– írta: J. V. Sztálin –

A forradalmi mozgalom „ebben a pillanatban már elvezetett a fegyveres felkelés szükségességéhez” — ez a gondolat, amelyet pártunk harmadik kongresszusa mondott ki, napról-napra mindjobban igazolódik. A forradalom lángja egyre jobban elharapódzik — hol itt, hol ott vált ki helyi felkeléseket. A három napig tartó barikád- és utcai harc Lodzban, a munkások tízezreinek sztrájkja Ivánovo-Voznyeszenszkben, az elkerülhetetlen véres összeütközésekkel a sztrájkolok és a csapatok között, a felkelés Odesszában, a „lázadás” a feketetengeri hajóhadban és a libavai tengerészek között, a tifliszi „hét” — mindezek a közeledő vihar előhírnökei. A vihar közeledik, közeledik feltartóztathatatlanul és maholnap kitör Oroszország felett és hatalmas tisztító áradatként elsodor mindent, ami elavult, ami korhadt, lemossa az orosz népről azt a sok évszázados gyalázatot, amelyet önkényuralomnak neveznek. A cárizmus legújabb görcsös erőfeszítései — a különféle megtorlások fokozása, a hadiállapot kihirdetése a fél országban, az akasztófák sokasodása és ugyanakkor csábító beszédek a liberálisok leié és reformok hazug ígérgetése — mindez nem segít rajta, történelmi sorsát nem kerüli el. Az önkényuralom napjai meg vannak számlálva, a vihar elkerülhetetlen. Már születőben van az új rend, melyet a tőle megújulást és újjászületést váró egész nép üdvözöl.

Milyen új kérdéseket vet fel pártunk előtt ez a közelgő vihar? Hogyan kell szervezetünket és taktikánkat az élet új követelményeihez alkalmaznunk, hogy aktívabban és szervezettebben vegyünk részt a felkelésben, amely a forradalom feltétlenül szükséges kezdete? Hogy a felkelést vezethessük, kell-e nekünk — azon osztály élenjáró osztagának, amely nemcsak élcsapata, hanem fő mozgató ereje is a forradalomnak — különleges apparátust teremtenünk, vagy elegendő-e ehhez a már meglevő pártgépezet?

Már néhány hónapja annak, hogy ezek a kérdések a párt előtt állanak és haladéktalan megoldást követelnek. Az olyan emberek számára, akik meghódolnak az „ösztönösség” előtt, akik a párt céljait lealacsonyítják és feladatát csak abban látják, hogy az élet menetét nyomon kövesse, akik nem az élen haladnak, mint ez a tudatos élcsapathoz illik, hanem hátul kullognak — azok számára ilyen kérdések nincsenek. A felkelés ösztönös, mondják, azt megszervezni és előkészíteni lehetetlen, minden előre kidolgozott működési terv utópia (mindenféle „tervet” elleneznek — hiszen ez „tudatosság”, nem pedig „ösztönös jelenség”!), hiábavaló erőpazarlás — a társadalmi élet kifürkészhetetlen utakon jár, és minden tervünket összetöri. Ezért nekünk, mondják, csak a felkelés eszméjének, a tömeg „önfelfegyverzése” eszméjének propagandájára és agitációjára kell szorítkoznunk, nekünk csak a „politikai vezetést” kell megvalósítanunk, „technikailag” pedig hadd vezesse a felkelt népet, aki akarja.

De hiszen eddig is mindig megvalósítottunk ilyen vezetést! — tiltakoznak az „uszálypolitika” ellenfelei. Széleskörű agitációra és propagandára, a proletariátus politikai vezetésére természetesen feltétlenül szükség van. De ilyen általános feladatokra szorítkozni vagy azt jelenti, hogy kitérünk az élet által határozottan felvetett kérdésre adandó válasz elöl, vagy azt, hogy teljesen képtelenek vagyunk taktikánkat a rohamosan növekvő forradalmi harc követelményeihez alkalmazni. Magától értetődik, most meg kell tízszereznünk a politikai agitációt, igyekeznünk kell befolyásunk alá vonni nemcsak a proletariátust, hanem a „népnek” azokat a nagyszámú rétegeit is, amelyek fokozatosan csatlakoznak a forradalomhoz, igyekeznünk kell a lakosság minden osztályában népszerűsíteni a felkelés szükségességének eszméjét. De nem szorítkozhatunk csak erre! Hogy a proletariátus a jövő forradalmat fel tudja használni osztályharcának céljaira, hogy olyan demokratikus rendet tudjon teremteni, amely leginkább tudná biztosítani az utána következő harcot a szocializmusért — ahhoz az szükséges, hogy a proletariátus, amely köré az ellenzék tömörül, ne csupán a harc középpontjában legyen, hanem a felkelés vezérévé és vezetőjévé is legyen. Az egész Oroszországra kiterjedő felkelés technikai vezetése és szervezeti előkészítése— éppen ez az az új feladat, amelyet az élet a proletariátus elé tűzött. És ha pártunk a munkásosztály tényleges politikai vezetője akar lenni, akkor nem lehet és nem szabad elzárkóznia ezeknek az új feladatoknak a teljesítése elől.

Tehát mit kell tennünk ennek a célnak az elérése érdekében? Melyek legyenek első lépéseink?

Gyakorlatilag már sok szervezetünk megoldotta ezt a kérdést, amikor erejének és eszközeinek egy részét a proletariátus felfegyverzésére fordította. Az önkényuralom ellen vívott harcunk ma abba az időszakba lépett, amikor a fegyverkezés szükségességét mindenki elismeri. De a fegyverkezés szükségességének felismerése egymagában nem elegendő — nyíltan és világosan ki kell tűzni a párt elé a gyakorlati feladatot. Ezért bizottságainknak most mindjárt, haladéktalanul hozzá kell fogniok a nép felfegyverzéséhez a helyszínen, külön csoportokat kell alakítaniok, amelyek ezzel a feladattal foglalkoznak, kerületi csoportokat kell szervezniök a fegyverek megszerzésére, különféle robbanóanyagokat készítő műhelyeket kell megszervezniök, ki kell dolgozniok az állami és magánkézben levő fegyverraktárak és hadszertárak elfoglalásának tervét. Nemcsak az „önfelfegyverzés égető szükségességével” kell felfegyvereznünk a népet, mint ezt az új „Iszkra” tanácsolja, hanem valóban „a legerélyesebb intézkedéseket kell foganatosítanunk a proletariátus felfegyverzésére”, ahogyan erre a párt harmadik kongresszusa kötelezett bennünket. Ennek a kérdésnek a megoldásában könnyebb, mint bármely másban, megegyezésre jutnunk mind a párt levált részével (ha az valóban komolyan gondol a felfegyverzésre, nem pedig csak fecseg az „önfelfegyverzés égető szükségességéről”), mind a nemzetiségi szociáldemokrata szervezetekkel, mint például az örmény föderalistákkal és másokkal, akik ugyanazokat a célokat tűzték ki maguk elé. Ilyen kísérlet már történt Bakuban, ahol a februári mészárlás után pártbizottságunk, a „Balaháni- Bibi-Ejbati” csoport és a gncsakisták pártbizottsága megalakította a maga soraiból a felfegyverzés szervezőbizottságát. Feltétlenül szükséges, hogy ezt a nehéz és felelősségteljes dolgot közös erőfeszítéssel szervezzük meg, és mi úgy véljük, hogy a frakciós torzsalkodásoknak a legkevésbé sem szabad gátolniok azt, hogy ezen a talajon valamennyi szociáldemokrata erő egyesüljön.

A fegyverkészletek növelése és a fegyverszerzésnek és a fegyverek gyártásának megszervezése mellett a legkomolyabb figyelmet kell fordítani a legkülönbözőbb harci osztagok megalakítására, amelyek a szerzett fegyvert felhasználják. Semmi esetre sem szabad megengedni, hogy a fegyvereket közvetlenül a tömegeknek osszák ki. Minthogy kevés pénzünk van és a fegyvereket meglehetősen nehéz elrejteni a rendőrség éber szeme elől, nem tudjuk felfegyverezni a lakosság valamennyire is jelentékeny rétegeit és végzett munkánk kárba vész. Egészen más a helyzet, amikor külön harci szervezetet létesítünk. Harci osztagaink jól megtanulják a fegyver használatát, a felkelés idején — akár ösztönösen kezdődik, akár előre előkészítik — mint fő és élenjáró csapatok lépnek fel, köréjük tömörül a felkelt nép és az ő vezetésükkel vonul harcba. Tapasztalataik és szervezettségük, valamint jó fegyverzetük segítségével lehetővé válik felhasználni a felkelt nép minden erejét és ezzel elérni a legközelebbi célt — az egész nép felfegyverzését és az előre kidolgozott működési terv végrehajtását. Ezek az osztagok gyorsan elfoglalják a különböző fegyvertárakat, a kormány- és közintézményeket, a postát, távbeszélőt stb., amire szükség lesz a forradalom további kifejlesztése szempontjából.

De ezekre a harci osztagokra nemcsak akkor van szükség, amikor a forradalmi felkelés már kiterjedt az egész városra, szerepük nem kevésbé fontos a felkelés előestéjén sem. Az utóbbi félév alatt világosan meggyőződtünk arról, hogy az önkényuralom, miután a lakosság valamennyi osztályának szemében elvesztette hitelét, minden erejét arra fordította, hogy az ország sötét erőit — akár a hivatásos huligánokat, akár a tatárok kevéssé tudatos és fellovalt elemeit — mozgósítsa a forradalmárok elleni harcra. A rendőrség által felfegyverezve és annak pártfogásával megfélemlítik a lakosságot és a felszabadító mozgalom szempontjából nyomasztó légkört teremtenek. Harci szervezeteinknek mindig készen kell lenniök arra, hogy kellőképpen visszaverjék ezeknek a sötét erőknek minden kísérletét és igyekezniök kell a tetteik által kiváltott felháborodást és ellenállást kormányellenes mozgalommá változtatni. A fegyveres harci osztagok, amelyek minden pillanatban készek kimenni az utcára és a néptömegek élére állni, könnyen el tudják érni a harmadik kongresszus által kitűzött célt — „megszervezni a fegyveres ellenállást a feketeszázak és általában a kormány által vezetett valamennyi reakciós elem fellépésévei szemben” („Határozat a kormány taktikájához való viszonyról a forradalom előestéjén – lásd „Jelentés”).

Harci osztagaink és általában a haditechnikai szervezkedés egyik fő feladata szükségképpen a felkelés tervének kidolgozása saját kerületük számára és ennek összehangolása azzal a tervvel, amelyet a pártközpont egész Oroszország számára kidolgozott. Megtalálni az ellenfél leggyengébb pontjait, kijelölni azokat a helyeket, ahonnan rá kell támadni, elosztani minden erőt a kerületben, alaposan tanulmányozni a város helyszínrajzát — mindezt előzetesen kell elvégezni, hogy semmilyen körülmények között se érhessen bennünket meglepetés. Itt egyáltalán nem helyénvaló részletesen boncolgatni szervezeteink tevékenységének ezt az oldalát. A működési terv kidolgozásában követendő szigorú konspirációnak együtt kell járnia az utcai harc vezetéséhez feltétlenül szükséges haditechnikai ismeretek lehető legszélesebb körű terjesztésével a proletariátus soraiban. Ennek a célnak az érdekében be kell vonnunk a szervezetben levő katonai személyeket. Ugyanezért bevonhatjuk számos más olyan elvtársunkat is, aki veleszületett tulajdonságainál és hajlamainál fogva nagyon hasznos lehet ebben az ügyben.

A felkelésre való ilyen sokoldalú felkészülés nélkül nem biztosítható a szociáldemokrácia vezető szerepe a nép és az önkényuralom közötti közelgő csatákban.

Csak a teljes harci készenlét ad lehetőséget a proletariátusnak arra, hogy a rendőrséggel és a katonasággal való egyes összeütközéseket az egész népre kiterjedő felkeléssé fejlessze, hogy a cári kormány helyébe megteremtse az ideiglenes forradalmi kormányt.

A szervezett proletariátus, az „uszálypolitika” hívei ellenére, minden erejét latba veti, hogy saját kezében összpontosítsa a felkelés technikai és politikai vezetését. Ez a vezetés az a szükséges feltétel, amelynek segítségével ki tudjuk használni a közelgő forradalmat osztályharcunk érdekében.

„Proletariátisz Brdzola”
(„A Proletariátus ti arca”) 10. sz.
1905 július 15.
Aláírás nélkül.
Az eredeti nyelve: grúz.
(idézet: – Sztálin Művei 1. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!