Levél V. I. Leninhez

Lenin elvtárs!

Az utóbbi három nap alatt módomban volt elolvasni az „Oroszország villamosítási terve” c. gyűjteményt. Ezt betegségemnek köszönhetem (minden rosszban van valami jó is!). Pompás, jól szerkesztett könyv. Mesteri vázlata egy valóban egységes és valóban állami gazdasági tervnek — idézőjel nélkül. Napjaink egyetlen marxista kísérlete, hogy a gazdaságilag elmaradt Oroszország szovjet felépítménye alá megépítsük a valóban reális, a mai viszonyaink között egyedül lehetséges technikai-termelési alapot.

Gondoljon csak Trockij múlt évi „tervére” (téziseire), amely Oroszország „gazdasági újjászületésének” alapjává a háborúelőtti ipar roncsainál tömegesen alkalmazott képzetlen paraszti-munkástömeg (munkahadsereg) munkáját akarta megtenni. Milyen nyomorúságos, milyen maradi a GOELRO tervéhez képest! Középkori kézműves, aki ibseni hősnek képzeli magát és ősrégi legendával akarja „megmenteni” Oroszországot … És mire valók a sajtónkban oly gyakran megjelenő, szégyenünkre megjelenő, tucatnyi „egységes tervek” — első elemisták gyerekes dadogása … Vagy mire való a GOELRO-t még mindig „bíráló” és minden újtól irtózó Rikov nyárspolgári „realizmusa” (valójában manyilovi ábrándja)…

Véleményem:
1) ne vesztegessünk tovább egyetlen percet sem a tervvel kapcsolatos fecsegésre;
2) azonnal fogjunk hozzá gyakorlatilag a dologhoz;
3) a dolog megkezdésének rendeljük alá munkánknak legalább egyharmadát (kétharmadát a „napi” szükségletek fogják felemészteni), hogy anyagot és embereket hozzunk be, hogy helyreállítsuk az üzemeket, elosszuk a munkaerőt, élelmiszert szállítsunk a munkahelyekre, az élelmezési bázisokat és magát az élelmezést megszervezzük stb.
4) Mivel a GOELRO munkatársai, bármily jó tulajdonságaik vannak is, mégsem eléggé gyakorlatiak (a cikkekből kiérezhető a professzori tehetetlenség), ezért a tervbizottságba feltétlenül be kell vinni eleven gyakorlati érzékkel bíró embereket, akik e szerint az elv szerint dolgoznak: „a végrehajtást jelentse”, „teljesítse határidőre” stb.
5) Kötelezni kell a „Pravdá”-t, az „Izvesztyijá”-t, különösen az „Ekonomicseszkaja Zsizny”-t, hogy foglalkozzanak a „Villamosítási terv” népszerűsítésével — egészében és az egyes területeket érintő konkrét részleteiben —, egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy csak egy„egységes gazdadasági terv” létezik — a „villamosítási terv”, a többi „terv” pedig csak üres és ártalmas fecsegés.

Az Ön Sztálinja

A megírás ideje: 1921március.
Először a „Sztálin. Cikkgyűjtemény
50. születésnapjára. Moszkva—
Leningrád 1929.” c. könyvben
jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

Az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt X. kongresszusa

– írta: J. V. Sztálin –

1921. március 8—16

Az Oroszországi Kommunista
Párt tízedik kongresszusa.
Gyorsírói jegyzőkönyv.
Moszkva 1921.

1. Előadói beszéd a párt soron levő feladatairól a nemzet kérdés terén

Március 10

Mielőtt áttérnénk a párt soron levő konkrét feladataira a nemzeti kérdés terén, néhány előzetes megállapítást kell tennünk, amelyek nélkül a nemzeti kérdés megoldása lehetetlen. Ezek a megállapítások a nemzetek létrejöttére, a nemzeti elnyomás keletkezésére, a nemzeti elnyomásnak a történelmi fejlődés folyamán kialakult formáira vonatkoznak, továbbá a nemzeti kérdés megoldásának formáira a fejlődés különböző időszakaiban.

Három ilyen időszak van.

Az első időszak — a nyugati feudalizmus felszámolásának és a kapitalizmus győzelmének időszaka. Erre az időszakra esik az emberek nemzetté alakulása. Olyan országokra gondolok, mint Anglia (Írország nélkül), Franciaország, Olaszország. Nyugaton: Angliában, Franciaországban, Olaszországban és részben Németországban, a feudalizmus felszámolásának és az emberek nemzetté alakulásának időszaka nagyjában egybeesett a központosított államok keletkezésének időszakával, minek következtében az ottani nemzetek fejlődésük folyamán állami formát öltöttek. És mivel ezekben az államokban nem voltak más jelentősebb nemzeti csoportok, ezért ott nemzeti elnyomás sem volt.

Ezzel szemben Európa keleti részén, a nemzetek kialakulásának és a feudális széttagoltság felszámolásának folyamata időben nem esett egybe a központosított államok keletkezésének folyamatával. Magyarországra, Ausztriára, Oroszországra gondolok. Ezekben az országokban még nem volt kapitalista fejlődés, talán csak születőben volt, de a törökjárás, mongoljárás és más keleti népek betörései miatt a védelem érdekei elodázhatatlanul megkövetelték központosított államok kialakulását, amelyek meg tudják állni helyüket az invázió nyomásával szemben. És mivel Európa keleti részén a központosított államok keletkezési folyamata gyorsabb volt, mint a nemzetté alakulás folyamata, ezért ott vegyes összetételű államok jöttek létre, amelyek több, nemzetté még nem alakult, de már közös államban egyesült népből állottak.

Így tehát az első időszakot az jellemzi, hogy a kapitalizmus hajnalán megjelennek a nemzetek; Nyugat-Európában tiszta nemzeti államok keletkeznek, melyekben ismeretlen a nemzeti elnyomás, Keleten viszont soknemzetiségű államok jönnek létre, egy fejlettebb nemzettel az élükön és elmaradt, kevésbé fejlett nemzetekkel, melyeket az uralkodó nemzet politikai, majd gazdasági tekintetben is alávetett magának. A Kelet soknemzetiségű államai voltak melegágyai a nemzeti elnyomásnak, amely nemzeti összeütközésekre vezetett, megszülte a nemzeti mozgalmakat, felvetette a nemzeti kérdést és a kérdés megoldásának különböző módjait.

A nemzeti elnyomás fejlődésének s az ellene folyó harc módjainak második időszaka arra az időszakra esik, amikor Nyugaton megjelenik az imperializmus, amikor a kapitalizmus a felvevő piacok, a nyersanyagok, fűtőanyagok és az olcsó munkaerő utáni hajszában, a tőkekivitelért és a nagy vasútvonalakért, tengeri utakért folyó harcában átlépi a nemzeti állam kereteit s közeli és távoli szomszédjai rovására bővíti területét. Ebben a második időszakban a régi nyugati nemzeti államok — Anglia, Olaszország, Franciaország — többé már nem nemzeti államok, vagyis, mivel új területeket hódítottak, soknemzetiségű gyarmati államokká, s ezzel ugyanannak a nemzeti és gyarmati elnyomásnak színterévé válnak, amely Európa keleti részén már korábban megvolt. Ezt az időszakot Európa keleti részén az jellemzi, hogy felébrednek és erősödnek az alávetett nemzetek (csehek, lengyelek, ukránok), s ez az imperialista háború eredményeképpen a régi burzsoá soknemzetiségű államok széthullására és új nemzeti államok megalakulására vezetett, amelyek szolgailag függnek az úgynevezett nagyhatalmaktól.

A harmadik időszak — ez a szovjet időszak, a kapitalizmus megsemmisítésének és a nemzeti elnyomás megszüntetésének időszaka, amikor az uralkodó és alávetett nemzetek kérdése, a gyarmatok és anyaországok kérdése a történelem régiségtárába kerül, amikor a Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság területén szemünk láttára olyan nemzetek lépnek a színtérre, amelyeknek egyenlő joguk van a fejlődésre, de gazdasági, politikai és kulturális elmaradottságuk következtében történelmileg örökölt egyenlőtlenségük bizonyos mértékben még fennáll. Ennek a nemzeti egyenlőtlenségnek az a lényege, hogy a történelmi fejlődés következtében a múlttól örökbe kaptuk azt, hogy egy nemzet, mégpedig a nagyorosz nemzet, politikai és ipari tekintetben fejlettebb a többi nemzetnél. Innen ered a tényleges egyenlőtlenség, amelyet nem lehet egy év alatt megszüntetni, de amelyet meg kell szüntetnünk oly módon, hogy gazdasági, politikai és kulturális segítséget nyújtunk az elmaradt nemzeteknek és népeknek.

Ez a nemzeti kérdés fejlődésének három időszaka, amelyek történelmileg elvonultak előttünk.

Az első két időszaknak van egy közös vonása, mégpedig az, hogy mindkét időszakban vannak nemzetek, amelyeket elnyomnak és rabságban tartanak, minek következtében a nemzeti harc nem szünetel, a nemzeti kérdés pedig megoldatlan marad. De különbség is van e két időszak között. Ez a különbség abban rejlik, hogy az első időszakban a nemzeti kérdés nem terjed túl az egyes soknemzetiségű államok keretein és csak kevés nemzetet, főleg európai nemzeteket érint, viszont a második időszakban a nemzeti kérdés belső állami kérdésből államközi kérdéssé, az imperialista államok közötti háború kérdésévé válik, melyet ezek az államok azért folytatnak egymás ellen, hogy uralmuk alatt tartsák a nemteljesjogú nemzetiségeket, hogy a maguk befolyása alá vessenek új meg új, Európán kívül élő népeket és törzseket.

Ily módon a nemzeti kérdés, amelynek azelőtt csak a kultúrországokban volt jelentősége, ebben a szakaszban többé már nem elszigetelt jellegű és egybeolvad az általános gyarmati kérdéssel.

A nemzeti kérdésnek általános gyarmati kérdéssé fejlődése nem történelmi véletlenség. Ez a fejlődés először azzal magyarázható, hogy az imperialista háború idején maguk a hadviselő hatalmak imperialista csoportjai kénytelenek voltak a gyarmatokhoz fordulni, ahonnan emberanyagot merítettek csapatok alakítására. Kétségtelen, hogy ennek a folyamatnak, amelynek során az imperialisták kénytelenek voltak a gyarmatok elmaradt népeihez fordulni, múlhatatlanul felszabadulásra, harcra kellett ösztökélnie ezeket a törzseket és népeket. A második tényező, amely arra vezetett, hogy a nemzeti kérdés kiszélesedett és általános gyarmati kérdéssé fejlődött, amely kezdetben a szabadságmozgalom szikráival, majd lángjával borította el az egész földkerekséget, — ez a második tényező az imperialista csoportok arra irányuló kísérlete volt, hogy Törökországot felosszák és állami, létét megszüntessék. Törökország, mely a muzulmán népek között állami tekintetben fejlettebb ország, nem nyugodhatott bele megsemmisítésébe, kibontotta a harci lobogót és maga köré tömörítette a Kelet népeit az imperializmus ellen. A harmadik tényező: megjelent Szovjet-Oroszország, amelynek az imperializmus elleni harcát számos siker koronázta, ami természetesen lelkesedéssel töltötte el a Kelet elnyomott népeit, felébresztette, harcra mozgósította őket és ezzel lehetővé tette az elnyomott nemzetek közös frontjának megteremtését Írországtól Indiáig.

Ezek azok a tényezők, melyek a nemzeti elnyomás fejlődésének második szakaszában arra vezettek, hogy a burzsoá társadalom nemcsak hogy nem oldotta meg a nemzeti kérdést, nemcsak hogy nem teremtett békét a népek között, hanem ellenkezőleg, a nemzeti harc szikrájából lángra lobbantotta az elnyomott népek, gyarmatok és félgyarmatok harcát a világimperializmus ellen.

Nyilvánvaló, hogy az egyetlen rendszer, amely meg tudja oldani a nemzeti kérdést, vagyis olyan feltételeket tud teremteni, amelyek a különböző nemzetek és törzsek békés együttélését és testvéri együttműködését biztosítják — a Szovjethatalom rendszere, a proletárdiktatúra rendszere.

Aligha szorul bizonyításra, hogy amíg a tőke uralkodik, amíg a termelési eszközök magántulajdona fennáll és osztályok vannak, addig nem biztosítható a nemzetek egyenjogúsága, — nem szorul bizonyításra, hogy amíg fennmarad a tőke hatalma, amíg folyik a harc a termelési eszközök birtokáért, addig éppoly lehetetlen a nemzetek egyenjogúsága, mint amilyen lehetetlen a különböző nemzetek dolgozó tömegeinek együttműködése. A történelem azt tanítja, hogy a nemzeti egyenjogúság megvalósításának egyetlen módja, az egyetlen mód arra, hogy megteremtsük az elnyomott és nem elnyomott népek dolgozó tömegei testvéri együttműködésének rendszerét — a kapitalizmus felszámolása és a szovjet rend bevezetése.

Továbbá, a történelem bebizonyította, hogy ha egyes népeknek sikerül is megszabadulniok mind saját nemzeti burzsoáziájuktól, mind az „idegen” burzsoáziától, vagyis ha megvalósították is maguknál a szovjet rendet, az imperializmus fennállása mellett külön-külön nem létezhetnek és külön létüket nem képesek sikerrel megvédeni, ha a szomszédos szovjet köztársaságok nem nyújtanak nekik gazdasági és katonai segítséget. Magyarország példája meggyőzően bizonyítja, hogy ha a szovjet köztársaságok nem egyesülnek állami szövetségben, ha nem forrnak össze egységes katonai és gazdasági erővé, akkor a világimperializmus egyesült erőivel szemben nem állhatják meg helyüket sem a katonai, sem a gazdasági fronton.

A szovjet köztársaságok föderációja az állami szövetségnek az a rég keresett formája, melynek élő megtestesülése az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság.

Ezek, elvtársak, azok az alapvető megállapítások, amelyekről elöljáróban beszélnem kellett, hogy azután megindokolhassam pártunk intézkedéseit, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság keretein belül megoldjuk a nemzeti kérdést.

Noha az oroszországi és az Oroszországgal kapcsolatban levő köztársaságokban fennálló szovjet rendszerben már nincsenek sem uralkodó, sem jogfosztott nemzetek, sem anyaország, sem gyarmatok, sem kizsákmányoltak, sem kizsákmányolok, nemzeti kérdés mégis van még Oroszországban. Az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaságban a nemzeti kérdés lényege az, hogy fel kell számolni egyes nemzeteknek azt a tényleges elmaradottságát (gazdasági, politikai, kulturális elmaradottságát), mely a múlt öröksége, s ezzel lehetővé kell tenni az elmaradt népeknek, hogy utolérjék Közép-Oroszországot állami, kulturális és gazdasági tekintetben egyaránt.

A régi rendszerben a cári hatalom nem törekedett és nem is törekedhetett arra, hogy Ukrajnában, Azerbajdzsánban, Turkesztánban és más végvidékeken az államiságot kifejlessze, a cári hatalom küzdött az ellen, hogy a végvidékeken államiság fejlődjék ki és ugyanúgy küzdött a végvidékek kulturális fejlődése ellen, minden igyekezete a tősgyökeres helybeli lakosság erőszakos asszimilálására irányult.

Továbbá, a régi állam, a földbirtokosok és a tőkések olyan megnyomorított népeket hagytak ránk örökül, mint a kirgizek, csecsencek, oszétok, akiknek földjeit Oroszország kozák és kulák elemei gyarmatosító célokra használták fel. Ezek a kis népek minden képzeletet felülmúló szenvedésekre és kihalásra voltak kárhoztatva.

Továbbá, a nagyorosz nemzetnek, mint volt uralkodó nemzetnek a helyzete nyomot hagyott még az orosz kommunistákban is, akik nem tudnak, vagy nem kívánnak közelebb jutni a helyi lakosság dolgozó tömegeihez, nem tudják vagy nem kívánják megérteni szükségleteiket és nem tudnak vagy nem kívánnak segíteni nekik abban, hogy ki vergődjenek az elmaradottságból és kulturálatlanságból. Az orosz kommunisták kisszámú csoportjairól beszélek, akik munkájukban, figyelmen kívül hagyva a végvidékek életmódjának és kultúrájának sajátosságait, olykor az orosz nagyhatalmi sovinizmus felé hajlanak.

Továbbá, a nem-orosz nemzetiségek helyzete, amelyek átélték a nemzeti elnyomást, érezteti hatását a helyi lakosságból kikerülő kommunistákon, akik népük dolgozó tömegeinek osztályérdekeit olykor nem tudják megkülönböztetni az úgynevezett „általános népi” érdekektől. A helyi nacionalista elhajlásról beszélek, amely néha észlelhető a nem orosz kommunisták soraiban, és amely a Keleten például a pániszlamizmusban, pántürkizmusban nyilvánul meg.

Végül, meg kell menteni a kihalástól a kirgizeket, baskírokat és néhány hegyi törzset, s a gyarmatosító kulákok rovására biztosítani kell számukra a szükséges földeket.

Ezek a kérdések és feladatok alkotják együttvéve országunkban a nemzeti kérdés lényegét.

A nemzeti kérdés terén soron levő pártfeladatok jellemzése után át kell térnem egy általános feladatra, arra, hogy a végvidékeken kommunista politikánknak alkalmazkodnia kell a gazdasági életnek azokhoz a különleges viszonyaihoz, amelyek főleg Keleten fordulnak elő.

Ugyanis több, főleg türk nép — körülbelül 25 millió ember — nem ment át, még nem tudott átmenni az ipari kapitalizmus szakaszán, ezért nincs, vagy alig van ipari proletariátusuk, minek következtében a gazdaság kezdetleges formáiból a szovjet gazdaság szakaszába az ipari kapitalizmus kikerülésével kell átmenniök. Ahhoz, hogy ez a nehéz, de korántsem lehetetlen művelet sikerüljön, számolni kell e népek gazdasági állapotának, sőt még történelmi múltjának, életmódjának és kultúrájának is minden sajátosságával. Elképzelhetetlen és veszélyes volna e népek területén ugyanazokat a rendszabályokat alkalmazni, amelyek itt, Közép-Oroszországban, helyénvalók és fontosak voltak. Világos, hogy az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság gazdasági politikájának megvalósítása során feltétlenül figyelembe kell venni a végvidékek gazdasági helyzetének, osztályszerkezetének, történelmi múltjának mindazokat a sajátosságait, melyekkel ott találkoztunk. Nem is beszélek arról, hogy véget kell vetni az olyan képtelenségeknek, amilyen például a Közellátási Népbiztosságnak az a követelése, hogy a kötelező beszolgáltatás rendjén sertéseket szolgáltassanak be Kirgiziában, ahol a muzulmán lakosságnak sohasem volt sertése. Ebből a példából látható, hogy mennyire nem akarnak számolni az életmód olyan sajátosságaival sem, amelyek minden átutazónak azonnal szemébe ötlenek.

Az imént átadtak nekem egy cédulát, melyben arra kérnek, hogy válaszoljak Csicserin elvtárs cikkeire. Elvtársak, véleményem szerint Csicserin cikkei, amelyeket figyelmesen elolvastam, nem tartalmaznak egyebet, mint puszta irodalmárkodást. Ezekben a cikkekben négy hiba, illetőleg fogyatékosság található.

Először, Csicserin elvtárs hajlamos arra, hogy tagadja az imperialista államok között fennálló ellentéteket, mert túlbecsüli az imperialisták nemzetközi egyesülését és szem elől téveszti, lebecsüli azokat az imperialista csoportok és államok közötti belső ellentéteket, amelyek megvannak és háborút szülnek (Franciaország, Amerika, Anglia, Japán stb.). Csicserin túlbecsülte az imperialista főhatalmak egyesülésének mozzanatát, és lebecsülte azokat az ellentéteket, amelyek ezen a „trösztön” belül fennállanak. De ezek az ellentétek megvannak s azokon alapszik a Külügyi Népbiztosság tevékenysége.

Csicserin elvtárs egy másik hibát is elkövetett. Lebecsüli az uralkodó nagyhatalmak és a nemrég alakult, pénzügyi, katonai tekintetben e nagyhatalmaknak alávetett nemzeti államok (Csehszlovákia, Lengyelország, Finnország stb.) közötti ellentéteket. Csicserin elvtárs teljesen szem elől tévesztette azt, hogy, noha ezek a nemzeti államok alá vannak vetve a nagyhatalmaknak, vagy helyesebben, annak következtében, hogy alá vannak vetve a nagyhatalmaknak, a nagyhatalmak és ez új nemzeti államok között ellentétek vannak, amelyek, például, a Lengyelországgal, Észtországgal és más államokkal folytatott tárgyalások során megnyilvánulták. A Külügyi Népbiztosság éppen azért van a világon, hogy ezeket az ellentéteket számba vegye, hogy azokra építse tevékenységét, hogy ezeknek az ellentéteknek keretein belül lavírozzon. Csicserin elvtárs csodálatosképpen lebecsülte ezt a mozzanatot.

Csicserin elvtárs harmadik hibája abban áll, hogy túlságosan sokat beszél a nemzeti önrendelkezésről, amely valójában puszta jelszóvá vált, melyet az imperialisták előnyösen kihasználnak. Csicserin elvtárs különösképpen elfelejtette, hogy már két éve búcsút mondtunk ennek a jelszónak. Ez a jelszó nem szerepel többé programunkban. Programunk nem a nemzeti önrendelkezésről beszél — ez a jelszó teljesen szétfolyó —, hanem egy sokkal élesebben és félreérthetetlenül megfogalmazott jelszóról, a népek állami különválásra való jogáról. Ez két különböző dolog. Csicserin elvtárs ezt a mozzanatot különösképpen figyelmen kívül hagyja cikkeiben, s ezért a szétfolyóvá válj jelszó ellen felhozott ellenvetései úgy hatnak, mint a vaklövés, mert sem az én téziseim, sem a párt programja egy szóval sem említik az „önrendelkezést”. Ezekben az okmányokban csak a népek állami különválásra való jogáról van szó. Ez a jelszó azonban most, amikor a gyarmatokon fellángolóban van a szabadságmozgalom, forradalmi jelszó. Amikor a szovjet államok önkéntes elhatározásukból föderációban egyesülnek, akkor az Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársasághoz tartozó népek saját akaratukból nem élnek a különválás jogával. Amikor azonban azokkal a gyarmatokkal van dolgunk, amelyek Anglia, Franciaország, Amerika, Japán harapófogójában vergődnek, amikor olyan alávetett országokkal van dolgunk, mint Arábia, Mezopotámia, Törökország, Hindosztán, vagyis olyan országokkal, amelyek gyarmatok vagy félgyarmatok, akkor a népek különválási jogának jelszava forradalmi jelszó és lemondani róla annyi, mint az imperialisták malmára hajtani a vizet.

Csicserin cikkeinek negyedik fogyatékossága az, hogy nincsenek bennük gyakorlati útmutatások. Cikkeket írni, persze, könnyű, de ha valaki cikkeinek ilyen címet ad: „Sztálin elvtárs tézisei ellen” — akkor valami komoly dologgal, legalábbis gyakorlati ellenjavaslatokkal kell előállania. Márpedig Csicserin cikkeiben nem találtam egyetlenegy gyakorlati javaslatot sem, amelyet érdemes volna figyelemre méltatni.

Beszédem végére értem, elvtársak. A következő eredményre jutottunk. A burzsoá társadalom nemcsak hogy nem volt képes megoldani a nemzeti kérdést, hanem, ellenkezőleg, a nemzeti kérdés „megoldására” irányuló próbálkozásaival a nemzeti kérdést gyarmati kérdéssé szélesítette ki és új frontot teremtett maga ellen, amely Írországtól Hindosztánig terjed. Az egyetlen állam, amely fel tudja vetni és meg tudja oldani a nemzeti kérdést — ez az az állam, mely a termelési és munkaeszközök kollektív tulajdonán nyugszik — a Szovjetállam. A szovjet föderatív államban nincsenek többé sem elnyomott nemzetek, sem uralkodó nemzetek, megszűnt a nemzeti elnyomás, de tekintettel a magasabb és az alacsonyabb kulturális színvonalon álló nemzetek közötti tényleges (kulturális, gazdasági, politikai) egyenlőtlenségre, melyet a régi burzsoá rend hagyott ránk örökül, a nemzeti kérdés olyan rendszabályok kidolgozását követeli, amelyek az elmaradt nemzetek és népek dolgozó tömegeinek gazdasági, politikai és kulturális haladását megkönnyítik, amelyek módot nyújtanak nekik arra, hogy utolérjék az előrehaladt proletár Közép-Oroszországot. Ebből következnek azok a gyakorlati javaslatok, melyeket a nemzeti kérdésben benyújtott téziseimnek harmadik része tartalmaz. (Taps.)

2. Zárszó
Március 10

Elvtársak! A nemzeti kérdésről folyó vitában kongresszusunkra az a legjellemzőbb, hogy a nemzeti kérdésről szóló nyilatkozatokról, Oroszország új közigazgatási beosztásán keresztül, áttértünk a kérdés gyakorlati tárgyalására. Az Októberi Forradalom kezdetén arra szorítkoztunk, hogy kinyilatkoztattuk a népek különválási jogát. 1918-ban és 1920-ban Oroszországnak nemzetiségi ismérvek alapján való új közigazgatási beosztásán dolgoztunk, hogy az elmaradt népek dolgozó tömegeit és Oroszország proletariátusát közelebb hozzuk egymáshoz. Most azonban, ezen a kongresszuson, tisztán gyakorlati szempontból vizsgáljuk azt a kérdést, milyen legyen a párt politikája az Oroszországgal egybekapcsolt autonóm területek és független köztársaságok dolgozó tömegei és kispolgári elemei irányában. Ezért Zatonszkijnak az a kijelentése, hogy az önök elé terjesztett tézisek elvont jellegűek, meglepett. Kezemben vannak Zatonszkij tézisei, melyeket valami okból nem terjesztett a kongresszus elé, de ezekben a tézisekben nem sikerült egyetlenegy gyakorlati jellegű javaslatot sem találnom, a szó szoros értelmében egyetlenegyet sem, hacsak nem számítjuk azt az indítványát, hogy az „Oroszországi Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság” elnevezést a „Kelet-Európai” szóval, az „oroszországi” szót pedig az „orosz” vagy „nagyorosz” szóval helyettesítsük. Más gyakorlati javaslatokat ezekben a tézisekben nem találtam.

Áttétek a következő kérdésre.

Ki kell jelentenem, hogy többet vártam a felszólaló küldöttektől. Oroszországban huszonkét végvidék van, s ezek közül egyes végvidékek iparilag annyira fejlettek, hogy ipari tekintetben alig különböznek Közép-Oroszországtól, más végvidékek viszont még nem mentek át a kapitalizmus szakaszán és gyökeresen különböznek Közép-Oroszországtól, a végvidékek harmadik csoportja pedig teljesen elmaradt. Tézisekben lehetetlen e különféle végvidékek minden konkrét sajátosságát felölelni. Lehetetlen követelmény, hogy a tézisek, melyek az egész pártnak szólnak, csak turkesztáni jellegűek, csak azerbajdzsán jelegűek vagy csak ukrán jellegűek legyenek. A tézisekbe, mellőzve a különlegességeket, csak azokat a jellegzetes vonásokat lehet felvenni, amelyek valamennyi végvidéken közösek. Tézisek kidolgozására nincs más módszer.

A nem-nagyorosz nemzeteket több csoportra kell osztani, amit a tézisekben meg is tettünk. A nem orosz nemzetek körülbelül 65 millió embert számlálnak. Valamennyi nem-orosz nemzetet jellemző közös vonás, hogy államiságuk fejlettsége tekintetében elmaradtak Közép-Oroszországtól. Latba kell vetnünk minden erőnket, hogy ezeknek a nemzeteknek, e nemzetek proletár, dolgozó elemeinek segítségére legyünk saját anyanyelvű szovjet államiságuk kiépítésében. Ezt a közös jellegzetességet a tézisekben, a tézisek gyakorlati részében tekintetbe vettük.

Ha azután tovább akarjuk konkretizálni a végvidékek sajátosságait, akkor a körülbelül 65 millió főnyi nem-orosz nemzetiségű lakosságból külön kell választanunk mintegy 25 millió főnyi türk lakosságot, amely nem ment át a kapitalizmuson. Mikojan elvtársnak nincs igaza, mikor azt mondja, hogy Azerbajdzsán némely tekintetben fölötte áll az orosz vidékeknek. Mikojan elvtárs nyilván összetéveszti Bakut Azerbajdzsánnal. Baku nem Azerbajdzsán méhéből született, Bakut felülről építették Nobel, Rothschild, Vischau és mások pénzén. Ami magát Azerbajdzsánt illeti, az a legelmaradottabb patriarchális-feudális viszonyok országa. Ezért Azerbajdzsánt — egészében — azoknak a végvidékeknek, csoportjához sorolom, amelyek nem mentek át a kapitalizmuson, s amelyek irányában sajátos módszereket kell alkalmaznunk, hogy a szovjet gazdaság medrébe tereljük őket. Ezt a tézisek megmondják.

Azon kívül van még egy harmadik csoport, legfeljebb 6 millió ember, főleg állattenyésztő törzsek, amelyek megőrizték a nemzetségi életmódot és még nem tértek át a földművelésre. Ide tartoznak főleg a kirgizek, Turkesztán északi része, a baskírok, csecsencek, oszétok, ingusok. Itt mindenekelőtt az a feladat, hogy földet adjunk ezeknek a nemzetiségeknek. A kongresszuson a kirgizek és baskírok nem jutottak szóhoz, mert a vitát bezárták, ők még többet mondtak volna arról, hogy mennyit szenved a felföldi Baskírja, Kirgizia és mennyit szenvednek a hegylakók, akik föld híján kihalnak. De az, amit ezzel kapcsolatban Szafarov mondott, csak erre a hatmilliós népességű csoportra vonatkozik. Ezért Szafarov gyakorlati javaslatait lehetetlen valamennyi végvidékre kiterjeszteni, mert ezeknek a módosításoknak semmi jelentőségük sincs a többi nem-orosz nemzetiség szempontjából, amelyek népessége körülbelül 60 millió. Ezért, ha nem is ellenzem a Szafarov által egyes pontokhoz javasolt konkretizálást, kiegészítéseket és javításokat, amelyek csak a nemzetiségek bizonyos csoportjaira vonatkoznak, mégis ki kell jelentenem, hogy ezeket a módosításokat nem szabad általánosítanunk. Azon kívül egy megjegyzést kell tennem Szafarov egyik módosításával kapcsolatban. Szafarov egyik módosításába becsúszott egy mondat a „nemzeti-kulturális önrendelkezésről”:

„Az Októberi Forradalom előtt — mondja itt Szafarov — Oroszország keleti végvidékeinek gyarmati és félgyarmati népei az imperialista politika következtében teljesen meg voltak fosztva attól a lehetőségtől, hogy a nemzeti-kulturális önrendelkezés, az anyanyelvükön folyó oktatás útján részeseivé váljanak a tőkés civilizáció kultúrvívmányainak” stb.

Ki kell jelentenem, hogy ezt a módosítást nem fogadhatom el, mert bundista mellékíze van. Nemzeti-kulturális önrendelkezés — ez bundista formula. Mi már régen búcsút mondtunk az önrendelkezés ködös jelszavainak, semmi szükség arra, hogy azokat feltámasszuk. Különben is ez az egész mondat nem egyéb, mint a legmesterkéltebben összehordott szóhalmaz.

Kezemben van továbbá egy írott megjegyzés, amely szerint mi, kommunisták, mesterségesen tenyésztjük a belorussz nemzetiséget. Ez nem igaz, mert a belorussz nemzet létezik, az orosztól különböző saját nyelve van, s ezért a belorussz nép kultúráját csak e nép anyanyelvén lehet fellendíteni. Öt évvel ezelőtt Ukrajnáról, az ukrán nemzetről is ilyen hangok hallatszottak. Még nemrég azt beszélték, hogy az ukrán köztársaságot és az ukrán nemzetet a németek találták ki. Holott világos, hogy az ukrán nemzet létezik és kultúrájának fejlesztése kötelessége a kommunistáknak. A történelemmel nem szabad szembefordulni. Világos, hogy bár Ukrajna városaiban még a mai napig is orosz elemek vannak többségben, idővel ezek a városok elkerülhetetlenül el fognak ukránosodni. Mintegy 40 évvel ezelőtt Riga német város volt, mivel azonban a városokat a falvakból jövő lakosság növeli, a falu pedig a nemzetiség megőrzője, Riga ma tisztán lett város. Mintegy 50 évvel ezelőtt valamennyi magyar város német jellegű volt, most már elmagyarosodtak. Ugyanez történik majd Belorussziával is, amelynek városaiban még mindig többségben vannak a nem-belorusszok.

Befejezésül indítványozom, hogy a területek képviselőinek bevonásával válasszon a kongresszus bizottságot, amely tovább konkretizálja a tézisek valamennyi végvidékünket érdeklő gyakorlati javaslatait. (Taps.)

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa