A kommunista erkölcs tudományos alapja – osztályharc

A marxista-leninista világnézet

A munkásosztály, amelyik legelőszőr került szembe a fejlődő kapitalista termeléssel, a legelőszőr fejlődött hozzá ehhez a körülményhez, és így leghamarabb jutott el, mint proletár, az új társadalmi forma szükségességéhez, ezért vezethették a dolgozók harcát. Mivel az iparban alakult ki legelőszőr a fejlett kapitalizmus, így a mezőgazdasági proletárok csak később csatlakozhattak, mint proletár dolgozók a munkásmozgalomhoz. Az ipari és mezőgazdasági proletár dolgozók érdekei megegyeznek a tőke uralmának megszüntetésében, ez az összefogásuk alapja. Ehhez csatlakozik minden bérből és fizetésből élő proletár érdeke is, így az összefogásuk természetes. A dolgozó proletárok osztályérdeke a tőke uralma alóli felszabadulás. Minden proletár, akinek nincs birtokában termelőeszköz és kénytelen munkaerejét eladni a megélhetéséért azonos osztályba tartozik a proletár dolgozók társadalmi osztályába. Lenin és tanítványa Sztálin ezt az összefogást felismerte és ez vezette őket a munkás-paraszt hatalom megteremtésében, a tőkésekkel szembeni kíméletlen diktatúrában. A kommunizmus a termelőerők fejlődével mindenképpen megvalósul, de addig az osztályharc és az elnyomók embertelenségei is megmaradnak. A történelmi távlatból figyelve a kapitalizmust is a középkori barbársággal fogják összehasonlítani, mint embertelen, civilizálatlan kort.

… A kommunista proletárerkölcs megfelel annak az osztályhelyzetnek, melyet a proletariátus a tőkés társadalomban elfoglal. Erre az osztályhelyzetre az jellemző, hogy a proletariátus tulajdonában nincsenek termelőeszközök, a proletariátus a nagyüzemmel van kapcsolatban és a nagyüzemi termelés révén tömörül, a kíméletlen tőkés kizsákmányolás miatt harcra kényszerül a tőkével szemben, és ebben a harcban valamennyi dolgozónak és kizsákmányoltnak, az egész haladó emberiségnek az érdekeit képviseli. A kommunista proletár-erkölcs a munkásosztály életének és harcának ezekből a feltételeiből születik.
… A munkás egymagában nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a tőkével; csak akkor lesz erőssé, ha összefog munkástársaival. A tőke ellen vívott közös harcban nő és fokozódik a munkások gyűlölete a kizsákmányolókkal szemben, s ez a gyűlölet a proletariátus osztályharcának hatalmas mozgatóereje.
… A burzsoázia uralma elleni harc zászlaja alá felzárkózott proletariátus magával ragadja az összes dolgozókat és kizsákmányoltakat. Csak a proletariátus segítheti a dolgozó tömegeket abban, hogy egyesítsék erőiket a régi, kizsákmányoló rend megsemmisítése és az új, kommunista társadalom megteremtése érdekében.
… A munkásosztály soraiban csakis úgy alakulhat ki a kommunista erkölcs, ha a munkásmozgalomba bevisszük a tudományos szocializmus eszméit.
… Marx és Engels rámutattak arra, hogy a proletariátus csak forradalmi úton döntheti meg a tőkés rendet. A szocialista forradalom sikeres véghezvitele és a proletariátus harcának eredményes vezetése érdekében a proletariátusnak olyan forradalmi pártra van szüksége, amelyet a marxizmus elmélete vezérel, amely arra hivatott, hogy felvilágosítsa és a proletárdiktatúra, a szocializmus zászlaja alatt harcra szervezze a munkások, a dolgozók tömegeit.
… A marxista—leninista etika a tudományos kifejezése a kommunista erkölcsnek, amely a kommunizmusért vívott harc során, a marxista—leninista párt vezetésével alakul ki a proletariátus és a dolgozó tömegek soraiban. Ez az etika mozgósító, szervező és átalakító erő az új társadalomért, az új, a kommunista emberért folyó harcban.
… A marxizmus—leninizmus klasszikusai sohasem erkölcsi érvekre alapozták a kommunista követeléseket, hanem a társadalom objektív fejlődéstörvényeinek alapos megértésére. A kapitalizmus üdvös dolog a feudalizmushoz képest, de nem azért keletkezett, mert ezt az „igazság”, az „erkölcs” így kívánta. A kapitalizmus rossz dolog a szocializmushoz képest, de megsemmisítése ugyancsak nem azért fog bekövetkezni, mert ezt az igazságérzet így kívánja.
… A marxista—leninista tudomány klasszikusai rávilágítottak: a kapitalizmus létéhez hozzátartozik, hogy egyre nagyobb arányú bűncselekményeket követ el az emberiség ellen
… Az igazságérzet egymagában nem vezetheti a tömegeket a szocializmushoz vezető biztos útra — tanítja a marxizmus. A szocializmusért vívott harc igazságos voltának érzését ki kell hogy egészítse e harc szükségszerűségének világos tudata, e harc történelmi feltételeinek, feladatainak és távlatainak megértése.
***

(idézet: A Kommunista Erkölcs Alapjai című könyvből)

A marxizmus a kommunista erkölcs keletkezéséről
és a proletariátus osztályharcában betöltött szerepéről
A marxizmus rávilágított az emberek erkölcsi nézeteinek a társadalom anyagi életfeltételeitől, a társadalom osztályszerkezetétől való függőségére, és elvetett minden olyan kísérletet, amely a társadalmi viszonyoktól független, minden időkre és minden népre érvényes, abszolút erkölcsi rendszer megteremtésére irányult. Marx és Engels ott találták meg a legfejlettebb, igazán emberi erkölcsöt, ahol az valóban megszületett: a munkásosztályban, amelynek történelmi hivatása, hogy a tőkés kizsákmányolás megszüntetésével egyszer s mindenkorra véget vessen mindenfajta kizsákmányolásnak, és megteremtse az igazi emberi kapcsolatokon alapuló társadalmat.

Marx és Engels a tőkés társadalom fejlődéstörvényeinek ismeretében bebizonyították, hogy a kapitalizmus pusztulása és a munkásosztály győzelme elkerülhetetlen, hogy e győzelem záloga a proletariátus kérlelhetetlen osztályharca a burzsoázia ellen, a munkások osztálytudatának fejlődése. Az új, kommunistaerkölcsi fogalmak és elvek szerves részét alkotják a munkások osztálytudatának.

A kommunista proletárerkölcs megfelel annak az osztályhelyzetnek, melyet a proletariátus a tőkés társadalomban elfoglal. Erre az osztályhelyzetre az jellemző, hogy a proletariátus tulajdonában nincsenek termelőeszközök, a proletariátus a nagyüzemmel van kapcsolatban és a nagyüzemi termelés révén tömörül, a kíméletlen tőkés kizsákmányolás miatt harcra kényszerül a tőkével szemben, és ebben a harcban valamennyi dolgozónak és kizsákmányoltnak, az egész haladó emberiségnek az érdekeit képviseli. A kommunista proletár-erkölcs a munkásosztály életének és harcának ezekből a feltételeiből születik.

Engels összehasonlította a 40-es évek angol szövőgyári munkásait elődeikkel, a takácsokkal, akik falvakban éltek, nem szakadtak el a földtől, és a helyi piac számára termeltek, s rámutatott arra, hogy a gyári munkások szellemileg sokkal magasabb színvonalon álltak az utóbbiaknál. A régi takácsok „istenfélelemben” nevelkedtek, nem érdeklődtek a politika iránt, csendes és alázatos emberek voltak. Mint Engels írja, emberhez nem méltóan tengették életüket, csak saját kicsinyes, egyéni érdekeiket ismerték. A gépi nagyipar tönkretette a kisárutermelők tömegeit, megfosztotta őket tulajdonuktól, és munkaerejük eladásából élő proletárokká változtatta őket.

A gyárba kerülő volt kisárutermelő előbb-utóbb kénytelen lemondani arról az illúziójáról, hogy „karriert csináljon”, vagyis hogy tulajdonossá váljék. Az új életfeltételek megváltoztatják szellemi és erkölcsi arculatát. Az egykori kisárutermelő elveszíti a magántulajdon iránt érzett áhítattal vegyes tiszteletét. A termelőeszközök magántulajdonának engesztelhetetlen ellenségévé válik, mégpedig nem azért, mert megfosztották tőle, hanem azért, mert a burzsoázia e tulajdon révén zsákmányolja ki, kárhoztatja nyomorra és éhínségre. A burzsoá magántulajdon uralmát megsemmisítő munkásosztály megteremti a társadalmi, szocialista tulajdon uralmát, s ezzel kihúzza a talajt mindenfajta kizsákmányolás alól. A munkást objektív helyzete a burzsoá társadalmi viszonyok, a burzsoá erkölcs elleni harc útjára vezeti.

A munkás egymagában nem elég erős ahhoz, hogy szembeszálljon a tőkével; csak akkor lesz erőssé, ha összefog munkástársaival. A tőke ellen vívott közös harcban nő és fokozódik a munkások gyűlölete a kizsákmányolókkal szemben, s ez a gyűlölet a proletariátus osztályharcának hatalmas mozgatóereje. A kapitalizmussal szemben érzett gyűlölet, a kizsákmányolás és az elnyomás elleni harcban megnyilvánuló elvtársi munkásszolidaritás megóvja a munkásokat a demoralizálódástól, melynek a nyomorúságos életkörülmények, a munka kényszerű jellege, a konkurencia stb. valóságos melegágya.

A munkásszolidaritás erősödését a tőkés termelés feltételei maguk is elősegítik.

A tőkés termelés legfontosabb sajátossága, hangsúlyozta Marx és Engels, a termelés társadalmasodásának folyamata. A termelés társadalmasodásának lényege az, hogy sokoldalú kapcsolat jön létre a különböző üzemekben és a különféle iparágakban foglalkoztatott termelők között. Ennek következtében az egyik termelési folyamat függőségbe kerül a másiktól, az egyik iparág a másiktól. De a termelésnek a kapitalizmus által létrehozott társadalmi jellege éles ellentmondásban van az egyéni kisajátítással, és a tőkés magántulajdon megszüntetését követeli. Másfelől a termelés társadalmi jellege nagy (nemzeti és nemzetközi) méretekben egyesíti és tömöríti a proletariátust, amely céljául tűzi ki a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetését és egy olyan társadalom megteremtését, melyben a termelési folyamat társadalmi, kollektív jellegét alátámasztja a termelőeszközök szocialista tulajdona.

A burzsoázia uralma elleni harc zászlaja alá felzárkózott proletariátus magával ragadja az összes dolgozókat és kizsákmányoltakat. Csak a proletariátus segítheti a dolgozó tömegeket abban, hogy egyesítsék erőiket a régi, kizsákmányoló rend megsemmisítése és az új, kommunista társadalom megteremtése érdekében.

Már a tőkés rend elleni harc első megnyilvánulásaiban, az ösztönös munkássztrájkokban megmutatkoznak a munkások új erkölcsi vonásai. A munkások megvetéssel fordulnak el osztályuknak azoktól a tagjaitól, akik tévesen értelmezett egyéni érdekeiket a közös érdek fölé helyezik, akik elárulják a munkások elvtársi szolidaritását. Engels, a XIX. század elején alakult első angol munkásszövetségek tevékenységét jellemezve, rámutat arra, hogy ezek a szövetségek sztrájkokat szerveztek, és minden rendelkezésükre álló eszközzel a sztrájktörés megakadályozására törekedtek. A különböző országok sztrájkmozgalmának történetében rengeteg példát találunk arra, hogy a munkások hogyan harcoltak a sztrájktörők ellen, akiket teljes joggal árulóknak bélyegeztek. A tőkések ellen folytatott sztrájkharc során a munkások mindinkább tudatára ébrednek annak, hogy a kapitalistáknak a munkások fölötti uralmát a munkások egymás közötti versengése megkönnyíti, hogy a munkások versengését kiküszöbölő proletárszolidaritás a tőkések gazdasági uralmát megingatja.

Marx és Engels a munkásoknak a tőkések ellen folytatott sztrájkharcát olyan iskolának tekintették, mely előkészíti a proletariátusnak a burzsoázia elleni nagy, döntő ütközetét, amely fejleszti a munkások osztálytudatát és az új erkölcsöt, a proletárerkölcsöt. Ez az iskola kineveli és fejleszti az olyan tulajdonságokat, mint a kitartás, a bátorság, az áldozatkészség, a győzni akarás. A társaival együtt sztrájkba induló munkás bátran szembenéz a nyomorral, a nélkülözésekkel és az üldöztetésekkel. Tudja, hogy a nélkülözés nemcsak őt magát, hanem szeretteit, feleségét és gyermekeit is érinti, és mégis, mindezt vállalja a közös ügy érdekében. Azok az emberek, akik ennyi mindent elviselnek azért, hogy egyetlen burzsoát legyőzzenek — írta Engels —, elég erősek lesznek ahhoz is, hogy megtörjék az egész burzsoázia hatalmát. A marxizmus—leninizmus megalapítói abban látták a sztrájkok hatalmas erkölcsi jelentőségét, hogy azok hatással vannak az egész munkásságra: közelebb viszik a munkásokat a szocializmusért vívott közös harc eszméjéhez. Marx és Engels a proletariátus korai szocialista szervezeteiben, azok eszmei kiforratlansága ellenére, meglátták az új emberi kapcsolatoknak, a jövő igazi emberi erkölcsének csíráit. Marx figyelemmel kísérte a francia szocialista munkások gyűléseit, az összefogásra irányuló törekvésüket, és így írt: „Az emberi testvériség az ő ajkukról nem frázis, hanem igazság, és a munkában megkeményedett arcokról az emberi nemesség ragyog reánk”¹.
¹ Marx—Engels. Gesamtausgabe. 1. rész. 3. köt. 135. old.

Míg a munkások ösztönös harcot folytatnak, mert még nem jutottak el hozzájuk a szocialista eszmék, míg nem ismerik fel, hogy a munkásosztály a kapitalizmus sírásójának szerepét hivatott betölteni, addig erkölcsi tudatuk a fejlődés első, alacsonyabb fokán áll. A tőkés társadalomban uralkodó és a munkásokra rákényszerített polgári ideológia és polgári erkölcs hátráltatja a munkások osztálytudatának növekedését, a munkások összefogását. A munkásosztály soraiban csakis úgy alakulhat ki a kommunista erkölcs, ha a munkásmozgalomba bevisszük a tudományos szocializmus eszméit. Marx és Engels nagy történelmi érdeme, hogy kidolgozták a tudományos szocializmus elméletét, amely bebizonyította a szocializmus győzelmének elkerülhetetlenségét, és megmutatta a munkásoknak a felszabadulásukért vívott harc útját. Ennek az elméletnek a morális jelentősége még a múlt leghaladóbb elméleteinél is hasonlíthatatlanul nagyobb. Ez az elmélet mutatta meg az utat — a társadalmi gondolat történetében először — mindenfajta társadalmi igazságtalanság végleges felszámolásához.

Marx és Engels rámutattak arra, hogy a proletariátus csak forradalmi úton döntheti meg a tőkés rendet. A szocialista forradalom sikeres véghezvitele és a proletariátus harcának eredményes vezetése érdekében a proletariátusnak olyan forradalmi pártra van szüksége, amelyet a marxizmus elmélete vezérel, amely arra hivatott, hogy felvilágosítsa és a proletárdiktatúra, a szocializmus zászlaja alatt harcra szervezze a munkások, a dolgozók tömegeit.

A munkások szocialista felvilágosításának feladatát megvalósító marxista párt feltárja a munkásosztály és a kizsákmányolok érdekeinek szöges ellentétét, megismerteti a munkásosztályt a harc feltételeivel és távlataival. Ugyanakkor megmagyarázza a dolgozó tömegeknek, hogy a tőkés társadalomban szó sem lehet helyzetük gyökeres megjavulásáról, és meggyőzi őket arról, hogy a proletariátussal szövetségben és annak vezetésével kell harcolniuk a tőkés elnyomás ellen.

A marxista párt vezetésével a munkásosztály harca új, magasabb fokra emelkedik: a munkások az eredetileg egyes üzemekben vagy egyes iparágakban folytatott, főként gazdasági, trade-unionista harcról áttérnek az országos méretű politikai harcra, arra a harcra, melynek végső célja a tőkés rendnek szocialista renddel való felváltása. A marxista párt vezette munkásosztály a saját országában folytatott harcot úgy tekinti, mint annak a harcnak részét, amelyet az egész nemzetközi proletariátus vív a szocializmusért. A munkások nemzetközi testvériségének, a tőke elleni küzdelemben megnyilvánuló munkásszolidaritásnak az eszméje a munkások erkölcsi tudatának szerves részévé válik.

Marx és Engels a burzsoázia ellen folytatott proletár osztályharc fejlődésével, a proletárforradalommal összekapcsolták az új társadalom megteremtését, a tőkés rend viszonyai között nevelkedett dolgozó tömegeknek, köztük maguknak a munkásoknak az átnevelését. A munkásosztály megdönti a kizsákmányolok uralmát, és a forradalom folyamán, az új társadalom építése során maga is megváltozik, megtisztul a régi társadalom minden szennyétől.

A marxizmus—leninizmus megalapítói azzal, hogy a társadalom erkölcsi megújítását összekapcsolták a munkásosztály harcával, a kommunista forradalommal — tiltakozásukat fejezték ki egy olyan etikai doktrína megteremtése ellen, amely az élet fölött áll, s amely az emberek (az egész társadalom!) számára elvont erkölcsi szabályokat ír elő. Ebben az értelemben, vagyis az osztályharcot figyelmen kívül hagyó, idealista alapokon nyugvó hagyományos burzsoá etika tagadása értelmében, Lenin igaznak tartotta azt az állítást, hogy a marxizmusban „szemernyi etika sincs”, és rámutatott arra, hogy a marxizmus elméleti téren az etikát alárendeli az okság elvének (azaz tudományos alapokra helyezi), gyakorlati téren pedig az osztályharcra vezeti vissza².
² Lásd Lenin Művei. 1. köt. Szikra 1951. 446. old.

A burzsoá elméletektől eltérően, a marxizmus nem ismeri el a minden időkre és minden népre érvényes dogmatikus erkölcsrendszert, nem palástolja etikájának osztályeredetét, nem helyettesíti az osztályharcot erkölcsi prédikációkkal.

A burzsoázia ideológusai azzal az állításukkal, hogy a marxizmus tagad mindenféle etikát, elárulják, hogy osztályuk szemellenzőjével járnak, és képtelenek megérteni a marxizmust, elárulják továbbá alattomos céljukat, elárulják, hogy a marxizmust mint „erkölcstelen” tanítást be akarják feketíteni a dolgozók szemében.

A valóság az, hogy csak a marxizmus tudta tudományos alapokon megoldani az erkölcs problémáit, csak a marxizmus tudta kifejteni az igazi emberi erkölcs elveit, azét az erkölcsét, amely történelmileg szorosan összefonódott a munkásosztály felszabadulásért vívott harcával. A marxista—leninista etika a tudományos kifejezése a kommunista erkölcsnek, amely a kommunizmusért vívott harc során, a marxista—leninista párt vezetésével alakul ki a proletariátus és a dolgozó tömegek soraiban. Ez az etika mozgósító, szervező és átalakító erő az új társadalomért, az új, a kommunista emberért folyó harcban.
***

A marxizmus azzal, hogy összekapcsolta az etikát a proletariátus osztályharcával, elutasította a régi erkölcsi tanoknak az „örök igazságra” való mindenfajta hivatkozását. A valóságban az uralkodó osztályok „örök igazságon” mindig az igazságról alkotott osztály-elképzeléseiket értették. Az igazságra vonatkozó uralkodó nézetek a régi görögöknél és rómaiaknál a rabszolgaság létjogosultságát igazolták; a középkorban a hűbérurak igazsága a hűbéri rend létjogosultságát igazolta. A burzsoá igazság, Lafargue kifejezésével élve, a burzsoá vagyon házőrző kutyája.

A marxizmusnak az igazságról alkotott fogalma megfelel a törvényszerű társadalmi fejlődés napirenden levő szükségleteinek. „Szerintünk — írja Lenin — … az igazságosság alá van rendelve a tőke megdöntése érdekeinek”³.
³ Lenin Művei. 29. köt. Szikra 1953. 375. old.

Az igazság marxista fogalma a történelemben először fejezte ki tudományosan azt az eszmét, hogy a társadalmat meg kell szabadítani a kizsákmányolás és az elnyomás minden fajtájától és formájától.

Az absztrakt igazságra való hivatkozások elutasításával együtt a marxizmus elutasította a kapitalizmus „moralizáló” bírálatát is, amely például az utópikus szocializmus különböző iskoláit jellemezte. Mint tudjuk, az utópista szocialisták elítélték a tőkés társadalmat, egy jobb rendről álmodoztak, s igyekeztek meggyőzni a gazdagokat a kizsákmányolás erkölcstelen voltáról. Bármilyen jelentős is ez a kritika abból a szempontból, hogy felháborodással töltötte el a dolgozókat a kapitalizmussal szemben, a tőkés rend felszámolásának reális útját nem mutatta és nem is mutathatta meg. Ez a kritika nem támaszkodott a tőkés társadalom fejlődéstörvényeinek ismeretére, s minthogy nem ismerte a jövőhöz vezető utakat sem, csupán utópiákat szülhetett.

A régi rend erkölcsi leleplezése e rend bomlása idején egyre fokozódik. Ennek a leleplezésnek mint a bomlás tünetének s a bomlást meggyorsító eszköznek megvolt a maga objektív jelentősége. Ám a régi társadalom újjal való felváltásának követelését nem lehet csupán erkölcsi megfontolásokkal megindokolni. „Az erkölcsre és a jogra való e hivatkozás tudományos szempontból egy ujjnyival sem visz bennünket előbbre. A gazdaságtudomány az erkölcsi felháborodást, bármily jogos is az, nem tekintheti bizonyítéknak, hanem csak tünetnek”⁴.
⁴ Engels. Anti-Dühring. Szikra 1950. 153. old.

A marxizmus—leninizmus klasszikusai sohasem erkölcsi érvekre alapozták a kommunista követeléseket, hanem a társadalom objektív fejlődéstörvényeinek alapos megértésére. A kapitalizmus üdvös dolog a feudalizmushoz képest, de nem azért keletkezett, mert ezt az „igazság”, az „erkölcs” így kívánta. A kapitalizmus rossz dolog a szocializmushoz képest, de megsemmisítése ugyancsak nem azért fog bekövetkezni, mert ezt az igazságérzet így kívánja. A marxizmus—leninizmus klasszikusai elemezték a tőkés termelési módot fejlődésének kezdeti szakaszaitól a kapitalizmus általános válságának korszakáig, s a tőkés viszonyok lényegét illetően kimerítő magyarázatot adtak, bebizonyították a kapitalizmus pusztulásának és a szocializmus győzelmének elkerülhetetlenségét. Ezzel olyan hatalmas erkölcsi erejű vádiratot szerkesztettek a kapitalizmus ellen, mellyel az egész korábbi leleplező irodalom sem veheti fel a versenyt.

A marxista—leninista tudomány klasszikusai rávilágítottak: a kapitalizmus létéhez hozzátartozik, hogy egyre nagyobb arányú bűncselekményeket követ el az emberiség ellen, hogy e bűncselekmények a kapitalizmus természetes, „törvényes” termékei, s azok legfőbb forrása a termelőeszközök magántulajdona, amely már régen kibékíthetetlen ellent mondásba került a társadalmi fejlődés szükségleteivel, s amelyet éppen ezért meg kell szüntetni. Maga a kapitalizmus fejlődése készítette elő a tőkés társadalom szocialista társadalommal való felváltásának anyagi feltételeit. „Ennek az átalakulásnak szellemi és morális hajtóereje, fizikai végrehajtója a proletariátus, melyet maga a kapitalizmus nevel”⁵.
⁵ Lenin Művei. 21. köt. Szikra 1951. 60. old.

Csak a munkásosztálynak a Kommunista Párt vezetésével folytatott forradalmi harca, csak a politikai hatalomnak a munkásosztály által történő meghódítása vezetheti ki a társadalmat az előrehaladás széles országútjára. A munkásosztálynak ez a harca hármas jellegű: gazdasági, politikai és ideológiai harc.

A munkásosztály politikai harca, a hatalom meghódításának e fő eszköze, olyan iskola, amely kineveli a munkásosztályban a győzelem kivívásához szükséges erkölcsi tulajdonságokat. Ebben a harcban a munkásosztály nemcsak maga járja ki a politikai nevelés iskoláját, hanem neveli is a dolgozó tömegeket, amelyeket harcba visz az új társadalmi rendért, az új ideológia, az új erkölcs szellemében.

A munkásosztály a kapitalizmus ellen vívott harca során felmerülő különböző gyakorlati feladatok megoldásánál nem támaszkodhat csupán e harc igazságos voltának érzésére. A feladatok megoldásánál mindenekelőtt a társadalmi fejlődés objektív elemzésére, az osztályerőviszonyok józan számbavételére kell támaszkodnia. Az a forradalmár, aki csupán az igazságosság teljesen jogos érzéséből kiindulva cselekednék, és esetleg az osztályellenség elleni nyílt harcra buzdítana olyan pillanatban, amikor e harc erői még nem alakultak ki, csak az ellenség malmára hajtaná a vizet. Ennek a forradalmárnak a tette nem nyerne erkölcsi igazolást még akkor sem, ha ő maga az elsők között esne áldozatul az ellenség ellen vívott harcban. A forradalom nem tűri a kalandorkodást, nem kíván hiábavaló áldozatokat, mártíromságot. A marxista párt mindig ostorozta a forradalmi frázishősöket, akik az „igazságérzetre” hivatkozva megfeledkeztek arról, hogy a tömegeket elő kell készíteni a komoly harcra, és a kalandok útjára taszították a pártot.

Azt jelenti-e ez vajon, hogy a marxizmus—leninizmus semmiféle jelentőséget sem tulajdonít az igazságérzetnek a munkásosztály harca során? Természetesen nem. Magában a marxista tanítás megteremtésében is óriási szerepe volt annak, hogy a marxizmus nagy tanítómesterei gyűlölték a fennálló társadalmi igazságtalanságot. Arról, hogy milyen jelentősége volt ennek az érzésnek Marx és Engels életében és tevékenységében, Lenin a következőket írta: „Mindketten demokratából lettek szocialistává, és a politikai önkény gyűlöletének demokratikus érzése rendkívül erős volt bennük. Ez az eleven politikai érzés, a politikai önkény és a gazdasági elnyomás összefüggésének mély elméleti megértésével párosulva, valamint a gazdag élettapasztalat, éppen politikai tekintetben rendkívül finom érzékűvé tették Marxot és Engelst”⁶.
⁶ Lenin Művei, 2. köt, Szikra 1951. 13, old.

Az igazságérzet egymagában nem vezetheti a tömegeket a szocializmushoz vezető biztos útra — tanítja a marxizmus. A szocializmusért vívott harc igazságos voltának érzését ki kell hogy egészítse e harc szükségszerűségének világos tudata, e harc történelmi feltételeinek, feladatainak és távlatainak megértése. Ezért bírálja Lenin olyan élesen azokat a szocialistákat, akik az „érzésből” kiindulva oldották meg a taktika kérdéseit, s ezért fordít oly nagy figyelmet a tömegek, különösen pedig élcsapatuk, a Kommunista Párt politikai öntudatának növelésére. Ha a párt politikája helyes, ha ez a politika a társadalom fejlődéstörvényeinek ismeretén, az osztályerőviszonyok pontos számbavételén alapszik, akkor feltétlenül a dolgozó tömegek támogatására fog találni. Ez a politika éppen azért válik hatalmas erővé, mert azt fejezi ki, amit a nép felismer és igazságosnak tart. Lenin élesen bírálta azokat a „marxistákat”, akik gúnymosollyal fogadtak az igazságosságra való minden hivatkozást, akik úgy tartották, hogy ez a fogalom összeegyeztethetetlen a marxizmussal. 1917-ben, nem sokkal a Nagy Októberi Szocialista Forradalom előtt így írt:

„Igazságosság — üres szó, mondják az intellektuelek és azok a ripőkök, akik hajlamosak arra, hogy marxistáknak nyilvánítsák magukat azon a fennkölt alapon, hogy az ökonómiai materializmusnak «a fenekére láttak».

Az eszmék erővé válnak, amikor hatalmukba kerítik a tömegeket. És a bolsevikok, vagyis a forradalmi proletár internacionalizmus képviselői, éppen most változtatták politikájukkal hús-vér valósággá azt az eszmét, amely az egész világon a dolgozók beláthatatlan tömegeit mozgatja meg”⁷.
⁷ Lenin Művei. 26. köt. Szikra 1952. 118. old.

A tőke ellen vívott forradalmi harc során mindig megmutatkozott a proletariátus szellemi és erkölcsi fejlettsége, az osztályellenséggel szembeni erkölcsi fölénye. „Micsoda rugalmasság, mennyi történelmi kezdeményező erő, mennyi áldozatkészség van ezekben a párizsiakban! — írta Marx L. Kugelmann-nak a párizsi communard-ok hősies felkeléséről.

— Ilyen nagyságra nincs példa a történelemben!”^8
8 Marx—Engels. Válogatott levelek. Szikra 1950. 308—309. old.

Marx szemrehányással illette a párizsi communard-okat, amiért túlságosan „aggodalmaskodók”, túlságosan „tisztességesek” ellenségeikkel, „a régi társadalom farkasaival, disznaival és aljas kutyáival” szemben, akik semmilyen eszköztől sem riadnak vissza, hogy elfojtsák a munkások forradalmi felkelését. És amikor a burzsoázia vérbe fojtotta a munkások felkelését, Marx egy pillanatra sem sajnálkozott amiatt, hogy a munkások a kedvezőtlen feltételek ellenére is elfogadták a „versailles-i csőcselék” kihívását a harcra, hiszen ha harc nélkül megadták volna magukat, az a munkásosztály komoly demoralizálódását jelentette volna. Marx nézete szerint a felkelő nép önfeláldozó hősiességében a nép ügyének nagyszerűsége jutott kifejezésre, a versailles-i katonák gaztetteiben és aljasságában pedig annak a barbár „civilizációnak” a szelleme, amelynek zsoldosai voltak.

A hősiesség és az önfeláldozás ragyogó példáit szolgáltatja az orosz munkásosztálynak a cárizmus és a burzsoázia ellen folytatott harca is. Lenin külön kiemelte a moszkvai munkásoknak az 1905-ös decemberi fegyveres felkelés napjaiban tanúsított felejthetetlen hősiességét. Ez a felkelés óriási erkölcsi hatást gyakorolt a néptömegekre. …December után ez már nem ugyanaz a nép volt. Mintha újjászületett volna. Átesett a tűzkeresztségen. Megacélozódott a felkelésben.

Előkészítette azoknak a harcosoknak a sorait, akik győztek 1917-ben . . .”^9
9 Lenin Művei. 28. köt. Szikra 1952. 388. old.

Annak a harcnak a története, melyet az elnyomott tömegek elnyomóik ellen folytattak, arról tanúskodik, hogy az erkölcsi győzelem még akkor is az elnyomottak oldalán volt, amikor az ellenség ellen folytatott küzdelemben vereséget szenvedtek, a hatalmukat és jövedelmüket védelmező elnyomók győzelme pedig az elnyomók erkölcsi vereségét jelentette. A proletariátus minden nagy felkelése növelte a proletárok győzni akarását, s a burzsoázia minden győzelme feltárta a dolgozók előtt a burzsoázia igazi arcát, politikai nyilatkozatainak hazug voltát, a burzsoáziában pedig fokozta a jövőtől való félelmet.

A marxista párt arra tanítja a proletariátust, hogy vereség után demoralizálódás nélkül vonuljon vissza, őrizze meg sorai egységét, bátor és törhetetlen szellemét, a további harc és a győzelem erős akarását. A marxista párt arra tanítja a munkásosztályt, hogy szívós kitartással, fegyelmezetten, határtalan odaadással küzdjön, mert ezek a tulajdonságok elengedhetetlenek ahhoz, hogy végleg legyőzze az ellenséget.

Oroszország munkásosztályának és néptömegeinek az önkényuralom és a burzsoázia fölött aratott győzelme megmutatta, milyen nagy erőt képviselnek azok az eszmei és erkölcsi tulajdonságok, amelyek az osztályellenség ellen vívott hosszas küzdelem során alakultak ki a marxista párt vezette munkásosztályban. Lenin így írt erről: „Szó sem lehetne proletárdiktatúráról (Oroszországban. — A. S.), ha a proletariátus nem válna a legnagyobb mértékben tudatossá, fegyelmezetté, odaadóvá a burzsoázia ellen folytatott harcban, vagyis nem teljesítené mindazokat a feladatokat, amelyeket a proletariátusnak teljesítenie kell, hogy véglegesen legyőzhesse ősi ellenségét”¹⁰.
¹⁰ Lenin Művei. 31. köt. Szikra 1951. 375—376. old.

***

SaLa