Az Angol-Orosz egységbizottságról

Beszéd a SzK(b)P Központi Bizottságának és Központi Ellenőrző Bizottságának együttes plénumán

1926. július 15

Elvtársak! Most az erőgyűjtésnek, a tömegek megnyerésének és a proletariátus új harcokra való előkészítésének időszakában élünk. De a tömegek a szakszervezetekben vannak. A nyugati szakszervezetek pedig, nagyrészt, többé-kevésbé reakciósak. Mitévők legyünk a szakszervezetekkel? Kell-e, lehet-e nekünk, kommunistáknak, a reakciós szakszervezetekben dolgoznunk? Lényegében éppen ezt a kérdést vetette fel Trockij abban a levelében, amely nemrégiben jelent meg a „Pravdá”-ban. Ebben a kérdésben persze semmi új nincs. Már Trockij előtt felvetették, öt évvel ezelőtt, a németországi „ultrabaloldaliak”. De Trockij jónak látta újból felvetni. És hogyan válaszol rá? Engedjék meg, hogy idézzek Trockij leveléből.

„A brit munkásosztály egész mostani «felépítménye» — kivétel nélkül minden árnyalatban és csoportosulásban — a forradalom fékezésének apparátusa. Ez előjele annak a hosszú időszaknak, amelynek folyamán az ösztönös és félig ösztönös mozgalom nyomást fog gyakorolni a régi szervezetek kereteire és e nyomás folytán új forradalmi szervezetek fognak alakulni“ (lásd „Pravda“ 1926 május 26-i, 119. sz.).

Kiderül tehát, hogy nem szabad dolgoznunk a „régi” szervezetekben, ha nem akarjuk „fékezni” a forradalmat. Itt vagy arról van szó, hogy már a közvetlen forradalmi helyzet időszakában vagyunk és máris meg kell teremtenünk a proletariátus új önkéntes szervezeteit a „régiek” helyett, a szakszervezetek helyett, ami természetesen helytelen és ostobaság. Vagypedig arról van szó, hogy a régi szakszervezeteket egy „hosszú” időszak folyamán „új forradalmi szervezetekkel” kell felcserélnünk.

Ez jeladás arra, hogy a meglevő szakszervezetek helyett szervezzék meg azt a „forradalmi munkásszövetséget”, amelyről a németországi „ultrabaloldali” kommunisták öt évvel ezelőtt beszéltek és ami ellen erélyesen fellépett Lenin elvtárs „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrájában. Ez lényegében jeladás arra, hogy a mostani szakszervezeteket „új”, állítólag „forradalmi” szervezetekkel cseréljék fel, jeladás tehát arra, hogy lépjenek ki a szakszervezetekből.

Helyes-e ez a politika? Gyökeréig helytelen. Gyökeréig helytelen, mert ellentétben van a tömegek lenini vezetésével. Helytelen, mert a nyugati szakszervezetek, bármily reakciósak, a proletariátusnak legelemibb, a legelmaradottabb munkások számára legérthetőbb, és ezért a legtömegesebb szervezetei. Nem tudunk eljutni a tömegekhez, nem tudjuk megnyerni őket, ha megkerüljük ezeket a szakszervezeteket. Ha Trockij álláspontjára helyezkedünk — elzárjuk a kommunisták elől a milliós tömegekhez vezető utat, a munkástömegeket Amszterdamnak, a Sassenbachoknak és Oudegeesteknek dobjuk oda martalékul.

Az ellenzékiek itt Lenin elvtársra hivatkoztak. Engedjék meg, hogy én is idézhessem Lenin útmutatásait.

„Ugyanilyen nevetséges, gyerekes badarságnak kell tartanunk a német baloldaliaknak azokat a mélyenszántó, fölöttébb tudós és rettentően forradalmi beszédeit, hogy a kommunisták nem dolgozhatnak és kommunistáknak nem is szabad dolgozniok a reakciós szakszervezetekben, hogy erről a munkáról le lehet mondani, hogy ki kell lépni a szakszervezetekből és hogy feltétlenül egészen újsütetű, egészen tiszta — nagyon kedves (és valószínűleg nagyobbrészt igen ifjú) kommunisták által kiagyalt — «munkásszövetséget» kell teremteni” (XXV. köt. 193—194. old.).

És tovább:

„A «munkásarisztokrácia» elleni harcot azonban mi a munkástömegek nevében és azért folytatjuk, hogy ezeket a magunk oldalára állítsuk; az opportunista és szociálsoviniszta vezérek elleni harcot azért folytatjuk, hogy a munkásosztályt a magunk oldalára állítsuk. Ezt az egészen elemi és teljesen nyilvánvaló igazságot elfelejteni ostobaság volna. És éppen ezt az ostobaságot követik el azok a német «baloldali» kommunisták, akik abból, hogy a szakszervezetek vezető rétege reakciós és ellenforradalmi elemekből áll, azt a következtetést vonják le, hogy . . . ki kell lépni a szakszervezetekből!! hogy le kell mondani a szakszervezetekben való munkáról!! hogy a munkás szervezeteknek új, kiagyalt formáit kell megteremteni!! Ez megbocsáthatatlan ostobaság, ennél nagyobb szolgálatot kommunisták a burzsoáziának nem is tehetnének” (ugyanott, 196. old.).

Azt hiszem, elvtársak, ehhez nem kell semmilyen magyarázat.

Felvetődött itt az a kérdés, hogy a nyugati szakszervezeteknek még meglevő reakciósságán át kell ugrani. Ezt a kérdést Zinovjev ráncigálta ide a szószékre. Martovra hivatkozott és azt bizonygatta, hogy az az álláspont, amely szerint az átugrás megengedhetetlen, amely szerint a marxistáknak nem szabad átugrani a tömegek elmaradottságát, a tömegek vezetőinek elmaradottságát és reakciósságát, mensevik álláspont.

Állítom, elvtársak, hogy Zinovjevnek ez a piszkos mesterkedése a Martovra való hivatkozással egyetemben csak egyről tanúskodik, mégpedig arról, hogy Zinovjev teljesen elhagyta a leninizmus vonalát.

Igyekszem ezt az alábbiakban bebizonyítani.

Mi, mint leninisták, mint marxisták, egyáltalán átugorhatjuk-e a tömegek még le nem zárult mozgalmát, a tömegek elmaradottságát, hátat fordíthatunk-e a tömegeknek, megkerülhetjük-e őket, vagypedig ki kell küszöbölnünk az efféle jelenségeket olymódon, hogy lankadatlanul harcolunk ellenük a tömegek között? Ez a kommunista politika egyik fő kérdése, a tömegek lenini vezetésének egyik fő kérdése. Az ellenzékiek beszéltek itt a leninizmusról. Engedjék meg, hogy az ősforrásra, Leninre hivatkozzam.

1917 áprilisában történt. Lenin Kamenyevvel vitázik. Lenin nem ért egyet Kamenyevvel, aki túlbecsüli a kispolgári demokrácia szerepét. De Lenin nem ért egyet Trockijjal sem, aki lebecsülte a parasztmozgalom szerepét és „átugrotta” az oroszországi parasztmozgalmat. Íme Lenin szavai.

„A trockizmus — «le a cárral, éljen a munkáskormány». Ez helytelen. Kispolgárság van, nem lehet kihajítani. De két része van. Szegényebb része a munkásosztállyal tart” (lásd Lenin beszédét, az 1917. áprilisi petrográdi konferencia jegyzőkönyvét, 17. old.45).

„Ha azt mondanók: «le a cárral, éljen a proletárdiktatúra — akkor átugornánk a kispolgárságot” (lásd Lenin beszédét, az 1917. áprilisi oroszországi konferencia jegyzőkönyvét, 76. old.).

Továbbá:

„De vajon nem fenyeget bennünket az a veszély, hogy szubjektivizmusba esünk, abba a kívánságba, hogy a még befejezetlen —a parasztmozgalmat még le nem zárt- polgári-demokratikus jellegű forradalmon «átugorjunk» a szocialista forradalomba? Ha azt, mondtam volna, «le a cárral, éljen a munkáskormány», akkor ez a veszély fenyegetne engem. De én nem ezt, én mást mondtam… Téziseimben tökéletesen biztosítottam magam az ellen, hogy a még le nem zárult paraszt- vagy általában kispolgári mozgalmon bármiképp is átugorjunk, az ellen, hogy a munkáskormány által való «hatalom-megragadással» bármiképp is játsszunk, biztosítottam magam minden néven nevezendő blanquista kaland ellen, hiszen világosan rámutattam a Párizsi Kommün tapasztalatára” (XX. köt. 104. old.).

Azt hiszem, világos. A még le nem zárult mozgalom álugrásának elmélete a trockizmus elmélete. Lenin nem ért egyet ezzel az elmélettel. Kalandorságnak tartja.

Vagy itt van még néhány idézet, immár egy „nagyon tekintélyes” bolsevik más műveiből, akit egyelőre nem akarok megnevezni, de aki szintén hadakozik az átugrás elmélete ellen.

„A parasztság kérdésében, amelyet Trockij úton- útfélen «átugrik», súlyos hibákat követnénk el. Az összefogás csírái helyett most gyorsan fokozódó széthúzást látnánk.”

Továbbá:

„Ez a parvuszizmus és a trockizmus «elméleti» alapja. Ezen az «elméleti» alapon fabrikáltak aztán politikai jelszavakat, például ezt a jelszót: «le a cárral, éljen a munkáskormány». Ez a jelszó most — az után, hogy a parasztsággal szövetségben 15 év múltán kivívtuk a Szovjethatalmat — felettébb szépen hangzik. Le a cárral! — ez szép. A munkáskormány — még szebb. De ha visszaemlékszünk arra, hogy ezt a jelszót 1905-ben adták ki, akkor minden bolsevik egyet fog érteni azzal, hogy akkor ez a jelszó teljesen «átugrotta» a parasztságot.”

Továbbá:

„A «permanensek» pedig 1905-ben ránk akarták erőltetni a «le a cárral, éljen a munkáskormány» jelszót. De hol a parasztság? Nem szúr itt szemet az a tény, hogy egyáltalán nem értik és mellőzik a parasztságot egy olyan országban, mint Oroszország? Ha ez nem «átugrás» a parasztságon, akkor micsoda?”

Továbbá:

„Minthogy a trockizmus nem értette meg a parasztság szerepét Oroszországban és «átugrotta» a parasztságot egy paraszti országban, még kevésbé érthette meg a parasztság szerepét a nemzetközi forradalomban.”

Önök azt kérdezik: ugyan ki a szerzője ezeknek a trockizmus ellen és az átugrás trockista elmélete ellen irányuló zordon kijelentéseknek? Ezeknek a zordon kijelentéseknek a szerzője nem más, mint Zinovjev. Ezek az idézetek „A leninizmus” című könyvéből és „Bolsevizmus vagy trockizmus” című cikkéből valók.

Hogyan történhetett meg, hogy Zinovjev egy évvel ezelőtt megértette az átugrás elméletének antileninista jellegét, most pedig, egy évvel később, már nem érti? Ez azért történt meg vele, mert akkor ő, hogy úgy mondjam, leninista volt, most pedig reménytelenül beleragadt egyik lábával a trockizmusba, másik lábával pedig a sljapnyikovizmusba, a „munkásellenzékbe”. Most ott kapálódzik e két ellenzék között és kénytelen itt, ezen a szószéken, Martovval a kezében felszólalni. És ki ellen szólal fel? Lenin ellen. Ki mellett? A trockisták mellett.

Idáig süllyedt Zinovjev.

Azt mondhatják, hogy mindez a parasztság kérdésére vonatkozik, hogy ez nem vonatkozik az angliai szakszervezetekre. De ez nem így van, elvtársak. Amit elmondottunk arról, hogy az átugrás elmélete nem alkalmazható a politikában, az közvetlenül vonatkozik az angliai és általában az európai szakszervezetekre is, közvetlenül vonatkozik a tömegek vezetésének kérdésére, a tömegeknek a reakciós, reformista vezetők befolyása alóli kiszabadítása kérdésére. Trockij és Zinovjev az átugrás elméletéhez híven megpróbálják átugrani az angol szakszervezetek elmaradottságát, reakciósságát, azt akarják, hogy mi döntsük meg a Főtanácsot Moszkvából, az angol szakszervezeti tömegek nélkül. Mi viszont azt állítjuk, hogy ez a politika badarság, kalandorság, hogy az angol szakszervezeti mozgalom reakciós vezéreit maguknak az angol szakszervezeti tömegeknek kell megdönteniök a mi segítségünkkel, hogy nem átugranunk kell a szakszervezeti vezérek reakciósságát, hanem segítenünk kell az angol szakszervezeti tömegeknek, hogy leküzdjék azt.

Az elvtársak láthatják, hogy általában a politika és a szakszervezetekkel kapcsolatos politika között igenis feltétlenül van összefüggés.

Nincsenek-e erre vonatkozólag Leninnek útmutatásai?

Vannak:

„A szakszervezetek a kapitalizmus fejlődésének elején óriási haladást jelentettek a munkásosztály számára, átmenetet jelentettek a munkások szétforgácsoltságától és tehetetlenségétől az osztályegyesülés kezdeteihez. Amikor a proletárok osztályegyesülésének legmagasabb formája, a proletariátus forradalmi pártja (amely nem érdemli meg ezt a nevet, amíg nem tanulja meg a vezéreket az osztállyal és a tömegekkel egyetlen egészbe, egyetlen elválaszthatatlan egységbe forrasztani) fejlődésnek indult, akkor a szakszervezetek elkerülhetetlenül bizonyos reakciós vonásokat, bizonyos céhszerű szűklátókörűséget, bizonyos politikamentességre való hajlamot, bizonyos merevséget stb. kezdtek mutatni. A proletariátus fejlődése azonban sehol a világon nem ment és nem is mehetett végbe másképp, mint a szakszervezeteken keresztül, a munkásosztály pártjával való kölcsönhatásuk útján” (XXV. köt. 194. old.).

És tovább:

„Félni ettől a «reakciósságtól», megpróbálni meglenni nélküle, átugrani rajta—a legnagyobb ostobaság, mert ez annyi, mint félni a proletár élcsapatnak attól a szerepétől, amely abban áll, hogy az élcsapat a munkásosztály és a parasztság legelmaradottabb rétegeit és tömegeit tanítja, felvilágosítja, neveli, az új életbe bevonja” (ugyanott, 195. old.).

Íme, így áll a dolog az átugrás elméletével a szakszervezeti mozgalom terén.

Bizony jobban tette volna Zinovjev, ha nem áll itt ki Martovval a kezében. Jobban tette volna, ha hallgatott volna az átugrás elméletéről. Sokkal jobb lett volna neki. Nem kellett volna Zinovjevnek Trockij nevére esküdnie: úgy is tudjuk, hogy a leninizmustól átállt a trockizmushoz.

Így áll a dolog, elvtársak, a szakszervezetek elmaradottsága, a szakszervezeti mozgalom elmaradottsága, általában a tömegmozgalom elmaradottsága átugrásának trockista elméletével.

Más a leninizmus, és más a trockizmus.

Elérkeztünk tehát az Angol-Orosz Bizottság kérdéséhez. Itt azt mondották, hogy az Angol-Orosz Bizottság országunk szakszervezeteinek egyessége, blokkja Anglia szakszervezeteivel. Ez valóban így van. Az Angol-Orosz Bizottság a mi szakszervezeteink és az angol szakszervezetek közötti egyesség kifejezése, és ez a blokk nincs politikai jelleg híjával.

Ez a blokk két feladatot tűz maga elé. Az első feladat az, hogy megteremtse a kapcsolatot a mi szakszervezeteink és az angol szakszervezetek között, megszervezze az egységmozgalmat a tőke támadása ellen, hogy kiszélesítse azt a rést, amely megvan Amszterdam és az angol szakszervezeti mozgalom között, és amelyet minden módon szélesíteni fogunk, végül, hogy előkészítse azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy kiszorítsuk a szakszervezetekből a reformistákat és megnyerjük a tőkés országok szakszervezeteit a kommunizmusnak.

E blokk második feladata az, hogy megszervezze a munkásosztály széleskörű mozgalmát általában az újabb imperialista háborúk ellen, és — különösen — a legerősebb európai imperialista hatalomnak, Angliának országunk elleni intervenciója ellen.

Az első feladatról itt elég részletesen beszéltek. Ezzel tehát nem fogok foglalkozni. Szeretnék itt néhány szót szólni a második feladatról, különösen arról a részéről, amely az angol imperialistáknak országunk elleni intervencióját illeti. Egyes ellenzékiek azt mondják, hogy a mi szakszervezeteink és az angol szakszervezetek blokkjának erről az utóbbi feladatáról nem érdemes beszélni, hogy ez a feladat nem fontos feladat. Miért, kérdezem? Miért nem érdemes beszélni róla? Talán az a feladat, hogy a világ első Szovjet Köztársaságának, amely egyúttal a nemzetközi forradalom támasza és bázisa is, megvédjék a biztonságát, nem forradalmi feladat? A mi szakszervezeteink talán függetlenek a párttól? Mi talán szakszervezeteink függetlenségének álláspontján állunk: más az állam, és mások a szakszervezetek? Nem, mi nem állunk és mint leninisták nem is állhatunk ilyen állásponton. Minden munkásnak, minden szakszervezetbe szervezett munkásnak gondja kell hogy legyen a világ első Szovjet Köztársaságának az intervenciótól való megvédése. Ha országunk szakszervezeteit ebben az angol szakszervezetek — még ha ezek reformisták is — támogatják, vajon nem világos, hogy ezt szívesen kell fogadnunk?A mensevizmus álláspontjára tévednek le azok, akik úgy vélik, hogy szakszervezeteink nem tűzhetnek ki politikai feladatokat. Ez a „Szocialisztyicseszkij Vesztnyik” álláspontja. Mi nem helyezkedhetünk erre az álláspontra. És ha a reakciós angol szakszervezetek készek országunk forradalmi szakszervezeteivel blokkra lépni országuk ellenforradalmi imperialistái ellen — miért ne üdvözölnők ezt a blokkot? Azért hangsúlyozom a dolognak ezt az oldalát, hogy ellenzékünk, amely meghiúsítani igyekszik az Angol-Orosz Bizottságot, végre megértse, hogy az intervenciósok malmára hajtja a vizet.

Szóval, az Angol-Orosz Bizottság a mi szakszervezeteink és az angol reakciós szakszervezetek blokkja, amely arra irányul, hogy, először, erősítse szakszervezeteink kapcsolatait a nyugati szakszervezeti mozgalommal és ezt forradalmasítsa, másodszor, hogy harcoljon az imperialista háborúk ellen általában, és különösen az intervenció ellen.

De lehetséges-e egyáltalán — ez elvi kérdés —, lehetséges-e egyáltalán politikai blokk a reakciós szakszervezetekkel? Egyáltalán megengedhetők-e kommunisták számára ilyen blokkok?

Ez a kérdés nálunk élére van állítva és nekünk itt el kell döntenünk. Egyesek úgy vélik, hogy nem lehetséges — ezek az ellenzékiek. Pártunk Központi Bizottsága pedig úgy véli, hogy ilyen blokkok megengedhetők.

Az ellenzékiek itt Lenin nevét említették. Forduljunk tehát Leninhez.

„A kapitalizmus nem volna kapitalizmus, ha a «tiszta» proletariátust nem venné körül a proletártól a félproletárhoz (ahhoz, aki kenyerét félig munkaereje eladása útján szerzi meg), a félproletártól a kisparaszthoz (és a kisiparoshoz, a háziiparoshoz, általában a kistulajdonoshoz), a kisparaszttól a középparaszthoz stb. vezető rendkívül tarka átmeneti típusok tömege; — ha magán a proletariátuson belül nem volnának fejlettebb és kevésbé fejlett rétegek, vidék, szakma, néha vallás stb. szerinti megoszlások. A proletariátus élcsapata, tudatos része, a kommunista párt számára mindebből az a szükségszerűség — mégpedig feltétlen szükségszerűség — következik, hogy lavírozáshoz, a proletárok különböző csoportjaival, a munkások és a kisemberek különböző pártjaival való megegyezéshez, kompromisszumokhoz kell folyamodnia. A dolog lényege az, hogy tudnunk kell ezt a taktikát a proletáröntudat, a forradalmiság, a harcképesség és a győznitudás általános színvonalának emelése, nempedig leszállítása érdekében alkalmazni” (XXV. köt. 213. old.).

És tovább:

„Hogy a Hendersonok, Clynesek, MacDonaldok, Snowdenek megrögzött reakciósok, az igaz. Éppúgy igaz az is, hogy a hatalmat a kezükbe akarják venni (aminek érdekében egyébként előnyben részesítik a burzsoáziával való koalíciót), hogy ugyanazon ősrégi burzsoá szabályok szerint akarnak «kormányozni», hogy amikor hatalmon lesznek, elkerülhetetlenül úgy fognak viselkedni, mint a Scheidemannok és Noskék. Mindez így van. De ebből egyáltalán nem az következik, hogy támogatásuk a forradalom elárulása, hanem az, hogy a forradalom érdekében a munkásosztály forradalmárainak ezeket az urakat bizonyos parlamenti támogatásban kell részesíteniük” (ugyanott, 218—219. old.).

Tehát, Lenin szerint teljesen lehetségesek és megengedhetők a kommunisták politikai egyességei, politikái blokkjai a munkásosztály reakciós vezetőivel.

Jegyezze ezt meg magának Trockij és Zinovjev.

De tulajdonképpen minek kellenek nekünk ilyen egyességek?

Azért, hogy hozzáférhessünk a munkástömegekhez, hogy felvilágosítsuk ezeket a tömegeket politikai és szakszervezeti vezetőik reakciósságáról, hogy elszakítsuk a reakciós vezetőktől a munkásosztály balratolódó és forradalmasodé részeit, azért tehát, hogy fokozzuk a munkásosztály egészének harcképességét.

Ezért ilyen blokkokra csak két fő feltétel mellett lehet lépni: ha biztosítva van a reformista vezéreken gyakorolt bírálatunk szabadsága és biztosítva vannak azok a feltételek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy elszakítsuk a tömegeket a reakciós vezérektől.

Lenin erről a következőket mondja:

„A Kommunista Párt «kompromisszumot», választási megegyezést ajánl fel a Hendersonoknak és a Snowdeneknek: együtt megyünk Lloyd George és a konzervatívok szövetsége ellen, felosztjuk a parlamenti helyeket a Munkáspártra, illetőleg a kommunistákra (nem a választásokon, hanem külön szavazásnál) leadott munkásszavazatok alapján, fenntartjuk magunknak az agitáció, a propaganda és a politikai tevékenység legteljesebb szabadságát. E nélkül az utolsó feltétel nélkül természetesen nem szabad blokkot alakítani, mert ez árulás volna: az angol kommunisták éppoly feltétlenül kötelesek védeni és megvédeni a Hendersonok és Snowdenek leleplezésének legteljesebb szabadságát, mint ahogy az orosz bolsevikok (tizenöt éven át, 1903-tól 1917-ig) védték és meg is védték azt az orosz Hendersonokkal és Snowdenekkel, azaz a mensevikekkel szemben” (XXV. köt. 223. old.).

Továbbá:

„A kispolgári demokraták (köztük a mensevikek is) szükségképpen ingadoznak a burzsoázia és a proletariátus, a burzsoá demokrácia és a szovjet rendszer, a reformizmus és a forradalmiság, a munkások iránti szeretet és a proletárdiktatúrától való félelem stb. között. A kommunisták helyes taktikájának abban kell állnia, hogy ezeket az ingadozásokat kihasználja, s egyáltalán nem abban, hogy nem vesz tudomást róluk; a kihasználás megköveteli, hogy azoknak az elemeknek, akik a proletariátus felé fordulnak, engedményeket tegyünk, mégpedig akkor és annyiban, amikor és amennyiben ezt teszik; ugyanakkor harcolni kell azok ellen az elemek ellen, akik a burzsoázia felé fordulnak. A mensevizmus nálunk a helyes taktika alkalmazása következtében egyre jobban bomladozott és bomladozik, elszigeteli a konokul opportunista vezéreket és a mi táborunkba hozza a legjobb munkásokat, a kispolgári demokrácia lég jobb elemeit” (XXV. köt. 213—214. old.).

Ezek a blokk feltételei, amelyek nélkül a szakszervezetek reakciós vezéreivel semmiféle blokk, semmiféle egyesség nem engedhető meg.

Ezt is jegyezze meg magának az ellenzék.

Mármost a kérdés az, megfelel-e szakszervezeteink politikája azoknak a feltételeknek, amelyekről Lenin elvtárs beszél?

Azt hiszem, teljesen megfelel. Előszöris, fenntartottuk magunknak az angol munkásosztály reformista vezérei bírálatának teljes szabadságát és ezt a szabadságot olyan alaposan kihasználtuk, ahogyan a világ egyetlen kommunista pártja sem használta ki. Másodszor, hozzáférhettünk Anglia munkástömegeihez és megerősítettük velük való kapcsolatainkat. Harmadszor, sikeresen elszakítjuk és már el is szakítottuk a reakciós vezérektől az angol munkásosztály egész osztagait. A szénbányászoknak a Főtanács vezéreitől való elszakadására gondolok.

Trockij, Zinovjev és Kamenyev itt szorgosan kerülgette az orosz és az angol bányászok berlini konferenciájának és közös nyilatkozatuknak a kérdését. Pedig ez az utóbbi idők egyik legfontosabb ténye. Miféle emberek Richardson, Cook, Smith, Richards? Opportunisták, reformisták. Egyiküket baloldalinak, másikukat jobboldalinak nevezik. Ám legyen! A történelem majd eldönti, hogy melyikük baloldalibb. Nekünk most nagyon nehéz ezt eldönteni, nem minden felhőből lészen eső. De az világos, hogy ezeket az ingadozó reformista vezetőket, akik egymilliókétszázezer sztrájkoló bányászt vezetnek, elszakítottuk a Főtanácstól és összekapcsoltuk a mi szakszervezeteinkkel. Ez talán nem tény? Miért hallgat erről az ellenzék? Talán nem örülnek politikánk sikereinek? És az, amit Citrine ír most, hogy ő és a Főtanács beleegyeznek az Angol-Orosz Bizottság összehívásába, nem annak az eredménye talán, hogy Svarcnak és Akulovnak sikerült megnyerni Cookot és Richardsont, a Főtanács pedig, visszarettenve a szénbányászok elleni nyílt harctól, kénytelen volt beleegyezni az Angol-Orosz Bizottság összehívásába? Ki tagadhatja, hogy mindezek a tények politikánk sikereiről tanúskodnak, hogy mindez az ellenzék politikájának teljes kudarcáról tanúskodik?

Szóval, a szakszervezetek reakciós vezetőivel kötött blokkok megengedhetők. Bizonyos feltételek mellett szükségesek is. Az első feltétel a bírálat szabadsága. Pártunk ezt a feltételt teljesíti. A második feltétel a munkástömegek elszakítása a reakciós vezérektől. Ezt a feltételt pártunk szintén teljesíti. Pártunknak igaza van. Az ellenzéknek nincs igaza.

Felmerül a kérdés, mit akar még tőlünk Zinovjev és Trockij?

Azt akarják, hogy szovjet szakszervezeteink vagy szakítsanak az Angol-Orosz Bizottsággal, vagy innen, Moszkvából, döntsék meg a Főtanácsot. De ez ostobaság, elvtársak. Azt követelni tőlünk, hogy mi innen, Moszkvából, az angol munkások szakszervezeteit megkerülve, az angol szakszervezeti tömegeket megkerülve, az angol szakszervezeti kádereket megkerülve, őket átugorva, innen, Moszkvából döntsük meg a Főtanácsot — hát nem ostobaság ez, elvtársak?

Demonstratív szakítást követelnek. De vajon nehéz megérteni, hogy ebből csakis konfúzió támadhat? Vajon nehéz megérteni, hogy ha szakítunk, elveszítjük kapcsolatunkat az angol szakszervezeti mozgalommal, a Sassenbachok és Oudegeestek tárt karjaiba taszítjuk az angol szakszervezeteket, megingatjuk az egységfront taktikájának alapjait, megörvendeztetjük a Churchillek és a Thomasok szívét, cserébe ellenben nem kapunk semmit, legfeljebb konfúziót?

Trockij az ő hatásvadászó gesztusokkal handabandázó politikája kiindulópontjának nem konkrét embereket, nem Angliában élő és harcoló hús-vér munkásokat tesz meg, hanem valami eszményi, légnemű, tetőtől-talpig forradalmi lényeket. De vajon nehéz megérteni, hogy csak oktalan emberek indulhatnak ki politikájukban ideális, légnemű emberekből?

Ezért gondoljuk, hogy a hatásvadászó gesztusok politikája, az a politika, hogy Moszkvából, pusztán Moszkva erejével döntsük meg a Főtanácsot, nevetséges kalandor politika.

A gesztusok politikája Trockij egész politikájának jellemző vonása azóta, hogy pártunknak tagja. E politika első alkalmazását a breszti béke idején tapasztalhattuk, amikor Trockij nem írta alá a német-orosz békeszerződést és hatásvadászó gesztussal tiltakozott a szerződés ellen, abban a hitben, hogy egy gesztussal talpra lehet állítani a világ proletárjait az imperializmus ellen. Ez a gesztusok politikája volt. Hogy ez a gesztus milyen sokba került nekünk, azt az elvtársak jól tudják. Kinek a kezére játszott ez a hatásos gesztus? Az imperialistáknak, a mensevikeknek, az eszereknek és mindazoknak a kezére, akik megfojtani igyekeztek az akkor még gyenge Szovjethatalmat.

Most az Angol-Orosz Bizottsággal kapcsolatban ugyancsak a hatásos gesztusok politikáját ajánlják nekünk. Demonstratív és hatásos szakítást követelnek. De kinek a malmára hajtaná a vizet ez a hatásos szakítás? Churchillnek, Chamberlainnek, Sassenbachnak és Oudegeestnek. Ők ezt akarják. Ezt várják. A Sassenbachok és az Oudegeestek azt akarják, hogy tüntetően szakítsunk az angol munkásmozgalommal és ezzel megkönnyítsük Amszterdam dolgát. A Churchillek és Chamberlainek szakítást akarnak, hogy ezzel megkönnyítsük számukra az intervenciót, erkölcsi érvet adjunk kezükbe az intervenciósok javára.

Ezeknek a malmára hajtják tehát a vizet az ellenzékiek.

Nem, elvtársak, mi nem léphetünk erre a kalandor útra.

De az „ultrabaloldali” frázishősöknek már ez a sorsa. A frázisaik, azok baloldaliak, de a valóságban a munkásosztály ellenségeinek segítenek velük. Balra lépsz, jobbra érsz.

Nem, elvtársak, mi nem fogadjuk el a hatásos gesztusok politikáját, ma ugyanúgy nem fogadjuk el, mint ahogy nem fogadtuk el a breszti béke idején. Nem fogadjuk el, mert nem akarjuk, hogy pártunk játékszerré váljon ellenségeink kezében.

Először megjelent az
„I. Sztálin. Az ellenzékről.
Cikkek és beszédek 1921—1927”
c. könyvben. Moszkva—Leningrád 1928.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa