Feladataink keleten

Most, amikor a Vörös Hadsereg keletre nyomul előre és megnyílt a Turkesztánba vezető út, új feladatok állnak előttünk.

Kelet-Oroszországban a lakosság korántsem olyan egyöntetű, mint a központi kormányzóságokban, ahol a lakosság egyöntetűsége megkönnyíti a szocialista építés művét, és kulturális tekintetben sem olyan érett, mint a nyugati és déli végvidékek lakossága, melynek kulturális érettsége lehetővé teszi, hogy a Szovjethatalmat gyorsan és simán megfelelő nemzeti formákban szervezzék. A keleti végvidékek: a tatárok és baskírok, kirgizek és üzbekek, turkmenek és tadzsikok s számos más néprajzi alakulat (körülbelül 30 millió lakos), a nyugati és déli végvidékekkel és Közép-Oroszországgal ellentétben, olyan, kulturális tekintetben elmaradt népek rendkívül tarka képét mutatják, amelyek vagy benne vannak még a középkorban, vagy csak nemrégen léptek a kapitalista fejlődés útjára.

Ez a körülmény természetesen bonyolulttá teszi, és némileg megnehezíti a Szovjethatalom feladatait Keleten.

A népek életmódjából eredő, tisztán belső jellegű bonyodalmakhoz hozzájárulnak még a külső tényezőkkel összefüggő „történelmi” jellegű bonyodalmak is. A cári kormány imperialista politikája, amely Kelet népeinek megfojtására irányult, az orosz kereskedő kapzsisága és telhetetlensége, aki a keleti végvidékek gazdájának érezte magát, az orosz pópa jezsuita politikája, aki minden megengedett és meg nem engedett eszközzel a pravoszláv egyházba igyekezett vonszolni a muzulmán népeket — ezek azok a külső jellegű körülmények, melyek a keleti népekben bizalmatlanságot és gyűlöletet keltettek minden iránt, ami orosz.

Igaz, a proletárforradalom győzelme Oroszországban és a Szovjethatalom politikája, mely az elnyomott népek felszabadítására irányul, kétségtelenül megszüntette a nemzeti gyűlölködés légkörét és az orosz proletariátus számára kivívta a keleti népek bizalmát és tiszteletét. Sőt. Teljes joggal állíthatjuk, hogy Kelet népei, tudatos képviselőik, már kezdik látni, hogy az imperializmus láncának szétzúzásáért folyó harcukban Oroszország a támaszuk és zászlajuk. De e népek kulturális elmaradottsága és kezdetleges életmódja, amelyet nem lehet egy csapásra megszüntetni, mégis érezteti (és még éreztetni fogja) hatását a Szovjethatalom építésében Keleten.

Ezeket a nehézségeket tartja szem előtt az OKP programtervezetének összeállítására kiküldött bizottság, amikor a tervezetben hangsúlyozza, hogy a nemzeti szabadság kérdésében „az OKP történelmi és osztályállásponton van és számol azzal, hogy az adott nemzet történelmi fejlődésének milyen fokán áll: a középkorból a burzsoá demokrácia felé vagy a burzsoá demokráciából á szovjet demokrácia felé halad-e”, s hogy „az egykori elnyomó nemzetek proletariátusa részéről különös körültekintésre, különös figyelemre van szükség az elnyomott vagy nem-teljesjogú nemzetekhez tartozó dolgozó tömegek nemzeti érzelmeinek csökevényeivel szemben”.

Feladatunk az, hogy

1. minden erőnkkel emeljük az elmaradt népek kulturális színvonalát, szervezzünk sűrű iskolai és népművelési hálózatot, fejtsünk ki közérthető agitációt a Szovjetek mellett, szóban és sajtóban, a helyi dolgozó lakosság anyanyelvén;
2. a Kelet dolgozó tömegeit vonjuk be a szovjet állam építésébe, és minden eszközzel segítsük őket abban, hogy a Szovjethatalomhoz csatlakozott és a helyi lakossággal szoros kapcsolatban álló emberekből járási, kerületi és egyéb Szovjeteket alakítsanak;
3. küszöböljünk ki a régi rendszertől örökölt vagy a polgárháború légkörében bevezetett mindennemű formális és tényleges korlátozást, amely Kelet népeit gátolja abban, hogy a középkor csökevényeitől és a már összetört nemzeti igától való megszabadulás útján maximálisan fokozzák öntevékenységüket.

Csak így lesz a Szovjethatalom a messze terjedő Kelet leigázott népeinek igazi szívügyévé.

Csak így verhetünk hidat a Nyugat proletárforradalma és a Kelet imperialistaellenes mozgalma között, csak így szorítjuk minden oldalról gyűrűbe a halálra sebzett imperializmust.

Felépíteni a Szovjethatalom fellegvárát Keleten, szocialista világítótornyot állítani Kazánban és Ufában, Szamarkandban és Taskentben, amely megvilágítja az elgyötört keleti népek felszabadulásához vezető utat — ez a feladat.

Nem kételkedünk abban, hogy önfeláldozó szovjet- és pártfunkcionáriusaink, akik vállukon hordják a proletárforradalom és az imperializmus ellen folyó háború egész súlyát, ezt a feladatot is, melyet a történelem rótt rájuk, becsülettel tudják teljesíteni.

„Pravda” 48. sz.
1919. március 2.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Turkesztán szovjetjeinek és pártszervezeteinek
– írta: J. V. Sztálin –

A keleti végvidékek felszabadítása után a párt- és szovjetfunkcionáriusok feladata, hogy e végvidékek nemzetiségeinek dolgozó tömegeit bevonják a szocialista államépítés közös munkájába. Emelni kell a dolgozó rétegek kulturális színvonalát, szocialista szellemben kell őket nevelni, fejleszteni kell a helyi nyelvű irodalmat, a proletariátushoz legközelebb álló helyi embereket be kell vinni a szovjetszervezetekbe, be kell kapcsolni őket a határterület igazgatásába.

Csakis ily módon tehetjük a Szovjethatalmat Turkesztán dolgozóinak igazi szívügyévé.

Tudnunk kell, hogy Turkesztán, földrajzi fekvésénél fogva, híd, mely a szocialista Oroszországot Kelet elnyomott országaival köti össze, s hogy ennél fogva a Szovjethatalom megszilárdítása Turkesztánban igen nagy forradalmasító hatással lehet az egész Keletre. Éppen ezért a fent említett feladat rendkívül komoly jelentőségű Turkesztánra nézve.

A Nemzetiségügyi Népbiztosság emlékeztet a párt Központi Bizottságának, a Szovjetek Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságának és a Népbiztosok Tanácsának e körlevél szellemében hozott számos határozatára és szilárdan meg van győződve, hogy Turkesztán szovjet- és pártfunkcionáriusai, és, elsősorban, a Szovjetek nemzeti ügyosztályai becsülettel teljesítik a rájuk bízott feladatokat.

I. Sztálin
népbiztos,
a Párt Központi Bizottsága
Irodájának tagja

Moszkva,1919. február 12.

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 7. sz.
1919. március 2.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

Két esztendő
– írta: J. V. Sztálin –

1917. február—március

Oroszországban burzsoá forradalom. Miljukov—Kerenszkij kormánya. A Szovjetekben a mensevik és az eszer párt uralkodik. A Petrográdi Szovjet 400—500 tagja közül alig 40—50 bolsevik. Az oroszországi Szovjetek első konferenciáján a bolsevikoknak nagy nehezen sikerül a szavazatok 15—20 százalékát megnyerni. Ebben az időben Oroszország valamennyi szocialista pártja közül a bolsevik párt a leggyengébb. Lapját, a „Pravdá”-t mint „anarchista” lapot mindenütt becsmérlik. Szónokait, akik harcra hívnak az imperialista háború ellen, a katonák és munkások leráncigálják a szószékről. A Szovjetek nem fogadják el Lenin elvtársnak a Szovjetek hatalmáról szóló híres téziseit. Teljes a szociálpatrióta „honvédő” pártok, a mensevikek és eszerek diadala.

De a halált hozó imperialista háború tovább folyik, bomlasztja az ipart, tönkreteszi a mezőgazdaságot, dezorganizálja az élelmezést és a közlekedést, s újabb tízezrek meg százezrek esnek áldozatául.
***
1918 február—március

Oroszországban proletárforradalom. A burzsoá Kerenszkij — Konovalov kormányt megdöntötték. A központban és a vidéken a Szovjetek hatalma. Az imperialista háborút felszámolták. A földet átadják a nép tulajdonába. Megszervezik a munkásellenőrzést. Megszervezik a Vörös Gárdát. A mensevikek és eszerek azzal próbálkoznak, hogy a petrográdi Alkotmányozó Gyűlésnek adjanak át „minden hatalmat”, de csúfos kudarcot vallanak. Az Alkotmányozó Gyűlést szétkergetik és a burzsoá restauráció kísérlete kudarcba fullad. A Vörös Gárda sikereket arat Dél-Oroszországban, az Urálban és Szibériában. A szétvert mensevikek és eszerek a végvidékekre mennek, ahol egyesülnek az ellenforradalmárokkal, szövetségre lépnek az imperializmussal és hadat üzennek Szovjet-Oroszországnak.

Ebben az időben a bolsevik párt Oroszország leghatalmasabb és legtömörebb pártja. A bolsevik pártnak már 1917 októberében, a Szovjetek II. Összoroszországi kongresszusán abszolút szavazattöbbsége volt (65—70 százalék). A Szovjetek további fejlődése még inkább a bolsevikok javára billenti a mérleget. És ez nemcsak a munkás Szovjetekben van így, ahol a bolsevikok számaránya 90 százalék, és nemcsak a katona Szovjetekben, ahol a küldöttek 60—70 százalékát bolsevikok alkotják, hanem a paraszt Szovjetekben is, ahol a bolsevikok kezében van a többség.

De a bolsevikok pártja ebben az időben nemcsak a legerősebb párt, hanem Oroszország egyetlen szocialista pártja. Mert a mensevikek és eszerek, akik akkoriban a csehszlovákokkal és Dutovval, Krasznovval és Alekszejevvel, az osztrák-német és angol-francia imperialistákkal csókolództak, Oroszország proletár rétegeiben elvesztették minden erkölcsi befolyásukat.

De az a körülmény, hogy Oroszországnak még nincsenek külső szövetségesei, hogy a szocialista Oroszország, csak sziget a harcias imperializmus tengerében, gyengíti és ellensúlyozza az ország rendkívül kedvező belső helyzetét. Európa munkásai agyon vannak gyötörve és ezer sebből véreznek… de a háború annyira leköti őket, hogy nem érnek rá Oroszország szocialista rendjének kérdésein, a háborúból való menekülés kérdésein stb. gondolkozni. Ami pedig Európa „szocialista” pártjait illeti, amelyek kardjukat eladták az imperialistáknak — vajon várhatunk-e tőlük egyebet, mint hogy becsméreljék a bolsevikokat, ezeket a „nyughatatlan” embereket, akik „költséges”, „veszélyes kísérleteikkel” „megzavarják” a munkásokat?

Ezért nem csoda, hogy ebben az időszakban, a bolsevik pártban különösen erősödik az a tendencia, hogy kiszélesítsék a proletárforradalom bázisát, hogy a Nyugat (és a Kelet) munkásait bevonják az imperializmus elleni mozgalomba, hogy állandó kapcsolatot létesítsenek az egész világ forradalmi munkásságával.
***
1919 február—március

Oroszországban egyre erősödik a Szovjethatalom. Területe szélesedik. Megszervezik a Vörös Hadsereget. A Vörös Hadsereg sikereket arat délen, északon, nyugaton és keleten. Észtországban, Lettországban, Litvániában, Belorussziában, Ukrajnában szovjetköztársaságok alakulnak. Szétzúzzák az osztrák-német imperializmust. Németországban, Ausztriában, Magyarországon proletárforradalom. Németországban Scheidemann—Ebert kormány és német Alkotmányozó Gyűlés. Bajorországban Tanácsköztársaság. Egész Németországban sztrájkok, jelszavuk: „Minden hatalmat a Tanácsoknak”, „Vesszen Ebert —Scheidemann”! Angliában, Franciaországban, Olaszországban sztrájkok és munkástanácsok. Az antant-országokban a régi hadsereg felbomlik s katona- és matróztanácsok alakulnak. A szovjetrendszer a proletariátus diktatúrájának általános formájává válik. Európa országaiban erősödnek a baloldali, kommunista elemek, kommunista pártok jönnek létre Németországban, Ausztriában, Magyarországon, Svájcban. A kommunista pártok kapcsolatba lépnek egymással és összehangolják tevékenységüket. A II. Internacionále széthull. A forradalmi szocialista pártok nemzetközi konferenciáján Moszkvában megalakítják az egész világ harcoló munkásainak közös harci szervét — a III., Kommunista Internacionálét. Véget ér az oroszországi proletárforradalom elszigeteltsége: Oroszországnak most már vannak szövetségesei. A párizsi imperialista „Népszövetségnek” és a „Népszövetséget” segítő berni szociálpatrióta konferenciának az az igyekezete, hogy az európai munkásokat elzárják a „bolsevik járványtól”, nem ér célt: Szovjet-Oroszországnak elkerülhetetlenül a proletár világforradalom zászlóvivőjévé, olyan központtá kellett válnia, és valóban azzá is vált, amely magához vonzza Nyugat és Kelet élen haladó forradalmi erőit. A bolsevizmus, ez a „tisztán orosz jelenség” félelmetes nemzetközi erővé válik, amely megingatja a világimperializmus legmélyebb alapjait.

Ezt most elismerik még a mensevikek is, akik „félreteszik” az Alkotmányozó Gyűlés „gondját” és — miután elvesztették „hadseregüket” — lassanként átsomfordálnak a Szovjetek Köztársaságának táborába.

Ezt most még a jobboldali eszerek sem tagadják, akik, miután az Alkotmányozó Gyűlés körüli játékban alulmaradtak a Kolcsakokkal és Dutovokkal szemben, kénytelenek a Szovjetek Országába menekülni.
***
Összefoglalás

A bolsevikok előrelátták az imperializmus csődjét és a proletár világforradalom elkerülhetetlenségét, a jobboldali „szocialista” pártok elrothadását és a II. Internacionále felbomlását, a szovjetrendszer nemzetközi jelentőségét és az Alkotmányozó Gyűlés jelszavának ellenforradalmi voltát, a bolsevizmus világjelentőségét és a harcos III. Internacionále megalakításának elkerülhetetlenségét. A proletariátus kétéves harca teljes egészében, gyakorlatilag igazolta a bolsevikok előrelátását.

„Zsizny Nacionalnosztyej”
(„A Nemzetiségek Élete”) 8. sz.
1919 március 9.
Aláírás; I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa