A párt soron levő feladatai a nemzeti kérdés terén

Az OK(b)P X. kongresszusa elé terjesztett és a párt Központi Bizottsága által jóváhagyott tézisek

I
A tőkés rend és a nemzeti elnyomás

1. A modern nemzetek meghatározott korszaknak, a felfelé ívelő kapitalizmus korszakának termékei. A feudalizmus felszámolásának és a kapitalizmus fejlődésének folyamata egyúttal az emberek nemzetté alakulásának folyamata is. Az angolok, franciák, németek, olaszok a feudális széttagoltság fölött diadalmaskodó kapitalizmus győzelmes fejlődése közben alakultak nemzetekké.

2. Ott, ahol a nemzetek kialakulása nagyjában a központosított államok kialakulásával egyidejűleg ment végbe, a nemzetek, természetesen, állami formát öltöttek, önálló burzsoá nemzeti államokká fejlődtek. Így történt Angliában (Írország nélkül), Franciaországban, Olaszországban. Ezzel szemben Európa keleti részén a központosított államok kialakulása, mivel az önvédelem követelményei (törökjárás, mongoljárás stb.) siettették, a feudalizmus felszámolása előtt, tehát a nemzetek kialakulása előtt ment végbe. Ennél fogva itt a nemzetek nem fejlődtek és nem is fejlődhettek nemzeti államokká, hanem néhány tarka összetételű, soknemzetiségű burzsoá államot alakítottak, amelyek rendszerint egy erős, uralkodó nemzetből és néhány gyenge, alávetett nemzetből álltak. Ilyen államok: Ausztria, Magyarország, Oroszország.

3. A nemzeti államokban, mint például Franciaországban és Olaszországban, amelyek kezdetben főleg saját nemzeti erőikre támaszkodtak, általában ismeretlen volt a nemzeti elnyomás. Ezzel ellentétben a soknemzetiségű állam, amely egy nemzetnek, pontosabban: e nemzet uralkodó osztályának a többi nemzet fölötti uralmán épül fel, a nemzeti elnyomás és a nemzeti mozgalmak szülőhazája és fő küzdőtere. Az uralkodó nemzet és az alávetett nemzetek érdekellentétei olyan ellentétek, amelyek megoldása nélkül a soknemzetiségű állam léte nem lehet szilárd. A burzsoá soknemzetiségű államnak az a tragédiája, hogy képtelen megoldani ezeket az ellentéteket, hogy a nemzetek „egyenlősítésére” és a nemzeti kisebbségek „védelmére” irányuló minden kísérlete, a magántulajdon és az osztályegyenlőtlenség fennmaradása mellett, rendszerint újabb kudarccal, a nemzeti összeütközések újabb kiéleződésével végződik.

4. Az európai kapitalizmus további növekedése, új felvevő piacok szüksége, a nyersanyagok és fűtőanyagok utáni hajsza, végül az imperializmus fejlődése, a tőkekivitel és a nagy tengeri utak és vasútvonalak biztosításának szükségessége egyrészt arra vezetett, hogy a régi nemzeti államok új területeket hódítottak meg és ily módon soknemzetiségű (gyarmati) államokká alakultak át, amelyeknek állandó velejárói: a nemzeti elnyomás, és a nemzeti összeütközések (Anglia, Franciaország, Németország, Olaszország), — másrészt arra, hogy a régi soknemzetiségű államok uralkodó nemzetei körében erősödött az a törekvés, hogy ne csak megtartsák a régi állami határokat, hanem ki is terjesszék azokat, hogy a szomszéd államok rovására új (gyenge) nemzetiségeket vessenek maguk alá. Ezzel a nemzeti kérdés kibővült és a dolgok fejlődése folyamán végülis egybeolvadt az általános gyarmati kérdéssel, a nemzeti elnyomás pedig belső állami kérdésből államközi kérdéssé, annak a harcnak (és háborúnak). a kérdésévé vált, amelyet a „nagy” imperialista hatalmak a gyenge, nemteljesjogú nemzetiségek leigázásáért folytatnak.

5. Az imperialista háború, amely gyökeréig feltárta a burzsoá soknemzetiségű államok kibékíthetetlen nemzeti ellentéteit és belső tarthatatlanságát, a győztes gyarmati államokon belül (Angliában, Franciaországban, Olaszországban) a nemzeti összeütközések rendkívüli élesedésére, a legyőzött régi soknemzetiségű államok (Ausztria, Magyarország, az 1917-es Oroszország) teljes széthullására és végül — a nemzeti kérdés „legradikálisabb” burzsoá megoldásaként — új burzsoá nemzeti államok (Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, Finnország, Grúzia, Örményország stb.) megalakulására vezetett. Ámde az új önálló nemzeti államok megalakulása nem biztosította és nem is biztosíthatta a nemzetiségek békés együttélését, nem szüntette meg és nem is szüntethette meg sem a nemzeti egyenlőtlenséget, sem a nemzeti elnyomást, mert a magántulajdonon és az osztályegyenlőtlenségen alapuló új nemzeti államok nem létezhetnek:

a) nemzeti kisebbségeik elnyomása nélkül (Lengyelország elnyomja a belorusszokat, zsidókat, litvánokat, ukránokat; Grúzia elnyomja az oszétokat, abházokat, örményeket; Jugoszlávia elnyomja a horvátokat, bosnyákokat stb.);

b) területüknek szomszédaik rovására történő kibővítése nélkül, ami összeütközésekre és háborúkra vezet (Lengyelország — Litvánia, Ukrajna, Oroszország ellen; Jugoszlávia — Bulgária ellen; Grúzia — Örményország, Törökország ellen stb.);

c) anélkül, hogy a „nagy” imperialista hatalmaknak ne lennének alávetve pénzügyi, gazdasági és hadügyi tekintetben.

6. Így tehát a háborúutáni időszak a nemzeti ellenségeskedés, egyenlőtlenség, elnyomás, összeütközések, háborúk, a civilizált országok nemzetei által egymással szemben és a nemteljesjogú népekkel szemben elkövetett imperialista kegyetlenkedések vigasztalan képét tárja elénk. Egyfelől néhány „nagy”-hatalom, amely elnyom és kizsákmányol minden függő és „független” (valójában teljesen függő) nemzeti államot, és e hatalmak egymás közötti harca a nemzeti államok kizsákmányolásának monopóliumáért. Másfelől a függő és „független” nemzeti államok harca a „nagy”-hatalmak elviselhetetlen járma ellen; a nemzeti államok egymás közötti harca nemzeti területük kibővítéséért; minden egyes nemzeti állam harca saját elnyomott nemzeti kisebbségei ellen. Végül, a gyarmatok erősödő szabadságmozgalma a „nagy”-hatalmak ellen és a nemzeti összeütközések élesedése e hatalmakon belül, valamint a nemzeti államokon belül is, amelyek rendszerint több nemzeti kisebbséget foglalnak magukban.

Ilyen az a „világkép”, amelyet az imperialista háború örökbe hagyott.

A burzsoá társadalom teljesen csődöt mondott a nemzeti kérdés megoldása terén.

II

A szovjet rend és a nemzeti szabadság

1. A magántulajdon és a tőke elkerülhetetlenül szétválasztja az embereket, nemzeti viszálykodást szít és fokozza a nemzeti elnyomást, viszont a kollektív tulajdon és munka éppolyan elkerülhetetlenül közelebb hozza egymáshoz az embereket, aláássa a nemzeti viszálykodás gyökereit és megszünteti a nemzeti elnyomást. A kapitalizmus nemzeti elnyomás nélkül éppúgy elképzelhetetlen, mint ahogy a szocializmus is elképzelhetetlen az elnyomott nemzetek felszabadítása nélkül, nemzeti szabadság nélkül. A sovinizmus és a nemzeti harc elkerülhetetlen, elháríthatatlan mindaddig, amíg a parasztság (és általában a kispolgárság), amely tele van nacionalista előítéletekkel, a burzsoáziát követi, — és fordítva, a nemzeti béke és a nemzeti szabadság biztosítottnak tekinthető, ha a parasztság a proletariátust követi, vagyis ha biztosítva van a proletárdiktatúra. Ezért a Szovjetek győzelme és a proletárdiktatúra megteremtése a nemzeti elnyomás megszüntetésének, a nemzeti egyenjogúság megteremtésének, a nemzeti kisebbségeket megillető jogok biztosításának legfőbb feltétele.

2. A szovjet forradalom tapasztalata teljes egészében megerősíti ezt a tételt. A szovjet rend megteremtése Oroszországban és a nemzetek állami különválásra való jogának kihirdetése gyökeresen megváltoztatta az oroszországi nemzetiségek dolgozó tömegeinek egymáshoz való viszonyát, aláásta a korábbi nemzeti ellenségeskedés gyökereit, megfosztotta talajától a nemzeti elnyomást, megszerezte az orosz munkásoknak másnemzetiségű testvéreik bizalmát, mégpedig nemcsak Oroszországban, hanem Európában és Ázsiában is, és ezt a bizalmat a lelkesedésig, a közös ügyért való harci készségig fokozta. Szovjet köztársaságok megalakulása Azerbajdzsánban, Örményországban ugyanilyen eredményekre vezetett — megszüntette a nemzeti összetűzéseket és megoldotta a török és örmény, az örmény és azerbajdzsán dolgozó tömegek „évszázados” ellenségeskedését. Ugyanezt kell mondanunk a Szovjetek magyarországi, bajorországi, lettországi ideiglenes győzelméről is. Másrészt határozottan állíthatjuk, hogy az orosz munkások nem tudták volna legyőzni Kolcsakot és Gyenyikint, az Azerbajdzsán és az Örmény Köztársaság pedig nem tudott volna talpra állni, ha odahaza nem szüntették volna meg a nemzeti ellenségeskedést és a nemzeti elnyomást, ha Nyugat és Kelet nemzetiségeinek dolgozó tömegei nem fordultak volna feléjük bizalommal és lelkesedéssel. A szovjet köztársaságok megerősödése és a nemzeti elnyomás megszűnése egyazon folyamatnak — a dolgozók felszabadulásának, az imperialista rabság alóli felszabadulásuknak — két oldala.

3. De a szovjet köztársaságok léte, még a területileg legkisebbeké is, halálos veszéllyel fenyegeti az imperializmust. Ez a veszély nemcsak abban rejlik, hogy a szovjet köztársaságok, miután szakítottak az imperializmussal, gyarmatokból és félgyarmatokból valóban önálló államokká váltak és ezzel újabb területtől és további jövedelmektől fosztották meg az imperialistákat, hanem mindenekelőtt abban, hogy a szovjet köztársaságok puszta léte, e köztársaságoknak a burzsoázia elnyomása és a proletárdiktatúra megszilárdítása útján tett minden lépése a leghatalmasabb agitáció a kapitalizmus és az imperializmus ellen, agitáció, mely arra buzdítja a függő országokat, hogy rázzák le az imperialista rabigát, leküzdhetetlen tényezője a kapitalizmus bomlasztásának és dezorganizálásának, annak minden formájában. Ez az oka annak, hogy az imperialista „nagy”-hatalmak harca a szovjet köztársaságok ellen elkerülhetetlen, hogy a „nagy”-hatalmak e köztársaságok megsemmisítésére törekednek. A „nagy”-hatalmak, amelyek egyik végvidéki burzsoá kormányt a másik után, az ellenforradalmi tábornokok egyik csoportját a másik után mozgósítják Szovjet-Oroszország ellen, a „nagy”- hatalmak, amelyek szigorú blokád alá veszik és általában gazdaságilag elszigetelni igyekeznek Szovjet-Oroszországot — e „nagy”-hatalmak Szovjet-Oroszország ellen folytatott harcának története ékesszólóan bizonyítja, hogy az adott nemzetközi viszonyok között, a kapitalista környezet viszonyai között, külön-külön egyetlenegy szovjet köztársaság sem tarthatja magát biztosítottnak az ellen, hogy a világimperializmus gazdaságilag nem teszi tönkre és katonailag nem zúzza szét.

4. Ezért az egyes szovjet köztársaságok elszigetelt fennállása, mivel a tőkés államok veszélyeztetik létüket, bizonytalan, nem szilárd. Egyfelől a szovjet köztársaságok védelmének közös érdekei, másfelől a háború által szétrombolt termelőerők helyreállításának feladata, továbbá annak szükségessége, hogy a gabonatermelő szovjet köztársaságok élelmiszerrel segítsék a gabonában szűkölködő szovjet köztársaságokat — mindez parancsolóan diktálja a különálló szovjet köztársaságok állami szövetségét, mint az imperialista nyűgtől és a nemzeti elnyomástól való megszabadulás egyetlen útját. A „saját” burzsoáziájuktól és az „idegen” burzsoáziától megszabadult nemzeti szovjet köztársaságok meg tudják védeni létüket és le tudják győzni az imperializmus egyesült erőit, de csakis úgy, ha szoros állami szövetségben egyesülnek — különben semmiképp nem fognak győzni.

5. A szovjet köztársaságoknak a hadügy és a gazdasági ügyek közösségén alapuló föderációja az állami szövetségnek az az általános formája, amely lehetővé teszi:

a) hogy az egyes köztársaságok és az egész föderáció épségét és gazdasági fejlődését biztosítsuk;

b) hogy figyelembe vegyük a fejlődés különböző fokain álló különböző nemzetek és népek életmódjának, kultúrájának és gazdasági állapotának sokféleségét és ennek megfelelően a föderáció egyik vagy másik formáját alkalmazzuk;

c) hogy megteremtsük azoknak a nemzeteknek és népeknek békés együttélését és testvéri együttműködését, amelyek saját sorsukat egyik vagy másik formában egybekapcsolták a föderáció sorsával.

Oroszország tapasztalata, melyet a föderáció különböző formáinak alkalmazása terén, a szovjet autonómián alapuló föderációról (Kirgizia, Baskíria, Tatária, Hegylakók, Dagesztán) a független szovjet köztársaságokkal létesített szerződéses viszonyon alapuló föderációra való áttérés terén (Ukrajna, Azerbajdzsán) és e két forma közötti közbülső fokozatok alkalmazása terén (Turkesztán, Belorusszia) szerzett — teljesen igazolta, hogy a föderáció, mint a szovjet köztársaságok állami szövetségének általános formája célszerű és rugalmas.

6. A föderáció azonban csak akkor lehet tartós, a föderáció csak abban az esetben érhet el igazi eredményeket, ha a föderációhoz tartozó országok kölcsönös bizalmára és önkéntes hozzájárulására támaszkodik. Ha az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság a világ egyetlen országa, ahol sikerült számos nemzet és nép békés együttélését és testvéri együttműködését megoldani, ez azért volt lehetséges, mert itt nincsenek sem uralkodók, sem alávetettek, sem anyaország, sem gyarmatok, sem imperializmus, sem nemzeti elnyomás, — a föderáció itt a különböző nemzetek dolgozó tömegeinek kölcsönös bizalmán és azon az önkéntes törekvésén alapszik, hogy szövetségben egyesüljenek. A föderációnak ezt az önkéntes jellegét a jövőben is feltétlenül meg kell őrizni, mert csak az ilyen föderáció lehet majd az átmeneti forma minden ország dolgozóinak ahhoz a magasabb rendű egységéhez, amely egy egységes világgazdaságban valósul meg, s amelynek szükségessége egyre és egyre jobban érezhető.

III
Az OKP soron levő feladatai

1. Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságnak és a vele kapcsolatban levő szovjet köztársaságoknak körülbelül 140 millió lakosa van. Ebből körülbelül 65 millió ember nem-nagyorosz (ukránok, belorusszok, kirgizek, uzbekok, turkmenok, tadzsikok, azerbajdzsánok, volgamelléki tatárok, krimi tatárok, buharaiak, khivaiak, baskírok, örmények, csecsencek, kabardok, oszétok, cserkeszek, ingusok, karacsájok, balkárok, kalmükok, karélok, avarok, darginok, kazi-kumuhok, kürinok, kumikok, márik, csuvasok, votjákok, volgamelléki németek, burjátok, jakutok stb.).

A cárizmus politikája, a földbirtokosok és a burzsoázia politikája ezekkel a népekkel szemben arra irányult, hogy kiirtsa közöttük az államiság minden csíráját, megnyomorítsa kultúrájukat, korlátozza anyanyelvűk használatát, tudatlanságban tartsa, és végül lehetőleg eloroszosítsa őket. E politika eredménye: e népek fejletlensége és politikai elmaradottsága.

Most, amikor a földbirtokosok és a burzsoázia uralma megdőlt és a néptömegek ezekben az országokban is proklamálták a Szovjethatalmat, a párt feladata abban áll, hogy a nem-nagyorosz népek dolgozó tömegeinek segítsen utolérni az előrehaladt Közép-Oroszországot, segítsen nekik abban, hogy:

a) országaikban kifejlesszék és megszilárdítsák a szovjet államiságot e népek nemzeti jellegének megfelelő formákban;

b) országaikban megszervezzék az anyanyelven működő bíróságot, közigazgatást, gazdasági szerveket, hatalmi szerveket helyi emberekből, akik ismerik a helyi lakosság életmódját és lelkivilágát;

c) országaikban kifejlesszék az anyanyelven működő sajtót, iskolákat, színházakat, klubokat s általában a kulturális és művelődési intézményeket.

2. Ha a 65 millió főnyi nem-nagyorosz lakosságból leszámítjuk Ukrajnát, Belorussziát, Azerbajdzsán kis részét és Örményországot, amely országok kisebb-nagyobb mértékben átmentek az ipari kapitalizmus szakaszán, akkor körülbelül 25 millió főnyi, főleg türk lakosság marad (Turkesztán, Azerbajdzsán nagyobb része, Dagesztán, a hegylakók, tatárok, baskírok, kirgizek stb.), amely még nem ment át a kapitalista fejlődésen, amelynek saját ipari proletariátusa nincs vagy alig van, amelynek gazdasága többnyire még mindig az állattenyésztésen alapul és amely megőrizte a patriarchális-nemzetségi életmódot (Kirgizia, Baskíria, Észak-Kaukázus), vagy pedig nem ment tovább a félig patriarchális, félig feudális életmód ősi formáinál (Azerbajdzsán, Krim stb.), de már belesodródott a szovjet fejlődés közös medrébe.

A pártnak az a feladata (az 1. pontban megjelölt feladaton  kívül), hogy segítse e népek dolgozó tömegeit a patriarchális-feudális viszonyok csökevényeinek felszámolásában, segítsen nekik, hogy a dolgozó parasztok Szovjetjei alapján bekapcsolódjanak a szovjet gazdaság építésébe, segítsen oly módon, hogy e népeknél erős kommunista szervezeteket teremt, amelyek fel tudják használni az orosz munkásoknak és parasztoknak a szovjet és gazdasági építés folyamán szerzett tapasztalatait és ugyanakkor építő munkájukban tekintetbe tudják venni minden egyes nemzetiség konkrét gazdasági helyzetének, osztályszerkezetének, kultúrájának és életmódjának minden sajátosságát, és nem ültetik át mechanikusan Közép-Oroszország gazdasági rendszabályait, melyek csak a gazdasági fejlődés más, magasabb fokán célszerűek.

3. Ha a 25 millió főnyi, főleg türk népességből leszámítjuk Azerbajdzsánt, Turkesztán nagyobb részét, a (volgamelléki és krimi) tatárokat, Buharát, Khivát, Dagesztánt, a hegylakók egy részét (a kabardokat, cserkeszeket, balkárokat) és azt a néhány más nemzetiséget, amelyek már letelepedtek és szilárdan lefoglaltak bizonyos területet, akkor mintegy 6 millió főnyi kirgiz, baskír, csecsenc, oszét, ingus marad, kiknek földjei egészen a legutóbbi időkig orosz áttelepülők gyarmatosító tevékenységének tárgyául szolgáltak, akik e népektől máris elvették legjobb szántóikat és fokozatosan a terméketlen pusztaságokra szorították ki őket.

A cárizmus politikája, a földbirtokosok és a burzsoázia politikája arra irányult, hogy e területekre az orosz parasztok és kozákok köréből minél több kulák elemet telepítsenek s ezeket a nagyhatalmi törekvések megbízható támaszaivá tegyék. Ennek a politikának az eredménye — az őserdőkbe kiszorított helyi, tősgyökeres lakosság (kirgizek, baskírok) lassú kihalása.

A pártnak e népek dolgozó tömegei irányában az a feladata (az 1. és 2. pontban megjelölt feladatokon kívül), hogy a kulákságtól és különösen a rabló nagyorosz kulákságtól való megszabadulásért folyó harcban egyesítse e népek dolgozó tömegeinek erőfeszítéseit a helyi orosz lakosság dolgozó tömegeinek erőfeszítéseivel, tőle telhetőleg és minden eszközzel segítségére legyen e népek dolgozó tömegeinek, hogy lerázzák nyakukról a kulák gyarmatosítókat, s ily módon biztosítsa számukra az emberi megélhetéshez szükséges jó földeket.

4. A fentebb említett nemzeteken és népeken kívül, amelyeknek határozott osztályszerkezetük van és határozott területen élnek, az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban vannak még egyes laza nemzeti csoportok, nemzeti kisebbségek, amelyek másnemzetiségű tömör többségekbe vannak beékelve, és amelyeknek többnyire nincsen sem határozott osztályszerkezetük, sem határozott területük (lettek, észtek, lengyelek, zsidók és más nemzeti kisebbségek). A cárizmus politikája arra irányult, hogy ezeket a kisebbségeket minden eszközzel, még pogromokkal is (zsidó pogromok), felőrölje.

Most, mikor a nemzeti kiváltságok megszűntek, mikor a nemzetek egyenjogúsága valóra vált, a nemzeti kisebbségek szabad nemzeti fejlődésének jogát pedig maga a szovjet rend jellege biztosítja, a párt feladata e nemzeti csoportok dolgozó tömegei irányában az, hogy segítségükre legyen abban, hogy teljes mértékben élhessenek a szabad fejlődésnek ezzel a számukra biztosított jogával.

5. A végvidékek kommunista szervezetei némileg sajátos viszonyok között fejlődnek, amelyek gátolják a párt normális növekedését ezeken a vidékeken. Egyfelől, a végvidékeken dolgozó nagyorosz kommunisták, akik egy „uralkodó” nemzet létezésének viszonyai között nőttek fel és nem ismerték a nemzeti elnyomást, gyakran kisebbítik a nemzeti sajátosságok jelentőségét a pártmunkában, vagy pedig egyáltalán nem számolnak azokkal, munkájukban nem veszik tekintetbe az illető nemzetiség osztályszerkezetének, kultúrájának, életmódjának, történelmi múltjának sajátosságait, s így elsekélyesítik és elferdítik a párt nemzeti politikáját. Ez a körülmény a kommunizmustól való elhajlásra, nagyhatalmi, gyarmatosító, nagyorosz soviniszta elhajlásra vezet. Másfelől, a helyi tősgyökeres lakosság kommunistái, akik átélték a nemzeti, elnyomás nehéz időszakát és még nem szabadultak meg teljesen annak kísérteteitől, gyakran túlozzák a nemzeti sajátosságok jelentőségét a pártmunkában, elhanyagolják a dolgozók osztályérdekeit, vagy pedig egyszerűen egybekeverik a nemzet dolgozóinak érdekeit ugyanannak a nemzetnek „általános nemzeti” érdekeivel, nem tudják az utóbbiaktól különválasztani a nemzet dolgozóinak érdekeit és ezekre építeni pártmunkájukat. Ez a körülmény szintén a kommunizmustól való elhajlásra, burzsoá-demokratikus nacionalista elhajlásra vezet, amely néha a pániszlamizmus, pántürkizmus formájában jelentkezik (a Keleten).

A kongresszus, midőn határozottan elítéli mind a két elhajlást, mint a kommunizmus ügyére nézve káros és veszélyes elhajlásokat, szükségesnek tartja, hogy rámutasson az első elhajlás, a nagyhatalmi, gyarmatosító elhajlás különösen veszélyes és káros voltára. A kongresszus felhívja a figyelmet arra, hogy a párt soraiban észlelhető gyarmatosító és nacionalista csökevények leküzdése nélkül a végvidékeken lehetetlen erős és a tömegekkel egybekapcsolt, valóban kommunista szervezeteket teremteni, amelyek a helyi és az orosz lakosság proletár elemeit az internacionalizmus alapján tömörítik soraikban. Ezért a kongresszus azt tartja, hogy a végvidékeken a párt egyik legfontosabb feladata: felszámolni a nacionalista és elsősorban a gyarmatosító ingadozásokat a kommunizmuson belül.

6. A háború frontjain elért sikerekkel kapcsolatban, különösen pedig Vrangel megsemmisítése után, egyes elmaradt végvidékeken, amelyeknek nincs vagy alig van ipari proletariátusa, a kispolgári nacionalista elemek karrierhajhászásból erősebben iparkodnak a pártba bejutni. Ezek az elemek, számolva a pártnak, mint ténylegesen kormányzó erőnek helyzetével, rendszerint kommunistává festik át magukat és gyakran csoportosan csatlakoznak a párthoz, ahová magukkal viszik a rosszul leplezett sovinizmus és a bomlás szellemét, az általában gyenge végvidéki pártszervezetek pedig nem tudnak mindig ellenállni annak a kísértésnek, hogy a párt sorait új tagok felvételével „kibővítsék”.

A kongresszus erélyes harcra hív minden ál-kommunista elem ellen, akik a proletariátus pártjához dörgölőznek, és óva inti a pártot, nehogy intellektuel kispolgári-nacionalista elemekkel „bővítse” sorait. A kongresszus azt tartja, hogy a végvidékeken a pártnak főleg e végvidékek proletárjaival, szegényparasztjaival és dolgozó parasztjaival kell sorait feltöltenie, s ugyanakkor azon kell lennie, hogy a végvidéki pártszervezeteket minőségi összetételük javítása útján szilárdítsa meg.

„Pravda” 29. sz.
1921. február 10.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa