Nemzeti mozzanatok a párt- és államépítésben

A párt Központi Bizottsága által jóváhagyott tézisek az OK(b)P XII. kongresszusára

I

1. A kapitalizmus fejlődése már a múlt században a termelési és cseremód internacionalizálására, a nemzeti elzárkózottság megszüntetésére, a népek gazdasági közeledésére és óriási területeknek egy összefüggő egészben való fokozatos egyesítésére irányuló tendenciát mutatott. A kapitalizmus további fejlődése, a világpiac fejlődése, a nagy tengeri utak és vasútvonalak kiépülése, a tőkekivitel stb. még jobban fokozta ezt a tendenciát, mert a nemzetközi munkamegosztás és a sokoldalú kölcsönös egymásrautaltság kötelékeivel összefűzte a legkülönbözőbb népeket. Amennyiben ez a folyamat a termelőerők roppant fejlődését tükrözte, amennyiben megkönnyítette a nemzeti elkülönülés és a különböző népek érdekellentéteinek megszüntetését, progresszív folyamat volt és az is marad, mert előkészíti a jövendő szocialista világgazdaság anyagi előfeltételeit.

2. Ez a tendencia azonban sajátos formákban fejlődött, amelyek egyáltalában nem felelnek meg a tendencia benső történelmi értelmének. A népek kölcsönös egymásrautaltsága és a területek gazdasági egyesülése a kapitalizmus fejlődése folyamán nem a népek, mint egyenjogú felek együttműködése útján, hanem oly módon valósult meg, hogy egyes népek alávetettek maguknak más népeket, hogy a fejlettebb népek elnyomták és kizsákmányolták a kevésbé fejlett népeket. Gyarmati rablás és hódítás, nemzeti elnyomás és egyenlőtlenség, imperialista önkény és erőszak, gyarmati rabság és nemzeti jogfosztottság, végül a „civilizált” nemzetek egymás közötti harca a „civilizálatlan” népek fölötti uralomért — ezekben a formákban ment végbe a népek gazdasági közeledésének folyamata. Ezért az egyesülési tendenciával egyidejűleg erősödött az egyesülés erőszakos formáinak megszüntetésére irányuló tendencia is, fokozódott az elnyomott gyarmatok és a függő nemzetiségek szabadságharca az imperialista elnyomás ellen. Amennyiben ez a második tendencia az elnyomott tömegeknek az egyesítés imperialista formái elleni lázadozását tükrözte, amennyiben ez a tendencia azt követelte, hogy a népek az együttműködés és önkéntes szövetség elve alapján egyesüljenek, progresszív tendencia volt és az is marad, mert előkészíti a jövendő szocialista világgazdaság szellemi előfeltételeit.

3. E kapitalista formákban megnyilvánuló két alapvető tendencia harca tölti ki a soknemzetiségű burzsoá államok történelmét az utolsó fél évszázadban. Ennek a két tendenciának kibékíthetetlen ellentmondása a kapitalista fejlődés keretei között — ez volt az alapja a burzsoá gyarmati államok belső tarthatatlanságának és organikus gyengeségének. Elkerülhetetlen összeütközések ezeken az államokon belül és elkerülhetetlen háborúk az államok között; a régi gyarmati államok széthullása és újak keletkezése; újabb hajsza gyarmatok után és a soknemzetiségű államok újabb széthullása, a világ politikai térképének újabb átszabása — ezek a következményei ennek az alapvető ellentmondásnak. Egyfelől a régi Oroszország, Ausztria-Magyarország és Törökország összeomlása, másfelől az olyan gyarmati államok történelme, mint Nagybritannia és a régi Németország, végül a „nagy” imperialista háború s a gyarmati és nemteljesjogú népek forradalmi mozgalmának növekedése — ezek és más hasonló tények kézzelfoghatóan bizonyítják, hogy a soknemzetiségű burzsoá államok nem szilárdak és nem maradandók.

Így tehát a népek gazdasági egyesülésének folyamata és ennek az egyesülésnek imperialista módjai között fennálló kibékíthetetlen ellentmondás az oka annak, hogy a burzsoázia képtelen arra, tehetetlen és erőtlen ahhoz, hogy a nemzeti kérdés megoldásának helyes útját megtalálja.

4. Pártunk számot vetett ezekkel a körülményekkel, amikor a nemzetek önrendelkezési jogát, a népek önálló állami létre való jogát tette nemzeti politikájának alapjává. A párt már létezése első napjaiban, első kongresszusán (1898-bán), amikor a kapitalizmus ellentmondásai a nemzeti kérdés vonalán még nem voltak egészen világosak — elismerte a nemzetiségeknek ezt az elvitathatatlan jogát. Később, egészen az Októberi Forradalomig, kongresszusain és konferenciáin külön határozatokban és döntésekben minden alkalommal megerősítette nemzeti programját. Az imperialista háború és az azzal kapcsolatos hatalmas gyarmati forradalmi mozgalom csak újból igazolta a nemzeti kérdésben hozott párthatározatokat. E határozatok lényege a következő:

a) a párt határozottan elveti a nemzetiségekkel szemben alkalmazott kényszer mindennemű formáját;
b) elismeri a népek egyenlőségét és szuverenitását sorsuk intézésében;
c) elismeri azt a tételt, hogy a népek tartós egyesülése csak az együttműködés és önkéntesség elve alapján jöhet létre;
d) azt az igazságot hirdeti, hogy a népek ilyen egyesülése csak a tőke hatalmának megdöntése eredményeképpen valósulhat meg.

Ezt a nemzeti szabadságprogramot pártunk állandóan szembeállította mind a cárizmus nyílt elnyomó politikájával, mind a mensevikek és eszerek felemás, fél-imperialista politikájával. A cárizmus oroszosító politikája szakadékot teremtett a cárizmus és a régi Oroszország nemzetiségei között, a mensevikek és eszerek fél-imperialista politikája arra vezetett, hogy e nemzetiségek legjobb elemei hátat fordítottak a Kerenszkij-uralomnak, — pártunk felszabadító politikája ellenben megnyerte a cárizmus és az imperialista orosz burzsoázia ellen harcoló nagy nemzetiségi tömegek rokonszenvét és támogatását. Aligha lehet kételkedni abban, hogy a nemzetiségek rokonszenve és támogatása pártunk októberi győzelmének egyik döntő tényezője volt.

5. Az Októberi Forradalom levonta a nemzeti kérdésben hozott párthatározatokból a gyakorlati következtetéseket. Az Októberi Forradalom, miután megdöntötte a földbirtokosok és tőkések, a nemzeti elnyomás e legfőbb hordozóinak hatalmát és a proletariátust juttatta hatalomra, egy csapással széttörte a nemzeti elnyomás láncait, felforgatta a népek egymáshoz való régi viszonyát, aláásta a régi nemzeti ellenségeskedés gyökereit, megtisztította a talajt, amelyen a népek együttműködhetnek, s az orosz proletariátus számára megnyerte másnemzetiségű testvéreinek bizalmát nemcsak Oroszországban, hanem Európában és Ázsiában is. Aligha szorul bizonyításra, hogy az orosz proletariátus e bizalom nélkül nem győzhette volna le Kolcsakot és Gyenyikint, Jugyenyicsot és Vrangelt. Másrészt kétségtelen az is, hogy az elnyomott nemzetiségek sem szabadulhattak volna fel, ha Közép-Oroszországban nincs proletárdiktatúra. A nemzeti ellenségeskedés és nemzeti összeütközések elkerülhetetlenek, elháríthatatlanok mindaddig, amíg a tőke van uralmon, amíg az egykori „uralkodó” nemzet nacionalista előítéletektől áthatott kispolgársága és elsősorban parasztsága a tőkéseket követi; és fordítva, a nemzeti béke és a nemzeti szabadság biztosítottnak tekinthető, ha a parasztság és a többi kispolgári réteg a proletariátust követi, vagyis ha biztosítva van a proletariátus diktatúrája. Ezért a Szovjetek győzelme és a proletárdiktatúra megteremtése az az alap, az a fundamentum, amelyre a népek testvéri együttműködése egységes állami szövetségben felépíthető.

6. De az Októberi Forradalomnak nemcsak az volt az eredménye, hogy megszüntette a nemzeti elnyomást és előkészítette a népék egyesülésének talaját. Az Októberi Forradalom, fejlődése folyamán, kidolgozta ennek az egyesülésnek a formáit is, kijelölte a népek egy szövetséges államban való egyesülésének alapvonalait. A forradalom első időszakában, mikor a nemzetiségek dolgozó tömegei először érezték magukat önálló nemzeti egységeknek, a külföldi intervenció pedig még nem volt reális veszély — a népek együttműködésének még nem volt teljesen kialakult, szigorúan meghatározott formája. A polgárháború és az intervenció időszakában, mikor a nemzeti köztársaságok katonai önvédelme állt a homloktérben, a gazdasági építés kérdései pedig még nem kerültek napirendre — a katonai szövetség lett az együttműködés formája. Végül, a háborúutáni időszakban, mikor a háború által szétrombolt termelőerők helyreállításának kérdései kerültek előtérbe — a katonai szövetséget kiegészítette a gazdasági szövetség. A nemzeti köztársaságoknak a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségében való egyesülése az együttműködési formák fejlődésének befejező szakasza, amelyben az együttműködés most már a népek egységes soknemzetiségű Szovjetállamban való katonai, gazdasági és politikai egyesülésének jellegét öltötte.

Így tehát a proletariátus a szovjet rendben megtalálta a nemzeti kérdés helyes megoldásának kulcsát, felfedezte abban a szilárd soknemzetiségű állam megszervezésének, a nemzeti egyenjogúság és önkéntesség elvén alapuló megszervezésének útját.

7. De ha meg találtuk is a nemzeti kérdés helyes megoldásának kulcsát, ez még nem jelenti azt, hogy a nemzeti kérdést teljesen és végérvényesen megoldottuk, hogy a kérdés konkrét és gyakorlati megoldása terén nincs több tennivalónk. Ahhoz, hogy az Októberi Forradalom által felvetett nemzeti programot helyesen végrehajthassuk, még le kell győzni azokat az akadályokat, melyeket a nemzeti elnyomás letűnt időszaka hagyott ránk örökségül, s amelyeket nem lehet rövid idő alatt, egy csapásra legyőzni.

Ez az örökség, először, a nagyoroszok egykori kiváltságos helyzetét tükröző nagyhatalmi sovinizmus maradványaiból áll. Ezek a maradványok még elevenen élnek központi és helyi szovjet funkcionáriusaink gondolkodásában, ott fészkelnek központi és helyi állami intézményeinkben, erősítést kapnak az „új” szmenovehista nagyorosz soviniszta áramlatok formájában, melyek a „nep”-pel kapcsolatban egyre jobban erősödnek. Ezek a maradványok gyakorlatilag abban nyilvánulnak meg, hogy az orosz szovjethivatalnokok gőgösen lekicsinylő és lelketlenül bürokratikus magatartást tanúsítanak a nemzeti köztársaságok bajaival és szükségleteivel szemben. A soknemzetiségű Szovjetállam csak abban az esetben lehet valóban szilárd, népeinek együttműködése pedig csak akkor lehet testvéries, ha ezeket a maradványokat állami intézményeink gyakorlatából a legerélyesebben és egyszersmindenkorra kiirtjuk. Ezért pártunk első soron levő feladata: erélyes harc a nagyorosz sovinizmus maradványai ellen.

Ez az örökség, másodszor, a Köztársaságok Szövetségében élő nemzetiségek tényleges, vagyis gazdasági és kulturális egyenlőtlensége. A nemzeti jogegyenlőség, melyet az Októberi Forradalom vívott ki, a népek nagy vívmánya, de önmagában még nem oldja meg az egész nemzeti kérdést. A köztársaságok és népek egész sora, amelyek nem mentek át vagy igen kevéssé mentek át a kapitalizmuson, amelyeknek nincs vagy alig van saját proletariátusuk, s ezért gazdasági és kulturális tekintetben elmaradtak — nem tudnak teljes mértékben élni a nemzeti egyenlőség által nyújtott jogokkal és lehetőségekkel, nem képesek magasabb fokra emelkedni és utolérni az előrehaladt nemzetiségeket, ha nem kapnak kívülről igazi és tartós segítséget. Ennek a tényleges egyenlőtlenségnek okai nemcsak a népek történetében rejlenek, hanem a cárizmus és az orosz burzsoázia politikájában is, mely arra irányult, hogy a végvidékeket kizárólag nyersanyagbázisokká, az ipari tekintetben fejlett központi vidékek által kizsákmányolt területekké változtassa. Ezt az egyenlőtlenséget lehetetlen rövid idő alatt leküzdeni, ezt az örökséget lehetetlen egy-két év alatt felszámolni. Már a X. pártkongresszus hangsúlyozta, hogy „a tényleges nemzeti egyenlőtlenség megszüntetése hosszú folyamat, amely megköveteli, hogy szívósan és állhatatosan harcoljunk a nemzeti elnyomás és a gyarmati rabság minden maradványa ellen”. Márpedig ezt az egyenlőtlenséget feltétlenül meg kell szüntetni. De csakis úgy lehet megszüntetni, ha az orosz proletariátus a Szövetség elmaradt népeit gazdasági és kulturális fejlődésük terén igazi és huzamos segítségben részesíti. Máskülönben nem számíthatunk arra, hogy biztosítjuk a népek testvéri és tartós együttműködését az egységes szövetséges állam keretében. Ezért a párt második soron levő feladata: harc a nemzetiségek tényleges egyenlőtlenségének megszüntetéséért, harc az elmaradt népek kulturális és gazdasági színvonalának emeléséért.

Ez az örökség, végül — a nacionalizmus maradványai számos olyan népnél, amelyek a nemzeti elnyomás súlyos igája alatt szenvedtek és még nem tudtak megszabadulni a régi nemzeti sérelmek keserű érzésétől. Ezek a maradványok gyakorlatilag bizonyos nemzeti elidegenülésben és abban nyilvánulnak meg, hogy a régebben elnyomott népek nem fogadják teljes bizalommal az oroszoktól jövő intézkedéseket. Egyes köztársaságokban azonban, amelyek területén több nemzetiség él, ez a védekező nacionalizmus gyakran az erősebb nemzetiség támadó nacionalizmusává, megátalkodott sovinizmusává válik, amely e köztársaságok gyengébb nemzetiségei ellen irányul. Az örmények, oszétok, adzsarok és abházok ellen irányuló grúz sovinizmus (Grúziában); az örmények ellen irányuló azerbajdzsán sovinizmus (Azerbajdzsánban); a turkmenok és kirgizek ellen irányuló uzbek sovinizmus (Buharában és Horezmben) — ez a sovinizmus, amelyet még a „nep” és a konkurencia viszonyai is szítanak, igen nagy baj, mert azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egyes nemzeti köztársaságok viszálykodások és marakodások színterévé válnak. Mondanunk sem kell, hogy ezek a jelenségek gátolják a népeknek egységes állami szövetségben való tényleges egyesülését. Mivel a nacionalista maradványok a nagyorosz sovinizmus elleni védekezés sajátos formája, ezért a nagyorosz sovinizmus ellen indított erélyes harc a nacionalista maradványok leküzdésének legbiztosabb eszköze. Mivel pedig ezek a maradványok egyes köztársaságokban a gyengébb nemzeti csoportok ellen irányuló helyi sovinizmusba csapnak át, ezért minden párttag kötelessége, hogy nyíltan harcoljon e maradványok ellen. Ezért pártunk harmadik soron levő feladata: harc a nacionalista maradványok és elsősorban e maradványok soviniszta formái ellen.

8. A múlt örökségének egyik jellemző megnyilvánulása az a tény, hogy a központi és a helyi szovjethivatalnokok jelentős része a Köztársaságok Szövetségét nem egyenjogú állami egységek szövetségének tekinti, amely biztosítani hivatott a nemzeti köztársaságok szabad fejlődését, hanem e nemzeti köztársaságok felszámolása felé tett lépésnek, az úgynevezett „egységes és oszthatatlan” állam kialakulása kezdetének. A kongresszus proletárellenesnek és reakciósnak bélyegzi ezt a felfogást, és felhívja a párt tagjait, ügyeljenek éberen arra, hogy a köztársaságok egyesülését és a népbiztosságok központosítását soviniszta érzelmű szovjethivatalnokok ne használják takaróul, mellyel a nemzeti köztársaságok gazdasági és kulturális szükségleteinek semmibevevésére irányuló kísérleteiket leplezik. A népbiztosságok központosítása a szovjet apparátus vizsgája: ha ez a kísérlet a gyakorlatban nagyhatalmi irányt venne, akkor a párt kénytelen lenne ezzel az eltorzítással szemben a legerélyesebb rendszabályokhoz nyúlni, esetleg el is halasztani egyes népbiztosságok központosítását mindaddig, amíg a szovjet apparátust kellően át nem nevelik olyan szellemben, hogy valóban proletár és valóban testvéri megértést tanúsítson a kis és elmaradt nemzetiségek szükségletei és igényei iránt.

9. Mivel a Köztársaságok Szövetsége a népek együttélésének új formája, együttműködésük új formája egységes szövetséges államban, melynek keretei között a fentebb vázolt maradványokat a népek együttes munkája folyamán le kell küzdeni — ezért a Szövetség legfelsőbb szerveit úgy kell felépíteni, hogy azok ne csak a Szövetség valamennyi nemzetiségének közös szükségleteit és igényeit, hanem az egyes nemzetiségek sajátos szükségleteit és igényeit is teljesen tükrözzék. Ezért a Szövetség meglevő központi szervein kívül, amelyek nemzetiségre való tekintet nélkül az egész Szövetség dolgozó tömegeit képviselik, az egyenlőség elve alapján meg kell teremteni a nemzetiségek külön képviseleti szervét is. A Szövetség központi szerveinek ilyen felépítése teljesen lehetővé tenné, hogy éber figyelemmel kísérjük a népek szükségleteit és igényeit, idejekorán részesítsük őket a szükséges segítségben, megteremtsük a teljes kölcsönös bizalom légkörét és így a lehető legsimábban számoljuk fel az előbb említett örökséget.

10. A mondottakból kiindulva a kongresszus utasítja a párt tagjait, törekedjenek elérni gyakorlati rendszabályokként azt, hogy:

a) a Szövetség legfelsőbb szerveinek rendszerében alakítsák meg kivétel nélkül valamennyi nemzeti köztársaság és nemzeti terület külön képviseleti szervét az egyenlőség elve alapján;
b) a Szövetség népbiztosságai olyan alapelveken épüljenek fel, amelyek biztosítják a Szövetségben élő népek szükségleteinek és igényeinek kielégítését;
c) a nemzeti köztársaságok és területek szerveit főleg helyi emberekből alakítsák meg, akik ismerik a népek nyelvét, életmódját, erkölcseit és szokásait.

II

1. A legtöbb nemzeti köztársaságban pártszervezeteink olyan viszonyok között fejlődnek, amelyek nem egészen kedveznek növekedésüknek és megszilárdulásuknak. E köztársaságok gazdasági elmaradottsága, a nemzeti proletariátus csekély száma, az a tény, hogy a helyi emberek között kevesen vannak vagy egyáltalán nincsenek régi pártmunkások, a népek anyanyelvén írott komoly marxista irodalom hiánya, a párt gyenge nevelő munkája, végül a radikál-nacionalista hagyományok maradványai, amelyek még mindig nem tűntek el — mindez a helyi kommunisták körében nacionalista elhajlást szült, mely abban nyilvánul meg, hogy hajlamosak a nemzeti sajátosságokat túlbecsülni s a proletariátus osztályérdekeit lebecsülni. Ez a jelenség különösen veszélyessé válik a többnemzetiségű köztársaságokban, ahol az erősebb nemzetiség kommunistáinál nem ritkán soviniszta elhajlás formáját ölti, mely a gyengébb nemzetiségek kommunistái ellen irányul (Grúzia, Azerbajdzsán, Buhara, Horezm). A nacionalista elhajlás azért káros, mert hátráltatja a nemzeti proletariátus felszabadulását a nemzeti burzsoázia eszmei befolyása alól és megnehezíti a különböző nemzetiségek proletárjainak egységes internacionalista szervezetben való tömörülését.

2. Másrészt az a tény, hogy a párt központi intézményeiben, úgyszintén a nemzeti köztársaságok kommunista pártszervezeteiben sok az orosz származású régi pártmunkás, akik nem ismerik e köztársaságok dolgozó tömegeinek erkölcseit, szokásait, nyelvét, s ezért nem veszik mindig kellő figyelembe e tömegek kívánalmait, — ez a tény pártunkban nagyorosz soviniszta elhajlást szült, mely abban nyilvánul meg, hogy a pártmunkában hajlamosak lebecsülni a nemzeti sajátosságokat és a nemzeti nyelvet, hajlamosak fennhéjázóan semmibe venni ezeket a sajátosságokat. Ez az elhajlás nemcsak azért káros, mert gátolja kommunista káderek kialakulását a nemzeti nyelvet ismerő helyi emberekből, nemcsak azért káros, mert azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a párt elszakad a nemzeti köztársaságok proletártömegeitől, hanem mindenekelőtt azért is káros, mert istápolja és fejleszti a fentebb vázolt nacionalista elhajlást, megnehezíti az ellene irányuló harcot.

3. A kongresszus elítéli mind a két elhajlást, mint a kommunizmus ügyére nézve káros és veszélyes elhajlásokat, s a párttagok figyelmét különösen a nagyorosz soviniszta elhajlás kárára és veszélyére irányítva, felhívja a pártot, hogy pártépítésünkben a legsürgősebben számolja fel a múlt e maradványait.

A kongresszus megbízza a Központi Bizottságot, hogy a következő gyakorlati rendszabályokat foganatosítsa:

a) szervezzen a nemzeti köztársaságok helyi pártmunkásaiból magasabb fokú marxista tanulóköröket;
b) fejlessze az elvi színvonalú marxista irodalom kiadását a helyi lakosság anyanyelvén;
c) erősítse a Keleti Népek Egyetemét és annak helyi intézeteit;
d) szervezzen a nemzeti kommunista pártok Központi Bizottságai mellett instruktor-csoportokat helyi funkcionáriusokból;
e) fejlessze a tömeges pártirodalom kiadását a helyi lakosság anyanyelvén;
f) fokozza a köztársaságokban a párt nevelő munkáját;
g) fokozza a köztársaságok ifjúsága körében folyó munkát.

„Pravda” 65. sz.
1923. március 24.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 5. kötet – című könyvből)

SaLa