Levél Gyemjan Bednij elvtárshoz

Kedves Gyemjan!

Nagy késéssel írok Önnek. Joggal neheztelhet rám. De figyelembe kell vennie, hogy rendkívül lusta vagyok a levelek és általában a levelezés dolgában.

Nézzük sorjában.

1. Nagyon helyes, hogy Ön „remek hangulatban” van. A „világfájdalom” filozófiája nem a mi filozófiánk. Ám búslakodjanak azok, akik letűnnek és elhalnak. A mi filozófiánkat eléggé találóan kifejezte az amerikai Whitman: „Élünk, piros vérünk feltörő erőnk tüzétől forr.” Így van ez, Gyemjan.

2. „Megbántani sem akarok senkit, gyógyíttatnom is kell magamat” — írja Ön. Tanácsom: inkább bántson meg egynéhány látogatót, férfit és nőt egyaránt, semhogy ne gyógyíttassa magát annak rendje és módja szerint. Gyógyíttassa, gyógyíttassa, okvetlenül gyógyíttassa magát. A látogatókat nem megbántani — ez a perc érdeke. Kissé megbántani őket a komoly gyógyulás érdekében — ez már huzamosabb időre szóló érdek. Az opportunisták tulajdonképpen éppen abban különböznek ellentéteiktől, hogy az előbbi fajtájú érdekeket az utóbbi fajtájú érdekek fölé helyezik. Világos, hogy Ön nem fogja az opportunistákat utánozni.

3. „A kerületi bizottsági titkárok számára mondott előadói beszédének amnesztiás kicsendülése nem minden huncutság nélkül való” — írja Ön. Helyesebb volna azt mondani, hogy ebben politika van, amely általában szólva nem zár ki némi huncutságot sem. Azt hiszem, miután pozdorjává zúztuk az ellenzék vezetőit, nekünk, vagyis a pártnak, kötelességünk enyhébb hangon beszélni az ellenzék közkatonáival és középkádereivel azért, hogy megkönnyítsük nekik az ellenzék vezéreitől való eltávolodást. A tábornokokat megfosztani hadseregüktől — ez itt a lényeg. Az ellenzéknek mintegy negyven-ötvenezer embere van a pártban; többségük szeretné otthagyni vezéreit, de ebben gátolja őket vagy saját hiúságuk vagy a Központi Bizottság egyes híveinek durvasága, felfuvalkodottsága, akik gombostűszúrásokkal ingerlik az egyszerű ellenzékieket és ezzel akadályozzák őket abban, hogy átálljanak hozzánk. Előadásom „hangja” a Központi Bizottság ilyen hívei ellen irányul. Így és csak így lehet szétzúzni az ellenzéket, miután vezéreit ország-világ előtt megszégyenítettük.

4. „Nem lesz-e baj a terméssel” — kérdezi Ön. Máris van vele egy kis baj. A múlt évben kétmilliárd hétszázmilliónál valamivel többet takarítottunk be (össztermés), az idén 200 millióval kevesebbet várunk. Ez persze csapás exportunkra. A rossz terméssel sújtott gazdaságok száma, igaz, most ötöde az 1921. évi számnak és különösebb erőfeszítés nélkül saját erőnkkel meg tudunk birkózni ezzel a bajjal. Erről meg lehet győződve. De a csapás mégis csapás. Egyébként minden rossznak megvan a maga jó oldala. Tekintettel arra, hogy a parasztság fokozott mértékben kész megtenni minden tőle telhetőt, hogy a jövőben biztosítsa magát az aszály meglepetéseivel szemben, elhatároztuk, hogy kihasználjuk ezt a készséget és igyekszünk is majd minden módon kihasználni ezt a készséget arra, hogy (a parasztsággal együtt) erélyes rendszabályokat foganatosítsunk a talajjavítás, a földművelés színvonalának emelése terén stb. Azzal akarjuk kezdeni a dolgot, hogy Szamára—Szarátov— Caricin—Asztrahán—Sztavropol övezetében létrehozunk egy legsürgősebben szükséges talajjavítási éket. Erre tizenöt-húszmilliót teszünk félre. A következő évben áttérünk a déli kormányzóságokra. Ezzel forradalmat indítunk el mezőgazdaságunkban. A helyi funkcionáriusok azt mondják, hogy a parasztság ezt komolyan fogja támogatni. Ha nem dörög az ég, a muzsik nem vet keresztet. Az aszály ostorára van szükség, úgy látszik, ahhoz, hogy a mezőgazdaságot magasabb színvonalra emeljük és országunkat az időjárás meglepetései ellen biztosítsuk. Kolcsak megtanított bennünket a gyalogság, Gyenyikin a lovasság megszervezésére, az aszály pedig a mezőgazdaság megszervezésére tanít. Ilyenek a történelem útjai. És ez másképpen nem is lehetséges.

5. „Jöjjön” — írja Ön. Sajnos nem tudok elutazni. Nem tudok, mert nincs időm. Tanácsolom önnek, hogy utazzék Bakuba — ez kell önnek. Tiflisz nem olyan érdekes, habár szemre vonzóbb, mint Baku. Ha ön még nem látta az olajtornyok erdeit, akkor „nem látott semmit”. Biztos vagyok benne, hogy Baku igen gazdag anyagot nyújt Önnek olyan remekművek számára, amilyen a „Vonzódás”.

Nálunk Moszkvában még nem múlt el a kongresszusok évadja. A beszédek és a vita az V. kongresszuson, természetesen, jó dolog, de ez tulajdonképpen csak dekoráció. Sokkal érdekesebb az a baráti beszélgetés, amelyet a nyugati (valamint a keleti) küldöttekkel itt mindannyian folytattunk. Hosszasan beszélgettem német, francia, lengyel munkásokkal. Nagyszerű forradalmi „anyag”! Mindenből látszik, hogy ott, Nyugaton, fokozódik a gyűlölet, az igazi forradalmi gyűlölet a burzsoá renddel szemben. Örömmel hallottam egyszerű, de erőteljes beszédeiket arról, hogy odahaza „oroszmódra” akarják „megszervezni a forradalmat”. Ezek új munkások. Ilyenek még nem voltak kongresszusainkon. A forradalom persze még nincs olyan közel, de hogy forradalom felé halad a dolog — az nem lehet kétséges. Engem még egy vonás lepett meg ezekben a munkásokban: a meleg és erős, majdnem anyai szeretet országunk iránt és az óriási, határtalan hit pártunk igazában, képességében és erejében. A tegnapi szkepszisnek nyoma sincs. Ez sem véletlen. Ez is az érlelődő forradalom jele.

Így van ez, Gyemjan.

De egyelőre elég. Meleg kézszorítással

Az Ön
I. Sztálinja

1924. VII. 15.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 6. kötet – című könyvből)

SaLa