A bolsevizmus történetének néhány kérdéséről

Levél a „Proletarszkaja Revoljucija” c. folyóirat szerkesztőségéhez

Tisztelt elvtársak!

Határozottan tiltakozom az ellen, hogy Szluckij „A bolsevikok a német szociáldemokráciáról, annak háborúelőtti válsága időszakában” c. pártellenes és fél-trockista cikkét a „Proletarszkaja Revoljucija” c. folyóiratban (1930. 6. sz.) mint vitacikket közölték.

Szluckij azt állítja, hogy Lenin (a bolsevikok) lebecsülte a centrizmus veszélyét a német és általában a háborúelőtti szociáldemokráciában, vagyis lebecsülte a burkolt opportunizmus veszélyét, az opportunizmus irányában tanúsított békülékenység veszélyét. Másszóval Szluckij szerint Lenin (a bolsevikok) nem folytatott engesztelhetetlen harcot az opportunizmus ellen, hiszen a centrizmus lebecsülése lényegében azt jelenti, hogy lemondunk az opportunizmus elleni erélyes és következetes harcról. Eszerint tehát a háborúelőtti időszakban Lenin még nem volt igazi bolsevik, és csak az imperialista háború alatt, sőt annak is csak a végefelé lett igazi bolsevikká.

Így adja ezt elő cikkében Szluckij. Önök pedig, ahelyett, hogy ezt az újdonsült „történészt”, mint rágalmazót és hamisítót megbélyegeznék, vitába bocsátkoznak vele, szószéket adnak neki. Tiltakoznom kell az ellen, hogy önök folyóiratukban Szluckij cikkét mint vitacikket közlik, mert nem lehet vita tárgyává tenni Lenin bolsevizmusának kérdését, azt a kérdést, hogy folytatott-e Lenin kérlelhetetlen elvi harcot a centrizmus ellen, mint az opportunizmus bizonyos válfaja ellen, vagy nem folytatott, igazi bolsevik volt-e Lenin, vagy nem volt az.

A „Szerkesztőségi nyilatkozatban”, amelyet október 20-án küldtek be a Központi Bizottságnak, önök elismerik, hogy a szerkesztőség hibát követett el, amikor Szluckij cikkét mint vitacikket közölte. Ez természetesen helyes, bár a szerkesztőség nyilatkozata nagy késéssel jelenik meg. Nyilatkozatukban azonban újabb hibát követnek el, amikor kijelentik, hogy „a szerkesztőség politikailag fölöttébb aktuálisnak és szükségesnek tartja a bolsevikok és a háborúelőtti II. Internacionále egymás közötti viszonyával kapcsolatos egész problémakörnek a «Proletarszkaja Revoljucija» hasábjain való további feldolgozását”. Ez azt jelenti, hogy önök ismét vitát akarnak rendezni olyan kérdésekről, amelyek sarktételei a bolsevizmusnak. Azt jelenti, hogy Lenin bolsevizmusának kérdését sarktételből ismét problémává akarják változtatni, amely még „további feldolgozásra” szorul. Miért, milyen alapon?

Közismert dolog, hogy a leninizmus a mindenfajta opportunizmus, közte a nyugati centrizmus (Kautsky) és az itthoni centrizmus (Trockij és mások) ellen folytatott könyörtelen harcban született, nőtt fel és erősödött meg. Ezt még a bolsevizmus nyílt ellenségei sem tagadhatják. Ez sarktétel. Önök pedig hátrafelé vonszolnak bennünket, a sarktételből „további feldolgozásra” szoruló problémát igyekeznek csinálni. Miért? Milyen alapon? Talán azért, mert nem ismerik a bolsevizmus történetét? Vagy talán rothadt liberalizmusból, hogy a Szluckijok, és Trockij más tanítványai, ne mondhassák, hogy befogják a szájukat? Elég furcsa liberalizmus ez, mely a bolsevizmus életbevágó érdekeinek rovására megy …

Tulajdonképpen mit tart a szerkesztőség Szluckij cikkében megvitatásra érdemesnek?

1. Szluckij azt állítja, hogy Lenin (a bolsevikok) politikai vonala nem irányult szakadásra, szakításra a németországi szociáldemokrácia opportunistáival, a háborúelőtti II. Internacionále opportunistáival. Önök vitázni akarnak Szluckijnak ezzel a trockista tételével. De mi van itt vitázni való? Vajon nem világos, hogy Szluckij pusztán rágalmazza Lenint, a bolsevikokat? A rágalmat meg kell bélyegezni, nempedig vita tárgyává tenni.

Minden bolsevik, ha valóban bolsevik, tudja azt, hogy Lenin már jóval a háború előtt — körülbelül 1903—1904-től fogva, amikor Oroszországban kialakult a bolsevikok csoportja, s amikor a németországi szociáldemokrácián belül először hallattak magukról a baloldaliak — szakadásra, az opportunistákkal való szakításra irányuló vonalat követett mind itthon, az Oroszországi Szociáldemokrata Pártban, mind pedig ott, a II. Internacionáléban, nevezetesen a németországi szociáldemokráciában.

Minden bolsevik tudja, hogy éppen ezért a bolsevikok a II. Internacionále opportunistáinak köreiben már akkor (az 1903—1905-ös években) a „szakadárok” és „bomlasztok” megtisztelő hírében állottak. De mit tehetett Lenin, mit tehettek a bolsevikok, ha a baloldali szociáldemokraták a II. Internacionáléban és mindenekelőtt a németországi szociáldemokráciában, még gyönge és csenevész, szervezetileg megformálatlan, ideológiailag kiforratlan csoportot alkottak, amely még kiejteni is félt azt a szót, hogy „szakadás”, „szakítás”? Nem lehet azt követelni, hogy Lenin, hogy a bolsevikok Oroszországból hajtsák végre a szakadást a nyugati pártokban a baloldaliak helyett.

Arról nem is kell beszélnem, hogy a szervezeti és az ideológiai gyengeség nem csak a háborúelőtti időszakban volt a baloldali szociáldemokraták jellemző vonása. Ezt a negatív jellemvonásukat a baloldaliak, mint ismeretes, megőrizték a háborúutáni időszakban is. Mindenki tudja, hogyan ítélte meg Lenin a németországi baloldali szociáldemokratákat „Június brosúrájáról” c. ismert cikkében, amely 1916 októberében, vagyis több mint két évvel a háború kitörése után jelent meg és amelyben Lenin a németországi baloldali szociáldemokraták számos igen komoly politikai hibáját bírálva „valamennyi német baloldali gyöngeségéről” beszél, arról, hogy „minden oldalról körülfonja őket a kautskysta képmutatás, vaskalaposság és az opportunisták iránti «baráti érzés»undorító hálója”, továbbá arról, hogy „Junius nem szabadult meg teljesen azoknak a német, sőt baloldali szociáldemokratáknak a «környezetétől», akik félnek a szakadástól, akik félnek végig kimondani a forradalmi jelszavakat”.

A II. Internacionále valamennyi csoportja közül az orosz bolsevikoké volt akkor az egyetlen csoport, amely szervezeti tapasztalatai és ideológiai kiforrottsága alapján képes volt valamilyen komolyabb lépésre a nyílt szakadás, a saját oroszországi szociáldemokráciáján belül működő saját opportunistáival való szakítás irányában. Igen, ha a Szluckijok nem is bebizonyítani, hanem csak egyszerűen feltételezni próbálnák, hogy Lenin és az orosz bolsevikok nem vetették latba minden erejüket azért, hogy megszervezzék az opportunistákkal (Plehanovval, Martovval, Dannal) való szakítást és hogy kiűzzék a centristákat (Trockijt és az Augusztusi Blokk többi hívét) — akkor lehetne vitatkozni Lenin bolsevizmusáról, a bolsevikok bolsevizmusáról. De éppen az van a dologban, hogy a Szluckijok még csak mukkanni sem mernek ilyen képtelen feltételezés védelmében. Nem mernek, mert tudják, hogy annak az erélyes politikának közismert tényei, melyet az orosz bolsevikok a mindenfajta opportunistákkal való szakítás érdekében folytattak (1904—1912), kiáltó ellentétben vannak ezzel a feltevéssel. Nem mernek, mert tudják, hogy már másnap kipellengéreznék őket a világ csúfjára.

De a kérdés ez: megvalósíthatták-e az orosz bolsevikok jóval az imperialista háború előtt (1904— 1912) a saját opportunistáikkal és békülékeny centristáikkal való szakítást anélkül, hogy ugyanakkor ne vettek volna irányt a II. Internacionále opportunistáival és centristáival való szakításra, szakadásra is? Ki kételkedhetik abban, hogy az orosz bolsevikok az opportunistákkal és centristákkal szemben folytatott politikájukat politikai példának tekintették a nyugati baloldaliak számára? Ki kételkedhetik abban, hogy az orosz bolsevikok mindenképpen serkentették a nyugati baloldali szociáldemokratákat, különösen a németországi szociáldemokrácia baloldali elemeit, hogy szakítsanak saját opportunistáikkal és centristáikkal? Nem Lenin és az orosz bolsevikok a hibásak abban, hogy a nyugati baloldali szociáldemokraták nem voltak eléggé érettek arra, hogy az orosz bolsevikok nyomdokaiban haladjanak.

2. Szluckij szemére veti Leninnek és a bolsevikoknak, hogy nem támogatták határozottan és feltétlenül a németországi szociáldemokrácia baloldali elemeit, hogy csak komoly fenntartásokkal támogatták őket, hogy frakciós meggondolások akadályozták őket a baloldaliak következetes támogatásában. Önök vitába akarnak szállni ezzel a szédelgő és minden ízében hazug szemrehányással. De tulajdonképpen mi itt a vitatkozni való? Hát nem világos, hogy Szluckij itt taktikázik és Lenin meg a bolsevikok elleni hazug szemrehányással takargatni igyekszik a németországi baloldaliak álláspontjának tényleges réseit? Hát nem világos, hogy a bolsevikok a németországi baloldaliakat, akik minduntalan ingadoztak a bolsevizmus és a mensevizmus között, komoly fenntartások nélkül, hibáiknak komoly bírálata nélkül nem támogathatták, ha nem akarták elárulni a munkásosztályt és annak forradalmát? Szédelgő mesterkedéseket megbélyegezni kell, nempedig vita tárgyává tenni.

Igen, a bolsevikok a németországi baloldali szociáldemokratákat csak bizonyos komoly fenntartásokkal támogatták, bírálva félmensevik hibáikat. Ezért azonban dicséret jár nekik, nempedig szemrehányás.

Van olyan ember, aki ebben kételkedik?

Vegyük a legismertebb történelmi tényeket.

a) 1903-ban Oroszországban a bolsevikok és mensevikek között komoly nézeteltérések merültek fel a párttagság kérdésében. A bolsevikok a párttagságról szóló formulájukkal szervezeti gátat akartak emelni a nem-proletár elemeknek a pártba való beözönlése ellen. Tekintettel az orosz forradalom polgári-demokratikus jellegére, az ilyen beözönlésnek a veszélye akkoriban nagyon is reális volt. Az orosz mensevikek az ellenkező álláspont mellett szálltak síkra, amely a párt kapuit szélesre tárta a nem-proletár elemek előtt. Az orosz forradalom kérdéseinek fontossága a nemzetközi munkásmozgalom szempontjából arra késztette a nyugateurópai szociáldemokratákat, hogy ebbe az ügybe beavatkozzanak. Beavatkoztak a németországi baloldali szociáldemokraták is, Parvus és Róza Luxemburg, a baloldaliak akkori vezetői. És mi történt? Mind a ketten a mensevikek mellett, a bolsevikok ellen foglaltak állást. Sőt, a bolsevikokat ultracentralizmussal és blanquista tendenciákkal vádolták. Később ezeket a sekélyes és nyárspolgári jelzőket a mensevikek felkapták és világgá kürtölték.

b) 1905-ben Oroszországban a bolsevikok és mensevikek között nézeteltérések merültek fel az orosz forradalom jellegére vonatkozóan. A bolsevikok a munkásosztály és parasztság szövetségének eszméjéért, e szövetségen belül a proletariátus hegemóniájáért szálltak síkra. A bolsevikok azon az állásponton voltak, hogy a proletariátus és parasztság forradalmi-demokratikus diktatúrájáért kell harcolni azzal a célkitűzéssel, hogy a polgári-demokratikus forradalomról azonnal át lehessen térni a szocialista forradalomra, biztosítva a szegényparasztság támogatását. Az oroszországi mensevikek elvetették a proletariátus hegemóniájának eszméjét a polgári-demokratikus forradalomban, a munkásosztály és parasztság szövetségének politikájánál többre becsülték a liberális burzsoáziával való megegyezés politikáját, a proletariátus és parasztság forradalmi demokratikus diktatúráját pedig reakciós blanquista sémának nyilvánították, mely ellentétben áll a polgári forradalom fejlődésével. Milyen álláspontot foglaltak el ezzel a vitával kapcsolatban a németországi baloldali szociáldemokraták, Parvus és Róza Luxemburg? Kiagyalták a permanens forradalom utópikus és fél-mensevik sémáját (a forradalom marxi sémájának ezt az eltorzított kiadását), amelyet teljesen átitat a munkásosztály és a parasztság szövetségét hirdető politika mensevik tagadása, és ezt szembehelyezték a proletariátus és parasztság forradalmi demokratikus diktatúrájáról szóló bolsevik sémával. Később a permanens forradalomnak ezt a fél-mensevik sémáját felkapta Trockij (részben Martov) és fegyvert kovácsolt belőle a leninizmus elleni harc számára.

c) A háborúelőtti időszakban a II. Internacionále pártjaiban az egyik legaktuálisabb kérdésként szőnyegre került a nemzeti-gyarmati kérdés, az elnyomott nemzetek és gyarmatok kérdése, az elnyomott nemzetek és gyarmatok felszabadításának kérdése, az imperializmus elleni harc útjainak kérdése, az imperializmus megdöntéséhez vezető utak kérdése. A bolsevikok a proletárforradalom kibontakozása és az imperializmus bekerítése érdekében az elnyomott nemzetek és gyarmatok szabadságmozgalmát a nemzetek önrendelkezési joga alapján támogató politikát javasoltak, és kidolgozták az előrehaladott országok proletárforradalma és a gyarmatok és elnyomott országok népeinek forradalmi szabadságmozgalma közötti egységfront sémáját. Ezzel kapcsolatban az egész világ opportunistái, az egész világ szociálsovinisztái és szociálimperialistái nyomban rávetették magukat a bolsevikokra. Üldözték a bolsevikokat, mint a veszett kutyákat. Milyen álláspontot foglaltak el akkor a nyugati baloldali szociáldemokraták? Kidolgozták az imperializmus fél-mensevik elméletét, elvetették a nemzetek önrendelkezési jogának marxista módon értelmezett elvét (mely a különválás és önálló államalkotás jogát is magában foglalja), elutasították a gyarmatok és az elnyomott országok szabadságmozgalmának komoly forradalmi jelentőségéről szóló tételt, elutasították a proletárforradalom és a nemzeti szabadságmozgalom közötti egységfront lehetőségéről szóló tételt, s ezt az egész félmensevik kotyvalékot, amely mindenestül a nemzeti-gyarmati kérdés jelentőségének lebecsülése, szembeállították a bolsevikok marxista sémájával. Ismeretes, hogy ezt a félmensevik kotyvalékot később felkapta Trockij és fegyverként használta fel a leninizmus elleni harcban.

Ezek a németországi baloldali szociáldemokraták közismert hibái.

Nem is beszélek a németországi baloldaliak egyéb hibáiról, melyeket Lenin idevonatkozó cikkeiben élesen bírált.

Nem beszélek azokról a hibákról sem, amelyeket a bolsevikoknak az Októberi Forradalom időszakában folytatott politikája értékelésében követtek el.

Miről tanúskodnak a németországi baloldaliaknak a háborúelőtti időszak történetéből kiragadott e hibái, ha nem arról, hogy a baloldali szociáldemokraták baloldaliságuk ellenére sem szabadultak még meg mensevik poggyászuktól?

A németországi baloldaliaknak persze nemcsak komoly hibáik voltak. Voltak nagy és komoly forradalmi tetteik is. Gondolok számos érdemükre és forradalmi fellépésükre belpolitikai kérdésekben, különösen a választási harc kérdéseiben, a parlamenti és parlamenten kívüli harc kérdéseiben, az általános sztrájk, a háború, az 1905-ös oroszországi forradalom kérdéseiben stb. Éppen ezért számoltak velük a bolsevikok mint baloldaliakkal, és támogatták őket, sarkalták őket. Ez azonban nem másítja és nem másíthatja meg azt a tényt, hogy a németországi baloldali szociáldemokratáknak egyszersmind számos igen súlyos politikai és elméleti hibájuk is volt, hogy még nem szabadultak meg a mensevik kölönctől és ezért szükségük volt arra, hogy a bolsevikok igen komoly bírálatot gyakoroljanak velük szemben.

Most ítéljék meg önök maguk: támogathatták-e Lenin és a bolsevikok a nyugati baloldali szociáldemokratákat komoly fenntartások nélkül, hibáik komoly bírálata nélkül, ha nem akarták elárulni a munkásosztály érdekeit, ha nem akarták elárulni a forradalom érdekeit, ha nem akarták elárulni a kommunizmust?

Nem világos-e, hogy Szluckij, amikor Lenint és a bolsevikokat azzal vádolja, amiért dicsérnie kellene őket, ha maga bolsevik volna, — végérvényesen leleplezi magát, mint félmenseviket, mint álarcos trockistát?

Szluckij feltételezi, hogy Lenin és a bolsevikok a nyugati baloldaliak megítélésében frakciós meggondolásaikból indultak ki, hogy tehát az orosz bolsevikok a nemzetközi forradalom nagy ügyét feláldozták saját frakciós érdekeik kedvéért. Aligha szorul bizonyításra, hogy ez a feltevés a sekélyesség és aljasság netovábbja. A sekélyesség netovábbja, mert már a mensevikek legostobább tökfilkói is kezdik megérteni, hogy az orosz forradalom nem az oroszok magánügye, hanem ellenkezőleg, az egész világ munkásosztályának ügye, a proletár világforradalom ügye. Az aljasság netovábbja, mert már a II. Internacionále hivatásos rágalmazói is kezdik megérteni, hogy a bolsevikok következetes és mindenestül forradalmi internacionalizmusa a proletár internacionalizmus mintaképe az egész világ munkásai számára.

Igen, az orosz bolsevikok előtérbe állították az orosz forradalom fő kérdéseit, olyan kérdéseket, mint a párt kérdése, a marxisták és a polgári-demokratikus forradalom viszonyának kérdése, a munkásosztály és parasztság szövetségének, a proletariátus hegemóniájának, a parlamenti és parlamentenkívüli harcnak, az általános sztrájknak, a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének, a proletariátus diktatúrájának, az imperializmusnak, a nemzetek önrendelkezési jogának, az elnyomott nemzetek és gyarmatok szabadságmozgalmának és az e mozgalmat támogató politikának kérdése és így tovább. Ezeket a kérdéseket úgy állították előtérbe, mint próbakövet a nyugati baloldali szociáldemokraták következetes forradalmiságának ellenőrzésére. Volt-e erre joguk? Igenis, volt. Nemcsak joguk, hanem kötelességük is volt így cselekedni. Kötelességük volt, mert mindezek a kérdések egyúttal a világforradalomnak is fő kérdései voltak s a bolsevikok a világforradalom feladatainak rendelték alá a maguk politikáját, a maguk taktikáját. Kötelességük volt, mert csakis ezeken a kérdéseken lehetett igazán ellenőrizni a II. Internacionále egyik vagy másik csoportjának forradalmiságát. Kérdezem: hol itt az orosz bolsevikok „frakciózása” és mi köze mindehhez a „frakciós” meggondolásoknak?

Lenin már 1902-ben, „Mi a teendő?” című brosúrájában azt írta, hogy „az a legközelebbi feladat, amelyet a történelem most elénk tűzött, bármely más ország proletariátusának legközelebbi feladatai közül a legforradalmibb“, hogy „ennek a feladatnak a megvalósítása, az európai és (most már mondhatjuk) egyben az ázsiai reakció leghatalmasabb bástyájának lerombolása, az orosz proletariátust a nemzetközi forradalmi proletariátus élcsapatává tenné”. A „Mi a teendő?” című brosúra megjelenése óta 30 év telt el. Senki sem meri tagadni, hogy ez alatt az idő alatt az események fényesen igazolták Lenin szavait. De nem az következik-e ebből, hogy az orosz forradalom a világforradalom csomópontja volt (és marad), hogy az orosz forradalom fő kérdései egyszersmind a világforradalom fő kérdései voltak (és ma is azok)?

Nem világos-e, hogy a nyugati baloldali szociáldemokraták forradalmiságát csakis ezeken az alapvető kérdéseken lehetett igazában ellenőrizni?

Nem világos-e, hogy akik ezeket a kérdéseket „frakciós” kérdéseknek tekintik — végérvényesen leleplezik magukat, hogy rohadtak és elfajultak?

3. Szluckij azt állítja, hogy eddig még nem találtak elegendő olyan hivatalos okmányt, mely Leninnek (a bolsevikoknak) a centrizmus ellen folytatott erélyes és engesztelhetetlen harcáról tanúskodik. Ezt a bürokratikus tételt megdönthetetlen érvként lobogtatja Szluckij annak az állításának bizonyítására, hogy — szerinte — Lenin (a bolsevikok) lebecsülte a centrizmus veszélyét a II. Internacionáléban. Önök vitatkozni akarnak ezzel a zagyvasággal, ezzel a szélhámos fogással? De tulajdonképp mi van itt vitatkozni való? Hát nem világos így is, hogy Szluckij az okmányok emlegetésével akarja takargatni úgynevezett álláspontjának szánalmas és hazug voltát?

Szluckij szerint a meglevő pártokmányok nem elegendők. Miért, milyen alapon? Vajon a II. Internacionále, valamint az oroszországi szociáldemokrácia pártonbelüli harcaira vonatkozó közismert okmányok nem elégségesek arra, hogy teljesen világosan bizonyítsák Lenin és a bolsevikok forradalmi engesztelhetetlenségét az opportunisták és a centristák ellen vívott harcukban? Ismeri-e egyáltalán Szluckij ezeket az okmányokat? Milyen okmányokat akar még?

Tegyük fel, hogy a már ismert okmányokon kívül előkerül még egy csomó okmány, például bolsevik határozatok, amelyek a centrizmus megsemmisítésének szükségességét ismételten tárgyalják. Jelenti-e ez azt, hogy pusztán papiros-okmányok elégségesek ahhoz, hogy a bolsevikok tényleges forradalmiságát, a centrizmussal szemben tanúsított tényleges engesztelhetetlenségét bizonyítsák? Ki az, a javíthatatlan bürokratákon kívül, aki megelégszik azzal, hogy kizárólag papiros-okmányokra támaszkodjék? Ki nem érti azt, a levéltári patkányokon kívül, hogy pártokat és pártvezéreket elsősorban tetteik alapján, nempedig csak nyilatkozataik alapján kell megítélni? A történelem éppen elég olyan szocialistát ismer, akik készséggel aláírtak bármilyen forradalmi nyilatkozatot, csak hogy a kellemetlenkedő bírálóktól megszabaduljanak. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ezeket a határozatokat a gyakorlatban meg is valósították. A történelem továbbá éppen elég olyan szocialistát ismer, akik habzó szájjal követelték más országok munkáspártjaitól a legeslegforradalmibb tetteket. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a saját pártjukban, vagy saját országukban nem adták be a derekukat saját opportunistáikkal, saját burzsoáziájukkal szemben. Nem ezért tanított-e bennünket Lenin arra, hogy a forradalmi pártokat, irányzatokat, vezetőket ne nyilatkozataik és határozataik, hanem tetteik alapján ítéljük meg?

Nem világos-e, hogy ha Szluckij igazán ellenőrizni akarta volna Lenin és a bolsevikok engesztelhetetlenségét a centrizmussal szemben, nem egyes okmányokra és nem két-három magánlevélre kellett volna alapoznia cikkét, hanem tetteik, történetük, tevékenységük alapján kellett volna ellenőriznie a bolsevikokat. Talán nálunk, az oroszországi szociáldemokráciában nem voltak opportunisták, centristák? Talán nem folytattak a bolsevikok erélyes és engesztelhetetlen harcot mindezek ellen az áramlatok ellen? Talán ezek az áramlatok nem voltak eszmei és szervezeti kapcsolatban a nyugati opportunistákkal és centristákkal? Talán nem zúzták szét a bolsevikok az opportunistákat és centristákat úgy, ahogy még a világ egyetlenegy baloldali csoportja sem zúzta szét őket? Hogyan lehet mindezek után azt mondani, hogy Lenin és a bolsevikok lebecsülték a centrizmus veszélyét? Miért hagyta Szluckij figyelmen kívül ezeket a tényeket, amelyeknek a bolsevikok jellemzése szempontjából döntő jelentőségük van? Miért nem használta fel Lenin és a bolsevikok ellenőrzésére a legmegbízhatóbb módszert, mely abban áll, hogy tetteik, tevékenységük alapján ellenőrzik őket? Miért becsülte többre azt a kevésbé megbízható módszert, amely abban áll, hogy véletlenül kezébe került papirosok között turkál?

Azért, mert ha a megbízhatóbb módszerhez folyamodva, tetteik alapján ellenőrizte volna a bolsevikokat, ez egyszeriben felborította volna Szluckij egész koncepcióját.

Azért, mert a bolsevikoknak tetteik alapján való ellenőrzése megmutatta volna, hogy a bolsevikok az egyetlen olyan forradalmi szervezet a világon, amely teljesen szétverte az opportunistákat és centristákat és kiűzte őket a pártból.

Azért, mert a bolsevikok valódi tetteinek és valódi történetének tényei megmutatták volna, hogy Szluckij tanítómesterei, a trockisták voltak az a főés alapvető csoport, amely Oroszországban a centrizmust tenyésztette s erre a célra a centrizmus fészkeként külön szervezetet létesített az Augusztusi Blokk formájában.

Azért, mert a bolsevikoknak tetteik alapján való ellenőrzése végleg leleplezte volna Szluckijt, mint pártunk történetének meghamisítóját, aki a háborúelőtti időszak trockizmusának centrista jellegét azzal igyekszik takargatni, hogy Lenint és a bolsevikokat a centrizmus veszélyének lebecsülésével rágalmazza.

Ez a helyzet, szerkesztő elvtársak, Szluckijjal és cikkével.

Láthatják, hogy a szerkesztőség hibát követett el, amikor vitát engedett meg pártunk történetének meghamisítójával.

Mi vihette a szerkesztőséget erre a helytelen útra?

Szerintem az a rothadt liberalizmus vitte a szerkesztőséget erre az útra, amely mostanában a bolsevikok egy részénél bizonyos mértékben elterjedt. Egyes bolsevikok azt hiszik, hogy a trockizmus a kommunizmusnak egy frakciója, igaz, olyan frakciója, amely téved, sok ostobaságot követ el, néha még szovjetellenes is, de mégiscsak a kommunizmusnak egy frakciója. Ebből ered az, hogy bizonyos liberalizmust tanúsítanak a trockisták és a trockista módon gondolkodó emberek irányában. Aligha szorul bizonyításra, hogy a trockizmusnak ez a megítélése gyökerében téves és káros. A valóságban a trockizmus már régen nem a kommunizmus frakciója. A valóságban a trockizmus az ellenforradalmi burzsoázia élcsapata, azé az ellenforradalmi burzsoáziáé, amely harcot folytat a kommunizmus ellen, a Szovjethatalom ellen, a Szovjetunióban folyó szocialista építés ellen.

Ki adott az ellenforradalmi burzsoázia kezébe szellemi, ideológiai fegyvert a bolsevizmus ellen annak a tételnek a formájában, hogy a szocializmus felépítése országunkban lehetetlen, annak a tételnek a formájában, hogy a bolsevikok elfajulása elkerülhetetlen és így tovább? Ezt a fegyvert a trockizmus adta neki. Nem lehet véletlennek tekinteni azt a tényt, hogy a Szovjetunióban valamennyi szovjetellenes csoportosulás, amikor a Szovjethatalom elleni harc elkerülhetetlenségét igyekezett megindokolni, a trockizmusnak arra az ismert tételére hivatkozott, hogy a szocializmus felépítése országunkban lehetetlen, hogy a Szovjethatalom elfajulása elkerülhetetlen, hogy valószínűleg vissza fogunk térni a kapitalizmushoz.

Ki adott országunk ellenforradalmi burzsoáziájának taktikai fegyvert a Szovjethatalom elleni nyílt fellépések kísérleteinek formájában? Ezt a fegyvert a trockisták adták neki, akik 1927 november 7-én Moszkvában és Leningrádban szovjetellenes tüntetéseket próbáltak rendezni. Tény és való, hogy a trockisták szovjetellenes fellépései felbátorították a burzsoáziát és megnyitották a zsilipeket a burzsoá szakemberek kártevő munkája számára.

Ki adott az ellenforradalmi burzsoáziának szervezeti fegyvert illegális szovjetellenes szervezetek létesítésére tett kísérletek formájában? Ezt a fegyvert a trockisták adták neki, akik megszervezték a maguk antibolsevik illegális csoportját. Tény és való, hogy a trockisták földalatti szovjetellenes munkája megkönnyítette a Szovjetunióban a szovjetellenes csoportosulások szervezeti kialakítását.

A trockizmus az ellenforradalmi burzsoázia élcsapata.

Ezért a trockizmus irányában tanúsított liberalizmus, még a már szétvert és álarc mögé bújó trockizmus irányában is — olyan bárgyúság, amely bűncselekménnyel, a munkásosztály elárulásával határos.

Ezért egyes „irodalmároknak” és „történészeknek” olyirányú kísérleteit, hogy irodalmunkba dugáruként álcázott trockista limlomot csempészszenek be, a bolsevikoknak erélyesen vissza kell verniök.

Ezért nem szabad a trockista csempészekkel irodalmi vitába bocsátkozni.

Úgy látom, hogy a trockista csempészek sorából való „történészek” és „irodalmárok” csempésztevékenységüket egyelőre két vonalon próbálják folytatni.

Először, igyekeznek bebizonyítani, hogy a háborúelőtti időszakban Lenin lebecsülte a centrizmus veszélyét — miközben a tapasztalatlan olvasóra bízzák, hogy az rájöjjön, hogy Lenin, következéskép, akkor még nem volt igazi forradalmár, hogy csak a háború után lett azzá, miután Trockij segítségével „fegyverzetet váltott”. Az effajta csempészek tipikus képviselőjének Szluckijt tekinthetjük.

Fentebb láttuk, hogy Szluckij és kompániája nem érdemlik meg azt, hogy sokat vesződjünk velük.

Másodszor, igyekeznek bebizonyítani, hogy a háborúelőtti időszakban Lenin nem értette meg a polgári-demokratikus forradalom szocialista forradalomba való átnövésének szükségességét — miközben a tapasztalatlan olvasóra bízzák, hogy az rájöjjön, hogy Lenin, következéskép, akkor még nem volt igazi bolsevik, hogy ennek az átnövésnek szükségességét csak a háború után értette meg, miután Trockij segítségével „fegyverzetet váltott”. Az effajta csempészek tipikus képviselőjének Voloszevicsot, „A SzK(b)P történetének tankönyve” című könyv szerzőjét tekinthetjük.

Igaz, Lenin már 1905-ben megírta, hogy „a demokratikus forradalomból mi rögtön megkezdjük az átmenetet, mégpedig teljesen erőnkhöz, az öntudatos és szervezett proletariátus erejéhez mérten, megkezdjük az átmenetet a szocialista forradalomra”, hogy „a megszakítás nélküli forradalom mellett vagyunk”, hogy „nem állunk meg félúton”. Igaz, Lenin műveiben a hasonló jellegű tények és dokumentumok töméntelen sokasága található. De hát mit érdeklik a Voloszevicsokat Lenin életének és tevékenységének tényei? A Voloszevicsok azért irkálnak, hogy, bolsevik mezbe bújva, becsempészhessék a maguk antileninista dugáruját, megrágalmazhassák a bolsevikokat és meghamisíthassák a bolsevik párt történetét.

Láthatják, hogy a Voloszevicsok éppen annyit érnek, mint a Szluckijok.

Ezek a trockista csempészek „útjai és keresztútjai”.

Önök is megértik, hogy nem a „Proletarszkaja Revoljucija” szerkesztőségének dolga megkönnyíteni az ilyenfajta „történészek” csempésztevékenységét azzal, hogy szószéket bocsát rendelkezésükre a vitához.

A szerkesztőség feladata véleményem szerint az, hogy a bolsevizmus történetének kérdéseit a kellő színvonalra emelje, pártunk történetének tanulmányozását tudományos, bolsevik vágányra állítsa és fokozott figyelmet fordítson pártunk történetének trockista és egyéb meghamisítóira, s rendszeresen lerántsa róluk az álarcot.

Erre annál is inkább szükség van, mert még a mi történészeink között is — most az idézőjel nélküli történészekről, pártunk bolsevik történészeiről beszélek, — vannak egyesek, akik nem mentesek olyan hibáktól, amelyek a Szluckijok és Voloszevicsok malmára hajtják a vizet. Ez alól sajnos Jaroszlavszkij elvtárs sem kivétel, akinek a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának történetéről írott könyveiben, érdemeik ellenére, számos elvi és történeti jellegű hiba van.

Kommunista üdvözlettel
I. Sztálin

„Proletarszkaja Revoljucija”
1931. 6. (113.) sz.

(idézet: – Sztálin Művei 13. kötet – című könyvből)

SaLa