Gercen emlékezete
Száz év telt el Gercen születése óta. Ünnepli őt az egész liberális Oroszország, gondosan kerülgetve a szocializmus komoly kérdéseit, aggodalmasan titkolva, miben különbözött a forradalmár Gercen egy liberálistól. Megemlékezik Gercenről a jobboldali sajtó is, rágalmazó módon azt bizonygatva, hogy Gercen élete alkonyán megtagadta a forradalmat. A külföldön liberális és narodnyik részről Gercenről elhangzott szónoklatokban viszont egyéb sincs, mint frázis.
A munkáspártnak nem nyárspolgári magasztalás céljából kell Gercenről megemlékeznie, hanem azért, hogy tisztázza saját feladatait, hogy tisztázza egy olyan írónak igazi történelmi szerepét, akinek nagy része volt az orosz forradalom előkészítésében.
Gercen a múlt század első felének nemesi, földesúri forradalmár-nemzedékéhez tartozott. A nemesek adták Oroszországnak a Bironokat és Arakcsejeveket, megszámlálhatatlan sokaságát a „részeges tiszteknek, duhajoknak, kártyásoknak, vásári hősöknek, kutyapecéreknek, krakélereknek, botozóknak, hárem tartóknak”, meg a széplelkű Manyilovokat. „És ezek között nőttek föl — írta Gercen — december 14-ének, a hősök falanxának férfiai, akik egy vadállat tején nevelkedtek, mint Romulus és Remus … Tetőtől-talpig tiszta acélból kovácsolt bajnokok ezek, hős bajtársak, akik tudatosan rohantak a biztos pusztulásba, hogy új életre ébresszék az ifjú nemzedéket és megtisztítsák azoknak a gyermekeknek a lelkét, akik a hóhérok és a rabszolgai alázat világában születtek.”
E gyermekek sorába tartozott Gercen is. A dekabristák felkelése felébresztette és „megtisztította”. A XIX. század negyvenes éveinek feudális Oroszországában fel tudott emelkedni olyan magasra, hogy egy színvonalon állott korának leg nagyobb gondolkodóival. Elsajátította Hegel dialektikáját. Felismerte, hogy ez „a forradalom algebrája”. Tovább jutott Hegelnél, Feuerbach nyomán eljutott a materializmusig. „ A levelek a természet tanulmányozásáról” első levele — az „Empíria és idealizmus” —, amelyet 1844-ben írt, olyan gondolkodóra vall, aki még ma is egy fejjel kimagaslik a jelenkor empirikus természettudósainak töméntelen sokaságából, és a mostani idealista és félidealista filozófusok tömegéből. Gercen egészen közel jutott a dialektikus materializmushoz, de megtorpant a történelmi materializmus előtt.
Éppen ez a „megtorpanás” okozta Gercen lelki válságát az 1848-as forradalom veresége után. Gercen már elhagyta Oroszországot és közvetlen közelről szemlélte ezt a forradalmat. Ekkor demokrata, forradalmár, szocialista volt. De „szocializmusa” a burzsoá és kispolgári szocializmusnak a közé a 48-as korszakban fellépő számtalan formája és változata közé tartozott, amelyeket a júniusi napok végérvényesen megsemmisítettek. Lényegében egyáltalán nem volt ez szocializmus, ha nem széplelkű frázis, jámbor ábránd, amelybe a polgári demokrácia, de éppen úgy az ennek hatása alól még fel nem szabadult proletariátus is akkori forradalmiságát burkolta.
Gercennek az 1848 utáni lelki válsága, mély szkepticizmusa és pesszimizmusa a szocializmusról alkotott polgári illúziók válsága volt. Gercen lelki drámája annak a világtörténelmi korszaknak volt a szülötte és tükröződése, amelyben a polgári demokrácia forradalmisága (Európában) márhalódott, a szocialista proletariátus forradalmisága pedig még nem érett meg. Ezt nem értették és nem is érthették meg a liberális orosz szószátyárkodás lovagjai, akik most forradalomellenességüket a Gercen szkepticizmusáról szóló virágos frázisokkal leplezik. Ezeknek a vitézeknek a szemében, akik elárulták az 1905-ös orosz forradalmat, akiknek eszük ágába sem jutott, hogy a forradalmár nagyszerű hivatására gondoljanak, a szkepticizmus átmenet a demokráciából a liberalizmusba, abba a szolgai, aljas, mocskos és vadállati liberalizmusba, amely 48-ban halomra lövette a munkásokat, amely visszaállította a ledöntött trónusokat, amely tapsolt III. Napóleonnak, s amelyet Gercen elátkozott, bár osztályjellegét nem tudta felismerni.
Gercen szkepticizmusa az „osztályfeletti” polgári demokratizmus illúzióitól a proletariátus szigorú, hajthatatlan, legyőzhetetlen osztályharcához való átmenet formája volt. Bizonyság erre a „Levelek egy régi társamhoz”, amelyeket egy évvel halála előtt, 1869-ben írt Bakuninhoz. Gercen szakít az anarchista Bakuninnal. Igaz, Gercen ebben a szakításban még csak taktikai nézeteltérést lát, nem pedig szakadékot az osztálya győzelmében szilárdan hívő proletár és a fennmaradását veszélyeztetve látó kispolgár világnézete közt. Igaz, Gercen itt is megint a régi polgári-demokratikus frázisokat ismétli, hogy a szocializmusnak „a munkás és munkáltató, a földműves és polgár előtt egyaránt hirdetnie kell tanait”. Bakuninnal való szakítása után Gercen mégsem a liberalizmus, hanem az Internacionálé felé fordította tekintetét, ama Internacionálé felé, amelynek vezetője Marx volt, ama Internacionálé felé, amely kezdte „gyűjteni a proletárezredeket”, egységbe fogni azt a „munkásvilágot”, amely „szakít a munka nélkül nyerészkedők világával”!
——-
Mivel Gercen nem értette meg 1848 egész mozgalmának és a Marx előtti szocializmus minden változatának polgári demokratikus jellegét, még kevésbé érthette meg az orosz forradalom polgári természetét. Gercen volt az „orosz” szocializmus, a „narodnyikság” alapítója. Gercen „szocializmust” látott a parasztoknak földdel együtt való felszabadításában, a közösségi földbirtoklásban, a „földhöz való jog” paraszti eszméjében. Számtalan esetben kifejtette kedvenc gondolatait erről a témáról.
Valójában Gercennek ebben a tanításában, miként az egész orosz narodnyikságban — egészen a mostani „szociálforradalmárok” megfakult narodnyikságáig — nincsen egy szemernyi szocializmus sem. Ugyanolyan széplelkű frázis, az orosz paraszti polgári demokrácia forradalmiságáttakaró ugyanolyan kedves ábránd, amilyenek a „48-as szocializmus” különféle nyugati változatai. Mennél több földet kaptak volna a parasztok 1861-ben és mennél olcsóbban kapták volna, annál erősebben alá lett volna aknázva a jobbágytartó földesurak hatalma, annál gyorsabban, szabadabban és szélesebb mederben haladt volna a kapitalizmus fejlődése Oroszországban. A „földhöz való jog” és az „egyenlősítő földosztás” eszméje semmi egyéb, mint a földesúri hatalom teljes megdöntéséért, a földesúri birtoklás teljes megsemmisítéséért küzdő parasztok forradalmi egyenlőségvágyát kifejező formula.
Az 1905-ös forradalom tökéletesen bebizonyította ezt: egyfelől a proletariátus teljesen önállóan lépett föl a forradalmi harc élén, miután megalapította a szociáldemokrata munkáspártot; másfelől a forradalmi parasztok (a „trudovikok” és a „parasztszövetség”), amikor harcoltak a földesúri birtoklás megsemmisítésének minden formájáért egészen a „föld magántulajdonának megszüntetéséig”, éppen mint gazdálkodók, kisvállalkozók harcoltak.
A földhöz való jog stb. „szocialistaság” jellegéről most folyó viták csak arra valók, hogy elhomályosítsák és elpalástolják ezt a valóban fontos és komoly történelmi kérdést: mi a különbség a liberális polgárság és a forradalmi parasztság érdekei között az orosz polgári forradalomban; másképpen kifejezve: a liberális és a demokratikus, a „kiegyező” (monarchikus) és a republikánus törekvés kérdését ebben a forradalomban. Gercen „Kolokol”-ja, ha a dolog lényegére figyelünk és nem a frázisokra, — ha az osztályharcot az „elméletek” és tanítások alapjaként vizsgáljuk és nem megfordítva, — éppen ezt a kérdést vetette föl.
Gercen megteremtette a szabad orosz sajtót külföldön, ez az ő nagy érdeme. A „Poljarnaja Zvezda” magasra emelte a dekabristák hagyományát. A „Kolokol” (1857 — 1867) szenvedélyesen síkraszállt a parasztok felszabadításáért. A szolgai hallgatás megtört.
De Gercen a földbirtokosi, úri körökhöz tartozott. Oroszországot 1847-ben hagyta el, a forradalmi népet nem látta, és nem tudott hinni benne. Innen van az, hogy liberális módra a „nagyokhoz” apellál. Innen számtalan édeskés levele a „Kolokol”-ban Hóhér (II.) Sándorhoz, melyeket ma nem lehet undor nélkül olvasni. Csernisevszkijnek, Dobroljubovnak, Szerno- Szolov-jevicsnek, akik a raznocsinyec-forradalmárok új nemzedékéhez tartoztak, ezerszer igazuk volt, amikor szemrehányásokkal illették Gercent ezekért az elhajlásokért a demokráciától a liberalizmus felé. De az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy Gercenben a demokrácia és liberalizmus közti minden ingadozása ellenére mégis a demokrata kerekedett felül.
Amikor a liberális pimaszság egyik legvisszataszítóbb típusa, Kavelin, aki korábban éppen liberális iránya miatt lelkesedett a „Kolokol”-ért, fellépett az alkotmány ellen, megtámadta a forradalmi agitációt, kikelt az „erőszak” és az erőszakra való felhívások ellen, mikor türelmet kezdett prédikálni, Gercen szakított ezzel a liberális bölccsel. Gercen megtámadta „üres, ostoba, ártalmas pamfletjét”, amelyet „bizalmas kalauzul írt a liberáliskodó kormány részére”, a Kavelin-féle „politikus szentimentális szentenciákat”, amelyek „az orosz népet baromnak, a kormányt pedig bölcsnek” tüntetik fel. A „Kolokol” közölte a „Gyászbeszéd”-et, amelyben ostorozta a „semmitmondó eszméik rothadt pókhálóját nagyképűen szövögető professzorokat, a hajdan nyíltszívű, de utóbb — minthogy látták, hogy az egészséges ifjúság nem tud együtt érezni az ő aszkóros gondolataikkal — elkeseredett exprofesszorokat”. Kavelin ebben az arcképben nyomban magára ismert.
Amikor Csernisevszkijt letartóztatták, a nyomorult liberális Kavelin ezt írta: „A letartóztatásokat nem találom felháborítónak … a forradalmi párt minden eszközt helyesnek tart a kormány megbuktatására, ez viszont a rendelkezésére álló eszközökkel védekezik.” De Gercen jól megfelelt ennek a kadétnak, mikor ezt írta Csernisevszkij pörével kapcsolatban: „És íme, akadnak nyomorult emberek, csorda-emberek, puhányok, akik azt mondják, hogy nem kell szidni a rablógyilkosok és léhűtők bandáját, amely minket kormányoz.”
Mikor a liberális Turgenyev magánlevélben biztosította II. Sándort alattvalói hűségéről, és két aranyat adományozott a lengyel felkelés leverésekor megsebesült katonák javára, a „Kolokol” „a (hímnemű) ősz Magdolnáról” írt, „aki azt írta Őfelségének, hogy nem tud aludni, mivel őfelségének nincs tudomása az őt eltöltő bűnbánatról”. És Turgenyev nyomban magára ismert.
Mikor az orosz liberálisok egész falkája elfordult Gercentől, amiért védelmezte Lengyelországot, mikor a „művelt társaság” elfordult a „Kolokol”-tól, Gercent ez nem zavarta meg. Továbbra is szószólója maradt Lengyelország szabadságának és ostorozta II. Sándor pribékeit, bakóit, hóhérait. Gercen megmentette az orosz demokrácia becsületét. „Megmentettük az orosz név becsületét — írta Turgenyevnek —, és megszenvedtünk érte a szolgalelkű többség jóvoltából.”
Amikor híre jött, hogy egy jobbágy megölte földesurát, mert merényletet követett el mátkája becsülete ellen, Gercen megjegyezte a „Kolokol”-ban: „És nagyon helyesen tette!” Amikor jelentették, hogy a „felszabadítás” „békés” végrehajtására katonai parancsnokokat neveztek ki, ezt írta Gercen:
„A legelső értelmes ezredes, aki seregével a parasztokhoz csatlakozik, ahelyett hogy fojtogatná őket, a Romanovok trónjára fog jutni.” Amikor Rejtern ezredes Varsóban agyonlőtte magát (1860), hogy ne kelljen hóhérok segédjévé lennie, Gercen ezt írta: „Ha már agyonlövésről van szó, azokat a tábornokokat kell agyonlőni, akik fegyvertelen emberekre lövetnek.” Mikor Bezdnában ötven parasztot megkorbácsoltak és vezetőjüket, Anton Petrovot kivégezték (1861. április 12.), ezt írta Gercen a „Kolokol”,-ban:
„Ó, ha szavaim eljuthatnának hozzád, te robotosa és mártírja az orosz földnek! . . de megtanítanálak megvetni lelkipásztoraidat, akiket a pétervári szinódus és a német cár helyezett föléd … Gyűlölöd a földesurat, gyűlölöd a jegyzőt, félsz tőlük — és teljes joggal; de még mindig hiszel a cárnak és a püspöknek …, ne higgy nekik. A cár velük tart, és ők az ő emberei. Őt látod most, te, apja a Bezdnában megölt ifjúnak, te, fia a Penzában megölt apának . . . Pásztoraid tudatlanok, mint te, szegények, mint te . . . Ilyen volt a Kazánban érted megszenvedett Antonij (nem Antonij püspök, hanem a bezdnai Anton).. . A te szentjeid tetemei nem visznek végbe negyvennyolc csodát, a hozzájuk intézett fohász nem gyógyítja meg a fogfájást, de eleven emlékezetük egy csodát véghez vihet — a te felszabadításodat.”
Látható ebből, milyen ocsmány és aljas módon rágalmazzák Gercent a „legális” szolgasajtóban meghúzódó liberálisaink, akik túlozzák gyönge oldalait és hallgatnak az erősekről. Nem bűne, hanem szerencsétlensége Gercennek, hogy magában Oroszországban nem láthatott forradalmi népet a negyvenes években. Amikor meglátta a hatvanas években — félelem nélkül a forradalmi demokrácia oldalára állt a liberalizmus ellen. A népnek a cárizmus fölötti győzelméért harcolt, nem pedig a liberális polgárságnak a feudális cárral kötendő szövetségéért. Magasra emelte a forradalom zászlaját.
——
Midőn Gercen emlékét ünnepeljük, világosan látjuk azt a három nemzedéket, azt a három osztályt, amely az orosz forradalomban munkálkodott. Kezdetben — nemesek és földes urak, a dekabristák és Gercen. Szűk a köre ezeknek a forradalmároknak. Szörnyen távol állanak a néptől. De nem veszett kárba munkájuk. A dekabristák ébresztették föl Gercent. Gercen forradalmi agitációt indított.
Ezt az agitációt átvették, kiszélesítették, fokozták, keményebbé tették a raznocsinyec-forradalmárok, kezdve Csernisevszkijen a „Narodnaja Volja” hőseiig. A harcosok köre szélesebb lett, kapcsolatuk a néppel szorosabb. „Az eljövendő vihar ifjú kormányosai” — így nevezte őket Gercen. De ez még nem volt maga a vihar.
A vihar — maguknak a tömegeknek a megmozdulása. E tömegek élén fölkelt a proletariátus, az egyetlen mindvégig forradalmi osztály, és először keltette föl a parasztok millióit nyílt, forradalmi harcra. A vihar első rohama 1905-ben volt. A következő a mi szemünk előtt kezd nőni.
A proletariátus Gercent ünnepelve, az ő példáján megtanulja a forradalmi elmélet nagy jelentőségét; az ő példáján megérti, hogy a forradalom iránti feltétlen odaadás és a néphez forduló forradalmi agitáció nem vész kárba akkor sem, ha a vetést az aratástól egész évtizedek választják el; az ő példáján megtanulja meghatározni a különböző osztályok szerepét az orosz forradalomban és a világforradalomban. Ezekkel a leckékkel gazdagodva a proletariátus utat tör majd magának a minden ország szocialista munkásaival való szabad szövetséghez, széttaposván a cári monarchiát, ezt az ocsmány szörnyet, amely ellen Gercen emelte fel először a nagy harci lobogót, amikor a szabad orosz szóval a tömegekhez fordult.
„Szocial-Demokrat” 26. sz.
1912. május 8. (április 25.)
Lenin Művei. 4. kiad. 18. köt.
9—15. old. (oroszul).
(idézet: – Lenin Válogatott Művei 1. kötet – című könyvből)
SaLa
Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on
vagy közvetlen postai úton:
Szabó Péter
2747 Törtel,
Petőfi-ut. 12.
A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!
Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!
