Az első világháború előzményei – Az imperializmus és az európai kis országok

Az imperializmus korszakának beköszöntése — különböző mértékben — tükröződött a kisebb európai országok helyzetén is, noha belső gazdasági fejlődésük több esetben még nem ért el a monopolkapitalizmus fokára.

Spanyolország és Portugália. A barcelonai proletariátus „véres hete”
A két legrégibb gyarmati hatalom, Spanyolország és Portugália nem játszott már jelentős szerepet a világgazdaságban és a világpolitikában. A spanyol gazdaság továbbra is félfeudális agrár jellegű maradt. A XX. század elején az ország egész földterületének 45 százaléka 5000 földesúr tulajdonában volt, míg a parasztság milliós tömegei arra kényszerültek, hogy kiszipolyozó uzsorafeltételek mellett béreljenek morzsányi földecskéket; 2,5 millió mezőgazdasági munkásnak pedig semmi földje nem volt. Az ország progresszív fejlődésének útját állta a középkori Spanyolország megtestesítője: az óriási hatalommal rendelkező katolikus egyház is. A lakosság 60 százaléka analfabéta volt.

A spanyol kapitalizmus, ha lassan is, az imperializmus irányában haladt: a XX. század elején megjelentek az első konszernek (Spanyol Hajóépítő Társaság stb.). A spanyol gazdasági életben uralkodó helyzetre tett szert a külföldi tőke. A rendkívül gazdag nyersanyagforrások — vasérc-, szén-, rézbányák stb. — az angol tőke ellenőrzése alá kerültek. Francia és belga tőkések érdekkörébe került Spanyolország csaknem egész vasúti hálózata és városi közlekedése. A német tőke a vegyiparban emelkedett vezető szerepre.

Az 1898. évi háborúban az Egyesült Államoktól elszenvedett vereség nyomán a reakciós nemesi-monarchikus rendszer súlyos válságba került. A monarchista pártok — a konzervatívok és a liberálisok — befolyása hanyatlásnak indult. Ugyanakkor egyre nagyobb befolyásra tett szert a liberális beállítottságú haladó értelmiségi csoport (a „98-as nemzedék”), melynek fő jelszava „Spanyolország feltámasztása és európaizálása” volt. E csoport tevékenysége elősegítette a demokratikus monarchiaellenes mozgalom kibontakozását. Programját azonban a forradalmi tömegmozgalomtól való félelem hatotta át. Jelentősen megerősödött a republikánus csoportok befolyása is — ezek 1903-ban a Salmeron vezette Köztársasági Unióban egyesültek. A monarchikus rendszer ellen irányult Spanyolország különböző részein — főként Katalóniában — a nemzeti autonómiáért küzdő mozgalom is.

A monarchikus rendszerre nézve a fő veszélyt mégis a munkásmozgalom fellendülése jelentette. Az egymást sűrűn követő tömegsztrájkok olyan méreteket öltöttek, hogy még a legreakciósabb politikai körök is belátták: politikai manővert kell végrehajtani. A kormány által nagy hangon beharangozott „reformkorszak” azonban néhány jelentéktelen engedményt hozott csak. A népben tovább nőtt az elégedetlenség. Midőn a kormány az aktív gyarmatpolitika felújítása mellett döntött (Marokkó egy részének elfoglalása), megerősödtek az antimilitarista és forradalmi indulatok. 1909. július 26-án, válaszul a tartalékosok mozgósításáról kiadott kormányrendeletre, Barcelonában barikádokat emeltek. Július 27-ének éjjelén a város több ponton kigyulladt (e gyújtogatásokban nagy része volt az anarchista agitáció hatásának). Több mint 30 épület borult lángba, köztük sok kolostor és templom. A kormány csendőrséggel és katonasággal árasztotta el Katalóniát, és kihirdette az ostromállapotot. Barcelonában megkezdődött a „véres hét”. Több száz munkást letartóztattak. A munkásmegmozdulások vezetőit, köztük az anarchistákhoz közelálló tekintélyes republikánus politikust, Francisco Ferrert, agyonlőtték. Ferrer kivégzése világszerte viharos felháborodást keltett.

Spanyolországtól eltérően Portugáliának számos gyarmata maradt Afrikában, Ázsiában és Óceániában. De mind Portugália, mind gyarmatai pénzügyi és diplomáciai tekintetben egyaránt jóformán teljesen Angliától függtek. Az ország gazdasági fejlődését akadályozó feudális-klerikális reakció uralma ellenállást váltott ki a burzsoázia részéről, amely mind erőteljesebben liberális reformokat követelt, s a hatalom megszerzésére törekedett. 1910-ben a polgári republikánusok a hadsereg támogatásával forradalmi államcsínyt hajtottak végre. Ez a polgári forradalom megdöntötte a Braganza-dinasztiát és köztársasági rendszert létesített, de csaknem érintetlenül hagyta az agrárstruktúrában megőrződött számos feudális maradványt, és nem szüntette meg az országnak az angol imperializmustól való függését sem.

A belga és a holland imperializmus sajátosságai
Sokkal erőteljesebben fejlődött az imperializmus Belgiumban és Hollandiában, ezekben a kis területű és lélekszámú, de nagy gyarmatbirodalommal rendelkező államokban. A rendkívül fejlett gyáriparral rendelkező Belgiumban, amely ipari termelésének túlnyomó részét exportálta, a XX. század elejére már viszonylag erős konszernek létesültek a gépiparban, a vegyiparban, az üvegiparban és más iparágakban, fontos szerephez jutottak a nagybankok, különösen a Société Générale és a Banque Internationale de Bruxelles. A külföldi belga tőkebefektetések összege meghaladta a hárommilliárd frankot (ennek egynegyede Oroszországra jutott). A belga banktőkét szoros szálak fűzték az európai nagyhatalmak, főként Franciaország finánctőkéjéhez.

Az 1880-as évekig Belgiumban az ipari nagyburzsoáziára támaszkodó liberálisok voltak hatalmon, míg az ellenzéket a klerikálisok vezették, ezeket támogatták az agráriusok, a városi kispolgárság és az elmaradott paraszti tömegek. A klerikálisok ügyesen kihasználták azt a körülményt, hogy a liberálisok nem voltak hajlandók engedményeket tenni a flamand nemzeti mozgalomnak. A flamandok követelték, hogy az ország északi részén az államapparátusban vezessék be a kétnyelvűséget (északon a lakosság többsége a flamand nyelvet beszélte, míg a déli, vallon tartományokban a francia dominált). A klerikálisok támogatták e követelést, és az 1884. évi parlamenti választásokon a flamandok szavazatai révén többséget szereztek. Ettől kezdve egészen 1914-ig a klerikálisok álltak a kormány élén.

A XIX. század végére Belgiumban nagy politikai erővé fejlődött a szervezett munkásmozgalom. A mozgalom forradalmi tendenciái érvényesültek többek között a bányászmozgalomban és a belga proletariátusnak az általános választójogért vívott harcában. Különösen nagy jelentőségű volt három politikai tömegsztrájk (1893, 1902 és 1913), amelyek eredményeként a választójogot jelentősen kiterjesztették. A belga munkáspártban azonban, amely végleges formájában 1885-ben alakult meg, és 1914-ben már mintegy 180 000 tagja volt — erős kispolgári illúziók éltek. Ezek az illúziók több tényezőre vezethetők vissza: egyrészt a szövetkezeti mozgalom növekedésére, másrészt arra, hogy a munkásság széles rétege kis földtulajdonnal rendelkezett és végül arra, hogy Kongónak a belga burzsoázia által való kizsákmányolása előmozdította a munkásarisztokrácia kialakulását. A munkáspárt vezetésében felülkerekedett az opportunizmus; a párt vezetői között nagy szerepet játszottak a baloldali polgári körökből származó politikusok, mint például Emilé Vandervelde, aki a kilencvenes évek derekán a párt vezére lett, és a Brüsszelben székelő Nemzetközi Szocialista Iroda élére került.

Hollandia ipari tekintetben jóval fejletlenebb volt, mint Belgium, de a természeti kincsekben (kőolaj, kaucsuk, ólom) rendkívül gazdag Indonézia kizsákmányolása révén óriási extraprofitra tett szert. Indonéziában már 1906-ban kb. egymillió tonna kőolajat termeltek ki. Hollandiában gyors ütemben haladt előre az ipari és a banktőke összefonódása. A holland társaságok indonéziai uralmuk alapján aktív szerepet játszottak a nemzetközi monopóliumokban, többek között részt vettek a hatalmas olajtröszt, a Royal Dutch Shell létrehozásában, amelyben a parancsnoki pozíciókat az angol tőke foglalta el.

A politikai reakciónak az imperializmus korára jellemző megerősödése Hollandiában abban jutott kifejezésre, hogy a két klerikális párt, a kálvinista („forradalomellenes”) és a katolikus, koalícióra lépett egymással, noha ezt megelőzőleg több évszázadon át az ország politikai életének fő tartalmát a protestánsok és katolikusok küzdelme alkotta.

Az ipari proletariátus csekély száma következtében a munkásmozgalom hasonlíthatatlanul lassabban fejlődött, mint Belgiumban. A szociáldemokrata pártnak — 1894-ben alakult meg végleges formájában — 1914-ben mindössze kb. 10 000 tagja volt. A baloldali, forradalmi elemek meglehetősen erősek voltak a szakszervezeti mozgalomban, különösen a kikötőmunkások és a vasutasok között. 1903-ban Amsterdamban sikeres sztrájkot szerveztek, amely csaknem általános volt. A néhány hónap múltán kirobbant újabb sztrájk azonban a munkások vereségével zárult.

A holland burzsoázia a gyarmati extraprofitból megvesztegette és politikailag megfertőzte a munkásosztály felső rétegét. A holland szocialisták egy része támogatta a kormány gyarmatpolitikáját, és szorosan együttműködött a burzsoá liberálisokkal. Némely kérdésben, mint például az egyházi iskoláknak nyújtott állami támogatás terén a szociáldemokrata párt vezetői még a liberálisoknál is konzervatívabb álláspontra helyezkedtek. Midőn ezt az opportunista politikát a „Tribune” című lapot kiadó marxista csoport erélyes bírálatnak vetette alá, a pártvezetőség — élén Troelstrával és Van Kollal — kizáratta a „tribunistákat” a pártból. Ezek külön pártot hoztak létre és folytatták a harcot. Erőteljesen felléptek a gyarmati kérdésben mutatkozó opportunizmus ellen. Egyik vezetőjük, H. Gorter azt követelte, hogy Indonéziának adjanak függetlenséget. Az 1903-as amsterdami sztrájk több vezetője Indonéziába költözött, és segítette az indonéz nemzeti forradalmi mozgalom kialakítását. Lenin és a bolsevikok erőteljesen támogatták a „tribunistákat” az opportunizmus és a holland szociáldemokrácia elleni küzdelmükben.

Norvégia elszakadása Svédországtól
Az imperializmus korszakában a nemzeti mozgalom még számottevő tényező maradt Európában. E mozgalom pregnáns megnyilvánulása volt Norvégia elszakadása Svédországtól 1905-ben. Norvégiát 1814 óta unió fűzte Svédországhoz; saját alkotmánya, parlamentje, kormánya, közigazgatása és hadserege volt, különállását igazságszolgáltatási és pénzügyi téren is megőrizte, de önállósága számos gazdasági és külpolitikai kérdésben korlátozott volt. A XIX. század végén Norvégia kapitalista fejlődésével a norvég burzsoáziában megerősödött a törekvés, hogy uralmat gyakoroljon nemzeti piacán és kijusson a világpiacra. Minthogy a svéd uralkodó körök ez elé akadályokat gördítettek, a norvég—svéd viszonyban feszültség lépett fel, s ez az 1905-ös orosz forradalom hatására fokozódott.

1905 júniusában a norvég kormány bejelentette Norvégia elszakadását Svédországtól. E lépést támogatták a parasztok, a munkások, a norvég nép széles rétegei. Az 1905 augusztusában lefolytatott népszavazás világosan tanúsította ezt. A svéd kormány, tekintettel a norvég fellépésre és a svéd közvélemény, elsősorban a munkásosztály nyomására, kénytelen volt beleegyezni a tárgyalások megindításába, elismerni Norvégia különválását és rendezni viszonyát a norvég állammal.

1905 szeptemberében Karlstadban aláírták az egyezményt a független norvég állam elismeréséről. A külföldi államok közül elsőként Oroszország ismerte el a független Norvégiát.

Az 1907. évi romániai parasztfelkelés
A XX. század elején az agrárkérdés állott Románia politikai életének középpontjában. A néptömegeknek a román burzsoázia és a külföldi tőke által való kizsákmányolása összefonódott az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt fennmaradt feudális csökevényekkel, s ez különösen súlyossá tette a dolgozó tömegek helyzetét. Az osztályellentétek szakadatlanul éleződtek.

A romániai munkás- és parasztmozgalomra igen nagy hatással volt az 1905—1907. évi orosz forradalom. A munkáskörök 1905 január végén „Le a zsarnoksággal” címmel alkalmi lapot bocsátottak ki, amely az oroszországi eseményekkel foglalkozott. Bukarestben, Iasiban, Bacáuban, Constantában, Craiovában és más városokban szolidaritási gyűléseket tartottak az orosz munkások mellett. A „Patyomkin” páncélos 1905 nyarán Constantában partra szállt tengerészeit a román dolgozók forró lelkesedéssel üdvözölték.

Az orosz forradalom hatására megélénkült a romániai munkásmozgalom. 1899 után — midőn az opportunista vezetőség feloszlatta a szociáldemokrata pártot — az országban csak elkülönült szocialista munkáskörök működtek. E körök most nagyarányú tevékenységbe kezdtek annak érdekében, hogy munkásszervezeteket hozzanak létre. 1905-ben és 1906 első felében több mint 50 szakszervezet kezdte meg működését, és megalakult a román Szakszervezeti Főbizottság. Országszerte sztrájkok zajlottak le.

Románia a paraszti megmozdulások száma és méretei tekintetében az elsők között volt Európában. 1905—1906 folyamán sok megyében robbantak ki paraszti zavargások, de mindegyik helyi, elszigetelt jellegű volt, és eredménytelenül végződött. A földesúri elnyomás tovább erősödött. A XX. század elején a feudális maradványokkal súlyosbított tőkés kizsákmányolás az elviselhetetlenségig fokozódott. A birtokok több mint 60 százalékát nagybérlőknek adták ki, ezek viszont rendszerint a bérbe vett földet kis parcellákra osztva rendkívül magas bérleti díj ellenében parasztoknak adták tovább. A bérlő a földesúrnak általában hektáronként 20 lei bért fizetett, a parasztoktól 50, sőt 80 leit szedett. A parasztokat tehát a földesurak és a bérlők is kizsákmányolták; kettős kizsákmányolás alatt sínylődtek.

Az 1907. évi parasztfelkelés Románia 1900 utáni történetének igen jelentős eseménye volt.

A felkelés 1907. február 8-án kezdődött a moldvai Flaminzii faluban. Parasztcsoport érkezett az uradalomba a bérleti szerződés megújítására. Az uradalmi intéző az előző évinél súlyosabb feltételeket próbált a parasztokra ráerőszakolni. A parasztok erre elfoglalták a primariát (községháza), a bérleti díj hektáronként 25 leire való leszállítását, továbbá a természetbeni helyett pénzbeli fizetést követeltek. A felkelés hamarosan átcsapott a szomszédos falvakra, és március 10-én már Moldva egész területére kiterjedt. A parasztok nagy csoportokban jártak faluról falura, elfoglalták a primariákat és a földesúri kúriákat, megsemmisítették az ott talált bérleti szerződéseket, elűzték a nagybérlőket. Több megyében behatoltak a városokba (Galaji, Botosani stb.), hogy előadják követeléseiket. A hatóságok katonai erővel kergették szét a parasztokat.

Moldvában a felkelés hamarosan lelohadt, de még nagyobb erővel lobbant fel Havasalföldön. Március 12-én mintegy 4000 főből álló felkelő oszlop indult Bukarest felé. Ha kezdetben a mozgalom döntően a nagybérlők ellen irányult, most a földesurak ellen is fordult. A parasztok immár nemcsak a bérleti díj csökkentését követelték, hanem azt is, hogy adják kezükre a földesúri földeket. Sokhelyütt feldúlták a földesúri uradalmakat, elégették a földesúr gabonáját.

A munkások számos helyen segítették a felkelt parasztokat. Bukarestben és más városokban rokonszenvtüntetéseket rendeztek. Pascani városában a vasúti munkások megrohanták a letartóztatott felkelőket szállító vagont, és kiszabadították a foglyokat. Egy szocialista munkáscsoport a „Romínia Muncitoare” („Dolgozó Románia”) című lapban felhívást intézett a katonákhoz, hogy ne lőjenek a parasztokra. A munkásmozgalom vezetése azonban az opportunisták kezében volt, akik a felkelést elítélték, a parasztokat nyugalomra, türelemre intették és arra, hogy követeléseiket „törvényes úton” érvényesítsék. Az uralkodó osztályok és a hatalomért marakodó pártjaik — a konzervatív és a liberális párt — összefogtak a felkelés leverésére. A liberálisok, akik akkortájt váltották fel a kormányon a konzervatívokat, tartalékos kontingenseket hívtak be, és katonaságot vezényeltek ki a parasztok ellen.

Az ösztönös, szétforgácsolt parasztfelkelés, amelynek nem volt irányító központja és nélkülözte a munkásosztály irányítását, vereséget szenvedett. Több mint 11 000 parasztot végeztek ki vagy kínoztak meg, a tüzérség egész falvakat pusztított el. A felkelés azonban mély nyomot hagyott a nép tudatában. A parasztforrongások 1907 végéig folytatódtak.

Lenin kiemelte a román paraszti tömegek forradalmi megmozdulásainak nagy jelentőségét az európai demokratikus és szocialista mozgalom általános feladatai szempontjából. A stuttgarti nemzetközi szocialista kongresszus külön határozatban ítélte el a romániai üldözéseket, s a világ munkásainak szolidaritásáról biztosította a román dolgozókat.

A parasztfelkelés hatására a román kormány 1907 és 1912 között számos agrártörvényt alkotott. Ezek minden korlátozottságuk ellenére is elősegítették a feudális viszonyok maradványainak felszámolását és a román mezőgazdaság gyorsabb tőkés fejlődését. „A romániai parasztok 1907-es (tavaszi) felkelése helyzetük javítása szempontjából az 1905—1907-es orosz forradalomhoz hasonló szerepet töltött be.”^18
18 Lenin: Füzetek az imperializmusról. Lásd Lenin Művei. 39. köt. Budapest 1964. 74. old.
(idézet: Világtörténet 7. kötet)

SaLa