Az Angol-Orosz bizottságról

Beszéd a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének ülésén

1926. augusztus 7

Elvtársak! A SzK(b)P Központi Bizottsága már Murphy felszólalása előtt megkapta az angol kommunista párt Központi Bizottságának levelét, amelyben tiltakoznak a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa által az angliai általános sztrájk kérdésében kiadott ismeretes nyilatkozat ellen. Az a benyomásom, hogy Murphy itt ennek a levélnek az érveit ismétli meg. Murphy főleg formai meggondolásokat hoz fel, köztük azt a meggondolást, hogy a vitás kérdéseket előzetesen nem vitattuk meg közösen a brit kommunista párttal. Elismerem, hogy Murphy utóbbi meggondolása nem alaptalan. A Kommunista Internacionále néha valóban kénytelen volt a brit kommunista párt Központi Bizottságával való előzetes megállapodás nélkül határozatokat hozni. De vannak mentő körülmények: egyes kérdések sürgőssége, az, hogy nem lehetett gyorsan kapcsolatba lépni a brit kommunista párt Központi Bizottságával stb.

Ami viszont Murphynek a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsára és nyilatkozatára vonatkozó többi meggondolását és érvét illeti, ezeket teljesen helytelennek kell minősítenünk.

Helytelen az az állítás, hogy a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa formai hibát követett el, amikor nyilatkozatot adott ki, mert ezzel a Vörös Szakszervezeti Internacionále vagy a Kommunista Internacionále funkcióit vette magára. A Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának ugyanúgy joga van nyilatkozatát kiadni, mint ahogy bármely szakszervezeti vagy más szövetségnek joga van nyilatkozata kiadására. Hogyan lehet kétségbevonni a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának ezt az elemi jogát?

Még helytelenebb az az állítás, hogy a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa nyilatkozatával megsértette a Vörös Szakszervezeti Internacionále vagy a Kommunista Internacionále jogkörét, hogy a Vörös Szakszervezeti Internacionále vagy a Kommunista Internacionále itt a sértett fél, akit megkárosítottak. Közölnöm kell azt, hogy a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsa nyilatkozatát a Vörös Szakszervezeti Internacionále és a Kommunista Internacionále tudtával és beleegyezésével adták ki. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak a ténynek, hogy sem a Vörös Szakszervezeti Internacionále, sem a Kommunista Internacionále egyáltalában nem szándékszik jogkörének megsértésével vádolni a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsát. Amikor tehát Murphy az adott esetben a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsát támadja, lényegében a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságát és a Vörös Szakszervezeti Internacionálét támadja.

Végül, teljesen megengedhetetlennek kell tartanunk Murphynek azt a kijelentését, hogy a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának a Főtanács felett gyakorolt nyilvános bírálata és általában a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának nyilatkozata „beavatkozás” a brit kommunista párt belügyeibe, hogy a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának mint „nemzeti szervezetnek” nem szabad ilyen „beavatkozást” elkövetnie. Fölöttébb szomorú, hogy Murphy itt megismétli Pewnak és Purcellnek az Angol-Orosz Bizottság párizsi tanácskozásán elmondott érveit. Ugyanilyen „érvekkel” lépett fel a napokban Pew, Purcell és Citrine a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának küldöttsége ellen. Már ez az egy tény amellett szól, hogy Murphynek nincs igaza. Nem szabad formai szempontok kedvéért megfeledkezni a dolog tartalmáról, a dolog lényegéről. Egy kommunista nem járhat el így. Az angol bányászok ügye sokkal jobban állna, a Főtanács helytelen intézkedéseit pedig leleplezték volna, ha a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsán kívül más országok, mondjuk Franciaország, Németország stb. szakszervezeteinek országos központjai szintén megbírálták volna a Főtanácsot. A Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának nem hibájául, hanem az angol munkások javát szolgáló érdeméül kell betudni azt, hogy közzétette a Főtanácsot bíráló nyilatkozatát.

Ez minden, amit Murphy beszédével kapcsolatban, főképpen a dolog formai oldalát tartva szem előtt, mondani akartam.

Ezzel be is fejezhetném mondanivalómat, ha itt csak a dolog formai oldaláról volna szó. Csakhogy Murphy nem szorítkozik a dolognak pusztán formai oldalára. A formai oldalra neki azért van szüksége, hogy bizonyos lényeges, nem formai jellegű eredményeket érjen el. Murphy taktikája abban áll, hogy itt formai indokok mögé rejtőzve, és kihasználva a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának munkájában előforduló egyes formai hiányosságokat, bizonyos lényegbe vágó döntéseket érjen el. Ezért néhány szót kell szólnom Murphy érveiről a lényeget illetőleg.

Tulajdonképpen mire törekszik Murphy?

Nagyjában arra törekszik, hogy kényszerítse a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsát a Főtanács nyílt bírálatának beszüntetésére, hogy a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsát elhallgattassa és arra kényszerítse, hogy „ne avatkozzon bele” a „Főtanács ügyeibe”.

Elfogadhatja-e ezt az álláspontot a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa, vagy pártunk, vagy a Kommunista Internacionále?

Nem, nem fogadhatja el. Mert mit jelent elhallgattatni a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsát, hogyan fogják értelmezni a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának ezt a hallgatását akkor, amikor a Főtanács a sztrájkoló angol bányászok elszigetelését szervezi és vereségüket készíti elő? Ilyen körülmények között hallgatni annyi, mint elhallgatni a Főtanács bűneit, elhallgatni a Főtanács árulását. Ha pedig elhallgatják a Főtanács árulását olyan viszonyok között, amikor a Főtanács és a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa blokkban vannak egymással az Angol-Orosz Bizottság formájában — az azt jelenti, hogy hallgatólagosan jóváhagyják ezt az árulást, következésképpen megosztják a Főtanáccsal a felelősséget az egész világ munkásmozgalmának színe előtt a Főtanács árulásáért. Kell-e még bizonyítanom, hogy a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa politikai és erkölcsi öngyilkosságot követne el, ha erre az útra lépne, ha akár egy pillanatra is lemondana a Főtanács árulásának nyílt bírálatáról?

Ítéljék meg önök maguk. A Főtanács májusban beszüntette az általános sztrájkot, elárulta az egész angol munkásosztályt és különösen az angol bányászokat. Júniusban és júliusban a Főtanács a kisujját sem mozdította azért, hogy segítsen a sztrájkoló bányászoknak. Sőt, a Főtanács minden tőle telhetőt elkövetett, hogy előkészítse a bányászok vereségét és ilymódon megbüntesse az angol szénbányászok „engedetlen” szakszervezetét. Augusztusban a Főtanács vezetői az Angol-Orosz Bizottság párizsi tanácskozásán nem hajlandók megvitatni a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsa képviselőinek az angol bányászok megsegítésére vonatkozó javaslatát, bár a tanácskozás napirendje ellen, amelyet a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa javasolt, a Főtanács nem tiltakozott. Tehát az árulások egész láncolatát láthatjuk a rothadt diplomatizálásba belemerült Főtanács magatartásában. Murphy pedig azt követeli, hogy a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa szemet hunyjon mindezeken a galádságokon és hallgatásba burkolózzék! Nem, elvtársak, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa nem léphet erre az útra, mert nem akar öngyilkosságot elkövetni.

Murphy azt hiszi, hogy célszerűbb lett volna, ha a Főtanács ellen irányuló nyilatkozatot a Vörös Szakszervezeti Internacionále, vagyis egy nemzetközi szervezet adta volna ki, a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa pedig, mint „nemzeti” szervezet, rövidke határozatban csatlakozott volna a Vörös Szakszervezeti Internacionále nyilatkozatához. Kizárólag formai szempontból nézve Murphy terve bizonyos bürokratikus építészeti arányosságot mutat. Ebből a szempontból van némi alapja. De politikai szempontból Murphy terve nem bír el semmiféle kritikát. Nem szorul bizonyításra, hogy Murphy terve századannyi politikai hatással sem járt volna a Főtanács leleplezése és az angol munkástömegek politikai nevelése tekintetében, mint amilyennel a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának nyilatkozata kétségtelenül járt. A Vörös Szakszervezeti Internacionále ugyanis kevésbé ismert az angol munkásosztály soraiban, mint a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa, az előbbi kevésbé népszerű, mint az utóbbi, és ennek folytán az előbbinek a súlya összehasonlíthatatlanul kisebb, mint az utóbbié. Ebből azonban az következik, hogy a Főtanács bírálatával éppen a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának kellett fellépnie, mint az angol munkásosztály szemében legtekintélyesebb szervnek. Másként nem is lehetett eljárni, mert hiszen a Főtanács árulásának leleplezésével célba kellett találni. Ha abból ítélünk, hogy az angol munkásmozgalom reformista vezetői milyen jajveszékelést csaptak a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának nyilatkozatával kapcsolatban, bátran mondhatjuk, hogy a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa célba talált.

Murphy úgy véli, hogy ha a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa nyíltan bírálja a Főtanácsot, ez a Főtanáccsal való blokk felbomlására, az Angol-Orosz Bizottság felbomlására vezethet. Én azt hiszem, Murphynek nincs igaza. Az Angol-Orosz Bizottság felbomlását akkor, amikor a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsa igen aktív segítséget nyújt a szénbányászoknak, kizárt vagy majdnem kizárt dolognak kell tekintenünk. Tulajdonképpen ez a magyarázata annak, hogy senki sem fél annyira az Angol-Orosz Bizottság felbomlásától, mint a Főtanács többségének képviselői, Purcell és Hicks. Persze, Purcell is, Hicks is zsarolni fog bennünket a szakítás veszélyével. De más a zsarolás és más a szakítás valóságos veszélye.

Emlékeznünk kell továbbá arra, hogy az Angol-Orosz Bizottság számunkra nem öncél. Mi nem feltétel nélkül, hanem bizonyos feltételekkel léptünk be és maradunk meg az Angol-Orosz Bizottságban, s e feltételek közé kell sorolnunk azt, hogy a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának joga van szabadon bírálni a Főtanácsot, mint ahogy a Főtanácsnak is joga van szabadon bírálni a Szovjetunió Szakszervezeteinek Központi Tanácsát. Nem mondhatunk le a bírálat szabadságáról tekintélytiszteletből és a blokknak bármi áron való fenntartása kedvéért.

Mi a blokk fennállásának értelme? Az, hogy szervezze a blokk tagjainak közös akcióit a tőke ellen, a munkásosztály érdekében, a blokk tagjainak közös akcióit az imperialista háború ellen, a népek közötti békéért. Igen ám, de mi történjék, ha a blokk egyik tagja vagy az egyik fél egyes vezetői megsértik, elárulják a munkásosztály érdekeit és ezzel lehetetlenné teszik a közös akciókat? Netalán meg kell dicsérnünk őket ezekért a hibákért? Tehát igenis kölcsönös bírálatra, a hibák bírálat útján való felszámolására van szükség, hogy helyreállíthassuk a közös akciók lehetőségét a munkásosztály érdekében. Az Angol-Orosz Bizottságnak ezért csak akkor van értelme, ha biztosítottnak tudjuk a bírálat szabadságát.

Azt mondják, hogy a bírálat a szakszervezetek egyes reakciós vezéreinek diszkreditálására vezethet. És ez baj? Én nem látok ebben semmi kivetnivalót. A munkásosztály csak nyerhet azzal, ha a régi vezéreket, akik elárulják érdekeit, diszkreditálják és a munkásosztály ügyéhez hű, új vezetőkkel váltják fel. És minél előbb váltják le az ilyen reakciós és megbízhatatlan vezetőket új, jobb, a régi vezetők megrögzött reakciós vonásaitól mentes vezetőkkel, annál jobb.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy egycsapásra meg lehet törni a reakciós vezetők hatalmát és rövid idő alatt el lehet szigetelni, fel lehet váltani őket új, forradalmi vezérekkel.

Egyes álmarxisták azt gondolják, hogy elég egy „forradalmi” gesztus, elég egy nagyhangú kirohanás, hogy megtörjük a reakciós vezetők hatalmát. Igazi marxistáknak nincs és nem is lehet közük azokhoz, akik így gondolkoznak.

Mások azt hiszik, hogy elég, ha a kommunisták kidolgozzák a helyes vonalat, s a munkások széles tömegei egy szempillantás alatt elfordulnak a reakciós reformistáktól és ugyancsak egy szempillantás alatt felsorakoznak a kommunista párt mögé. Ez teljes mértékben helytelen. Így csak nem-marxisták gondolkozhatnak. A valóságban a párt helyes vonalát attól, hogy a tömegek megértsék ezt a vonalat és mint helyes vonalat elfogadják, nagy távolság választja el. Ahhoz, hogy a párt magával vihesse a milliós tömegeket, a helyes vonal egymagában még nem elegendő — ehhez még az is szükséges, hogy a tömegek saját tapasztalatuk alapján meggyőződjenek e vonal helyességéről, hogy a tömegek a párt politikáját és jelszavait a saját politikájuknak és saját jelszavaiknak tekintsék, és hozzálássanak megvalósításukhoz. Csak ebben az esetben válhat a helyes politikával rendelkező párt az osztálynak valóban vezető erejévé.

Helyes volt-e a brit kommunista párt politikája az angliai általános sztrájk idején? Igen, helyes volt. Miért nem sikerült akkor a pártnak maga köré felsorakoztatnia a sztrájkoló munkások millióit? Azért, mert ezek a tömegek még nem győződtek meg a kommunista párt politikájának helyességéről. A tömegeket pedig a párt politikájának helyességéről nem lehet rövid idő alatt meggyőzni. Még kevésbé lehet meggyőzni „forradalmi” gesztusok segítségével. Ehhez időre van szükség és lankadatlan, erélyes munkára a reakciós vezérek leleplezése, a munkásosztály elmaradott tömegeinek politikai nevelése, a munkásosztály új kádereinek fontos őrhelyekre való előléptetése terén.

Ebből nem nehéz megérteni, hogy miért nem lehet egy szempillantás alatt semmivé tenni a munkásosztály reakciós vezéreinek hatalmát, miért szükséges ehhez idő és fáradhatatlan munka a munkásosztály milliós tömegeinek felvilágosítása terén.

Ebből azonban még kevésbé következik az, hogy a reakciós vezérek leleplezését évtizedekre el kell halasztani, hogy a leleplezés majd eljön magától, automatikusan, a reakciós vezérek minden megsértése nélkül és a tekintélytisztelet „szent szabályainak” megszegése nélkül. Nem, elvtársak, soha semmi sem jön el „magától”. A reakciós vezérek leleplezését és a tömegek politikai felvilágosítását önöknek, kommunistáknak, és más baloldali politikusoknak kell elvégezniük olymódon, hogy fáradhatatlanul dolgoznak a tömegek körében a tömegek politikai felvilágosításán. Csak így lehet meggyorsítani a széles munkástömegek forradalmasítását.

Végül még egy megjegyzés Murphy beszédével kapcsolatban. Murphy nyomatékosan hangoztatta az angol munkásmozgalom különleges sajátosságait, a hagyományok szerepét és jelentőségét Angliában, és úgy látom, arra célozgatott, hogy a vezetés megszokott marxista módszerei e különleges sajátosságok folytán alkalmatlanoknak bizonyulhatnak Angliában. Murphy, azt hiszem, itt igen sikamlós útra lép. Persze, az angol munkásmozgalomnak vannak különleges sajátosságai és ezeket okvetlenül figyelembe kell venni. De ha ezeket a sajátosságokat elvek rangjára emelik és a munka alapjává teszik meg őket, akkor olyan emberek álláspontjára helyezkednek, akik azt hirdetik, hogy a marxizmus nem alkalmazható az angol viszonyokra. Nem hiszem, hogy Murphynek volna valami köze ezekhez az emberekhez. De azt akarom mondani, hogy közel van ahhoz a határhoz, amelyen túl már elvek rangjára emelik az angol sajátosságokat.

Néhány szót Humboldt beszédéről. Humboldt ellenvetésében azt mondja, hogy a bírálat ne legyen elvont, általános. Ez igaz. De mi köze ehhez a Szovjetunió Szakszervezetei Központi Tanácsának és a Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottságának, amelyeknek a bírálata teljesen konkrét. Talán a „fekete péntek” hőseinek bírálata elvont bírálat volt? Világos, hogy nem, hiszen ezt a bírálatot most úton-útfélen mindenki ismételgeti, holott a „fekete pénteket” már elnyelte a történelem. De akkor miért kell elvontnak nevezni azt a bírálatot, amelyet a Főtanács vezetőinek az általános sztrájk idején, és később, a szénbányászok folytatódó sztrájkja idején elkövetett árulása kapott? Hol itt a logika? Talán az általános sztrájk idején elkövetett árulás kevésbé végzetes, mint a „fekete péntek” idején elkövetett árulás?

Ellenzem az egyéni bírálat módszerét, amelyet Humboldt javasolt, ha ezt a módszert mint fő módszert javasolják. Azt hiszem, hogy nekünk a reakciós vezéreket a vezetés általános vonala szempontjából, nempedig e vezérek egyéni sajátosságai szempontjából kell bírálnunk. Nem ellenzem azt, hogy mint mellékeszközt, mint segédeszközt, a személyekre kiélezett bírálatot is alkalmazzák. De amellett vagyok, hogy bírálatunk alapját az elvi vonal alkossa. Ellenkező esetben elvi bírálat helyett intrika és személyi marakodás lehet az eredmény, ami feltétlenül csökkenti bírálatunk színvonalát az ügy érdekeinek rovására.

Először e kötet orosznyelvű
kiadásában jelent meg.

(idézet: – Sztálin Művei 8. kötet – című könyvből)

SaLa