Távlatok

A nemzetközi helyzetnek elsőrendű jelentősége van Oroszország életében. Nemcsak azért, mert Oroszországot, mint Európa minden más országát, számtalan fonál köti össze a szomszéd tőkés országokkal, hanem elsősorban azért is, mert a dolgok úgy alakultak, hogy Oroszországot, mint szovjet országot, mely a burzsoá világot „fenyegeti”, a burzsoá államok ellenséges tábora zárja körül. Érthető tehát, hogy e tábor belső helyzete, a harcoló erők kölcsönös viszonya e táboron belül, Oroszország szempontjából elsőrendű jelentőségű.

A nemzetközi helyzetet jellemző legfontosabb ténynek azt a körülményt kell tekintenünk, hogy a nyílt háború időszakát a „békés” harc időszaka váltotta fel, hogy bekövetkezett a harcban álló erők bizonyos kölcsönös elismerése, hogy egyfelől az Antant, mint a burzsoá ellenforradalom feje, és másfelől Oroszország, mint a proletárforradalom élcsapata között fegyverszünet állt be. A harc bebizonyította, hogy mi (munkások) még nem vagyunk olyan erősek, hogy máris végezzünk az imperializmussal. De a harc bebizonyította azt is, hogy ők (a burzsoák) már nem olyan erősek, hogy megfojthassák Szovjet-Oroszországot.

Ennek következtében elmúlt, eloszlott a világburzsoáziának az a „félelme” vagy „rettegése” a proletárforradalomtól, amely például azokban a napokban fogta el, amikor a Vörös Hadsereg Varsó ellen nyomult előre. Ugyanakkor elmúlik Európa munkásainak az a határtalan lelkesedése is, amellyel úgyszólván minden Szovjet-Oroszországról szóló hírecskét fogadtak.

Bekövetkezett az az időszak, amikor józanul számba veszik az erőket, amikor apró, láthatatlan munkával készítik elő és gyűjtik az erőket a jövendő harcokra.

Ez nem azt jelenti, hogy az a bizonyos erőegyensúly, amely már 1921 elején beállt, továbbra is változatlan marad. Korántsem.

A világburzsoázia kiheverte a forradalom csapásait, melyek az imperialista háború következményeivel kapcsolatban érték, s magához térve, védelemből támadásba ment át „saját” munkásai ellen, ügyesen kihasználta az ipari válságot, s a munkásokat rosszabb életviszonyok közé vetette vissza (munkabércsökkentés, a munkanap meghosszabbítása, tömeges munkanélküliség). Ennek a támadásnak különösen súlyos következményei voltak Németországban, ahol (minden egyeben kívül) a márka árfolyamának rohamos zuhanása még jobban rontotta a munkások helyzetét.

Ezen a talajon jött létre a munkásosztályban az a hatalmas mozgalom (különösen Németországban), mely a munkások egységfrontjának megteremtésére, munkáskormány alakítására irányul, s azt követeli, hogy a munkásosztály többé-kevésbé forradalmi frakciói, a „mérsékeltektől” kezdve a „legszélsőségesebbekig”, egyezzenek meg és együttesen harcoljanak a közös ellenség ellen. Nincs okunk kételkedni, hogy a munkáskormányért folyó harcban a kommunisták az első sorokban lesznek, mert ennek a harcnak a burzsoázia további bomlására kell vezetnie és a mai kommunista pártokat valóban tömegpártokká, a munkások tömegpártjaivá kell változtatnia.

De korántsem csak arról van szó, hogy a burzsoázia támadást indított „saját” munkásai ellen. A burzsoázia tudja, hogy Oroszország ártalmatlanná tétele nélkül, nem képes megtörni „saját” munkásait. Ezért a burzsoázia egyre erősebben fokozza tevékenységét abban az irányban, hogy újabb, minden eddiginél bonyolultabb és alaposabb támadást készítsen elő Oroszország ellen.

Természetesen, kereskedelmi és egyéb szerződéseket kötnek és ezután is fognak kötni Oroszországgal, s ennek Oroszország számára igen nagy a jelentősége. De nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kereskedelmi és egyéb missziók és társaságok, amelyek elárasztják Oroszországot, kereskednek vele és segítik, egyszersmind a világburzsoázia legjobb kémei is, hogy ennek következtében a világburzsoázia most jól ismeri Szovjet-Oroszországot, gyenge és erős oldalait, jobban ismeri, mint bármikor. Ez olyan körülmény, amely új intervenciók esetén komoly veszélyt rejt magában.

Igaz, a keleti kérdéssel kapcsolatos súrlódásokat „félreértésekre” vezették vissza. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy Törökországot, Perzsiát, Afganisztánt, a Távol-Keletet imperialista ügynökök árasztják el, arannyal és más „jótéteményekkel” igyekeznek Szovjet-Oroszországot gazdasági (és nemcsak gazdasági) gyűrűbe zárni. Aligha szorul bizonyításra, hogy az úgynevezett washingtoni „béke”- konferencia nem kecsegtet bennünket igazi békével.

Igaz, mi a „legjobb” viszonyban vagyunk Lengyelországgal is, Romániával is, Finnországgal is. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy ezek az országok, különösen Lengyelország és Románia, az Antant jóvoltából fokozottan fegyverkeznek, háborúra készülődnek (ki ellen, ha nem Oroszország ellen?), hogy ezek az országok, mint korábban, most is az imperializmus legközelebbi tartalékai, hogy éppen ezek az országok voltak azok, amelyek nemrégen (kémkedés céljából?) szavinkovista és petljurista fehérgárdista osztagokat dobtak át Oroszország területére.

Nyilvánvaló, hogy mindezek és más efféle tények csak egyes láncszemei az Oroszország elleni új támadást előkészítő általános munkának.

A gazdasági harc és a fegyveres harc egybekapcsolása, az ország belsejében szervezett roham és a kívülről indított roham egyesítése — ez lesz ennek a támadásnak legvalószínűbb formája.

A hátország és a hadsereg kommunistáinak éberségétől, gazdasági munkánk sikereitől, végül a Vörös Hadsereg szilárdságától függ, hogy sikerül-e lehetetlenné tennünk ezt a támadást, vagy, ha az mégis megkezdődnék, sikerül-e abból halálos fegyvert kovácsolnunk a világburzsoázia ellen.

Nagy vonásokban ilyen a külpolitikai helyzet.

Nem kevésbé bonyolult, vagy ha úgy tetszik, nem kevésbé „eredeti” Szovjet-Oroszország belső helyzete. Ezt a helyzetet így lehetne jellemezni: harc új, gazdasági alapon a munkások és parasztok szövetségének erősítéséért az ipar, a mezőgazdaság, a közlekedés fejlesztése érdekében; vagy más szavakkal: harc a proletárdiktatúra fenntartásáért és erősítéséért a gazdasági bomlás viszonyai között.

Egy nyugati elmélet szerint a munkások csak abban az országban ragadhatják meg és tarthatják meg a hatalmat, ahol többségben vannak, vagy mindenesetre csak ott, ahol az iparban foglalkoztatott lakosság többségben van. Kautsky úrék éppen ezen az alapon tagadják a proletárforradalom „jogosultságát” Oroszországban, ahol a proletariátus kisebbségben van. Ez az elmélet hallgatólagosan abból a feltevésből indul ki, hogy a kispolgárság, mindenekelőtt a parasztság, nem támogathatja a munkások hatalomért folyó harcát, hogy a parasztság zöme nem a proletariátus, hanem a burzsoázia tartaléka. Ennek a feltevésnek az a történelmi alapja, hogy a Nyugaton (Franciaországban, Németországban) a kispolgárság (parasztság) válságos pillanatokban rendszerint a burzsoázia oldalán állott (Franciaországban 1848-ban és 1871-ben, Németországban 1918 után, a proletárforradalomra irányuló kísérletek idején). Ennek a jelenségnek okai:

1. Nyugaton a burzsoá forradalom a burzsoázia vezetésével ment végbe (a proletariátus akkor csak a forradalom ütőereje volt), a parasztság ott — mondhatni — a burzsoázia kezéből kapta a földet és a feudális szolgaság alóli felszabadulást, s ezért a burzsoázia befolyását a parasztságra már akkor biztosítottnak tekintették.

2. A nyugati burzsoá forradalom kezdetétől a proletárforradalom első szárnypróbálgatásáig több mint fél évszázad telt el, s ez alatt az idő alatt a parasztság erős és befolyásos falusi burzsoáziát termelt ki magából, amely összekötő híd volt a parasztság és a városi nagytőke között és ezzel megszilárdította a burzsoázia hegemóniáját a parasztság fölött.

Ebben a történelmi helyzetben született az előbb említett elmélet.

Egészen más kép tárul elénk Oroszországban.

Először, az oroszországi burzsoá forradalom (1917 február—március), a Nyugattal ellentétben, a proletariátus vezetésével ment végbe, a burzsoázia ellen vívott kemény csatákban, amelyek folyamán a parasztság a proletariátus köré mint vezére köré tömörült.

Másodszor, Oroszországban a proletárforradalom kísérlete (sikeres kísérlete) (1917 október), szintén a Nyugattal ellentétben, nem fél évszázaddal a burzsoá forradalom után, hanem annak nyomában, mintegy 6—8 hónappal utána kezdődött, s ez alatt az idő alatt a parasztság természetesen nem termelhetett ki erős és szervezett falusi burzsoáziát, a nagyburzsoázia pedig, melyet 1917 októberében megdöntöttek, később már nem tudott lábra állni.

Ez az utóbbi körülmény még jobban megerősítette a munkások és parasztok szövetségét.

Ez a magyarázata annak, hogy az orosz munkások, akik Oroszország népességének kisebbségét alkotják, ennek ellenére az ország gazdái lettek, megnyerték a lakosság óriási többségének, mégpedig elsősorban a parasztságnak a rokonszenvét és támogatását, megragadták és megtartották a hatalmat, a burzsoázia pedig — minden elmélet ellenére — elszigetelődött, nem voltak paraszti tartalékai.

Ebből következik, hogy:

1. A lakosság „kötelező proletár többségének” fentebb vázolt elmélete az orosz valóság szempontjából elégtelen, helytelen, illetve Kautsky úrék mindenesetre nagyon leegyszerűsítve, sekélyesen értelmezik.
2. A proletariátusnak és a dolgozó parasztságnak a forradalom folyamán kialakult tényleges szövetsége az adott történelmi viszonyok között az oroszországi Szovjethatalom alapja.
3. A kommunisták kötelessége megóvni és erősíteni ezt a tényleges szövetséget.
De tudni kell, hogy ennek a szövetségnek a formái nem mindig ugyanazok.

Ezelőtt, a háború idején, ez a szövetség főleg katonai és politikai szövetség volt, azaz Oroszországból kiűztük a földbirtokosokat, a földet használatra átadtuk a parasztoknak, s amikor a földbirtokosok háborút indítottak, hogy visszaszerezzék „sajátjukat”, harcoltunk ellenük és védtük a forradalom vívmányait, amiért a paraszt élelmiszert adott a munkásoknak és embereket a hadseregnek. Ez volt a szövetség egyik formája.

Most, amikor a háború befejeződött, a földet pedig nem fenyegeti többé veszély, a szövetség régi formája már elégtelen. A szövetség más formájára van szükség. Most már nem arról van szó, hogy a paraszt számára biztosítsuk a földet, hanem arról, hogy a parasztnak biztosítsuk azt a jogot, hogy a föld termékeivel szabadon rendelkezzék. E jog biztosítása nélkül elkerülhetetlen a felszántott terület további csökkenése, a mezőgazdaság fokozódó hanyatlása, a közlekedés és az ipar megbénulása (kenyérhiány miatt), a hadsereg felbomlása (kenyérhiány miatt) és mint mindennek az eredménye: a munkások és parasztok tényleges szövetségének elkerülhetetlen felbomlása. Aligha szorul bizonyításra, hogy bizonyos minimális gabonatartalék az állam kezében — ez az ipar újjászületésének és a szovjet állam megmaradásának döntő fontosságú eszköze. Kronstadt (1921 tavaszán) arra figyelmeztetett, hogy a szövetség régi formája már alkalmatlan, hogy a szövetségnek új formájára, gazdasági formájára van szükség, mely a munkásoknak is, a parasztoknak is gazdasági előnyt biztosít.

Itt a nyitja az új gazdasági politika megértésének.

A gabonafölösleg kötelező teljes beszolgáltatásának megszüntetése és más ehhez hasonló akadályok elhárítása az első lépés az új úton, az első lépés, amely szabaddá tette a kistermelő kezét és lökést adott az élelmiszer, nyersanyag és más termékek termelésének fokozására. Nem nehéz megérteni ennek a lépésnek óriási jelentőségét, ha figyelembe vesszük, hogy Oroszországban ma a termelőerők ugyanolyan rohamos, tömeges fejlődése indult meg, mint Észak-Amerikában a polgárháború után. Kétségtelen, hogy ez a lépés, amely felszabadította a kistermelő termelő energiáját és bizonyos előnyt biztosít a kistermelőnek, ugyanakkor olyan helyzetbe hozza őt — mert hiszen a közlekedés és az ipar az állam kezében maradt —, hogy kénytelen lesz a szovjet állam malmára hajtani a vizet.

Ámde az élelmiszer- és nyersanyagtermelés növelése még nem minden. Még be is kell gyűjteni a terméket, legalább annyi terméket, amennyi a közlekedés, az ipar, a hadsereg stb. fenntartásához feltétlenül szükséges. Ezért, mellőzve a terményadót, amely nem egyéb, mint minden terményfölösleg kötelező beszolgáltatásának helyettesítése, a második lépésnek azt kell tekintenünk, hogy az élelmiszer- és nyers- anyagbegyűjtést átadtuk a Fogyasztási Szövetkezetek Központi Szövetségének (Centroszojuz). Igaz, hogy a Centroszojuz helyi szervezeteinek fegyelmezetlensége, továbbá az a körülmény, hogy ezek a szervek nincsenek arra felkészülve, hogy a gyorsan fejlődő árupiac viszonyaihoz alkalmazkodjanak, az árucsere naturális formájának célszerűtlensége és az árucsere pénzformájának gyors fejlődése, a kellő mennyiségű pénz hiánya stb. lehetetlenné tette, hogy a Centroszojuz teljesítse a rárótt feladatokat. De nincs okunk kételkedni abban, hogy a Centroszojuz, mint a legfontosabb élelmicikkek és nyersanyagok tömeges begyűjtésének legfőbb apparátusa, napról-napra növekvő szerepet fog betölteni. Csak az szükséges, hogy az állam:

a) a Centroszojuzt tegye meg az országon belüli kereskedelmi (nem állami) műveletek finanszírozásának központjává;
b) pénzügyi tekintetben a Centroszojuznak rendelje alá a másfajta szövetkezeteket is, amelyek még mindig ellenséges szemmel néznek az államra;
c) valamilyen formában tegye lehetővé, hogy a Centroszojuz részt vegyen a külkereskedelemben.

A harmadik lépésnek kell tekintenünk az Állami Bank megnyitását, mert az Állami Bank az ország pénzforgalmának szabályozó szerve. Az árupiac és a pénzforgalom fejlődése két fő következménnyel jár:

1) teljesen a rubel ingadozásától teszi függővé a kereskedelmi (magán és állami), úgyszintén a termelési műveleteket (tarifákat stb.);
2) Oroszország népgazdaságát zárt, kizárólag önmagára utalt gazdaságból, amilyen a blokád idején volt — a külvilággal kereskedelmet folytató cseregazdasággá, vagyis a rubel árfolyamának esetleges ingadozásaitól függő gazdasággá változtatja.
Ebből azonban az következik, hogy a pénzforgalom szabályozása és a rubel árfolyamának javítása nélkül belső és külső gazdasági műveleteink erősen sántítani fognak. Az Állami Bank, mint a pénzforgalom szabályozója, amely nemcsak hitelező, hanem szivattyú is lehet, óriási magán megtakarításokat szivattyúzhat ki, amelyek révén új pénzkibocsátások nélkül is elegendő forgalmi eszközre tehetnénk szert — ez az Állami Bank még a „jövő zenéje”, noha minden jel arra mutat, hogy nagy jövő vár rá.

A rubel árfolyamát még azzal is emelnünk kell, hogy fokozzuk kivitelünket és megjavítjuk kétségbeejtően passzív kereskedelmi mérlegünket. Reméljük, hogy a Centroszojuz bevonása a külkereskedelmi műveletekbe csak segíthet ezen a téren.

Szükségünk van továbbá külföldi kölcsönre is, nemcsak mint fizetési eszközre, hanem mint olyan tényezőre, amely emeli Oroszország külföldi hitelét, tehát a rubelunk iránti bizalmat is.

Továbbá, kétségtelenül megkönnyítenék ügyünket a vegyes kereskedelmi és tranzitóforgalmi és más társaságok, amelyekről nemrégen Szokolnyikov írt a „Pravdá”-ban. De itt máris meg kell jegyeznünk, hogy az ipari koncessziók meghonosítása és nyersanyagunknak külföldi gépekre és gyári berendezésre való rendszeres becserélése, s ennek a cserének a fejlesztése, amiről valamikor annyit írtak a lapok, mivel ezek a műveletek a pénzgazdaság fejlesztésének tényezői, teljesen a rubel árfolyamának előzetes megjavításától függenek.

Végül, a negyedik lépés: vállalatainknak a gazdaságosság elvére való átállítása, a nem jövedelmező kisvállalatok bezárása, illetve bérbeadása, a legéletképesebb nagyüzemek kiválasztása, szertelenül felduzzasztott intézményeink személyi létszámának jelentős csökkentése, szilárd anyagi és pénzügyi állami költségvetés megteremtése, és mint mindennek az eredménye — az üzemeket és hivatalokat jóléti intézményeknek tekintő felfogás kiűzése, a munkások és alkalmazottak szigorúbb fegyelmezése, munkájuk javítása, termelékenységének emelése.

Általában ezek azok a megvalósított és megvalósítandó rendszabályok, amelyek összessége alkotja az úgynevezett új gazdasági politikát.

Mondanunk sem kell, hogy e rendszabályok megvalósítása közben — mint várni lehetett — temérdek hibát követtünk el, eltorzítottuk e rendszabályok igazi jellegét. De e hibák ellenére is bebizonyítottnak tekinthető, hogy csakis ezek a rendszabályok nyitják meg azt az utat, amelyen haladva előbbre vihetjük az ország gazdasági újjászületésének ügyét, fellendíthetjük a mezőgazdaságot és az ipart, megerősíthetjük a proletárok és a dolgozó parasztok gazdasági szövetségét — minden akadály ellenére, bármi fenyeget is kívülről és bármilyen fenyegető is az éhség Oroszországban.

Az új gazdasági politika első eredményei: a felszántott terület kezdődő bővülése, a munka termelékenységének növekedése az üzemekben és a parasztok hangulatának javulása (a tömeges banditizmus megszűnése) kétségtelenül igazolják ezt a következtetést.

„Pravda” 286. sz.
1921. december 18.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa

A kommunizmus soron levő feladatai Grúziában és a Kaukázuson túl

Előadói beszéd a Grúziái Kommunista Párt tifliszi szervezetének taggyűlésén
1921. július 6

Elvtársak! Szervezetük vezetősége engem bízott meg azzal, hogy beszédet mondjak a kommunizmus soron levő feladatairól Grúziában.

A kommunizmus soron levő feladatai taktikai kérdésekre vonatkoznak. Ahhoz azonban, hogy meghatározzuk a párt, mégpedig egy kormányzó párt taktikáját, mindenekelőtt számot kell vetni az általános helyzettel, amelyben a párt működik, s amellyel a pártnak lehetetlen számot nem Vetnie. Milyen ez a helyzet?

Aligha szorul bizonyításra, hogy a polgárháború kezdetével a világ két ellentétes táborra szakadt: az imperializmus táborára — élén az Antanttal, és a szocializmus táborára — élén Szovjet-Oroszországgal, s hogy az első táborhoz tartoznak a minden rendű és rangú tőkés, „demokratikus” és mensevik államok, a másik táborhoz pedig — a szovjet államok, köztük Grúzia is. A szovjet országok mostani helyzetének az a fő jellemző vonása, hogy az említett két tábor között folyó fegyveres harc időszaka többé-kevésbé huzamos fegyverszünettel végződött, hogy a háború időszakát a szovjet köztársaságok békés gazdasági építésének időszaka váltotta fel. Az előbbi, mondhatnók háborús időszakban a szovjet köztársaságok minden cselekedetét ez az általános jelszó irányította: „Mindent a háború érdekében”, mert a szovjet köztársaságok ostromlott táborhoz hasonlítottak, melyet az imperialista államok blokád alá helyeztek. Akkor, abban az időszakban, a kommunista párt minden energiáját arra fordította, hogy az imperializmus ellen folyó fegyveres harc érdekében minden eleven erőt a Vörös Hadsereg építésére, a front megerősítésére vessen be. Mondanunk sem kell, hogy a párt ebben az időszakban nem összpontosíthatta figyelmét a gazdasági építésre. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a szovjet országok gazdasága ebben az időszakban a hadiipar fejlesztésére és a népgazdaság egyes olyan ágainak — gyenge, nagyon gyenge — támogatására szorítkozott, amelyek megint csak a háborúval voltak összefüggésben. Tulajdonképpen ezzel magyarázható az a gazdasági pusztulás, melyet a szovjet államok háborús időszaka hagyott ránk örökül.

Most, mikor a gazdasági építés új időszakába léptünk, mikor a háborúról áttértünk a békés munkára, a régi jelszót: „Mindent a háború érdekében” — természetesen új jelszó váltja fel: „Mindent a népgazdaságnak”. Ez az új időszak arra kötelezi a kommunistákat, hogy minden erőt a gazdasági frontra, az ipar, a mezőgazdaság, a közellátás, a szövetkezetek, a közlekedés stb. frontjára vessenek. Mert máskülönben lehetetlen leküzdeni a gazdasági pusztulást. A háborús időszak megteremtette a katona kommunista típusát, az ellátókat, csapatszervezőket, hadműveleti vezetőket stb., most azonban, az új időszakban, a gazdasági építés időszakában a kommunista pártnak arról kell gondoskodnia, hogy a nagy tömegeket bevonja a gazdaság újjáélesztésének művébe, s új típust neveljen ki: a kommunista gazdasági vezető típusát — ipari, mezőgazdasági, közlekedésügyi, szövetkezeti stb. funkcionáriusokat.

A kommunistáknak a gazdasági építő munka fejlesztése közben okvetlenül számot kell vetniök a múltból ránk maradt két nagyon fontos körülménnyel. Az egyik körülmény az, hogy a szovjet országokat ipari tekintetben nagyon fejlett burzsoá államok veszik körül. A másik körülmény az, hogy a szovjet államokban nagyszámú paraszti kispolgárság van.

A Szovjethatalom ugyanis a történelem akaratából nem a fejlettebb országokban, hanem kapitalizmus tekintetében viszonylag kevésbé fejlett országokban győzedelmeskedett. A történelem bebizonyította, hogy az olyan országokban, mint Oroszország, ahol a kapitalizmus aránylag fiatal, a proletariátus erős, koncentrált, a nemzeti burzsoázia pedig gyenge, sokkal könnyebb megdönteni a burzsoáziát, mint a kapitalizmus klasszikus országaiban, mint Németországban, Angliában és Franciaországban, ahol a kapitalizmus már több évszázad óta létezik, a burzsoázia pedig már az egész társadalmi élet nagyon komoly irányító erejévé vált.

Mikor majd olyan országokban is proletárdiktatúra lesz, mint Németország és Anglia, ott kétségtelenül könnyebb lesz folytatni és végigvinni a forradalmat, vagyis ott könnyebb lesz megszervezni a szocialista gazdaságot, mert ott fejlettebb az ipar, gazdagabb a technika, a proletariátus pedig aránylag számosabb, mint a mostani szovjet országokban. Egyelőre azonban tény, hogy egyfelől proletárdiktatúra van olyan országokban, ahol az ipar kevésbé fejlett és nagyon népes a kisárutermelők (parasztok) osztálya, másfelől az iparilag fejlettebb és nagyszámú proletariátussal rendelkező országokban burzsoá diktatúra van. Esztelenség, könnyelműség volna mellőzni ezt a tényt.

Mivel a szovjet országok nyersanyag- és fűtőanyagforrásokban bővelkednek, viszont az iparilag fejlett burzsoá országok e források hiányában szenvednek, ezért kétségtelen, hogy a burzsoá államok egyes tőkés csoportjai érdekeltek abban, hogy a nyersanyag- és fűtőanyagforrások kihasználása céljából bizonyos feltételek mellett megegyezésre lépjenek a szovjet államokkal. Másrészt, mivel a szovjet államok kisárutermelő osztályának (a parasztságnak) nagy szüksége van ipari termékekre (textilárukra, mezőgazdasági gépekre), ezért ez az osztály is kétségtelenül érdekelt abban, hogy megegyezzen országa proletárhatalmával arra vonatkozólag, hogy megkapja a neki szükséges ipari termékeket árucsere útján (mezőgazdasági termékek ellenében).

És a Szovjethatalom is érdekelt abban, hogy átmenetileg egyességre lépjen idegen országok egyes tőkés csoportjaival és saját országa kisárutermelőinek osztályával, mert ez az egyesség kétségtelenül meggyorsítja és megkönnyíti majd a háború által szétrombolt termelőerők helyreállítását és a villamosítás megvalósítását, azaz a jövendő szocialista gazdaság technikai-ipari alapjának megteremtését.

Ezek a körülmények azt a politikát diktálják a szovjet államok kommunistáinak, hogy kössenek ideiglenes egyességeket egyes nyugati tőkés csoportokkal (tőkéik és technikai erőik kihasználása céljából), úgyszintén saját országuk kispolgárságával is (a szükséges nyersanyagok és élelmiszerek megszerzése céljából).

Egyesek azt mondhatnák, hogy a burzsoáziával való megegyezések ilyen taktikájának mensevik íze van, mert a mensevikek azok, akik gyakorlati munkájukban a burzsoáziával való megegyezések taktikáját követik. Ez azonban nem igaz. Az egyes burzsoá csoportokkal való megegyezéseknek az a taktikája, amelyet most a kommunisták ajánlanak, és a burzsoáziával való megegyezések mensevik taktikája — két különböző dolog, a kettő között áthághatatlan űr tátong. A mensevikek rendszerint akkor ajánlják a burzsoáziával való megegyezést, mikor a tőkések vannak hatalmon, mikor a hatalmon levő tőkések saját hatalmuk megszilárdítása és a proletariátus züllesztése céljából nem idegenkednek attól, hogy a proletariátus egyes csoportjainak felülről bizonyos „reformokat” adjanak, apró-cseprő engedményéket tegyenek. Az ilyen megegyezés a proletariátusra nézve káros, de előnyös a burzsoáziának, mert az ilyen egyezmény nem gyengíti, hanem megszilárdítja a burzsoázia hatalmát, nézeteltéréseket idéz elő a proletariátus soraiban, megbontja a proletariátus sorait. Éppen ezért a bolsevikok mindig ellenezték és ellenezni is fogják a hatalmon levő burzsoáziával való megegyezés mensevik taktikáját. Éppen ezért tekintik a bolsevikok a mensevikeket a burzsoá befolyás közvetítőinek a proletariátus soraiban.

Annak a megegyezési taktikának azonban, melyet a bolsevikok ajánlanak, szöges ellentétben a mensevikek taktikájával, egészen más jellege van, mert egészen más helyzetet tételez fel, olyan helyzetet, amikor nem a burzsoázia van hatalmon, hanem a proletariátus, s a proletárhatalomnak egyes burzsoá csoportokkal való megegyezése elkerülhetetlenül egyfelől a proletárhatalom megszilárdulására, másfelől a burzsoázia felbomlására és egyes csoportjainak behódolására kell hogy vezessen. Csak az szükséges, hogy a proletariátus a meghódított hatalmat erősen tartsa kezében és a burzsoá csoportok tudását és eszközeit okosan használja ki az ország gazdasági újjászületése érdekében.

Amint látják, ez a taktika olyan távol van a mensevikek taktikájától, mint ég a földtől.

Szóval, minden eleven erőt a gazdasági frontra kell vetni s ezzel kapcsolatban megegyezések formájában ki kell használni egyes burzsoá csoportokat is — eszközeiket, tudásukat, szervezeti tapasztalataikat — az ország gazdasági újjászületése érdekében, — ez ma a szovjet országok kommunistáinak, közöttük Grúzia kommunistáinak, az általános helyzet által diktált első soron levő feladata.

Az általános helyzet számbavétele azonban még nem elegendő az egyes szovjet országok, az adott esetben Szovjet-Grúzia taktikájának meghatározásához. Ahhoz, hogy minden egyes szovjet országban meghatározhassuk a kommunisták taktikáját, számot kell vetni még ez országok sajátos, konkrét létfeltételeivel. Lássuk hát Szovjet-Grúzia sajátos, konkrét létfeltételeit, amelyek közt Grúzia kommunista pártjának működnie kell.

Meg lehet állapítani néhány tényt, amelyek kétségtelenül jellemzik Grúzia létfeltételeit.

Először, kétségtelen, hogy Szovjet-Grúziának, mint minden más szovjet országnak, teljesen elszigetelt léte, mind katonai szempontból, mind a gazdasági fejlődés szempontjából, elképzelhetetlen, mert a tőkés államok feltétlenül ellenséges magatartást tanúsítanak a szovjet országokkal szemben. A szovjet államok kölcsönös katonai és gazdasági támogatása olyan feltétel, amely nélkül elképzelhetetlen ezeknek az államoknak a fejlődése.

Másodszor, világos, hogy Grúzia, amely élelmiszerekben szűkölködik, nem lehet meg orosz gabona nélkül.

Harmadszor, Grúziának, melynek folyékony üzemanyaga nincs, közlekedése és ipara fenntartása érdekében Azerbajdzsán ásványolaj-termékeire szüksége van, nem lehet meg nélkülük.

Negyedszer, kétségtelen az is, hogy Grúziának, melynek nincs elegendő kiviteli alapja, szüksége van Oroszország aranyára, hogy fedezhesse árumérlegének hiányát.

Végül, okvetlenül számot kell vetni Grúzia nemzeti összetételének sajátos viszonyaival, hiszen Grúzia lakosságának jelentékeny százaléka, sőt Tifliszben, Grúzia fővárosában, a lakosságnak körülbelül fele örmény, ami kétségtelenül arra kötelezi Grúziát — bármilyen is az államformája, de különösen a szovjet rendszerben —, hogy békében éljen mind Grúzia örmény lakosságával, mind Örményországgal és testvériesen együttműködjék velük.

Aligha szorul bizonyításra, hogy ezek a feltételek és sok más, ezekhez hasonló feltétel arra kötelezik Szovjet-Grúziát, éppúgy mint Szovjet-Örményországot és Azerbajdzsánt is, hogy teremtsenek valamelyes egységet gazdasági munkájukban, egyesítsék bizonyos mértékben gazdasági erőiket például a közlekedés fejlesztése vonalán, lépjenek fel együttesen a külföldi piacokon, végezzék el közösen a talajjavító munkákat (öntözés, lecsapolás) stb. Arról már nem is beszélek, hogy az esetleges külső támadásokkal szemben való védekezés érdekében mennyire szükséges, hogy egyrészt a kaukázusontúli független szovjet köztársaságok, másrészt e köztársaságok és Szovjet-Oroszország kölcsönösen támogassák egymást és kölcsönös kapcsolatban legyenek egymással. Mindez világos és vitathatatlan. És ha mégis beszélek ezekről az egyszerű igazságokról, ennek az az oka, hogy az utóbbi két-három év alatt olyan viszonyok jöttek létre, amelyek gátolják ezt az egyesülést, amelyek meghiúsulás veszélyével fenyegetik az egyesülésre irányuló kísérleteket. A nacionalizmusra, a grúz, az örmény, az azerbajdzsán nacionalizmusra gondolok, mely az utóbbi években roppant erőre kapott a kaukázusontúli köztársaságokban és hátráltatja az egyesülés ügyét.

Emlékszem az 1905-től 1917-ig terjedő időszakra, mikor a kaukázusontúli munkások és általában a dolgozó nemzetiségek között teljes testvéri szolidaritás uralkodott, mikor a testvériség kötelékei egy szocialista családdá fűzték össze az örmény, grúz, azerbajdzsán és orosz munkásokat. Most pedig, amikor Tifliszbe érkeztem, megdöbbenve láttam, hogy a kaukázusontúli nemzetiségek munkásai között nincsen meg az egykori szolidaritás. A munkások és parasztok között felütötte fejét a nacionalizmus, erősödött a másnemzetiségű társaik iránti bizalmatlanság érzése: elburjánzott az örményellenes, tatárellenes, grúzellenes, oroszellenes és mindenféle más nacionalizmus. Elszakadtak, vagy legalábbis erősen meglazultak a testvéri bizalom régi kötelékei. A nacionalista kormányok három évi uralma Grúziában (mensevikek), Azerbajdzsánban (musszavatisták), Örményországban (dasnakok), úgy látszik, nem múlt el nyomtalanul. Ezek a nacionalista kormányok, amelyek nacionalista politikát folytattak és a dolgozók soraiban agresszív nacionalista szellemben végezték munkájukat, végülis elérték, hogy e kis országok mindegyikét ellenséges nacionalista légkör vette körül, aminek az lett a következménye, hogy Grúzia és Örményország nem kapott orosz gabonát és azerbajdzsáni ásványolajat, Azerbajdzsánba és Oroszországba pedig nem juthattak el a Batumon keresztülmenő áruk. Már nem is beszélek azokról a fegyveres összeütközésekről (grúz-örmény háború) és arról a mészárlásról (örmény-tatár mészárlásról), melyek a nacionalista politika természetes következményei. Nem csoda, hogy ebben a mérgezett, nacionalista légkörben elszakadtak a régi internacionális kötelékek, a munkások tudatát pedig megfertőzték a nacionalizmus mérgével. És mert a nacionalizmus csökevényeit még nem irtották ki a munkások tudatából, ez a körülmény (a nacionalizmus) a legnagyobb akadálya annak, hogy a kaukázusontúli szovjet köztársaságok gazdasági (és katonai) erőfeszítéseiket egyesítsék. Márpedig — erről már beszéltem — ilyen egyesítés nélkül elképzelhetetlen a kaukázusontúli szovjet köztársaságok, különösen Szovjet-Grúzia gazdasági boldogulása. Ezért a grúziai kommunistáknak kíméletlenül harcolniok kell a nacionalizmus ellen, fel kell újítaniok a régi, testvéri, internacionális kötelékeket, melyek a nacionalista mensevik kormány előtt megvoltak, s ily módon meg kell teremteniük a kölcsönös bizalom egészséges légkörét, amely elengedhetetlen a kaukázusontúli szovjet köztársaságok gazdasági erőfeszítéseinek egyesítéséhez és Grúzia gazdasági újjászületéséhez. Ez a grúz kommunisták soron levő feladata.

Ez, persze, nem azt jelenti, hogy nincs szükség többé független Grúziára, független Azerbajdzsánra stb. Egyes elvtársak azzal a tervvel foglalkoznak, hogy visszaállítják a régi kormányzóságokat (Tiflisz kormányzóságot, Baku kormányzóságot, Eriván kormányzóságot), élükön egységes kaukázusontúli kormánnyal. Ez a terv, véleményem szerint, utópia, mégpedig reakciós utópia, mert ez a terv kétségtelenül abból a kívánságból fakad, hogy visszafordítsák a történelem kerekét. Visszaállítani a régi kormányzóságokat és Grúziában, Azerbajdzsánban, Örményországban felszámolni a nemzeti kormányokat annyit jelent, mint visszaállítani a földesúri földtulajdont és felszámolni a forradalom vívmányait. Ennek semmi köze sincs a kommunizmushoz. Éppen ezért, hogy eloszlassuk a kölcsönös bizalmatlanság légkörét és felújítsuk a kaukázusontúli és oroszországi nemzetiségek munkásainak testvéri kötelékeit — éppen ezért feltétlenül fenn kell tartani Grúzia, Azerbajdzsán és Örményország függetlenségét. Ez nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, feltételezi, hogy a független szovjet köztársaságok önkéntes megegyezés, konvenciók alapján gazdaságilag és más módon kölcsönösen támogassák egymást, hogy gazdasági erőfeszítéseiket egyesítsék.

Értesülésem szerint Moszkvában elhatározták, hogy a napokban némi támogatást, 6 ¹/₂ millió rubel aranykölcsönt fognak adni Grúziának, Örményországnak és Azerbajdzsánnak. Azon kívül megtudtam azt is, hogy Grúzia és Örményország ingyen kap Azerbajdzsántól ásványolaj-termékeket. Ez elképzelhetetlen a burzsoá államok életében, még ha a hírhedt „szívélyes egyetértés” (Entente cordiale) köti is össze őket. Nem szorul bizonyításra, hogy ezek és az efféle tettek nem gyengítik, hanem erősítik ezeknek az államoknak a függetlenségét.

Szóval, fel kell számolni a nacionalista csökevényeket, tűzzel-vassal ki kell irtani azokat és a kaukázusontúli nemzetiségek dolgozói körében meg kell teremteni a kölcsönös bizalom egészséges légkörét, hogy megkönnyítsük és meggyorsítsuk a kaukázusontúli szovjet köztársaságok gazdasági erőfeszítéseinek egyesítését (ami nélkül elképzelhetetlen Szovjet-Grúzia gazdasági újjászületése), fenntartva Szovjet-Grúzia függetlenségét. Ez a grúz kommunisták második soron levő feladata, amelyet ennek az országnak konkrét létfeltételei diktálnak.

Végül, a harmadik, éppoly fontos és éppoly elodázhatatlan feladat az, hogy megóvjuk Grúzia kommunista pártjának tisztaságát, szilárdságát és rugalmasságát.

Elvtársak! Nem szabad megfeledkezniük arról, hogy a mi pártunk kormányzó párt, hogy a mi pártunkba gyakran csoportosan lépnek be, vagy igyekeznek belépni megbízhatatlan, karrierista elemek, akiknek semmi közösségük a proletárszellemmel és a bomlás és maradiság szellemét viszik be a pártba. A kommunisták életbevágó feladata gondoskodni arról, hogy az ilyen elemektől megóvják a pártot. Egyszersmindenkorra emlékezetükbe kell vésniök, hogy a párt, különösen a kommunista párt ereje és súlya nem annyira a tagok számától, mint inkább a tagok minőségétől, szilárdságától, a proletariátus ügye iránti odaadásától függ. Az Oroszországi Kommunista Pártnak mindössze 700 000 tagja van. Bizton állíthatom, elvtársak, hogy a párt akár 7 millióra is felemelhetné taglétszámát, ha akarná, és ha nem tudná, hogy 700 000 szilárd kommunista komolyabb erő, mint 7 millió szükségtelen és mihaszna úti társ. Ha Oroszország megállta a helyét a világimperializmus támadásával szemben, s számos, igen komoly sikert ért el a külső frontokon, ha két-három év leforgása alatt olyan erőkifejtésre volt képes, amely megrendítette a világimperializmus alapjait, ezt egyebek közt annak az egybeforrott, harcokban megedzett és kemény acélból kovácsolt kommunista pártnak köszönheti, amely sohasem hajhászta a nagy taglétszámot és minőségi összetételének javítását tartotta legfőbb gondjának. Lassalle-nak igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a párt erősödik azáltal, hogy megtisztítja magát a szeméttől. Viszont kétségtelen az is, hogy ha például a világ legnagyobb szociáldemokrata pártja, a német szociáldemokrácia, az imperialista háború idején játékszernek bizonyult az imperializmus kezében, a háború után pedig agyaglábú óriásként a mélységbe zuhant, ez azért történt, mert évek során át arra törekedett, hogy mindenáron bővítse szervezeteit mindenféle kispolgári söpredékkel, amely kiölte belőle az eleven szellemet.

Tehát a Grúziái Kommunista Párt harmadik és utolsó soron levő feladata az, hogy megóvja a párt szilárdságát és tisztaságát, ne hajhássza a nagy taglétszámot, javítsa rendszeresen a párt minőségi összetételét és óvja meg a pártot a kispolgári-intellektuel nacionalista elemek beözönlésétől.

Beszédem végére értem, elvtársak, áttérek a következtetésekre:

1. Fejlesszék minden irányban a gazdasági építőmunkát, vessenek be ebbe a munkába minden erőt, kihasználva a nyugati tőkés csoportoknak és saját országuk kispolgári csoportjainak erőit és eszközeit.

2. Tapossák szét a nacionalizmus hidráját és teremtsék meg az internacionalizmus egészséges légkörét, hogy megkönnyítsék a kaukázusontúli szovjet köztársaságok gazdasági erőfeszítéseinek egyesítését — e köztársaságok függetlenségének megóvása mellett.

3. Óvják meg a pártot a kispolgári elemek beözönlésétől és őrizzék meg a párt szilárdságát, rugalmasságát, rendszeresen javítva annak minőségi összetételét.

Ez a Grúziái Kommunista Párt három soron levő fő feladata.

A Grúziái Kommunista Párt csak akkor tudja majd kézben tartani a kormányrudat és leküzdeni a gazdasági bomlást, ha teljesíti ezeket a feladatokat. (Taps.)

„Pravda Gruzii”
(„Grúzia igazsága”)
(Tiflisz) 108. sz.
1921. július 13.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa