Az önbírálat jelszavának elsekélyesítése ellen

Az önbírálat jelszavát nem szabad futólagos és gyorsan múló jelszónak tekinteni. Az önbírálat a pártkáderek és általában a munkásosztály forradalmi szellemben való nevelésének külön módszere, bolsevik módszere. Már Marx úgy beszélt az önbírálatról, mint a proletárforradalom megszilárdításának módszeréről. Ami a pártunkban gyakorolt önbírálatot illeti, annak kezdete arra az időre nyúlik vissza, amikor a bolsevizmus először jelent meg országunkban, azokra az első napokra, amikor a bolsevizmus, mint külön forradalmi áramlat, a munkásmozgalomban megszületett.

Ismeretes, hogy Lenin már 1904 tavaszán, amikor a bolsevizmus még nem volt önálló politika párt, hanem egy szociáldemokrata párt kebelében együtt dolgozott a mensevikekkel — ismeretes, hogy Lenin már akkor „önbírálatra és saját hiányosságaink kíméletlen leleplezésére” szólította fel a pártot. Lenin akkor „Egy lépés előre, két lépés hátra” című brosúrájában ezt írta:

„Ezek (vagyis a marxisták ellenfelei. I. Szt.) kárörömmel és kaján ujjongással figyelik vitáinkat; ők persze rajta lesznek majd, hogy pártunk hiányosságainak és fogyatékosságainak szentelt brosúrámból egyes helyeket saját céljaiknak megfelelő módon ráncigáljanak elő. Az orosz szociáldemokraták már elég puskaport szagoltak a csatákban, hogy rá se hederítsenek ezekre a csipkelődésekre, hogy ezek ellenére folytassák munkájukat az önbírálat és saját hiányosságaik kíméletlen leleplezése terén, amely hiányosságokat a munkásmozgalom növekedése okvetlenül és elkerülhetetlenül le fog gyűrni. Ám próbálják meg az ellenfél táborából való urak, és tárják elénk a dolgok valódi állásának képét a maguk «pártjaiban» úgy, hogy ez csak távolról is hasonlítson arra a képre, amit második kongresszusunk jegyzőkönyvei mutatnak!” (VI. köt. 161. old.).

Ezért egyáltalán nincs igazuk azoknak az elvtársaknak, akik azt hiszik, hogy az önbírálat futólagos jelenség, divat, aminek rövidesen el kell múlnia, mint ahogy rendszerint minden divat elmúlik. Az önbírálat valójában a bolsevizmus fegyvertárának elmaradhatatlan és állandóan használt fegyvere, elválaszthatatlan a bolsevizmus természetétől, forradalmi szellemétől.

Néha azt mondják, hogy az önbírálat jó szolgálatot tesz olyan pártnak, amely még nem jutott hatalomra és amelynek „nincs mit vesztenie”, de veszélyes és káros arra a pártra, amely már hatalomra jutott, amelyet ellenséges erők vesznek körül és amely ellen az ellenség kihasználhatja a párt gyengéinek leleplezését.

Ez a nézet helytelen. Teljesen helytelen. Ellenkezőleg, éppen azért, mert a bolsevizmus hatalomra jutott, éppen azért, mert a bolsevikok építési sikereink következtében elbizakodhatnak, éppen azért, mert megtörténhet, hogy a bolsevikok nem veszik észre gyengéiket és ezzel megkönnyíthetik az ellenség dolgát — éppen ezért van szükségünk az önbírálatra, különösen most, amikor már hatalomra jutottunk.

Az önbírálatnak az a célja, hogy feltárja és megszüntesse hibáinkat és gyengéinket — nem világos-e tehát, hogy a proletárdiktatúra viszonya között az önbírálat csak megkönnyítheti a bolsevizmusnak a munkásosztály ellenségei ellen vívott harcát? Lenin számításba vette a hatalom megragadása után előállott helyzet sajátosságait, amikor a „«Baloldaliság» — a kommunizmus gyermekbetegsége” című brosúrájában 1920 április-májusában a következőket írta:

„A politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának és annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegek irányában. A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, kielemezni azt a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — íme ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így nevel és tanítja az osztályt s azután a tömegeket is” (XXV. köt. 200. old.).

Leninnek ezerszeresen igaza volt, amikor a párt XI. kongresszusán, 1922 márciusában azt mondotta:

„A proletariátus nem riad vissza annak beismerésétől, hogy forradalmában egyes dolgok nagyszerűen sikerültek, mások meg nem sikerültek. Mindazok a forradalmi pártok, amelyek eddig elpusztultak, azért pusztultak el, mert elbizakodtak és nem tudták meglátni, miben rejlik az erejük és féltek beszélni gyengéikről. De mi nem pusztulunk el, mert nem félünk beszélni gyengéinkről és megtanuljuk leküzdeni ezeket a gyengéket” (XXVII. köt. 260—261. old.).

Ebből csak egy következtetést lehet levonni: a pártot, az osztályt, a tömeget lehetetlen helyesen nevelni önbírálat nélkül; a párt, az osztály, a tömeg helyes nevelése nélkül pedig nincs bolsevizmus.

Miért éppen most, éppen az adott történelmi pillanatban, éppen 1928-ban lett különösen időszerű az önbírálat jelszava?

Azért, mert az osztályviszonyok kiéleződése mind belpolitikai, mind külpolitikai vonalon most világosabban mutatkozott meg, mint egy vagy két évvel ezelőtt.

Azért, mert most világosabban tárult fel, mint egy vagy két évvel ezelőtt, hogy a Szovjethatalom osztályellenségei, gyengéinket és hibáinkat kihasználva, aknamunkát folytatnak országunk munkásosztálya ellen.

Azért, mert a Sahti-ügynek és a falusi tőkés elemek „begyűjtési manővereinek” leckéi, továbbá a tervezés terén elkövetett hibáink nem múlhatnak el nyomtalanul, azokból feltétlenül okolnunk kell.

Mennél előbb meg kell szabadulnunk a Sahti-ügy és a gabonabegyűjtési nehézségek által feltárt hibáinktól és gyengéinktől, ha meg akarjuk szilárdítani a forradalmat és teljes fegyverzetben akarjuk fogadni az ellenséget.

Mennél előbb fel kell tárnunk gyengéinket és hibáinkat, amelyek még nincsenek feltárva, de kétségtelenül megvannak, ha nem akarjuk azt, hogy a munkásosztály ellenségeinek nagyobb örömére teljesen készületlenül érjen bennünket mindenféle „meglepetés” és „véletlen”.

Késlekedni e tekintetben annyit jelent, mint megkönnyíteni ellenségeink dolgát, elmélyíteni hibáinkat és gyengéinket. De mindezt lehetetlen megtenni, ha nem fejlesztjük ki az önbírálatot, ha nem fokozzuk az önbírálatot, ha nem vonjuk be a munkásosztály és a parasztság milliós tömegeit gyengéink, hibáink feltárásába és felszámolásába.

Ezért a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság áprilisi plénumának teljesen igaza volt, amikor a Sahti-ügyről hozott határozatában ezt mondotta:

„Annak, hogy a megjelölt rendszabályok eredményes végrehajtását biztosítsuk, az a legfőbb feltétele, hogy ténylegesen megvalósítsuk az önbírálat jelszavát, melyet a XV. kongresszus adott ki”.

De hogy kifejlesszük az önbírálatot, a pártnak előbb számos akadályt kell leküzdenie. Ide sorolható a tömegek kulturális elmaradottsága, a proletár élcsapat kulturális erőinek elégtelensége, renyheségünk, „kommunista felfuvalkodottságunk” stb. De a legkomolyabb akadályok egyike, ha ugyan nem a legkomolyabb akadály: apparátusaink bürokratizmusa. Párt-, állami, szakszervezeti, szövetkezeti és sok más szervezetünkben ugyanis bürokratikus elemek vannak. Azokról a bürokratikus elemekről van szó, akik gyengéinkből és hibáinkból élnek, akik jobban félnek a tömegek bírálatától, a tömegek ellenőrzésétől, mint a tűztől, akik akadályozzák az önbírálat kibontakozását és gátolnak bennünket abban, hogy megszabaduljunk gyengéinktől, hibáinktól. A szervezeteinkben meglevő bürokratizmus nem csupán aktatologatás és a hivatali formaságok túltengése. A bürokratizmusban a szervezeteinkre gyakorolt polgári befolyás nyilvánul meg. Leninnek igaza volt, amikor azt mondotta:

”… meg kell értenünk, hogy a bürokratizmus elleni harc abszolút szükséges harc, amely éppolyan bonyolult, mint a kispolgáriság elleni harc. A bürokratizmus államrendünkben olyan kinövés, hogy még pártprogramunk is beszél róla, aminek az az oka, hogy a bürokratizmus ezzel a kispolgárisággal és annak elterjedtségével van kapcsolatban” (XXVI. köt. 220. old.).

Annál állhatatosabban kell harcolnunk szervezeteink bürokratizmusa ellen, ha valóban ki akarjuk fejleszteni az önbírálatot és meg akarunk szabadulni építésünk kinövéseitől.

Annál állhatatosabban kell mozgósítanunk a munkások és parasztok milliós tömegeit, hogy ők bíráljanak alulról, hogy ők ellenőrizzenek alulról, mert ez a legjobb ellenméreg a bürokratizmus ellen.

Leninnek igaza volt, amikor azt mondotta:

„Ha harcolni akarunk a bürokratizmus ellen, akkor ebbe be kell vonnunk az alsó rétegeket …” mert „hogyan szüntethető meg a bürokratizmus, ha nem a munkások és parasztok bevonásával?”* (XXV. köt. 496, 495. old.)

Ahhoz azonban, hogy „bevonjuk” a milliós tömegeket, a munkásosztály valamennyi tömegszervezetében, és elsősorban magában a pártban, ki kell fejlesztenünk a proletár demokráciát. Az önbírálat e feltétel nélkül nulla, puszta szólam, frázis.

Nekünk nem akármiféle önbírálatra van szükségünk. Nekünk olyan önbírálatra van szükségünk, amely növeli a munkásosztály műveltségét, fejleszt harci szellemét, megerősíti a győzelembe vetett hitét, megsokszorozza erőit és segíti abban, hogy az ország igazi gazdájává váljék.

Egyesek azt mondják, hogy ha van önbírálat, akkor nincs szükség többé munkafegyelemre, abba lehet hagyni a munkát és fecseghetnek össze-vissza mindenről. Ez nem önbírálat, hanem a munkásosztály kigúnyolása. Az önbírálatra nem azért van szükség, hogy romboljunk, hanem azért, hogy megszilárdítsuk a munkafegyelmet, azért, hogy a munkafegyelem tudatos fegyelemmé váljék, mely képes megállni a helyét a kispolgári lompossággal szemben.

Mások azt mondják, hogy ha van önbírálat, akkor nincs szükség többé vezetésre, ott lehet hagyni a kormányt és mindent rá lehet hagyni a „dolgok természetes folyására”. Ez nem önbírálat, hanem szégyen és gyalázat. Az önbírálatra nem azért van szükség, hogy gyengítsük, hanem azért, hogy erősítsük a vezetést, azért, hogy a csak papiroson létező és tekintélynek alig örvendő vezetésből élő és valóban tekintélynek örvendő vezetés legyen.

De van másféle „önbírálat” is, olyan „önbírálat”, amely a pártszerűség lerombolására, a Szovjethatalom bemocskolására, építésünk gyengítésére, gazdasági kádereink elzüllésére, a munkásosztály lefegyverzésére, az elfajulásról való fecsegésre vezet. Ilyen „önbírálatra” hívott bennünket nemrég a trockista ellenzék. Mondanom sem kell, hogy a pártnak semmi köze sincs az ilyen „önbírálathoz”. Mondanom sem kell, hogy a párt minden erejével és minden eszközzel harcolni fog az ilyen „önbírálat” ellen.

Ezt az idegen, romboló bolsevizmusellenes „önbírálatot” szigorúan meg kell különböztetni a mi önbírálatunktól, a bolsevik önbírálattól, amelynek célja a pártszerűség fejlesztése, a Szovjethatalom megszilárdítása, építésünk javítása, gazdasági kádereink erősítése, a munkásosztály felfegyverzése.

Az önbírálat fokozásáért mindössze néhány hónappal ezelőtt indítottunk kampányt. Még nincsenek meg a szükséges adatok, hogy összegezhessük a kampány első eredményét. Annyit azonban meg lehet állapítani, hogy a kampány üdvös hatása máris érezhető.

Nem tagadhatja senki, hogy az önbírálat hulláma nőni és szélesedni kezd, a munkásosztály egyre szélesebb rétegeit ragadja magával, és bevonja őket a szocialista építés ügyébe. Ezt mutatja, hogy egyebet ne mondjak, a termelési értekezletek és az alkalmi ellenőrző bizottságok felélénkülése.

Igaz, még mindig vannak arra irányuló kísérletek, hogy véka alá rejtsék a termelési értekezletek és az alkalmi ellenőrző bizottságok indokolt és felülvizsgált útmutatásait. Ez ellen a legerélyesebb harcot kell indítanunk, mivel az ilyen kísérleteknek az a céljuk, hogy elvegyék a munkások kedvét az önbírálattól. De aligha van okunk kétségbevonni, hogy az önbírálat növekvő hulláma maradéktalanul el fogja söpörni az efféle bürokratikus kísérleteket.

Azt sem tagadhatja senki, hogy az önbírálat eredményeképpen gazdasági kádereink kezdik összeszedni magukat, éberebbekké válnak, komolyabban kezdenek hozzányúlni a gazdasági vezetés kérdéseihez, párt-, szovjet, szakszervezeti és más kádereink pedig figyelmesebben, megértőbben kezdenek foglalkozni a tömegek ügyes-bajos dolgaival.

Igaz, nem mondhatjuk, hogy a pártonbelüli és általában a munkásdemokrácia már teljesen megvalósult a munkásosztály tömegszervezeteiben. De nincs okunk kétségbevonni, hogy a kampány tovább kibontakozásával majd ez is előbbre lendül.

Azt sem lehet tagadni, hogy sajtónk az önbírálat eredményeképpen elevenebbé és életképesebbé vált, és lapjaink munkatársainak olyan osztagai, mint a munkás- és falusi levelezők szervezetei, már igen komoly politikai erővé kezdenek válni.

Igaz, sajtónk időnként még mindig a felszínen mozog, még nem tanulta meg, hogyan kell egyes kritikai megjegyzésekről mélyebb bírálatra, a mély bírálatról a bírálat eredményeinek általánosítására áttérni és megállapítani, hogy melyek azok a vívmányok, melyeket a bírálat eredményeképp értünk el építésünk terén. De aligha vonható kétségbe, hogy ez is javulni fog a további kampány során.

E vívmányok mellett azonban meg kell említenünk kampányunk fogyatékosságait is. Az önbírálat jelszavának azokról az eltorzításairól van szó, amelyek már most, a kampány elején is előfordulnak és azzal a veszéllyel fenyegetnek, hogy elsekélyesítik az önbírálatot, ha azonnal nem vesszük fel a harcot ellenük.

1. Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy több lapnál olyan tendencia mutatkozott, hogy a kampányt szocialista építésünk fogyatékosságainak tárgyilagos bírálata helyett a személyi életben előforduló szélsőségek reklámszerű kipellengérezésének medrébe tereljék. Ez szinte valószínűtlen. De ez, sajnos, tény.

Nézzük például a „Vlaszty Truda” című lapot, az irkutszki kerületi bizottság és kerületi végrehajtó-bizottság lapját (128. sz.). Egész oldalt ilyen reklámszerű „jelszavak” tarkítanak: „A nemi kicsapongás — burzsoá tulajdonság”, „Egyik pálinkás pohár után jön a másik”, „Ha már saját házacskánk van, legyen saját tehénkénk is”, „A kétszemélyes ágy banditái”, „Az el nem dördült lövés” stb. stb. Kérdezem, m közük lehet ezeknek a „Birzsovkához” méltó „kritikai” csipkelődéseknek a bolsevik önbírálathoz, amelynek szocialista építésünk javítása a célja? Nagyon lehetséges, hogy ezeknek a reklámcikkeknek a szerzője kommunista. Lehetséges, hogy a Szovjethatalom „osztályellenségei” elleni gyűlölet hevíti a szerzőt. De hogy letért a helyes útról, elsekélyesíti az önbírálat jelszavát és nem a mi osztályunk hangján beszél — abban nem lehet kételkedni.

2. Rá kell továbbá mutatnunk arra, hogy még azok a lapok is, amelyek, általában szólva, értenek a helyes bírálathoz — néha még ezek is csak a bírálat kedvéért bírálnak, sportot űznek a bírálatból, szenzációt hajhásznak. Nézzük például a „Komszomolszkaja Pravdá”-t. Mindannyian ismerik a „Komszomolszkaja Pravdá”- nak az önbírálat kifejlesztése terén szerzett érdemeit. De nézzék meg e lap legutóbbi számait és olvassák el az Összszövetségi Központi Szakszervezeti Tanács vezetőinek „bírálatát”, amely nem egyéb, mint megengedhetetlen karikatúrák egész sorozata. Kérdezem, kinek kell az ilyen „bírálat” és mit adhat az önbírálat jelszavának kompromittálásán kívül? Mire kellett ez a „bírálat”, amely nem tartja szem előtt szocialista építésünk érdekeit, hanem olcsó szenzációt hajhász, amelynek az a célja, hogy a kárörvendő nyárspolgárt megnevettesse? Persze az önbírálatnak minden fegyvernemre, tehát a „könnyű lovasságra” is szüksége van. De vajon az következik-e ebből, hogy a könnyű lovasságnak könnyelmű lovassággá kell válnia?

3. Végül meg kell emlékeznünk számos szervezetünk arra irányuló határozott hajlandóságáról, hogy az önbírálatot gazdasági vezetőink elleni hajszává változtassák, hogy az önbírálat jelszavával visszaélve, gazdasági vezetőinket a munkásosztály előtt diszkreditálják. Tény, hogy Ukrajnában és Közép-Oroszországban egyes helyi szervezeteink valóságos hajszát indítottak legjobb gazdasági vezetőink ellen, akiknek minden bűne csak az, hogy nem csalhatatlanok. Hogyan lehet másképpen értelmezni a helyi szervezeteknek e gazdasági vezetők leváltására vonatkozó határozatait, amelyeknek nincs semmi kötelező erejük és nyilvánvalóan csak az a célzatuk, hogy a gazdasági vezetőket befeketítsék. Hogyan értsük másként azt, amikor bírálni bírálják a gazdasági vezetőket, de nekik nem engedik meg, hogy válaszoljanak a bírálatra? Mióta nevezik nálunk önbírálatnak ezt a „lebunkózást”?

Természetesen nem követelhetjük, hogy a bírálat száz százalékig helyes legyen. Ha alulról gyakorolnak bírálatot, ebben az esetben még olyan kritikát is el kell fogadni, amely csak 5—10%-ban helyes. Mindez igaz. De vajon az következik e ebből, hogy a gazdasági vezetőknek soha sem szabad hibázniok? Vajon van-e olyan ember a világon, aki sohasem követ el hibát? Vajon nehéz-e megérteni, hogy a gazdaság káderek kineveléséhez hosszú évek kellenek, hogy a legfigyelmesebben és leggondosabban kell bánni velük? Vajon nehéz-e megérteni, hogy az önbírálatra nem azért van szükségünk, hogy hajszát indítsunk a gazdasági káderek ellen, hanem azért, hogy javítsuk és erősítsük azokat?

Bírálják építésünk fogyatékosságait, de ne sekélyesítsék el az önbírálat jelszavát és ne tegyék azt reklámgyakorlatok eszközévé, mint ahogy például „A kétszemélyes ágy banditái”, „Az el nem dördült lövés” stb. című cikkekben történt.

Bírálják építésünk fogyatékosságait, de ne diszkreditálják az önbírálat jelszavát és annak leple alatt ne kotyvasszanak olcsó szenzációkat.

Bírálják építésünk fogyatékosságait, de ne forgassák ki az önbírálat jelszavát és annak leple alatt ne indítsanak hajszát gazdasági és más funkcionáriusaink ellen.

És ami a legfőbb: ne cseréljék föl az alulról jövő tömegbírálatot a felülről jövő kritikai rikácsolással, nyújtsanak lehetőséget a munkásosztály milliós tömegeinek, hogy bekapcsolódjanak ebbe a dologba és alkotó kezdeményezésükkel résztvegyenek fogyatékosságaink leküzdésének és építésünk javításának ügyében.

„Pravda” 146. sz.
1928. június 26.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 11. kötet – című könyvből)

SaLa