A Dolgok logikája

(A mensevikek Központi Bizottságának „Tézisei” alkalmából)

Egy okmányt kaptunk, amelynek címe: a mensevik párt „Központi Bizottságának tézisei és határozata” (1918. október 17—21). Ez az okmány összegezi a Szovjethatalom 1917 októberétől kifejtett tevékenységének eredményeit és bizonyos távlatot körvonalaz, amely a mensevik párt fejlődésé szempontjából úgy látszik, komoly jelentőségű. De az okmányban azok a következtetések a legbecsesebbek, amelyek megdöntik a mensevizmusnak a forradalom egy éve alatt folytatott egész gyakorlati politikáját. Más alkalomra hagyjuk a „Tézisek és határozat” boncolgatását, most csak néhány benyomásunkat tartjuk szükségesnek az olvasóval közölni.

I
Az Októberi Forradalomról

Kerek egy évvel ezelőtt történt. Az ország az imperialista háború és a gazdasági bomlás súlya alatt roskadozott. A kimerült, a végsőkig elgyötört front képtelen volt tovább harcolni. De az angol imperialisták (Buchanan!) mindjobban behálózták az országot s minden eszközzel azon voltak, hogy az ország folytassa az imperialista háborút. Rigát feladták, Petrográd feladására készülődtek, csak azért, hogy bebizonyítsák a háború és a katonai diktatúra szükségességét. A burzsoázia mindezt megértette és nyíltan katonai diktatúrára törekedett, hogy a forradalmat szétzúzza.

Mit csináltak akkor a bolsevikok?

A bolsevikok forradalomra készülődtek. Azt tartották, hogy a proletariátusnak meg kell ragadnia a hatalmat, mert ez az egyetlen kiút a háború és a gazdasági bomlás zsákutcájából. Azt tartották, hogy ilyen forradalom nélkül lehetetlen szakítani az imperializmussal és Oroszországot lehetetlen kiszabadítani az imperializmus karmaiból. Összehívták a Szovjetkongresszust, mint a hatalom egyetlen utódát az országban.

Először forradalom, s azután — béke.

Mit csináltak akkor a mensevikek?

A bolsevikok „csínyjét” „ellenforradalmi kalandorságnak” minősítették. A Szovjetkongresszust feleslegesnek tartották és akadályozták, magukat a Szovjeteket pedig lebontásra való „ócska barakkoknak” nyilvánították. „Barakk” — Szovjetek helyett európai stílusú „szilárd épületet” — előparlamentet javasoltak, ahol Miljukovval együtt „radikális agrár- és gazdasági reform”-terveket dolgoztak ki. Nem kívántak szakítani az imperializmussal, ehelyett azt javasolták, hogy a szövetségesek tartsanak konferenciát Párizsban — ebben látták a háborúból kivezető utat. A „következetes békepolitikát” pedig abban látták, hogy a mensevik Szkobelev részt vesz ezen a konferencián, úgyszintén Akszelrodnak azokban a kétes mesterkedéseiben, amelyek a Scheidemannok, Renaudelok és Hyndmanok kongresszusának egybehívására irányultak.

Azóta eltelt egy év. A „bolsevik forradalom” elseperte a belső és külföldi imperialisták agyafúrt gépezetét. A régi imperialista háborúnak már csak emléke él Oroszországban. Oroszország felszabadult az imperializmus igája alól. Önálló külpolitikát folytat és reméli, hogy a jövőben is ilyen politikát fog folytatni. Ma már mindenki világosan látja, hogy az Októberi Forradalom nélkül Oroszország nem jutott volna ki az imperialista háború zsákutcájából, a parasztok nem kaptak volna földet, a munkások nem igazgatnák a gyárakat.

Ugyan mit mondanak most nekünk a mensevikek, mit mond a Központi Bizottságuk? Hallgassák:

„Az 1917 októberi bolsevik forradalom történelmileg szükségszerű, mert szétszakítván a dolgozó tömegek és a tőkés osztályok közötti kapcsolatokat, ezzel kifejezésre juttatta a dolgozó tömegeknek azt a törekvését, hogy a forradalom irányát teljes egészében saját érdekeiknek rendeljék alá, ami nélkül elképzelhetetlen volt Oroszország kiszabadítása a szövetséges imperializmus harapófogójából, elképzelhetetlen volt a következetes békepolitika, az agrárreform radikális végrehajtása és az egész gazdasági élet állami szabályozása a néptömegek érdekében, továbbá, mert a forradalom e szakaszának az volt a tendenciája, hogy fokozza annak a hatásnak a lendületét is, melyet az oroszországi forradalom a világesemények menetére gyakorolt” (lásd: „Tézisek és határozat”).

Ezt mondja most a mensevik Központi Bizottság.

Hihetetlen, de tény. Kiderül, hogy a „bolsevik forradalom” „történelmileg szükségszerű”, „ami nélkül elképzelhetetlen volt Oroszország kiszabadítása a szövetséges imperializmus harapófogójából”, „elképzelhetetlen volt a következetes békepolitika”, az „agrárreform radikális végrehajtása” és „az egész gazdasági élet állami szabályozása a néptömegek érdekében”.

De hiszen ez ugyanaz, amit a bolsevikok már egy évvel ezelőtt állítottak, s ami ellen a mensevik Központi Bizottság oly elkeseredett dühvel harcolt!

Igen, ugyanaz.

Nemde: az élet még a legjavíthatatlanabbakat is tanítja és javítja. Az élet mindennél hatalmasabb, mindenek ellenére mindig felülkerekedik …

II
A proletárdiktatúráról

Ez tíz hónappal ezelőtt történt. Gyülekezett az Alkotmányozó Gyűlés. A szétvert burzsoá ellenforradalmárok újból összeszedték erejüket és kezüket dörzsölgetve már előre élvezték a Szovjethatalom „pusztulását”. A külföldi imperialista (szövetséges) sajtó üdvözölte az Alkotmányozó Gyűlést. A mensevikek és eszerek „magán”-tanácskozásokat tartottak s tervet dolgoztak ki arra vonatkozólag, hogy a hatalmat a Szovjetek kezéből átadják az Alkotmányozó Gyűlés, „az orosz föld gazdája” kezébe. A „becsületes koalíció” újjászületésének és a bolsevik „hibák” felszámolásának árnya kísértett.

Mit csináltak akkor a bolsevikok?

Folytatták a proletárhatalom megszilárdításának már megkezdett művét. Azt tartották, hogy a „becsületes koalíciót” és annak szervét, a polgári demokratikus Alkotmányozó Gyűlést a történelem pusztulásra ítélte, mert tudták, hogy új erő született — a proletariátus hatalma, az új kormányzási forma pedig — a Szovjetek Köztársasága. 1917 elején az Alkotmányozó Gyűlés jelszava haladó jelszó volt és a bolsevikok támogatták. 1917 végén, az Októberi Forradalom után, az Alkotmányozó Gyűlés jelszava reakcióssá vált, mert nem felelt meg többé az országban harcoló politikai erők viszonyának. A bolsevikok azt tartották, hogy olyan helyzetben, amikor imperialista háború dúl Európában, és Oroszországban győzött a proletárforradalom, csak két hatalom lehetséges: vagy a proletariátus diktatúrája, Szovjet Köztársaság formájában, vagy a burzsoázia diktatúrája, katonai diktatúra formájában, — és minden arra irányuló kísérlet, hogy középutat találjanak és felélesszék az Alkotmányozó Gyűlést, múlhatatlanul a régihez való visszatérésre, reakcióra, az októberi vívmányok felszámolására vezet. A bolsevikok nem kételkedtek abban, hogy a polgári parlamentarizmus és a polgári demokratikus köztársaság a forradalom túlhaladott foka …

Azóta tíz hónap telt el. Az Alkotmányozó Gyűlést, amely megkísérelte a Szovjetek hatalmának felszámolását, feloszlatták. Az ország parasztjai még csak meg sem érezték, a munkások örömujjongással fogadták a feloszlatást. Az „Alkotmányozó Gyűlés” híveinek egy része Ukrajnába utazott és a német imperialistákat hívta segítségül a Szovjetek elleni harcra. Az „Alkotmányozó Gyűlés” híveinek másik része a Kaukázusba utazott és a török-német imperialisták karjaiban pihent meg. Az „Alkotmányozó Gyűlés” híveinek harmadik része Szamárába utazott s az angol-francia imperialistákkal karöltve háborút indított Oroszország munkásai és parasztjai ellen. Az Alkotmányozó Gyűlés jelszava tehát politikai tökfilkók behálózásának eszközévé és olyan zászlóvá változott át, amely a belső és külső ellenforradalmárokat takargatni volt hivatott a Szovjetek ellen folytatott harcukban.

Hogyan viselkedtek a mensevikek ebben az időszakban?

Harcoltak a Szovjethatalom ellen s az egész idő alatt az Alkotmányozó Gyűlés ellenforradalmivá vált jelszavát támogatták.

Ugyan mit mondanak most nekünk a mensevikek, mit mond a Központi Bizottságuk? Hallgassák meg:

A Központi Bizottság „elvet mindennemű politikai együttműködést a demokráciával szemben ellenséges osztályokkal és visszautasít minden, mégha demokratikus lobogóval is álcázott olyan kormánykombinációkban való részvételt, amely a demokrácia és a tőkés burzsoázia «általános nemzeti» koalícióin vagy a külföldi imperializmustól és militarizmustól való függőségen alapul” (lásd „Tézisek”).

Továbbá:

„A városi nem-proletár tömegekre és a falu dolgozó tömegeire támaszkodó forradalmi demokráciának minden arra irányuló kísérlete, hogy a szovjet kormány és az ezt támogató tömegek ellen indított fegyveres harcban visszaállítsa a demokratikus köztársaságot, a nemzetközi helyzet jellege és az oroszországi demokratikus kispolgárság politikai éretlensége következtében a társadalmi erők olyan átcsoportosulását vonta és vonja maga után, mely a demokratikus rend visszaállítását célzó harcot megfosztja forradalmi jelentőségétől és a forradalom legfontosabb szocialista vívmányait közvetlenül fenyegeti. Az a törekvés, hogy a tőkés osztályokkal minden áron megegyezzenek s a hatalomért folyó harc érdekében külföldi fegyvereket vegyenek igénybe, a forradalmi demokrácia politikáját megfosztja minden önállóságtól és azt a tőkés osztályok, valamint az imperialista koalíciók eszközévé változtatja” (lásd „Tézisek és határozat”).

Röviden: a koalíciót határozottan és fenntartás nélkül „elvetik”, és elismerik, hogy a demokratikus köztársaságért és az Alkotmányozó Gyűlésért folyó harc ellenforradalmi harc, mivel a forradalom legfontosabb szocialista vívmányait „közvetlenül fenyegeti”.

Ebből csak egy következtetést lehet levonni éspedig azt, hogy a Szovjethatalom, a proletárdiktatúra az egyetlen elképzelhető forradalmi hatalom Oroszországban.

De hiszen ez ugyanaz, amit a bolsevikok oly régen hangoztatnak, s ami ellen a mensevikek tegnap még harcoltak!

Igen, ugyanaz.

Nemde: a dolgok logikája erősebb bármely más logikánál, a mensevik logikánál is …

III
Kispolgári zűrzavar

Tehát:

Tény, hogy a bolsevik „kalandorság” ellen folytatott egyéves harc után a mensevik Központi Bizottság kénytelen elismerni az 1917.-es októberi „bolsevik forradalom” „történelmi szükségszerűségét”.

Tény, hogy az Alkotmányozó Gyűlésért és „becsületes koalícióért” folytatott hosszú harc után a mensevik Központi Bizottság, kelletlenül és vonakodva, de mégis kénytelen elismerni az „általános nemzeti” koalíció alkalmatlanságát és a „demokratikus rend visszaállításáért”, valamint az Alkotmányozó Gyűlésért folytatott harc ellenforradalmi voltát.

Igaz, ez az elismerés egyéves késéssel történt, miután az Alkotmányozó Gyűlés jelszavának ellenforradalmi jellege és az Októberi Forradalom történelmi szükségszerűsége közkeletű igazsággá, közhellyé vált — az ilyen késés pedig semmiképpen sem méltó a mensevik Központi Bizottsághoz, amely a forradalomban vezető szerepre tart igényt. De hát a mensevikeknek már ez a sorsa: nem első alkalommal maradnak el az eseményektől, és azt hisszük, hogy ez nem az utolsó alkalom, amikor bolsevikoktól levetett ruhákban próbálnak parádézni…

A mensevik Központi Bizottság ilyen beismerése után azt lehetett volna hinni, hogy most már nem lehetnek közöttünk komoly nézeteltérések. Igen, így is történt volna, ha nem a mensevik Központi Bizottsággal volna dolgunk, hanem következetes forradalmárokkal, akik végig tudják gondolni a dolgokat és következetesen tudnak cselekedni. De hát éppen az a baj, hogy ebben az esetben kispolgári intellektuelek pártjával van dolgunk, akik örökösen a proletariátus és a burzsoázia, a forradalom és az ellenforradalom között ingadoznak. Ebből erednek a szó és a tett közötti múlhatatlan ellentmondások, ez az oka az örökös bizonytalanságnak és eszmei tétovázásnak.

Valóban mulatságos. Hiszik, vagy sem, a mensevik Központi Bizottság:

„Továbbra is a néphatalmat, a korlátlan demokráciát tartja az egyetlen olyan politikai formának, melyben a proletariátus szociális felszabadulását elő lehet készíteni és meg is lehet valósítani. A szabadon választott teljhatalmú Alkotmányozó Gyűlés által szervezett demokratikus köztársaságban, az általános és egyenlő választójogban stb. nemcsak a tömegek politikai nevelésének és a proletariátus saját érdekeinek zászlaja alatt történő osztálytömörítésének semmivel sem helyettesíthető eszközét látja, hanem azt az egyetlen talajt is, amelyen a szocialista proletariátus társadalmi alkotó munkáját kifejtheti” (lásd „Tézisek és határozat”).

Hihetetlen, de tény. Egyrészt a „demokratikus rend visszaállításáért folyó harc”, mint láttuk, „a forradalom legfontosabb szocialista vívmányait közvetlenül fenyegeti” és éppen ezért nyilvánítják ellenforradalmi harcnak, másrészt a mensevikek Központi Bizottsága „továbbra is” a már eltemetett „teljhatalmú Alkotmányozó Gyűlés” mellett foglal állást! Vagy talán a mensevik Központi Bizottság „fegyveres harc” nélkül gondolja kivívni az „Alkotmányozó Gyűlést”? Hogyan értsük ebben az esetben a „bolsevik forradalom történelmi szükségszerűségét”, hiszen ez a forradalom félredobta a „teljhatalmú Alkotmányozó Gyűlést”?

Van még más is. A mensevikek Központi Bizottsága nem követel sem többet, sem kevesebbet, mint:

„A rendőri megtorlások rendkívüli szerveinek és a rendkívüli törvényszékeknek megszüntetését”, valamint a „politikai és gazdasági terror beszüntetését” (lásd „Tézisek és határozat”).

Egyrészt elismerik a proletárdiktatúra „történelmi szükségszerűségét”, amely arra hivatott, hogy elnyomja a burzsoázia ellenállását, másrészt azt követelik, hogy szüntessék meg a hatalom néhány igen fontos eszközét, amelyek nélkül el sem képzelhető a burzsoázia ellenállásának elnyomása! Mi történjék ebben az esetben az Októberi Forradalom vívmányaival, amelyek ellen a burzsoázia minden erejével harcol, nem riadva vissza terrorcselekmények szervezésétől és rabló összeesküvésektől sem? Hogyan lehet elismerni az Októberi Forradalom „történelmi szükségszerűségét” és el nem ismerni az abból folyó elkerülhetetlen eredményeket és következményeket?!

Kivergődik-e valaha a mensevik Központi Bizottság ebből a kusza kispolgári zűrzavarból?

IV
És ezek után?..

Egyébként a mensevik Központi Bizottság megkísérli, hogy kivergődjék belőle. Nézzük csak:

„Síkraszállva Oroszország egységéért és függetlenségéért, melyet a demokráciának saját erejéből, a demokrácia vívmányai alapján kell helyreállítania, s ezzel elvetve a külföldi tőkések mindennemű beavatkozását Oroszország belügyeibe”, a mensevik párt „politikailag szolidáris a szovjet kormánnyal, amennyiben ez azért küzd, hogy Oroszország területét különösen a külföldi megszállás alól felszabadítsa, és harcol a nem-proletár demokráciának a megszállás kiszélesítésére és fenntartására irányuló próbálkozásai ellen. De ez a politikai szolidaritás az imperialista beavatkozás kérdésében csak abban az esetben vezethetne a megszállt oroszországi területek felszabadításáért küzdő Szovjetkormány hadműveleteinek közvetlen támogatására, ha ez a kormány valóban hajlandó volna arra, hogy a végvidékek nem-bolsevik demokráciájához való viszonyát ne elnyomásra és terrorra, hanem kölcsönös megegyezésre alapítsa” (lásd „Tézisek és határozat”).

Így tehát a Szovjethatalom ellen folytatott harctól eljutottunk a Szovjethatalommal való „megegyezéshez”.

„Politikai szolidaritás a szovjet kormánnyal”… Nem tudjuk, meddig terjed ez a szolidaritás, de kell-e mondanunk, hogy a bolsevikoknak nem lesz kifogásuk az ellen, ha a mensevik Központi Bizottság szolidáris a Szovjethatalommal? Mi tökéletesen megértjük a Szovjetkormánnyal és, mondjuk, a szamarai „Alkotmányozó Gyűlés” tagjaival való szolidaritás közötti különbséget.

„A Szovjetkormány hadműveleteinek közvetlen támogatása” . . . Nem tudjuk, hogy a mensevik Központi Bizottság mekkora hadsereget tudna a Szovjethatalom rendelkezésére bocsátani, milyen katonai erőkkel gazdagíthatná a Szovjet Hadsereget, de kell-e bizonyítani, hogy a bolsevikok csak üdvözölhetnék a Szovjethatalom katonai támogatását? Mi tökéletesen megértjük, milyen óriási különbség van a Szovjet kormány katonai támogatása és a mensevikeknek a Kerenszkij-időszak imperialista háborúja alatt, mondjuk, a „honvédelmi tanácskozáson” való részvétele között.

Mindez így van. A tapasztalat azonban megtanított bennünket arra, hogy ne higgyünk az embereknek pusztán szavaik alapján, megszoktuk, hogy a pártokat és csoportokat ne csak határozataik alapján ítéljük meg, hanem elsősorban tetteik alapján.

S miről tanúskodnak a mensevikek tettei?

Ukrajnában a mensevikek mindez ideig nem szakítottak Szkoropadszkij ellenforradalmi kormányával, minden eszközzel harcolnak Ukrajna szovjet elemei ellen s ezáltal támogatják a belső és külföldi imperialisták uralmát Dél-Oroszországban.

A Kaukázusban a mensevikek már régen szövetségre léptek a földbirtokosokkal és tőkésekkel, és szent háborút hirdetve az Októberi Forradalom hívei ellen, a német imperialistákat hívták segítségül.

Az Urálban és Szibériában a mensevikek, miután szolidaritást vállaltak az angol-francia imperialistákkal, a valóságban segítették és még mindig segítenek felszámolni az Októberi Forradalom vívmányait.

Krasznovodszkban a mensevikek megnyitották az angol imperialisták előtt a Káspintúli határterület kapuját s ezzel megkönnyítették nekik a Szovjethatalom leverését Turkesztánban.

Végül, Európai Oroszország mensevikjeinek egy része a Szovjethatalom elleni „aktív” „harc” szükségességét hirdeti, ellenforradalmi sztrájkokat szervez az Oroszország felszabadításáért folyó háborúban vérét ontó hadseregünk hátában és ezáltal megvalósíthatatlanná teszi „a Szovjetkormány hadműveleteinek” a mensevik Központi Bizottság által hirdetett „támogatását”.

A mensevizmusnak mindezek a Közép-Oroszországban és Oroszország végein működő szocialistaellenes és ellenforradalmi elemei máig is a mensevik párt tagjainak tekintik magukat, amelynek Központi Bizottsága most ünnepélyesen kijelenti, hogy „politikailag szolidáris” a Szovjethatalommal.

Kérdezzük:
1. Milyen álláspontra helyezkedik a mensevik párt Központi Bizottsága a mensevizmus fent említett ellenforradalmi elemeivel szemben?
2. Szándékozik-e határozottan és visszavonhatatlanul szakítani velük?
3. Megtették-e ebben az irányban legalább az első lépést?
Mindezek olyan kérdések, amelyekre nem találunk választ sem a mensevik Központi Bizottság „határozatában”, sem pedig a mensevikek gyakorlati tevékenységében.

Márpedig kétségtelen, hogy a mensevik Központi Bizottság által most hirdetett „kölcsönös megegyezés” megvalósulását csak a mensevizmus ellenforradalmi elemeivel való határozott szakítás vihetné előbbre.

„Pravda” 234. sz.
1918. október 29.
Aláírás: I. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 4. kötet – című könyvből)

SaLa