezen a konferencián a Kuomintang és a pórázán járó Ifjúkínai Párt képviselte. Különböző pártonkívüli politikusok is részt vettek a konferencián. Ezeknek egy része a haladó erőkhöz húzott, másik része ingadozott, de akadtak köztük reakciósok is. A konferencián a különböző osztályok és erők képviselői között heves harc bontakozott ki.

A Kuomintang képviselői és más reakciós elemek a konferenciát megpróbálták a nép félrevezetésére, a Kínai Kommunista Párt elszigetelésére és a diktatúra fenntartását s a polgárháború kirobbantását szolgáló terveik álcázására kihasználni. A közbeeső rétegek elégedetlenek voltak a Kuomintang reakciós uralmával, de kételkedtek a Kínai Kommunista Párt politikájában, s abban az illúzióban ringatóztak, hogy a Politikai Tanácskozó Testület révén demokratikus jogokat kaphatnak a Kuomintangtól.

A Kínai Kommunista Párt az igazi békéért és a demokráciáért folytatott harcban igen nagy állhatatosságot és türelmet tanúsított. Lerántotta a leplet „a haderők államosításának” jelszaváról, amelyet a reakciós erők hangoztattak, s kimutatta, hogy ez lényegében nem egyéb, mint kísérlet arra, hogy a népi hadsereget kiszolgáltassák a nagybirtokosok és a nagyburzsoázia diktatúráján alapuló államnak. Leleplezte a „politikai demokráciának” ugyancsak a reakciósok által hangoztatott jelszavát is, és megmagyarázta, hogy ez lényegében a népakarat megsértését jelenti, s nem egyéb, mint kísérlet a Kuomintang egypárt-diktatúrájának oly módon való törvényesítésére, hogy népellenes alkotmányt fogadtatnak el, és olyan nemzetgyűlést hívnak össze, amelyben megint csak a Kuomintang parancsolna.

Ugyanakkor a párt számos jelentős engedményt tett. Így például azzal a feltétellel, hogy a Kuomintang lemond a polgárháború kirobbantásáról és a diktatúráról, s a népnek megadja a vétójogot, hajlandó volt elismerni azoknak a képviselőknek a mandátumát, akiket a Kuomintang már korábban becsempészett a nemzetgyűlésbe. A párt arra is hajlandó volt, hogy elismerje a Kuomintang kiváltságos helyzetét a kormányban, az egységes hadseregben stb.

A Kínai Kommunista Pártnak az „igazságosság”, a „számítás” és az „önuralom” hármas elvének jegyében folytatott harca rokonszenvet ébresztett a közbeeső rétegek körében, s ennek következményeként a reakció zsákutcába került, és elszigetelődött. 1946. január 31-én végre a Politikai Tanácskozó Testület befejezte munkáját. A Tanácskozó Testület számos határozatot fogadott el. Így határozatot hozott Kína békés újjáépítésének programjáról, a kormánynak a demokrácia elvei alapján történő átalakításáról, az ország fegyveres erőinek újjászervezéséről, az alkotmánytervezet felülvizsgálásáról és a nemzetgyűlés összehívásáról.

Miután a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakán ezeket a határozatokat elfogadták, egyesek úgy vélekedtek, hogy most már „minden úgy megy majd, mint a karikacsapás”, el lehet kerülni a népforradalmat, s majd ők maguk, saját erejükből kivívják a demokratikus jogokat. A kommunista párt úgy vélekedett, hogy az az öt pont, amelyre vonatkozólag a konferencián sikerült megegyezésre jutni, a fennálló helyzetben alapjában véve megfelel a békés céloknak, demokratikusnak tekinthető, s összhangban van a nép érdekeivel, de nem valósul meg magától: kemény harcot kell folytatni a megvalósításukért és a pártnak ebben a harcban vezetnie kell a népet.

Merőben más volt a csangkajsekista Kuomintangnak és amerikai gazdáinak álláspontja. A tárgyalásokra, a hadműveletek beszüntetésére, a „közvetítésre”, a politikai tanácskozásokra stb. csak azért volt szükségük, hogy időt nyerjenek és meggyorsítsák a polgárháború előkészítését. Maga Csang Kaj-sek jelentette ki, hogy mindez csak a politikai „taktika” egyik formája, amely „a kommunisták likvidálására irányuló hadműveletekkel” függ össze. Ezért a Politikai Tanácskozó Testület ülésszakának befejeződése után mindenképpen azon voltak, hogy kisebbítsék a konferencián hozott, s a nép által helyesléssel fogadott határozatok jelentőségét. A reakció vadállati módon számolt le azokkal a diákokkal és demokratikus politikusokkal, akik részt vettek a Politikai Tanácskozó Testület határozatainak támogatására rendezett gyűléseken és tüntetéseken. Ugyanakkor a Kuomintang és az amerikai imperialisták sietve „átvették” a japánoktól az általuk megszállt városokat és közlekedési vonalakat, hogy ezáltal támaszpontokat készítsenek elő a polgárháború megindításához. Kezükbe kaparintották a japánok és szekértolóik seregeinek fegyvereit, és sietve Kelet-, Észak- és Északkelet-Kína különböző körzeteibe vezényelték azokat a csapatokat, amelyek a japán imperializmus agressziója elleni háború idején az ország délnyugati és északnyugati részén rejtőztek. A reakciósok célja a csapatok Kelet-, Észak- és Északkelet- Kínába irányításával az volt, hogy megerősítsék ottani hadállásaikat, és felkészüljenek a polgárháborúra.

Mivel a reakció nem tudta a polgárháborút azonnal az egész vonalon kirobbantani, katonai erőit először Északkelet-Kínában vonta össze, s ott indította meg a hadműveleteket, amelyek során a Szunghuacsiang- (Szungari-) folyótól délre fekvő szabad körzetekben sok várost és falut foglalt el. Ily módon körülbelül fél év alatt teljesen befejeződtek az előkészületek, s a reakciósok — a kommunista pártnak és az ország egész népének tiltakozásával mit sem törődve — nyíltan megsértették a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt és a Politikai Tanácskozó Testület határozatait, s országos méretekben polgárháborút robbantottak ki.

Amikor a csangkajsekista Kuomintang és amerikai gazdái lépten-nyomon megszegték a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt és a Politikai Tanácskozó Testület határozatait, a Kínai Kommunista Párt magából az életből merített tények alapján az egész nép előtt leleplezte ellenforradalmi törekvéseiket. Az amerikai imperialisták a csangkajsekista Kuomintang védelmében alattomosan jártak el. Miközben a Kuomintang arra törekedett, hogy polgárháborút robbantson ki, megszilárdítsa a diktatúráját, s Kínát az Egyesült Államok gyarmatává változtassa, az amerikai imperialisták szemfényvesztésből úton-útfélen azt hangoztatták, hogy ők „békét” és „demokráciát” akarnak, „segíteni” akarják Kínát, s „közvetíteni” akarnak a polgárháborúban. Sokan voltak olyanok, akik alapjában véve még mindig nem ismerték ki magukat ezekben a mesterkedésekben, sőt a Kuomintangnak és az Egyesült Államok kormányköreinek politikájával kapcsolatban továbbra is mindenféle illúziókat tápláltak. Ámde az olyan konkrét tények, hogy a csangkajsekista Kuomintang semmibe vette a „Rövid közlemény a Kuomintang és a Kínai Kommunista Párt képviselőinek tárgyalásairól” című közös nyilatkozatot, amelyet maga is aláírt, megszegte a hadműveletek beszüntetéséről szóló egyezményt, megsértette a Politikai Tanácskozó Testület határozatait stb., s hogy az amerikai imperializmus és a csangkajsekista Kuomintang hallatlan politikai elnyomása és gátlástalan fosztogatása következtében a népre mérhetetlen szenvedés és nélkülözés zúdult — felnyitották a nép nagy tömegeinek a szemét. A tömegek felismerték a tényleges helyzetet, meggyőződtek a kommunista párt igazáról: az, aki békét, demokráciát és függetlenséget akar, nem nézheti ölbe tett kézzel a csangkajsekista Kuomintang ellen folyó elszánt harcot, nem békülhet meg azzal, hogy az amerikai imperialisták továbbra is Kínában maradnak.

A Kínai Kommunista Párt ily módon politikai téren teljes győzelmet aratott, a csangkajsekista Kuomintang pedig az amerikai imperialistákkal együtt még jobban elszigetelődött.

SaLa

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottságának irányelvei a keleti front helyzetével kapcsolatban

Kolcsak győzelmei a Keleti Fronton rendkívül fenyegető veszélyt jelentenek a Szovjet Köztársaságra nézve. A végsőkig meg kell feszítenünk minden erőnket, hogy szétzúzzuk Kolcsakot.

Ezért a Központi Bizottság utasítja valamennyi pártszervezetet, hogy minden erőfeszítésüket elsősorban a következő rendszabályok végrehajtására irányítsák, amelyeket mind a pártszervezeteknek, mind pedig különösen a szakszervezeteknek abból a célból kell megvalósítaniok, hogy a munkásosztály minél nagyobb tömegeit vonják be az ország védelmében való aktív részvételbe.

1. Az 1919. április 11-én kihirdetett mozgósítást minden módon támogatni kell.

A párt és a szakszervezetek erőit azonnal mozgósítani kell, hogy a Népbiztosok Tanácsa által 1919. április 10-én elrendelt mozgósítást már a legközelebbi napokban, minden késedelem nélkül, a legerélyesebben támogassák.

Azonnal el kell érni azt, hogy a mozgósításra várók lássák a szakszervezetek tevékeny részvételét és érezzék a munkásosztály támogatását.

Különösképpen oda kell hatni, hogy minden egyes mozgósított tisztában legyen azzal, hogy azonnali frontraküldése biztosítani fogja élelmezésének megjavulását, először, azért, mert a gabonában gazdag hadműveleti területen a katonák élelmezése jobb; másodszor, annak következtében, hogy az éhínség sújtotta kormányzóságokba szállított gabonát kevesebb fogyasztó között kell elosztani; harmadszor, annak következtében, hogy nagy arányokban meg fogjuk szervezni élelmiszercsomagok hazaküldését a hadműveleti területekről a vöröskatonák családjainak.

A Központi Bizottság minden pártszervezettől és szakszervezettől hetenként, akár a legrövidebb formában is, jelentést követel arról, hogy mit tettek a mozgósítás és a mozgósításra várók érdekében.

2. A hadműveleti területeken, különösen a Volga vidéken, kivétel nélkül valamennyi szakszervezeti tagot fel kell fegyverezni, abban az esetben pedig, ha nem volna elegendő fegyver, mind egy szálig mozgósítani kell őket arra, hogy különféle módon segítsék a Vörös Hadsereget, hogy felváltsák azokat, akik kidőltek a sorból stb.

Az olyan városok, mint Pokrovszk, ahol a szakszervezetek saját maguk határozták el, hogy haladéktalanul mozgósítják tagjaik 50 százalékát, szolgáljanak például számunkra. A fővárosoknak és a nagy gyáripari központoknak nem szabad elmaradniok Pokrovszk mögött.

A szakszervezeteknek mindenütt, saját erejükből és eszközeikkel, végre kell hajtaniok tagjaik ellenőrző lajstromozását abból a célból, hogy mindazokat, akikre otthon nincs feltétlen szükség, harcba küldhessék a Volgáért és az Uralvidékért.

3. A legkomolyabb figyelmet kell fordítani az agitáció fokozására, különösen a mozgósítás előtt állók, a már mozgósítottak és a vöröskatonák körében. Nem szabad megelégedni az agitáció szokásos módszereivel, előadásokkal, gyűlésekkel stb., hanem agitációt kell kifejteni a vöröskatonák között egyes munkások és munkáscsoportok útján, az ilyen egyszerű munkások, szakszervezeti tagok csoportjai között fel kell osztani a kaszárnyákat, a Vörös Hadsereg egységeit, a gyárakat. A szakszervezetek szervezzék meg annak az ellenőrzését, hogy minden egyes tagjuk részt vegyen a háziagitációban, a röpiratterjesztésben és az egyéni beszélgetésekben.

4. Valamennyi férfi alkalmazottat nőkkel kell helyettesíteni. E célból újra lajstromozni kell mind a párt-, mind a szakszervezeti tagokat.

Külön nyilvántartást kell vezetni a szakszervezeti tagokról és az alkalmazottakról, annak megjelölésével, hogy milyen mértékben veszik ki részüket személyesen a Vörös Hadsereg támogatásának munkájából.

5. A szakszervezetek, üzemi bizottságok, pártszervezetek, szövetkezetek stb. útján haladéktalanul meg kell alakítani mind a helyi, mind a központi segítőirodákat vagy közreműködési bizottságokat. Ezek címeit nyilvánosságra kell hozni. A lakosság legszélesebb köreinek is tudomást kell szerezniök róluk. Minden mozgósításra várónak, minden vöröskatonának, mindenkinek, aki délre, a Donvidékre, Ukrajnába kíván utazni közellátással kapcsolatos munkára, tudnia kell, hogy az ilyen, a munkás és paraszt számára közelálló és hozzáférhető segítőirodában vagy közreműködési bizottságban tanácsot, útmutatást kaphat, hogy ott megkönnyítik neki az érintkezést a katonai intézményekkel stb.

Az ilyen irodák elé külön feladatul kell kitűzni azt, hogy működjenek közre a Vörös Hadsereg ellátásában. Nagyon erősen megnövelhetjük hadseregünket, ha megjavítjuk fegyverrel, ruházattal stb. való ellátását. A lakosságnál még sok, elrejtett vagy fel nem használt fegyver akad a hadsereg számára. A hadsereg számára szükséges különféle anyagokból még nagyon sok tartalék van a gyárakban, csak sürgősen fel kell kutatni ezeket a készleteket és el kell küldeni a hadseregnek. Magának a lakosságnak sürgős, széleskörű, hathatós segítséget kell nyújtania a hadsereg ellátásával foglalkozó katonai intézményeknek. Ennek a feladatnak a végrehajtásához minden erővel hozzá kell fognunk.

6. A szakszervezetek útján meg kell szervezni a nem-gabonatermelő kormányzóságok parasztságának, különösen parasztifjúságának széleskörű bevonását a Vörös Hadsereg soraiba, továbbá a Donvidéken és Ukrajnában megalakítandó élelmezési osztagokba és élelmezési hadseregbe.

Ezt a tevékenységet sokszorosan ki lehet és ki kell szélesíteni; ez egyidejűleg a fővárosok és a nem-gabonatermelő kormányzóságok éhező lakosságának megsegítését és a Vörös Hadsereg megerősítését szolgálja.

7. A mensevikek és eszerek tekintetében a párt vonala a mostani helyzetben a következő: börtönbe mindazokkal, akik tudatosan vagy nem-tudatosan Kolcsakot segítik. A dolgozók köztársaságában nem tűrünk meg olyan embereket, akik Kolcsak elleni harcunkban nem segítenek nekünk tettekkel. Az eszerek és mensevikek között azonban vannak olyanok is, akik hajlandók ilyen segítséget nyújtani. Ezeket az embereket bátorítani kell azzal, hogy gyakorlati munkát adunk nekik, főleg a hátországban, a Vörös Hadsereg technikai támogatása terén, de szigorúan ellenőriznünk kell ezt a munkát.

A Központi Bizottság azzal a kéréssel fordul a pártszervezetekhez és a szakszervezetekhez, hogy forradalmi módon lássanak munkához és ne érjék be a régi megszokott módszerekkel.

Le tudjuk győzni Kolcsakot. Le tudjuk győzni gyorsan és véglegesen, mert a Déli Fronton aratott győzelmeink és a napról napra javuló, javunkra változó nemzetközi helyzet biztosítják végleges diadalunkat.

Meg kell feszíteni minden erőnket, fokozni kell forradalmi energiánkat, s akkor Kolcsakot mihamar szét fogjuk zúzni. A Volgát, az Uralt, Szibériát meg tudjuk védeni es vissza tudjuk hódítani s ezt meg is kell tennünk.

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt
Központi Bizottsága

A megírás ideje: 1919. április 11.
Megjelent: „Pravda” 79. sz. 1919. április 12.

Lenin Művei. 29. köt. 278—281. old.

(idézet: – Lenin Válogatott Művei 2. kötet – című könyvből)

SaLa