Az orosz kommunisták stratégiájának és taktikájának kérdéseihez

Ezt a cikket azoknak az előadásoknak alapján írtam, melyeket „Az orosz kommunisták stratégiájáról és taktikájáról” a Presznya kerület munkásklubjában és a Szverdlov egyetem kommunista csoportjában különböző időben tartottam. Nemcsak azért szántam rá magam a cikk közzétételére, mert kötelességemnek tartom kielégíteni a presznyaiak és a Szverdlov egyetem hallgatóinak kívánságát, hanem azért is, mert azt hiszem, hogy ez a cikk hasznos lesz pártmunkásaink új nemzedéke számára. De előre kell bocsátanom, hogy ez a cikk nem tart igényt arra, hogy valami lényegesen újat adjon ahhoz képest, amit vezető elvtársaink az orosz pártsajtóban már több ízben kifejtettek. Ez a cikk nem egyéb, mint Lenin elvtárs alapvető nézeteinek rövidre fogott és vázlatos ismertetése.

I
Bevezető fogalmak

1. A munkásmozgalom két oldala

A politikai stratégiának éppúgy, mint a taktikának, a munkásmozgalommal van dolga. A munkásmozgalom azonban két elemből áll: objektív, azaz ösztönös elemből és szubjektív, azaz tudatos elemből. Az objektív, ösztönös elem azoknak a folyamatoknak a csoportja, melyek a proletariátus tudatos és szabályozó akaratától függetlenül mennek végbe. Az ország gazdasági fejlődése, a kapitalizmus fejlődése, a régi hatalom felbomlása, a proletariátus és a proletariátust környező osztályok ösztönös mozgalma, az osztályok összeütközése stb. — mindezek olyan jelenségek, amelyeknek fejlődése nem függ a, proletariátus akaratától. Ez a mozgalom objektív oldala. A stratégia semmit sem tehet ezekkel a folyamatokkal, mert azokat nem tudja sem megszüntetni, sem megváltoztatni, csupán számolhat velük és kiindulhat belőlük. Ezt a területet a marxizmus elmélete és a marxizmus programja tanulmányozza.

A mozgalomnak azonban még szubjektív, tudatos oldala is van. A mozgalom szubjektív oldala — a mozgalom ösztönös folyamatainak tükröződése a munkások agyában, a proletariátus tudatos és tervszerű mozgalma meghatározott cél irányában. A mozgalomnak ez az oldala tulajdonképpen azért érdekel bennünket, mert ez az oldal, a mozgalom objektív oldalától eltérően, teljes egészében a stratégia és taktika irányító hatása alatt áll. A stratégia a mozgalom objektív folyamatain semmit sem tud változtatni, itt ellenben, a mozgalom szubjektív, tudatos oldalának területén, ellenkezőleg, a stratégia alkalmazásának köre széles és változatos, mert a stratégia gyorsíthatja vagy lassíthatja a mozgalmat, irányíthatja a legrövidebb útra, vagy letérítheti a nehezebb és rögösebb útra, aszerint, hogy mennyire jó vagy mennyire rossz a stratégia.

A mozgalom gyorsítása vagy lassítása, megkönnyítése vagy gátlása — ez a politikai stratégia és taktika alkalmazásának területe és határa.

2. A Marxizmus elmélete és programja

A stratégia maga nem foglalkozik a mozgalom objektív folyamatainak tanulmányozásával. De köteles ismerni és helyesen számba venni azokat, ha a mozgalom vezetésében nem akar nagyon durva és végzetes hibákat elkövetni. A mozgalom objektív folyamatainak tanulmányozásával elsősorban a marxizmus elmélete s azután a marxizmus programja is foglalkozik. Ezért a stratégiának teljes egészében a marxizmus elméletének és programjának tételeire kell támaszkodnia.

A marxizmus elmélete, amely a kapitalizmus objektív folyamatait fejlődésükben és elmúlásukban tanulmányozza, arra a következtetésre jut, hogy a burzsoázia bukása elkerülhetetlen s a proletariátus elkerülhetetlenül meghódítja a hatalmat, hogy a kapitalizmust elkerülhetetlenül felváltja a szocializmus. A proletár stratégia csak abban az esetben nevezhető valóban marxista stratégiának, ha a marxizmus elméletének ez a legfőbb következtetése lesz munkájának alapja.

A marxizmus programja az elmélet tételeiből kiindulva meghatározza a proletármozgalom céljait, melyek a programpontokban tudományosan meg vannak fogalmazva. A program szólhat a kapitalizmus fejlődésének egész időszakára, a kapitalizmus megdöntését és a szocialista termelés megszervezését tartva szem előtt, de vonatkozhatik a kapitalizmus fejlődésének meghatározóit szakaszára, például a feudális-abszolutisztikus rend maradványainak megdöntésére és a kapitalizmus szabad fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtésére. Ennek megfelelően a program két részből állhat: maximális és minimális részből. Magától értetődik, hogy a program minimális részének megvalósítására irányuló stratégiának okvetlenül különböznie kell a program maximális részének megvalósítására irányuló stratégiától és a stratégia csak abban az esetben nevezhető valóban marxista stratégiának, ha munkájában a mozgalomnak a marxizmus programjában meghatározott céljai vezérlik.

3. Stratégia

A stratégia legfontosabb feladata, hogy meghatározza azt a fő irányt, amelyben a munkásosztály mozgalmának haladnia kell, s amely irányban a proletariátus szempontjából legelőnyösebb a fő csapást az ellenségre mérni a programban kitűzött célok elérése érdekében. A stratégiai terv — annak a terve, hogyan kell a döntő csapást abban az irányban megszervezni, amelyben a csapás leginkább hozhat maximális eredményeket.

A politikai stratégia alapvonásait különösebb fáradság nélkül megrajzolhatjuk, ha felhasználjuk hasonlóságát a katonai stratégiával, például azzal a stratégiával, amelyet a polgárháború időszakában, a Gyenyikin ellen vívott harc idején alkalmaztunk. Mindenki emlékszik 1919 végére, amikor Gyenyikin Tula alatt állt. Ebben az időben a katonai vezetők közt érdekes vita folyt arról, hogy melyik irányból kellene döntő csapást mérni Gyenyikin hadseregeire. Egyes katonai vezetők azt javasolták, hogy a csapás fő iránya, a Caricin—Novorosszijszk vonal legyen. Ezzel szemben mások azt javasolták, hogy a Voronyezs—Rosztov vonalon mérjük a döntő csapást az ellenségre, hogy, végighaladva ezen a vonalon és így két részre szakítva Gyenyikin hadseregeit, egyenként zúzzuk szét azokat. Az előbbi tervnek kétségtelenül megvolt az az előnyös oldala, hogy Novorosszijszk elfoglalása elvágta volna Gyenyikin hadseregeinek visszavonulási útját. De ez a terv mégis, egyrészt hátrányos volt, mert e terv szerint olyan vidékeken (a Don területen) kellett volna előnyomulnunk, amelyek ellenségesek voltak a Szovjethatalommal szemben, tehát nagy áldozatokkal járt volna; másrészt veszélyes is volt, mert Gyenyikin hadseregei előtt — Tulán, Szerpuhovon át — megnyitotta volna a Moszkva felé vezető utat. Kizárólag a fő csapás második terve volt helyes, egyrészt mert e terv szerint fő csoportunknak a Szovjethatalommal rokonszenvező vidékeken (Voronyezs kormányzóság — Donyec medence) kellett előnyomulnia, tehát nem követelt különösebb áldozatot, másrészt mert ez a terv meghiúsította Gyenyikin Moszkva felé nyomuló hadereje főcsoportjának hadműveleteit. A katonai vezetők többsége a második terv mellett foglalt állást s ezzel a Gyenyikin ellen folytatott háború sorsa eldőlt.

Más szóval: a fő csapás irányát meghatározni annyi, mint a háború egész időszakára előre eldönteni a hadműveletek jellegét, tehát kilenctizedrészben az egész háború sorsát. Ez a stratégia feladata.

Ugyanezt kell mondanunk a politikai stratégiáról is, A proletármozgalom fő irányának kérdésében először a kilencszázas évek elején, az orosz-japán háború idején ütköztek össze komolyan az oroszországi proletariátus politikai vezetői. Mint ismeretes, pártunk egy részének (a mensevikeknek) akkor az volt a nézete, hogy a cárizmus ellen folyó harcban a proletármozgalom fő irányának a proletariátus és a liberális burzsoázia blokkjának vonalán kell haladnia, a parasztságot, a forradalom e rendkívül fontos tényezőjét, kizárták, vagy majdnem kizárták a tervből, az általános forradalmi mozgalom vezető szerepét pedig a liberális burzsoáziának szánták. Ezzel szemben a párt másik része (a bolsevikok) azt állította, hogy a fő csapás irányának a proletariátus és a parasztság blokkjának vonalán kell haladnia, az általános forradalmi mozgalom vezető szerepét a proletariátus számára kell biztosítani, a liberális burzsoáziát pedig semlegesíteni kell.

Ha a kilencszázas évektől az 1917-es februári forradalomig terjedő egész forradalmi mozgalmunkat — a Gyenyikin ellen viselt háború analógiája alapján — úgy tekintjük, mint a munkások és parasztok háborúját a cárizmus és a földbirtokosok ellen, akkor világos, hogy a cárizmus és a földbirtokosok sorsa jelentős mértékben attól függött, hogy az előbbi (mensevik), vagy az utóbbi (bolsevik) stratégiai tervet fogadják-e el, hogy az egyik, avagy a másik fő irány lesz-e a forradalmi mozgalom fő iránya.

Mint ahogy a Gyenyikin ellen viselt háború idején a katonai stratégia a csapás fő irányának kijelölésével kilenctizedrészben meghatározta valamennyi további hadművelet jellegét, beleértve Gyenyikin teljes szétzúzását, ugyanígy itt, a cárizmus ellen folyó forradalmi harc terén is politikai stratégiánk azzal, hogy a bolsevik terv szellemében kijelölte a forradalmi mozgalom fő irányát, meghatározta pártunk munkájának jellegét a cárizmus ellen folyó nyílt harc egész időszakára, az orosz-japán háborútól az 1917.-es februári forradalomig.

A politikai stratégiának mindenekelőtt az a feladata, hogy kiindulva a marxizmus elméletének és programjának tételeiből és számba véve a Világ munkásainak forradalmi harci tapasztalatait, helyesen határozza meg az adott ország proletármozgalmának fő irányát az adott történelmi időszakra.

4. Taktika

A taktika a stratégia része, annak van alárendelve, azt szolgálja. A taktika tárgya nem az egész háború, a taktikának csak a háború egyes epizódjaival, csatákkal, ütközetekkel van dolga. A stratégia a háborút igyekszik megnyerni, vagy — mondjuk — a cárizmus ellen indított harcot igyekszik végigvinni, ezzel szemben a taktika csupán arra törekszik, hogy egy-egy ütközetet, egy-egy csatát nyerjen meg, hogy sikeresen hajtson végre a konkrét harci helyzetnek minden adott időpontban többé-kevésbé megfelelő egyes vállalkozásokat, egyes hadműveleteket.

A taktika legfontosabb feladata azoknak az utaknak és eszközöknek, azoknak a harci formáknak és módoknak a meghatározása, amelyek valamely adott időpontban a leginkább megfelelnek a konkrét helyzetnek és a legjobban készítik elő a stratégiai sikert. Ezért a taktikai műveleteket, azok eredményeit nem önmagukban, nem a közvetlen eredmény szempontjából, hanem a stratégiai feladatok és lehetőségek szempontjából kell értékelni.

Vannak helyzetek, amikor a taktikai sikerek megkönnyítik a stratégiai feladatok végrehajtását. Ez történt például 1919 végén a Gyenyikin-fronton, amikor csapataink felszabadították Orelt és Voronyezst, amikor lovasságunk voronyezsi sikerei és gyalogságunk oreli sikerei kedvező helyzetet teremtettek a Rosztov elleni támadásra. Ez történt Oroszországban 1917 augusztusában, amikor a Petrográdi és a Moszkvai Szovjet a bolsevikok oldalára állott s ezzel új politikai helyzet keletkezett, amely később megkönnyítette pártunk októberi támadását.

Vannak olyan esetek is, amikor a közvetlen hatásukat tekintve ragyogó, de a stratégiai lehetőségeknek meg nem felelő taktikai sikerek „váratlan” helyzetet teremtenek, mely az egész hadjáratot veszélyezteti. Ezt történt Gyenyikinnel 1919 végén, amikor a gyors és hatásos moszkvai előnyomulás könnyű sikerétől elkapatva, frontját széthúzta a Volgától a Dnyeperig, s ezzel előkészítette hadseregeinek pusztulását. Ez történt 1920-ban a lengyelek ellen viselt háború idején, amikor mi, lebecsülve a nemzeti tényező erejét Lengyelországban és a hatásos előnyomulás könnyű sikerétől elkapatva, azt az erőnket meghaladó feladatot vállaltuk, hogy Varsón keresztül áttörünk Európába, ezzel a lengyel népesség óriási többségét a szovjet csapatok ellen tömörítettük s olyan helyzetet teremtettünk, amely megsemmisítette a szovjet haderő minszki és zsitomiri sikereit, Nyugaton pedig aláásta a Szovjethatalom tekintélyét.

Végül, vannak olyan helyzetek is, amikor le kell mondani a taktikai sikerekről és tudatosan vállalni kell a taktikai hátrányokat és veszteségeket, hogy a jövőre biztosítsuk magunknak a stratégiai előnyöket. Gyakori eset ez a háborúban, mikor az egyik fél, hogy megmentse haderejének kádereit és elvonja őket a túlerőben levő ellenség csapása elől, tervszerű visszavonulást hajt végre és harc nélkül felad városokat és egész területeket azért, hogy időt nyerjen és későbbi új, döntő harcokra összeszedhesse erejét. Ez történt Oroszországban 1918-ban, a németek támadása idején, amikor pártunk kénytelen volt aláírni a, breszti békét, mely közvetlen politikai hatása szempontjából óriási hátrányt jelentett abban az időben, de mégis alá kellett írnia, hogy így megóvjuk a szövetséget a békére vágyó parasztsággal, hogy lélegzethez jussunk, új hadsereget teremtsünk és ily módon biztosítsuk a későbbi stratégiai előnyöket.

Más szóval: a taktika nem rendelheti alá magát a pillanat múló érdekeinek, a taktikának nem szabad a közvetlen politikai hatást szem előtt tartó meggondolásoktól vezéreltetnie magát, még kevésbé szabad elszakadnia a valóság talajától és légvárakat építenie — a taktikának alkalmazkodnia kell a stratégiai feladatokhoz és lehetőségekhez.

A taktikának mindenekelőtt az a feladata, hogy a stratégiai útmutatásoktól vezéreltetve és számba véve minden ország munkásainak forradalmi harci tapasztalatait, meghatározza azokat a harci formákat és módokat, amelyek minden adott időpontban a legjobban megfelelnek a konkrét harci helyzetnek.

5. A harc formái

A hadviselés módjai, a háború formái nem mindig egyformák. A fejlődés feltételeitől, elsősorban a termelés fejlődésétől függően változnak. Dzsingiz kán idejében másképp viseltek háborút, mint III. Napoleon idejében, s a XX. században megint más a hadviselés módja, mint a XIX. században.

A mai viszonyok között a hadviselés művészete abban áll, hogy elsajátítjuk a háború valamennyi formáját és a tudomány e téren elért valamennyi vívmányát, s azokat ésszerűen felhasználjuk, ügyesen kombináljuk, illetve a helyzetnek megfelelően az egyik vagy a másik formát a kellő időben alkalmazzuk.

Ugyanezt kell mondanunk a politikai téren folyó harc formáiról is. A politika terén folyó harc formái még változatosabbak, mint a hadviselés formái. Változnak a gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődéstől függően, az osztályok állapotától, a harcoló erők kölcsönös viszonyától, a hatalom jellegétől s végül a nemzetközi viszonyoktól függően. A munkások tüntetéseivel és részleges sztrájkjaival egybekapcsolt illegális harci forma az abszolutizmus idején; a harc nyílt formája a „legális lehetőségek” idején és a munkások politikai tömegsztrájkjai; a harc parlamenti formája — mondjuk — a duma idején és a tömegek parlamenten kívüli akciója, amely olykor fegyveres felkelésbe megy át; végül, a harc állami formái, amikor a proletariátus már megragadta a hatalmat, amikor a proletariátusnak módjában áll kihasználni az állam minden eszközét és erejét, ideértve a hadsereget is — általában ezek azok a harci formák, amelyeket a proletariátus forradalmi gyakorlata létrehozott.

A párt feladata az, hogy a harc valamennyi formáját elsajátítsa, azokat a harc mezején ésszerűen kombinálja és ügyesen élezze ki a harcot azokban a harci formákban, amelyek az adott helyzetben különösen célszerűek.

6. Szervezeti formák

A hadseregek szervezeti formái, a különböző fegyvernemek rendszerint a hadviselés formáihoz és módjaihoz alkalmazkodnak. Az utóbbiak változásával az előbbiek is megváltoznak. Mozgó háborúban gyakran a lovasság tömeges alkalmazása dönti el a harcot. Álló háborúban, ellenkezőleg, a lovasságnak nincs semmi szerepe, vagy csak másodrendű szerepe van; a nehéztüzérség és a légierő, a gáz és a harckocsik döntenek el mindent.

A hadművészet feladata az, hogy biztosítson magának minden fegyvernemet, azokat tökéletessé tegye és műveleteiket ügyesen egybehangolja.

Ugyanezt mondhatjuk a politikai harc szervezeti formáiról. Itt, ugyanúgy, mint katonai téren, a szervezeti formák a harc formáihoz alkalmazkodnak. Hivatásos forradalmárok konspiratív szervezetei az abszolutizmus korszakában; kulturális, szakmai, szövetkezeti és parlamenti szervezetek (duma-frakció stb.) a duma korszakában; üzemi bizottságok, parasztbizottságok, sztrájkbizottságok, munkás- és katonaküldöttek szovjetjei, forradalmi katonai bizottságok és mindezeket a szervezeti formákat egybekapcsoló széles proletárpárt a tömegakciók és felkelések időszakában; végül, a proletariátus szervezetének állami formája, mikor a hatalom a munkásosztály kezében összpontosul — általában ezek azok a szervezeti formák, melyeket a proletariátusnak a helyzetnek megfelelően fel lehet és fel is kell használnia a burzsoázia elleni harcában.

A párt feladata az, hogy mindezeket a szervezeti formákat elsajátítsa, tökéletessé tegye, és munkájukat minden adott időpontban ügyesen egybekapcsolja.

7. Jelszó. Utasítás

Jól megfogalmazott határozatok, melyek a háború vagy egy-egy ütközet céljait kifejezik és a csapatokban népszerűek, olykor döntő jelentőségűek a fronton, mert tettre lelkesítik a hadsereget, istápolják harci szellemét stb. A megfelelő parancsoknak, jelszavaknak vagy a csapatokhoz intézett kiáltványoknak a háború egész menetére nézve éppolyan nagy jelentőségük van, mint az elsőrendű nehéztüzérségnek vagy az elsőrendű, gyors harckocsiknak.

Még nagyobb jelentőségük van a jelszavaknak politikai téren, ahol az emberek tíz- és százmillióival van dolgunk, akiknek sokfélék a követeléseik, különbözők a szükségleteik.

A jelszó a harc közeli vagy távoli céljainak tömör és világos megfogalmazása, melyet a vezető csoport, mondjuk, a proletariátus vezető csoportja, a proletariátus pártja ad. A jelszavak különbözők aszerint, hogy melyek a harc céljai, a harc céljai pedig vagy egész történelmi időszakot fognak át, vagy az adott történelmi időszak egyes szakaszaira és epizódjaira vonatkoznak. Ez a jelszó: „le az önkényuralommal”, melyet a múlt század nyolcvanas éveiben a „Munka Felszabadítása” csoport tűzött ki először, propagandajelszó volt, mert arra irányult, hogy a párt oldalára vonja a legkipróbáltabb és legszilárdabb harcosokat és azok csoportjait. Az orosz-japán háború idején, amikor a munkásosztály széles rétegei előtt többé-kevésbé nyilvánvalóvá vált, hogy az önkényuralom nem áll szilárdan, ez a jelszó agitációs jelszó lett, mert már a dolgozó tömegek millióinak bevonására irányult. Az 1917.-es februári forradalom előtti időszakban, amikor a cárizmus már véglegesen csődöt mondott a tömegek szemében, a „le az önkényuralommal” jelszó agitációs jelszóból már akciójelszóvá lett, mert arra irányult, hogy a milliós tömegeket rohamra indítsa a cárizmus ellen. A februári forradalom napjaiban ez a jelszó már pártutasítássá (direktívává) lett, vagyis közvetlen felhívássá arra, hogy kitűzött határidőre foglalják el a cári rendszernek ezt meg ezt az intézményét, ezt meg ezt a pontját, mert már arról volt szó, hogy a cárizmust meg kell dönteni, meg kell semmisíteni. Az utasítás a párt felhívása közvetlen cselekvésre meghatározott időben és meghatározott helyen, — felhívás, mely a párt minden tagjára kötelező s amelyet rendszerint a dolgozók nagy tömegei is elfogadnak, ha helyesen és találóan fejezi ki a tömegek követeléseit, ha a cselekvés ideje valóban megérett.

A jelszót az utasítással, vagy az agitációs jelszót az akciójelszóval összetéveszteni éppoly veszélyes, amilyen veszélyesek, néha pedig végzetesek az elhamarkodott vagy elkésett akciók. A „Minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszó 1917 áprilisában agitációs jelszó volt. A petrográdi 1917. áprilisi tüntetés, melyet a „Minden hatalmat a Szovjeteknek” jelszóval rendeztek, s melynek folyamán a tüntetők körülzárták a Téli Palotát — kísérlet volt, elhamarkodott és ezért végzetesen veszélyes kísérlet volt arra, hogy ezt a jelszót akciójelszóvá változtassák. Ez elrettentő példája volt az agitációs jelszó és az akciójelszó összetévesztésének. A pártnak igaza volt, amikor e tüntetés kezdeményezőit elítélte, mert a párt tudta, hogy még nincsenek meg az előfeltételei annak, hogy ezt a jelszót akciójelszóvá változtassák, jól tudta, hogy a proletariátus időelőtti akciója erőinek szétzúzására vezethet.

Másrészt, vannak olyan esetek is, mikor a pártnak „24 óra leforgása alatt” vissza kell vonnia vagy meg kell változtatnia a már elfogadott és megérett jelszót (vagy utasítást), hogy sorait ne engedje az ellenség csapdájába, vagy el kell halasztania az utasítás végrehajtását kedvezőbb időpontra. Ez történt Petrográdon 1917 júniusában, amikor pártunk Központi Bizottsága a munkások és katonák június 9-ére tervezett, gondosan előkészített tüntetését „hirtelen” elhalasztotta, mert a helyzet megváltozott.

A párt feladata az, hogy az agitációs jelszavakat ügyesen és idejében akciójelszavakká vagy az akciójelszavakat határozott, konkrét utasításokká változtassa át, illetőleg, ha a helyzet megköveteli, kellő rugalmasságot és határozottságot tanúsítson, hogy idejében megakadályozza egyes jelszavak végrehajtását, még ha népszerűek is, még ha érettek is ezek a jelszavak.

II
Stratégiai terv
1. Történelmi fordulatok. Stratégiai tervek

A párt stratégiája nem állandó, nem egyszersmindenkorra adott valami. A párt stratégiája a történelmi fordulatokkal, történelmi változásokkal együtt változik. Ezek a változások abban jutnak kifejezésre, hogy minden egyes történelmi fordulat számára külön, annak megfelelő stratégiai tervet dolgoznak ki, amely az egyik fordulattól a másik fordulatig terjedő egész időszakra érvényes. A stratégiai terv meghatározza a forradalmi erők fő csapásának irányát és a milliós tömegek ennek megfelelő elosztását a szociális fronton. Természetes, hogy az egyik történelmi időszakra alkalmas stratégiai terv nem alkalmazható egy másik történelmi időszakra, mert minden egyes történelmi időszaknak teljesen más és más sajátosságai vannak. Minden egyes történelmi fordulatnak a sajátosságaira szabott és feladataihoz igazodó stratégiai terv felel meg.

Ugyanezt mondhatjuk a katonai stratégiai tervről is. A Kolcsak elleni háborúra kidolgozott stratégiai tervet nem lehetett alkalmazni a Gyenyikin elleni háborúban, amely új stratégiai tervet követelt ezt a tervet viszont nem lehetett alkalmazni például a lengyelek ellen viselt 1920-as háborúban, mert a fő csapások iránya és a fő harci erők elosztási sémája mind a három esetben teljesen különböző volt.

Oroszország legújabb történetében három döntő történelmi fordulat volt, amely pártunk történetében három különböző stratégiai tervnek volt szülője. Röviden vázolnunk kell ezeket annak szemléltetésére, hogy az új történelmi fordulatokkal kapcsolatban általában miképpen változnak a párt stratégiai tervei.

2. Az első történelmi fordulat.
Irány: polgári-demokratikus forradalom Oroszországban

Ez a fordulat a kilencszázas évek elején, az orosz-japán háború időszakában kezdődött, mikor a cári seregek veresége és az orosz munkások hatalmas politikai sztrájkjai megmozgatták és a politikai harc küzdőterére taszították a lakosság valamennyi osztályát. Ez a fordulat az 1917.-es februári forradalom napjaiban ért véget.

Ebben az időszakban pártunkban két stratégiai terv küzdött egymás ellen: a mensevikek terve (Plehanov—Martov, 1905) és a bolsevikok terve (Lenin elvtárs, 1905).

A mensevik stratégiai terv szerint a fő csapást a liberális burzsoázia és a proletariátus koalíciójának vonalán kellett mérni a cárizmusra. A mensevik stratégiai terv azon az alapon, hogy az akkor folyamatban levő forradalom polgári forradalom volt, a liberális burzsoáziának szánta a mozgalom hegemónjának (vezérének) szerepét, a proletariátusnak a „szélső baloldali ellenzék” szerepét, a burzsoázia „noszogatójának” szerepét osztotta ki, a parasztságot pedig teljesen vagy majdnem teljesen mellőzte, mint a döntő forradalmi erők egyikét. Nem nehéz megérteni, hogy ez a terv, mivel olyan országban, mint Oroszország, kihagyta a számításból a sokmilliós parasztságot, reménytelenül utópikus volt s mivel a forradalom sorsát a liberális burzsoázia kezébe tette le (a burzsoázia hegemóniája), reakciós is volt, hiszen a forradalom teljes győzelme nem volt érdeke a liberális burzsoáziának, amely mindig kész volt arra, hogy a cárizmussal megalkudjék és befejezze a dolgot.

A bolsevik stratégiai terv szerint (lásd Lenin elvtárs „Két taktiká”-ját) a forradalom fő csapását a proletariátus és a parasztság koalíciójának vonalán kellett mérni a cárizmusra, a liberális burzsoáziát pedig semlegesíteni kellett. A bolsevik stratégiai terv abból indult ki, hogy a liberális burzsoáziának nem érdeke a burzsoá-demokratikus forradalom teljes győzelme, hogy a liberális burzsoázia a forradalom győzelménél jobbnak tartja, ha a munkások és parasztok rovására megalkuszik a cárizmussal, s ezért a bolsevik terv a forradalmi mozgalom hegemónjának szerepét a proletariátusnak szánta, mint Oroszország egyetlen mindvégig forradalmi osztályának. Ez a terv nemcsak azzal tűnik ki, hogy helyesen értékelte a forradalom hajtóerőit, hanem azzal is, hogy magában foglalta a proletárdiktatúra eszméjének csíráját (a proletariátus hegemóniája), zseniálisan előrelátta az oroszországi forradalom következő, magasabb szakaszát és megkönnyítette a hozzá való átmenetet.

A forradalom további fejlődése, egészen az 1917.-es februári forradalomig, teljesen igazolta ennék a stratégiai tervnek a helyességét.

3. A második történelmi fordulat.
Irány: proletárdiktatúra Oroszországban

A második fordulat az 1917.-es februári forradalommal, a cárizmus megdöntése után kezdődött, amikor az imperialista háború világszerte feltárta a kapitalizmus halálos fekélyeit; amikor a liberális burzsoázia, amely képtelen volt kezébe venni az ország tényleges kormányzását, kénytelen volt megelégedni a formális hatalommal (Ideiglenes Kormány); amikor a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjei a tényleges hatalom birtokába jutottak, de tapasztalatlanságból nem tudtak, de meg nem is akartak e hatalommal kellőképpen élni; amikor a katonák a fronton, a munkások és parasztok a hátországban nem bírták tovább a háború és a gazdasági bomlás okozta nehézségeket; amikor a „kettőshatalom” és az „összekötő bizottság” rendszere, amelyet belső ellentétek marcangoltak, s amely nem volt képes sem a háborút folytatni, sem békét kötni, nemcsak hogy nem talált „kiutat a zsákutcából”, hanem még jobban összekuszálta a helyzetet. Ez az időszak az 1917.-es Októberi Forradalommal végződött.

Ebben az időszakban a Szovjetekben két stratégiai terv harcolt egymás ellen: a mensevik-eszer terv és a bolsevik terv.

A mensevik-eszer stratégia, mely az első időben a Szovjetek és-az Ideiglenes Kormány között, a forradalom és az ellenforradalom között ide-oda tévelygett, a Demokratikus Tanácskozás megnyitásának időpontjában (1917 szeptemberében) véglegesen kialakult. Ennek a stratégiának az volt a vonala, hogy a Szovjeteket fokozatosan, de rendületlenül ki kell szorítani a hatalomból s hogy az országban az egész hatalmat az „Előparlamentnek”, a jövendő burzsoá parlament mintájának kezében kell összpontosítani. A béke és a háború kérdését, az agrár- és a munkáskérdést, valamint a nemzeti kérdést elhalasztották az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáig, az Alkotmányozó Gyűlés összehívását pedig bizonytalan időre ugyancsak elhalasztották. „Minden hatalmat az Alkotmányozó Gyűlésnek” — ebben a tételben foglalták össze az eszerek és a mensevikek stratégiai tervüket. Ez a terv a burzsoá diktatúra, igaz, a kinyalt és kicicomázott, „teljesen demokratikus”, de mégiscsak burzsoá diktatúra előkészítésének terve volt.

A bolsevik stratégiai tervben (lásd Lenin elvtárs 1917 áprilisában közzétett „Téziseit”) a fő csapás irányvonala az volt, hogy a proletariátus és a szegényparasztság egyesült erői felszámolják a burzsoá hatalmat és megszervezik a proletariátus diktatúráját Szovjetköztársaság formájában. Szakítás az imperializmussal és a háborúból való kiválás; az egykori Orosz Birodalom elnyomott nemzetiségeinek felszabadítása; a földbirtokosok és tőkések kisajátítása; a szocialista gazdaság megszervezéséhez szükséges feltételek előkészítése — ezek ebben az időszakban a bolsevik stratégiai terv elemei. „Minden hatalmat a Szovjeteknek” — ebben a tételben foglalták akkor össze a bolsevikok stratégiai tervüket. Ennek a tervnek a jelentősége nemcsak abban volt, hogy helyesen ítélte meg Oroszország új, proletár forradalmának hajtóerőit, hanem abban is, hogy megkönnyítette és gyorsította a forradalmi mozgalom kibontakozását a Nyugaton.

Az események további fejlődése, egészen az Októberi Forradalomig, teljesen igazolta ennek a stratégiai tervnek a helyességét.

4. A harmadik történelmi fordulat.
Irány: proletárforradalom Európában

A harmadik fordulat az Októberi Forradalommal kezdődött, amikor a Nyugat két imperialista csoportjának életre-halálra menő mérkőzése tetőfokára hágott; amikor a Nyugaton nyilvánvalóan érlelődött a forradalmi válság; amikor Oroszországban a csődbejutott és ellentmondásokba bonyolódott burzsoá hatalom összeomlott a proletárforradalom csapása alatt; amikor a Nyugat imperialista koalíciói esküdt ellenségei lettek a győzelmes, proletárforradalomnak, amely szakított az imperializmussal és kivált a háborúból; amikor az új,szovjet kormány a békéről, a földesúri földek elkobzásáról, a tőkések kisajátításáról és az elnyomott nemzetiségek felszabadításáról szóló dekrétumaival megnyerte szerte a világon a dolgozók millióinak a bizalmát. Ez nemzetközi méretű fordulat volt, mert először törték át a tőke nemzetközi frontját, először vitték a gyakorlat terére a kapitalizmus megdöntésének kérdését. Ezzel az Októberi Forradalom nemzeti, orosz erőből nemzetközi erővé, az orosz munkásság pedig a nemzetközi proletariátus elmaradt osztagából a nemzetközi proletariátus élcsapatává vált, amely önfeláldozó harcával felébreszti a Nyugat munkásait és a Kelet elnyomott országait. Ez a fordulat még nem ért fejlődésének tetőfokára, mert még nem bontakozott ki nemzetközi méretekben, de tartalma és általános iránya már eléggé világos és határozott.

Oroszország politikai köreiben akkor két stratégiai terv harcolt egymás ellen: az ellenforradalmárok terve, akik bevonták szervezeteikbe a mensevikek és eszerek aktív részét, és a bolsevikok terve.

Az ellenforradalmárok és az aktív eszerek-mensevikek terveinek vonala az volt, hogy egy táborban egyesítenek minden elégedetlen elemet: a hátország és a front régi tisztikarát, a végvidékek burzsoá-nacionalista kormányait, a forradalom által kisajátított tőkéseket és földbirtokosokat, az Antant ügynökeit, akik intervenciót készítettek elő stb. Arra törekedtek, hogy felkelések, illetőleg külföldi intervenció útján megdöntsék a Szovjetkormányt és Oroszországban visszaállítsák a kapitalista rendet.

A bolsevikok tervének vonala, ellenkezőleg, az volt, hogy az oroszországi proletárdiktatúrát bensőleg megerősítik, és a proletárforradalom hatásterületét kiterjesztik azáltal, hogy Oroszország proletariátusának erőfeszítéseit és Európa proletariátusának s a Kelet elnyomott országainak erőfeszítéseit egyesítik a világimperializmus ellen. Lenin elvtárs „A proletárforradalom és a renegát Kautsky” c. brosúrájában rendkívül pontos és tömör tételben fogalmazta meg ezt a stratégiai tervet: „Meg kell tenni a maximumát annak, ami egy országban (saját országunkban. — I. Szt.)valamennyi ország forradalmának fejlesztése, támogatása, felébresztése érdekében megvalósítható.” Ennek a stratégiai tervnek kiválósága nemcsak abban van, hogy helyesen ítélte meg a világforradalom hajtóerőit, hanem abban is, hogy előrelátta és megkönnyítette azt az utóbb kezdődő folyamatot, amely az egész világ forradalmi mozgalmának figyelmét Szovjet-Oroszországra összpontosította). Szovjet-Oroszországot a nyugati munkások és a keleti gyarmatok felszabadulásának zászlajává tette.

A forradalom további fejlődése az egész világon, úgyszintén az oroszországi Szovjethatalom ötévi fennállása teljes egészében igazolta ennek a stratégiai tervnek a helyességét. A tények, például az a tény, hogy az ellenforradalmárok és az eszerek-mensevikek, akik több ízben próbálták megdönteni a Szovjethatalmat, most emigrációban vannak, a Szovjethatalom és a Nemzetközi Proletárszervezet pedig a Világproletariátus politikájának legfontosabb eszközévé válik — ezek a tények nyilvánvalóan a bolsevikok stratégiai terve mellett szólnak.

„Pravda” 56. sz.
1923. március 14.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa