Az orosz ellenzék politikai arculata

A Kommunista Internacionále Végrehajtó Bizottsága Elnökségének és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottságnak együttes ülésén mondott beszédből

1927. szeptember 27

Elvtársak! A szónokok itt olyan jól és alaposan beszéltek, hogy nekem már nincs sok mondanivalóm.

Nem hallottam Vujovics egész beszédét, mert nem voltam a teremben és csak a beszéde végét hallhattam. Ebből megtudtam, hogy Vujovics az SzK(b) P-t opportunizmussal vádolja, önmagát bolseviknak tartja és arra merészkedik, hogy leninizmusra tanítsa az SzK(b)P-t.

Mit szóljunk ehhez? Pártunkban, sajnos, akadnak egyesek, akik bolsevikoknak mondják magukat, valójában azonban semmi közük sincs a leninizmushoz. Azt hiszem, Vujovics is ezek közé tartozik. Könnyen elképzelhető, hogy mi sül ki abból, amikor ilyen emberek arra merészkednek, hogy leninizmusra tanítsák az SzK(b)P-t. Azt hiszem, hogy Vujovics bírálata nem érdemes válaszra.

Eszembe jutott egy kis történet, amely Heinével, a német költővel esett meg. Engedjék meg, hogy elbeszéljem ezt a történetet. A különböző kritikusok között, akik Heine ellen a sajtóban felléptek, volt egy Auffenberg nevű nagyon balkezes és meglehetősen tehetségtelen irodalmi kritikus. Ezt az írót főleg az jellemezte, hogy a sajtóban szüntelenül „kritizálta” és durva kritikájával állandóan zaklatta Heinét. Heine nyilván szükségtelennek tartotta, hogy a „kritikára” válaszoljon, és konokul hallgatott. Heine barátai ezt nem tudták mire vélni, és levelet írtak Heinének: hogyan értsük azt, hogy Auffenberg, az író, rengeteg kritikai cikket írt Heine ellen, Heine pedig szükségtelennek tartja, hogy válaszoljon. Heine kénytelen volt válaszolni. És mit válaszolt barátai unszolására? Heinének a sajtóban megjelent válasza rövid volt: „Auffenberg nevű írót nem ismerek; azt hiszem olyan lehet, mint Darlincour, akit szintén nem ismerek.”

Heine nyomán az orosz bolsevikok Vujovics kritikai gyakorlataival kapcsolatban ezt mondhatnák: „Vujovics nevű bolsevikot nem ismerünk; azt hisszük olyan lehet, mint Ali baba, akit szintén nem ismerünk.”

Trockijról és az ellenzékről. Az ellenzék legfőbb baja, hogy nem ért azokhoz a dolgokhoz, amelyekről itt fecseg. Trockij a kínai politikáról beszélt. De nem akarja elismerni, hogy a kínai kérdésben az ellenzéknek nem volt semmilyen vonala, semmilyen politikája. Az ellenzék ingadozott, egyhelyben topogott, ide-oda kapkodott, de vonala nem volt. Kínát illetőleg három kérdésről vitatkoztunk: az egyik kérdés, hogy résztvegyenek-e a kommunisták a Kuomintangban, a másik a Szovjetek kérdése, a harmadik a kínai forradalom jellegének kérdése. Az ellenzék mind a három kérdésben csődöt mondott, mert nem volt semmilyen vonala.

A Kuomintangban való részvétel kérdése. 1926 áprilisában, vagyis egy hónappal a Komintern Végrehajtó Bizottságának VI. plénuma után, amely a kommunistáknak a Kuomintangban való részvétele mellett döntött, az ellenzék azt követelte, hogy a kommunisták azonnal lépjenek ki a Kuomintangból. Miért? Azért, mert az ellenzék, megrémülve Csang Kai-sek első támadásától (1926 március), lényegében azt követelte, hogy a kommunisták alkalmazkodjanak Csang Kai-sekhez, ki akarta vonni a kommunistákat a kínai forradalmi erők játékából.

Formailag azonban az ellenzék azzal indokolta a Kuomintangból való kilépésre vonatkozó követelését, hogy kommunisták nem vehetnek részt burzsoá-forradalmi szervezetekben, márpedig a Kuomintangot feltétlenül ilyen szervezetnek kell tekinteni. De egy évvel később, 1927 áprilisában, már azt követelte az ellenzék, hogy a kommunisták vegyenek részt a vuhani Kuomintangban. Miért? Milyen alapon? Vajon a Kuomintang 1927-ben már nem volt burzsoá szervezet? Hol itt a vonal, vagy akár csak árnyéka a vonalnak?

A Szovjetek kérdése. Az ellenzéknek ebben sem volt határozott vonala. Az ellenzék egy része 1927 áprilisában azt követelte, hogy a vuhani Kuomintang megdöntése céljából azonnal szervezzenek Szovjeteket Kínában (Trockij). Ugyanakkor az ellenzék egy másik része szintén a Szovjetek azonnali megszervezését követelte, de már nem a vuhani Kuomintang megdöntése, hanem annak támogatása céljából (Zinovjev). Ezt nevezik ők vonalnak! Azonkívül az ellenzék mindkét része, Trockij is, Zinovjev is, a Szovjetek megszervezését követelve, egyszersmind azt is követelte, hogy a kommunisták vegyenek részt a Kuomintangban, a kommunisták vegyenek részt a kormányzó pártban. Értse meg, aki tudja! Szovjeteket létesíteni, és ugyanakkor azt követelni, hogy a kommunisták vegyenek részt a kormányzó pártban, vagyis a Kuomintangban — nem akárkinek jut eszébe ekkora ostobaság. És ezt nevezik vonalnak!

A kínai forradalom jellegének kérdése. A Kommunista Internacionále véleménye az volt és ma is az, hogy a kínai forradalom alapja a jelen időszakban az agrár-paraszt forradalom. És mi erről az ellenzék véleménye? Az ellenzéknek erről soha sem volt határozott véleménye. Hol azt állította, hogy Kínában nem lehetséges agrárforradalom, mivel ott egyáltalán nincs feudalizmus; hol pedig azt mondotta, hogy Kínában lehetséges és szükséges az agrárforradalom, noha nem ismerte el a kínai feudális csökevények komoly jelentőségét, s így nem lehetett megérteni, hogy akkor mi okozhatta az agrárforradalmat; hol meg azt hajtogatta, hogy a kínai forradalomban nem az agrárforradalom a legfőbb, hanem a vámautonómiáért folyó forradalom. Értse meg, aki tudja!

Ez az ellenzék úgynevezett „vonala” a kínai forradalom vitás kérdéseiben.

Ez nem vonal, hanem egyhelyben topogás, zűrzavar, a vonal teljes hiánya.

És ezek az emberek merészelik bírálni a Kommunista Internacionále lenini álláspontját! Nem nevetséges ez, elvtársak?

Trockij itt a kuangtungi forradalmi mozgalomról, Ho Lung és Je Ting csapatairól beszélt, s azzal vádolt bennünket, hogy mi új Kuomintangot teremtünk e mozgalom vezetésére. Nem fogom megcáfolni ezt a pletykát, amelyet Trockij az ujjából szopott. Csak azt akarom mondani, hogy ez az egész ügy, a déli forradalmi mozgalom, Je Ting és Ho Lung csapatainak kivonulása Vuhanból, előnyomulásuk Kuangtungba, egyesülésük a parasztok forradalmi mozgalmával stb., — szóval, hogy ez az egész ügy a kínai kommunista párt kezdeményezésére indult meg. Tud-e erről Trockij? Tudnia kell róla, ha egyáltalán tud valamit.

Ki fog ennek a mozgalomnak az élén állni, ha a mozgalomnak sikerei lesznek, ha a kínai forradalom újból fellendül? Természetesen a Szovjetek. Ha előbb, a Kuomintang virágzási időszakában, nem voltak meg a kedvező feltételei annak, hogy azonnal Szovjeteket létesítsenek, most, amikor a kuomintangisták ellenforradalmi kapcsolatuk miatt lejáratták magukat és elvesztették hitelüket, — most a Szovjetek, a mozgalom sikere esetén, azzá a főerővé válhatnak és valóban azzá is fognak válni, amely maga köré tömöríti a kínai munkásokat és parasztokat. És ki áll majd a Szovjetek élén? Természetesen a kommunisták. De a kommunisták már nem fognak résztvenni a Kuomintangban, ha a forradalmi Kuomintang mégegyszer megjelenik a színen. Csak tudatlanok állíthatják, hogy a Szovjetek fennállása összeegyeztethető azzal a lehetőséggel, hogy a kommunisták résztvegyenek a Kuomintang pártban. Aki összeegyeztethetőnek tartja ezt a két összeegyeztethetetlen dolgot — az nem ismeri a Szovjetek természetét és rendeltetését.

Ugyanezt kell mondanom az Angol-Orosz Bizottság kérdéséről is. Az ellenzék itt is ugyanúgy ingadozott, itt sem volt vonala. Az ellenzék eleinte el volt ragadtatva az Angol-Orosz Bizottságtól. Sőt azt állította, hogy az Angol-Orosz Bizottság „az európai reformizmus ártalmatlanná tételének” eszköze (Zinovjev), nyilván elfelejtve, hogy az Angol-Orosz Bizottság angol fele éppen reformistákból áll.

Utóbb, mikor az ellenzék, végre észrevette, hogy Purcell és barátai reformisták, az elragadtatás átcsapott kiábrándulásba, sőt kétségbeesésbe, és az ellenzék azt követelte, hogy azonnal szakítsunk az Angol-Orosz Bizottsággal, mert ez az eszköze a Főtanács megdöntésének, holott tudhatná, hogy Moszkvából nem lehet megdönteni a Főtanácsot. Az ellenzék butaságot butaságra halmozott, — ebben nyilvánult meg az ellenzék úgynevezett „vonala” az Angol-Orosz Bizottság kérdésében.

Trockij képtelen megérteni, hogy amikor valamely ügy megérett a szakadásra, az alapvető kérdés nem maga a szakadás, hanem az a kérdés, amely miatt a szakadás bekövetkezik, az a gondolat, melyet a szakadás szemléletessé tesz. Milyen gondolatot tesz szemléletessé a már megtörtént szakadás? A fenyegető háború gondolatát, azt, hogy harcolnunk kell a háborús veszély ellen. Ki tagadhatja, hogy ma egész Európában éppen ez a gondolat a legfőbb kérdés? Ebből azonban az következik, hogy éppen ezzel a legfontosabb kérdéssel kapcsolatban kellett a munkástömegek előtt leleplezni a Főtanács árulását, és ezt meg is tettük. Az a tény, hogy a Főtanács a fenyegető új háború pillanatában kénytelen volt magára venni a szakítás kezdeményezését és ódiumát, — ez a tény a munkástömegek előtt mindennél jobban leleplezi a Főtanács áruló és szociálimperialista „természetét” a háború kérdésében, ebben a döntő kérdésben. Az ellenzék pedig azt állítja, hogy jobb lett volna, ha mi kezdeményezzük a szakítást és mi vesszük magunkra annak ódiumát!

És ezt nevezik ők vonalnak! És ezek a zavarosfejü emberek merészelik bírálni a Komintern lenini álláspontját! Hát nem nevetséges ez, elvtársak?

Még rosszabbul áll az ellenzék szénája pártunk kérdésében, az SzK(b)P kérdésében. Trockij nem érti pártunkat. Helytelenül fogja fel pártunkat. Ugyanúgy tekint pártunkra, mint egy főúr a csőcselékre, vagy mint egy bürokrata az alárendeltjeire. Különben nem állítaná, hogy egy milliós pártban, az SzK(b)P-ban egyes személyek, egyes vezetők „megragadhatják” a hatalmat, „bitorolhatják” a hatalmat. „Megragadni” a hatalmat egy milliós pártban,, amely három forradalmat vitt véghez és ma megrendíti a világimperializmus alapjait — ilyen ostobaságokkal hozakodott elő Trockij!

Általában „megragadható”-e a hatalom egy milliós pártban, amely tele van forradalmi hagyományokkal? Hát akkor miért nem sikerült Trockijnak „megragadni” a hatalmat a pártban, miért nem sikerült kezébe venni a párt vezetését? Mivel magyarázható ez? Trockij talán nem akarja, nem kívánja kezébe venni a vezetést? Hát nem tény, hogy Trockij immár több mint két évtizede harcol a bolsevikok ellen a párt vezetéséért? Miért nem sikerült neki „megragadni” a hatalmat a pártban? Talán nincs olyan nagy szónok, mint pártunk mostani vezetői? Nem járunk-e közelebb az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy Trockij mint szónok, túlszárnyalja pártunk sok mostani vezetőjét? Hát akkor mivel magyarázható az, hogy Trockij, szónoki művészete ellenére, annak ellenére, hogy akar vezetni, képességei ellenére, kihajitódott annak a nagy pártnak a vezetéséből, melynek neve a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja? Trockij hajlandó ezt azzal magyarázni, hogy pártunk, az ő véleménye szerint, szavazó birkanyáj, amely vakon követi a párt Központi Bizottságát. Így azonban csak olyan emberek beszélhetnek pártunkról, akik lenézik és csőcseléknek tekintik a pártot. Ez egy levitézlett pártarisztokrata véleménye, aki a pártot szavazó birkanyájnak nézi. Ez annak a jele, hogy Trockij elveszítette a pártszerűség érzékét, nem képes többé felismerni az igazi okát annak, hogy miért bizalmatlan a párt az ellenzékkel szemben.

Voltaképpen mivel magyarázható az, hogy az SzK(b)P kifejezésre juttatja legmélyebb bizalmatlanságát az ellenzékkel szemben? Ez azzal magyarázható, hogy az ellenzék trockizmussal szándékozott helyettesíteni a leninizmust, trockizmussal szándékozott kiegészíteni a leninizmust, trockizmussal szándékozott „megjavítani” a leninizmust. A párt azonban hű akar maradni a leninizmushoz, a levitézlett pártarisztokraták mindenféle mesterkedése ellenére. Ez az oka annak, hogy az a párt, amely három forradalmat vitt véghez, szükségesnek tartotta, hogy Trockijtól és általában az ellenzéktől elforduljon.

És a párt ugyanígy fog bánni minden „vezérrel” és „vezetővel”, aki a leninizmust trockizmusra vagy valamilyen másfajta opportunizmusra szándékszik átfesteni.

Azzal, hogy Trockij szavazó birkanyájnak tünteti fel pártunkat, megvetését fejezi ki az SzK(b)P párttömegei iránt. Mi csodálkozni való van hát azon, ha a párt szintén megvetéssel válaszol erre, és legmélyebb bizalmatlanságának ad kifejezést Trockijjal szemben?

Ugyanilyen rosszul áll az ellenzék szénája a párt belső rendjének kérdésében. Trockij úgy tünteti fel a dolgot, hogy a párt mostani belső rendje, amellyel az egész ellenzék torkig van, elvileg másvalami, mint a párt Lenin idején megállapított belső rendje. Úgy akarja feltüntetni a dolgot, hogy neki nincs kifogása az ellen a rend ellen, amelyet Lenin vezetett be a X. kongresszus után, és hogy ő tulajdonképpen a párt mostani belső rendje ellen harcol, amelynek, véleménye szerint, semmi köze sincs a Lenin által bevezetett rendhez.

Állítom, hogy Trockij itt egyenest hazudik.

Állítom, hogy a párt mostani belső rendje pontosan megfelel annak a rendnek, amelyet Lenin idején, pártunk X. és XI. kongresszusa idején vezettek be a pártban.

Állítom, hogy Trockij a párt lenini rendje ellen harcol, amelyet Lenin életében és Lenin vezetésével honosítottak meg.

Állítom, hogy a trockistáknak a párt lenini rendje elleni harca még Lenin idején kezdődött, hogy a trockisták mostani harca csak folytatása annak a harcnak, amelyet még Lenin idején folytattak a párt belső rendje ellen.

Mi az alapja ennek a rendnek? Az, hogy megvalósítjuk a belső pártdemokráciát, és megengedjük a pártban észlelhető hiányok és hibák tárgyilagos kritikáját, de ugyanakkor nem engedünk meg semmiféle frakciózást, és a pártból való kizárás terhe alatt megsemmisítünk mindennemű frakciózást.

Mikor vezették be a pártba ezt a rendet? Pártunk X. és XI. kongresszusán, vagyis Lenin életében.

Állítom, hogy Trockij és az ellenzék a pártnak éppen ez ellen a rendje ellen folytat harcot.

Kezünkben van egy okmány, a „46-ok nyilatkozata”, amelyet olyan trockisták írtak alá, mint Pjatakov, Preobrazsenszkij, Szerebrjakov, Alszkij és mások, és amely nyíltan kimondja, hogy a párt belső rendje, melyet a X. kongresszus után vezettek be, elavult és tűrhetetlenné lett a párt számára.

Mit követeltek ezek az emberek? Azt követelték, hogy engedjük meg a frakciós csoportosulásokat a pártban, és helyezzük hatályon kívül a X. kongresszus megfelelő határozatát. Ez 1923-ban volt. Kijelentem, hogy Trockij teljes egészében magáévá tette a „46-ok” álláspontját, és harcot folytatott a pártnak a X. kongresszus után bevezetett belső rendje ellen. Íme, itt kezdődik a trockisták harca a párt lenini rendje ellen. (Trockij: „Én nem beszéltem a X. kongresszusról, ez az Ön kitalálása.”) Trockijnak tudnia kell, hogy ezt okmányszerűen be tudom bizonyítani. Ezek az okmányok megvannak, fogom osztani őket az elvtársaknak, és akkor majd kiderül, ki mond kettőnk közül valótlanságot.

Állítom, hogy azok a trockisták, akik aláírták a „46-ok nyilatkozatát”, már Lenin életében harcot folytattak a párt lenini rendje ellen.

Állítom, hogy ezt a lenini rend ellen folyó harcot Trockij állandóan támogatta, bujtogatva és ösztökélve az ellenzéket.

Állítom, hogy Trockij mostani harca pártunk belső rendje ellen csak folytatása annak a Lenin ellenes harcnak, amelyről az imént beszéltem.

(A „Kommunista Internacionále” szerkesztőségének megjegyzése. Október 3-án Sztálin elvtárs a Komintern Végrehajtó Bizottsága Elnöksége és a Nemzetközi Ellenőrző Bizottság együttes ülésének jegyzőkönyvéhez való csatolás végett átadta a Komintern Végrehajtó Bizottsága politikai titkárságának azokat az okmányszerű bizonyítékokat, amelyekre beszédében hivatkozott, mégpedig:

1. A Pjatakov, Preobrazsenszkij, Szerebrjakov, Alszkij és mások által aláírt „46-ok nyilatkozatának” (1923 október 15) egy részét, amely így szól:

„A párt belső rendje teljesen tűrhetetlen. Megöli a párt öntevékenységét, mert a pártot válogatott hivatalnoki apparátussal helyettesíti, amely jól működik ugyan normális időben, de elkerülhetetlenül csütörtököt mond válságos pillanatokban, és azzal a veszéllyel fenyeget, hogy teljesen alkalmatlanná válik a közelgő komoly események idején. Ez a helyzet azzal magyarázható, hogy a párton belül a X. kongresszus után ténylegesen kialakult frakciós diktatúra rendje túlélte magát.”

2.      Trockijnak a Központi Bizottsághoz és a Központi Ellenőrző Bizottsághoz (1923 október 8-án) intézett nyilatkozata egy részét, amely így szól:

„Az a rend, amely alapjában még a XII. kongresszus előtt alakult ki, s e kongresszus után véglegesen meghonosodott és törvényessé lett, sokkal távolabb van a munkásdemokráciától, mint a hadikommunizmus legkeményebb időszakainak rendje.”

A közölt részekhez magyarázatul hozzá kell fűzni, hogy a XII. kongresszus előtt tartott XI. kongresszus (1922 tavasza) és X. kongresszus (1921 tavasza) munkáját Lenin elvtárs vezette, s hogy ezeknek a kongresszusoknak a határozataiban törvényesítették a pártnak azt a belső rendjét, amelynek mind a (trockista) „46-ok nyilatkozata”, mindpedig Trockij előbb említett nyilatkozata hadat üzen.)

A trockisták illegális pártellenes nyomdájának kérdése. Trockij úgy építette fel előre megírt beszédét, hogy nem tért ki komolyan az illegális nyomdára, nyilván azt gondolva, hogy ő nem köteles olyan „csekélységekkel” foglalkozni, mint a trockisták illegális pártellenes nyomdája. Beszéde nem egy vádlott beszéde, hanem ellenzéki nyilatkozat volt, amelyben az ellenzék többrendbeli vádat emel a Komintern és az SzK(b)P ellen. Világos azonban, hogy a trockisták illegális pártellenes nyomdájának kérdése teljes egészében leleplezi Trockijt is, és ellenzéki híveit is mint a pártszerűség ellenségeit, mint szakadárokat és a proletár ügy dezorganizálóit.

Valóban, Trockij azt hiszi, hogy az ellenzéknek igaza van, — ezért tehát az ellenzéknek joga van illegális nyomdákat létesíteni.

De Trockij csoportján kívül az SzK(b)P-ban vannak még más ellenzéki csoportok is: a „munkásellenzék”, a szapronovisták stb. E kis csoportok mindegyike azt hiszi magáról, hogy neki igaza van. Ha Trockij nyomdokain haladnánk, akkor meg kellene engednünk, hogy e csoportok mindegyikének joga legyen illegális nyomdákat szervezni. Tegyük fel, hogy valóban illegális nyomdákat létesítenek, a párt pedig nem harcol ez ellen a baj ellen, — mivé lenne akkor a párt?

Mit jelent az, ha megengedjük, hogy a pártban mindenféle csoportosulásnak illegális nyomdái legyenek? Ez azt jelenti, hogy a pártban megengedjük több olyan központ létezését, amelyeknek saját „programjuk”, saját „platformjuk”, saját „vonaluk” van. Mivé lesz akkor pártunk vasfegyelme, amelyet Lenin a proletárdiktatúra talpkövének tekintett? Lehetséges-e ilyen fegyelem egységes és egyedüli vezető központ nélkül? Megérti-e Trockij, milyen mocsárba süllyed, amikor az ellenzéki csoportosulások illegális, pártellenes nyomdák szervezésére való jogát védelmezi?

A bonapartizmus kérdése. Az ellenzék bebizonyította, hogy ebben a kérdésben teljesen tudatlan. Amikor Trockij pártunk óriási többségét bonapartista próbálkozásokkal vádolja, ezzel csak azt árulja el, hogy teljesen tudatlan, és fogalma sincs arról, mik a bonapartizmus gyökerei.

Mi a bonapartizmus? A bonapartizmus a többségre erőszak útján próbálja rákényszeríteni a kisebbség akaratát. Bonapartizmus az, ha a pártban vagy az országban a kisebbség a többséggel szemben erőszakkal magához ragadja a hatalmat. De ha az SzK(b)P Központi Bizottsága vonalának hívei óriási többségben vannak a pártban is és a Szovjetekben is, akkor hogyan lehet olyan ostobaságot mondani, hogy a többség saját akaratát erőszak útján igyekszik önmagára rákényszeríteni? Hol fordult elő a történelemben, hogy a többség erőszak útján kényszerítette magára saját akaratát? Őrülteken kívül ki hiheti, hogy egy ilyen elképzelhetetlen eset lehetséges?

Vagy talán nem tény az, hogy az SzK(b)P Központi Bizottsága vonalának hívei óriási többségben vannak mind a pártban, mind az országban? Talán nem tény az, hogy az ellenzék csak elenyésző csoportocska? Az elképzelhető, hogy pártunk többsége az ő akaratát a kisebbségre, vagyis az ellenzékre rákényszeríti. És ez egészen törvényes a szó pártszerű értelmében. De hogyan képzelhető el az, hogy a többség a saját maga akaratát kényszeríti önmagára, mégpedig erőszak útján? Miféle bonapartizmusról lehet itt szó? Nem lesz-e helyesebb, ha azt mondjuk, hogy a kisebbség körében, vagyis az ellenzék körében mutatkozhatnak olyan törekvések, hogy saját akaratukat a többségre ráerőszakolják? Ha ilyen törekvések mutatkoznának, ezen nem is lehetne csodálkozni, mert a kisebbségnek, vagyis a trockista ellenzéknek, a többséggel szemben alkalmazott erőszakon kívül, nincs most más lehetősége arra, hogy kezébe ragadja a vezetést. Úgyhogy, ha már bonapartizmusról beszélünk, ám keressen Trockij a saját csoportjában Bonaparte-jelőlteket.

Néhány szót az elfajulásról és a termidorizmusról. Nem fogom itt elemezni az elfajulás és a termidorizmus ostoba és tudatlan vádját, amellyel az ellenzékiek olykor a pártot illetik. Nem fogok ezzel foglalkozni, mert ezeket a vádakat nem érdemes, elemezni. Tisztán gyakorlati szempontból akarom vizsgálni a kérdést.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy a trockista ellenzék politikája valóban forradalmi politika, nempedig szociáldemokrata elhajlás, — akkor mivel magyarázható az, hogy az összes elfajult és a pártból és a Kommunista Internacionáléból kiűzött opportunista elemek a trockista ellenzék körül csoportosulnak, ott találnak maguknak menedéket és védelmet?

Mivel magyarázható az, hogy Ruth Fischer és Maslow, Scholem és Urbahns, ezek a Kominternből és a német kommunista pártból kiűzött elfajult és renegát elemek éppen a trockista ellenzéknél találnak védelemre és szívélyes fogadtatásra?

Mivel magyarázható az, hogy az olyan opportunista és valóban elfajult emberek, mint Souvarine és Rosmer Franciaországban, Osszovszkij és Daskovszkij a Szovjetunióban, éppen a trockista ellenzéknél találnak menedéket?

Véletlennek mondható-e az a tény, hogy a Komintern és az SzK(b)P ezeket az elfajult és valóban termidori hangulatú embereket kizárja soraiból, Trockij és Zinovjev pedig karjukba zárják őket, menedéket és védelmet nyújtanak nekik?

Nem azt bizonyítják-e ezek a tények, hogy a trockista ellenzék „forradalmi” frázisai csak frázisok, valójában pedig az ellenzék az elfajult elemek gyülekezőhelye?

Nem azt bizonyítja-e mindez, hogy a trockista ellenzék az elfajulás és a termidorizmus fészke és melegágya?

Mindenesetre nálunk, az SzK(b)P-ban, csak egyetlen csoport van, amely maga köré gyűjt minden olyanféle szédelgőt, mint Maslow és Ruth Fischer, mint Souvarine és Osszovszkij. Ez a csoport Trockij csoportja.

Nagy vonásokban, elvtársak, ilyen az ellenzék politikai arculata.

És mi következik ebből, kérdezik önök?

Ebből csak egy következtetést lehet levonni. Az ellenzék annyira belegabalyodott a hínárba, olyan ügyesen juttatta magát zsákutcába, ahonnan nincs kiút, hogy most már csak e között választhat: vagy a Komintern és az SzK(b)P, vagypedig Maslow, Ruth Fischer és az illegális pártellenes nyomda renegátjai.

Nem lehet örökösen e két tábor között ingadozni. Itt az ideje, hogy válasszanak. Vagy a Kominternnel és az SzK(b)P-val, és akkor — harc Maslow és Ruth Fischer ellen, a minden rendű és rangú renegátok ellen. Vagypedig az SzK(b)P és a Komintern ellen, és akkor — le is út, fel is út, mehetnek Maslow és Ruth Fischer csoportjához, mindenféle renegátokhoz és elfajult korcsokhoz, mindenféle Scserbakovokhoz és más hasonló szeméthez. (Taps.)

„Kommunyisztyicseszkij Intyernacional”
41. sz. 1927. október 14.

(idézet: – Sztálin Művei 10. kötet – című könyvből)

SaLa