Tegnap és ma

(A forradalom válsága)

Gucskov és Miljukov az Ideiglenes Kormányból való kilépésük előtt három követelést terjesztettek elő: követelték 1. a fegyelem helyreállítását, 2. a támadás elrendelését, 3. a forradalmi internacionalisták megfékezését.

A hadsereg felbomlik, nincs rend a hadseregben, állítsátok helyre a fegyelmet, fékezzétek meg a békepropagandát, különben lemondunk — „jelentette” Gucskov a Végrehajtó Bizottságnak a Mária-palotában tartott ismeretes tanácskozáson (április 20-án).

Kapcsolatban vagyunk a szövetségesekkel, a front egysége érdekében támogatást követelnek tőlünk, vigyétek támadásba a hadsereget, fékezzétek meg a háború ellenfeleit, különben lemondunk — „jelentette” Miljukov ugyanazon a tanácskozáson.

Ez a „hatalom válságának” napjaiban történt.
A Végrehajtó Bizottság mensevik és eszer tagjai azt a látszatot keltették, hogy nem tesznek engedményeket.
Azután Miljukov közzétette a „jegyzékéhez” fűzött „magyarázatot”, a Végrehajtó Bizottság szónokai ezzel kapcsolatban a „forradalmi demokrácia” „győzelmét” hirdették és — „a szenvedélyek lecsillapodtak”.

De a „győzelem” álgyőzelemnek bizonyult. Néhány nap múlva újra bejelentették a „válságot”, Gucskov és Miljukov „kénytelenek voltak” lemondani, a Végrehajtó Bizottság és a miniszterek között végetnemérő tanácskozások folytak és — „a válság azzal végződött”, hogy a Végrehajtó Bizottság képviselői beléptek az Ideiglenes Kormányba.

A hiszékeny nézők megkönnyebbülten fellélegzettek. Végre-valahára „legyőzték” Gucskovot és Miljukovot! Végre-valahára beköszönt a béke, az „annexiók és hadisarc nélküli” béke! Vége a testvérgyilkos mészárlásnak!

És mi történt? Még nem is összegezhették az úgynevezett „demokrácia” „győzelmének” eredményeit, még el sem tudták „temetni” a nyugalomba vonult minisztereket, s az új miniszterek, a „szocialista” miniszterek, máris olyan hangokat hallattak, amelyek megvigasztalták Gucskovot és Miljukovot!

Valóban — „a holtak magukkal ragadták az élőket”!

Ítéljen az olvasó.

Kerenszkij polgártárs, az új hadügyminiszter, már a parasztkongresszuson mondott első beszédében kijelentette, hogy a hadseregben helyreállítani szándékozik a „vasfegyelmet”! Hogy micsoda fegyelem ez, azt a „katona jogairól” kiadott „nyilatkozat” világosan megmondja. Ez a parancs, amelyet Kerenszkij írt alá, feljogosítja a parancsnokokat, hogy „hadihelyzetben” „fegyvert alkalmazzanak … a parancsaik teljesítését megtagadó alárendeltjeikkel szemben” (lásd a „Nyilatkozat” 14. pontját).

Azt, amiről Gucskov oly vágyón álmodozott, de amit nem mert megvalósítani, azt Kerenszkij a szabadságról, egyenlőségről és igazságosságról recsegő frázisok zajában egy csapásra „keresztülvitte”.

Tulajdonképpen miért volt szükséges ez a fegyelem?

Ezt, minden más minisztert megelőzve, Cereteli miniszter adta tudtunkra. „A háború megszüntetésére törekszünk — mondotta a postahivatali tisztviselőknek —, de nem különbéke, hanem győzelem útján, melyet szövetségeseinkkel együtt közösen kell kivívnunk a szabadság ellenségei fölött” (lásd „Vecsernyaja Birzsovka”, május 8.).

Ha kihagyjuk a szabadságról szóló szavakat, amelyeknek itt semmi értelmük nincs, ha a ködös miniszteri beszédet lefordítjuk egyszerű nyelvre, akkor annak ez a lényege: a béke érdekében Angliával és Franciaországgal szövetségben össze kell törni Németországot, ehhez pedig támadásra van szükség.

Támadás előkészítése a front egysége érdekében, Németország együttes legyőzése érdekében — erre kellett a „vasfegyelem”.

Azt, amire Miljukov oly félénken, de lankadatlanul törekedett, Cereteli miniszter saját programjának nyilvánította.

Ez még a válság „megoldását” követő első napokban történt. De a „szocialista” miniszterek később nekibátorodtak és határozottabbak lettek.

Május 12-én következett Kerenszkij „parancsa”, melyben így szólt a tisztekhez, katonákhoz és matrózokhoz:

„. . . Előre fogtok menni, oda, ahová vezéreitek és kormányotok vezetnek benneteket. . . menni fogtok . . . ti, akiket a kötelességtudás fegyelme köt… a nép akarata, hogy a hazát és a világot megtisztítsátok a rablóktól és hódítóktól. Erre a hőstettre hívlak titeket” (lásd „Récs”, május 14.).

Nemde, Kerenszkij parancsa lényegében alig különbözik a cári kormány ismert imperialista parancsaitól: „harcolnunk kell a végső győzelemig, ki kell kergetnünk hazánkból az arcátlan ellenséget, fel kell szabadítanunk a világot a német imperializmus járma alól .. .” stb.

És mivel a támadásról könnyebb beszélni, mint azt megvalósítani, s mivel egyes ezredek, például a hetedik hadsereg ezredei (négy ezred) nem tartották lehetségesnek, hogy a „támadási” parancsnak engedelmeskedjenek — ezért az Ideiglenes Kormány Kerenszkijjel együtt a szóról áttért a „tettre”, megparancsolta a „bűnös” ezredek azonnali feloszlatását és a bűnösöket „kényszermunkára való száműzéssel és vagyonelkobzással” fenyegette (lásd „Vecsernyeje Vremja”, június 1.). Mivel pedig mindez, amint kiderült, mégsem volt elegendő, Kerenszkij új „parancsban” külön a barátkozás ellen mennydörgött és a „bűnösöket” bírósággal, „a törvény egész szigorával”, vagyis ugyancsak kényszermunkával fenyegette (lásd „Nóvaja Zsizny”, június 1.).

Röviden: támadjatok haladéktalanul, támadjatok minden áron, különben — kényszermunkára hajtalak és agyonlövetlek benneteket — ez az értelme Kerenszkij „parancsainak”.

És ezek a parancsok oly időben látnak napvilágot, amikor az angol-francia burzsoáziával kötött cári szerződéseket érvényben hagyják, amikor e szerződések alapján határozottan arra köteleznek „bennünket”, hogy aktívan támogassuk Anglia és Franciaország hódító politikáját Mezopotámiában, Görögországban, Elzász-Lotaringiában!

Nos, és hova lett az annexiók és hadisarc nélküli béke, hová lett az új Ideiglenes Kormánynak az a kötelezettsége, hogy mindennemű „erélyes intézkedéssel” a békére fog törekedni — hova tűntek mindezek a „hatalom válságának” napjaiban tett ígéretek?

Óh, a mi minisztereink nem feledkeznek meg a békéről, az annexiók és hadisarc nélküli békéről, ők minden erejüket megfeszítve be-szél-nek, beszélnek és írnak, írnak és beszélnek. És nemcsak a mi minisztereink. Az angol és a francia kormány, válaszolva az Ideiglenes Kormánynak arra a felhívására, hogy nyilatkozzanak a háború céljairól, csak a napokban kijelentették, hogy ők szintén ellene vannak az annexióknak, de… annyiban, amennyiben ez nem mond ellent Elzász-Lotaringia, Mezopotámia stb. bekebelezésének. Az Ideiglenes Kormány pedig, e nyilatkozatra válaszolva, május 31-i jegyzékében kijelentette, hogy „továbbra is rendületlenül híven a közös szövetségi ügyhöz”, a háború céljaira vonatkozó egyezmény felülvizsgálása céljából azt indítványozza, hogy hívják össze a „szövetséges hatalmak képviselőinek konferenciáját, mely a közeljövőben össze is ülhetne, amikor meglesznek a konferencia kedvező feltételei” (lásd „Rabócsaja Gazéta” 72. sz.). Mivel azonban még senki sem tudja, hogy tulajdonképpen mikor „lesznek meg a konferencia kedvező feltételei”, s mivel az az úgynevezett „közeljövő” semmi esetre sem érkezik el hamarosan, világos, hogy az annexió nélküli békéért folyó „erélyes harcot” valójában bizonytalan időre elhalasztották, és a harcból — békét hangoztató üres és hazug szószátyárkodás lett. Viszont a támadást, amelyet mindennemű „erélyes intézkedéssel” előkészítenek, és amelynek érdekében még kényszermunkával és agyonlövetéssel is fenyegetődznek — a támadást egy perccel sem szabad elhalasztani.

A dolog egészen világos. A háború imperialista háború volt és az is marad. Az annexió nélküli békéről szóló beszédek, amikor egyidejűleg a valóságban támadásra készülnek, csak a háború rabló jellegét leplezik. Az Ideiglenes Kormány félreérthetetlenül az aktív imperializmus útjára lépett. Az, ami tegnap még lehetetlennek látszott, ma lehetségessé vált annak következtében, hogy a „szocialisták” beléptek az Ideiglenes Kormányba. Ezek a „szocialisták”, azáltal hogy szocialista frázisokkal leplezik az Ideiglenes Kormány imperialista mivoltát, megszilárdították és kiszélesítették a szárnyát próbálgató ellenforradalom állásait.

Most az a helyzet, hogy vannak „szocialista” minisztereink, akiket az imperialista burzsoázia sikeresen használhat fel ellenforradalmi céljaira.

Nem a naiv „forradalmi demokraták” győztek, hanem az imperializmus régi ügynökei, Gucskov és Miljukov.

De a külpolitikában végrehajtott jobbra igazodásnak elkerülhetetlenül ugyanilyen fordulatra kellett vezetnie a belpolitikában is, mert a világháború viszonyai között a külpolitika minden egyéb politika alapja, az egész államélet tengelye.

És valóban, az Ideiglenes Kormány egyre határozottabban a forradalom elleni „erélyes harcra” vesz irányt.

Még nem is olyan régen támadást indított a kronstadti matrózok ellen és ugyanakkor a petrográdi kerület, valamint Penza, Voronyezs és más kormányzóságok parasztjait meggátolta a demokratizmus egyszerű elveinek megvalósításában.

Azután, néhány nappal ezelőtt Szkóbelev és Cereteli tüntette ki magát azzal (herostratosi hőstett!), hogy kiutasította Oroszországból Róbert Grimmet, igaz, ítélet és nyomozás nélkül, egyszerűen csendőrileg, de legalább örömet okozott vele az orosz imperialistáknak.

De az Ideiglenes Kormány belpolitikájának új irányát a legélesebben Pereverzev miniszter („szintén” szocialista!) juttatta kifejezésre. Pereverzev mindössze csak azt követeli, hogy „sürgősen hozzanak törvényt az állam belső békéje ellen irányuló bűncselekményekre”. E törvény szerint (129. cikkely) .. . „Az, aki nyilvánosan, vagy sajtótermékek, levél vagy képes ábrázolat terjesztése vagy nyilvános kiállítása útján: 1. súlyos bűntett elkövetésére, 2. a lakosság egy részét a lakosság másik része ellen irányuló erőszakos cselekmények elkövetésére, 3. a törvénnyel, vagy a hatóság kötelező erejű rendeletével, vagy törvényes rendelkezésével szemben engedetlenségre vagy ellenszegülésre hív fel — három évig terjedhető fogházzal”, de „háború idején pedig . . . kényszermunkával büntettetik” (lásd „Récs”, június 4.).

Kényszermunka — ebből áll ennek az úgynevezett „szocialista miniszternek” törvényhozói alkotása.

Szemmel látható, hogy az Ideiglenes Kormány feltartóztathatatlanul az ellenforradalom mocsarába süllyed.

Ez abból is kitűnik, hogy az ellenforradalom vén vigéce, Miljukov, ebből az alkalomból már csettintget, előre élvezve az új győzelem gyümölcseit. „Ha az Ideiglenes Kormány — mondja — hosszú habozás után végre megérti, hogy a hatalom kezében a meggyőzésen kívül vannak még más eszközök is, olyan eszközök, amelyeket már kezdett alkalmazni, ha erre az útra lép, akkor az orosz forradalom vívmányai (nem tréfa!) megszilárdulnak” . .. „Ideiglenes Kormányunk letartóztatta Kolüskót és kikergette Grimmet. Lenin, Trockij és társaik ellenben szabadon sétálnak . . . Kívánatos volna, hogy Lenint társaival együtt szintén utánuk küldjék . . .” (lásd „Récs”, június 4.).

Ilyen „kívánságai” vannak az orosz burzsoázia vén rókájának, Miljukov úrnak.

A közeljövőben majd elválik, hogy az Ideiglenes Kormány, amely általában éberen figyel Miljukov hangjára, teljesíti-e Miljukovnak ezt a „kívánságát” és más, ehhez hasonló „kívánságait”, rövidesen elválik, hogy megvalósíthatók-e most az ilyen „kívánságok”?

Egy azonban kétségtelen: az Ideiglenes Kormány belpolitikája teljes egészében e kormány aktív imperialista politikája követelményeinek van alárendelve.

Következtetés:

Forradalmunk fejlődése válságos szakaszba érkezett. A forradalom új szakasza, mikor a forradalom behatol a gazdasági élet minden szférájába és keresztül-kasul forradalmasítja azokat, talpra állítja a régi és az új világ összes erőit. A háború és a vele kapcsolatos gazdasági bomlás a végsőkig kiélezi az osztályellentéteket. A burzsoáziával való megegyezés politikája, a forradalom és az ellenforradalom közötti lavírozás politikája szemmel láthatóan tarthatatlanná válik.

Vagy — vagy:
Vagy előre — a burzsoázia ellen, azért, hogy a dolgozók kezébe menjen át a hatalom, a háború és a gazdasági bomlás megszüntetéséért, a termelés és elosztás megszervezéséért:
Vagy vissza — a burzsoáziáért, a támadásért és a háború elnyújtásáért, a bomlás megszüntetésére irányuló erélyes rendszabályok ellen, a termelési anarchiáért, a nyílt ellenforradalmi politikáért.
Az Ideiglenes Kormány határozottan a leplezetlen ellenforradalom útjára lép.
A forradalmárok kötelessége, hogy szorosabban tömörüljenek, és előbbre vigyék a forradalmat.

„Szoldatszkaja Pravda” («A Katona Igazsága») 42. sz.
1917. június 13.
Aláírás: K. Sztálin

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Községi választási kampány

Közeledik a kerületi duma-választások napja. A jelöltek listáját elfogadták és nyilvánosságra hozták. A választási kampány teljes gőzzel folyik.

A legkülönbözőbb „pártok” lépnek fel listákkal: valóságos és álpártok, régi és újsütetű, komoly és játékszerű pártok. A kadetok pártján kívül ott látjuk „a becsületesség, a felelősség és az igazságosság pártját”; az „Egység”-en és a Bundon kívül ott van „a kadetoknál kissé baloldalibb párt”; a „honvédő” mensevikeken és eszereken kívül mindenféle „pártatlan” és „pártfölötti” csoportok is szerepelnek. A zászlók tarkasága és szeszélyessége elképesztő.

Már az első választási gyűlések alapján megállapítható, hogy nem a községi „reform” önmagában, hanem az ország általános politikai helyzete áll a kampány középpontjában. A községi reform — csak vászon, amelyen természetszerűen kirajzolódnak a fő politikai platformok.

És ez érthető is. Most, amikor a háború a pusztulás szélére sodorta az országot, amikor a lakosság többségének érdekei azt követelik, hogy forradalmi módon nyúljanak bele az ország egész gazdasági életébe, az Ideiglenes Kormány pedig nyilvánvalóan képtelen kivezetni az országot a zsákutcából — most minden helyi kérdés, tehát a községi kérdések is, csak a háború és a béke, a forradalom és az ellenforradalom általános kérdéseivel elválaszthatatlan kapcsolatban érthetők és oldhatók meg. A községi választási kampány az általános politikával való összefüggésből kiszakítva, csak a mosdók ónoztatását és „jó klozetok építését” hangoztató üres fecsegéssé fajulna (lásd a „honvédő” mensevikek platformját).

Ezért a kampány folyamán a pártok tarka zászlóerdején elkerülhetetlenül át fog törni két fő politikai vonal: a forradalom továbbfejlesztésének vonala és az ellenforradalom vonala.

Mennél erősebb lesz a kampány, annál élesebb lesz a pártkritika, annál élesebben fog kidomborodni ez a két vonal, annál elviselhetetlenebbé válik a közbülső csoportok helyzete, amelyek a kibékíthetetlent akarják kibékíteni, annál világosabban fogja látni mindenki, hogy a forradalom és az ellenforradalom között ülő „honvédő” mensevikek és narodnyikok valójában hátráltatják a forradalmat és megkönnyítik az ellenforradalom ügyét.

A «népszabadság» pártja

A jobboldali pártok a cárizmus megdöntése óta szétszéledtek. Ennek az a magyarázata, hogy a régi formában nem volt célszerű fennmaradniok. Hová lettek? Az úgynevezett „népszabadság” pártja, Miljukovnak és kompániájának pártja köré gyülekeztek. Miljukov pártja most a legjobboldalibb párt. Ez tény, elvitathatatlan tény. Éppen ezért ez a párt lett most az ellenforradalmi erők gyűjtőhelye.

Miljukov pártja a parasztok megfékezését követeli, mert az agrármozgalom elfojtását akarja.
Miljukov pártja a munkások megfékezését követeli, mert ellenzi a munkások „túlzott” követeléseit, és ugyanakkor a munkások minden komoly követelését „túlzottaknak” minősíti.
Miljukov pártja a katonák megfékezését követeli, mert híve a „vasfegyelemnek”, vagyis azt akarja, hogy a katonákat ismét vessék alá a parancsnoki kar uralmának.
Miljukov pártja a rablóháború folytatását követeli, amely a bomlás és a pusztulás szélére juttatta az országot.
Miljukov pártja a forradalom ellen „erélyes rendszabályokat” követel, „határozottan” ellenzi a népszabadságot, noha a „népszabadság” pártjának nevezi magát.

Remélhető-e, hogy ez a párt a lakosság szegény rétegeinek érdekében fogja megreformálni a város gazdaságát?

Rá lehet-e bízni a város sorsát egy ilyen pártra?
Soha! Semmi esetre sem!

Jelszónk: ne bízzunk Miljukov pártjában, egyetlen szavazatot se a „népszabadság” pártjára!

Az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Munkáspárt

Pártunk a kadetok pártjának szöges ellentéte. A kadét párt — az ellenforradalmi burzsoák és földesurak pártja. A mi pártunk — a városi és falusi forradalmi munkások pártja. Ez két kibékíthetetlen párt, az egyiknek győzelme a másiknak vereségét jelenti. Követeléseink ismeretesek. Utunk világos.

Ellenezzük a mai háborút, mert rabló, hódító háború.

Mi a béke, az általános és demokratikus béke mellett vagyunk, mert ez a béke — a legbiztosabb kivezető út a gazdasági bomlásból és az elviselhetetlen élelmiszerhiányból.

Panaszkodnak, hogy a városokban nincs elég kenyér. De miért nincs? Azért, mert a munkásokat háborúba kergették és a vetésterület a munkaerő hiánya miatt csökkent. Kenyér azért nincs, mert még ami van, azt sincs min elszállítani, mivel a vasutakat lefoglalják a háborús szállítások. Vessetek véget a háborúnak — és lesz kenyér.

Panaszkodnak, hogy a faluban áruhiány van. De miért nincs áru? Azért, mert a gyárak és üzemek nagy része a háborúra dolgozik. Vessetek véget a háborúnak — és lesz áru.

Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert támadásra uszít, és ezzel meghosszabbítja a háborút, fokozza a gazdasági bomlást és az éhínséget.
Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert védi a tőkések nyereségeit és ezért meghiúsítja a munkások forradalmi beavatkozását az ország gazdasági életébe.
Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert a parasztbizottságokat megakadályozza, hogy a földesúri földekkel rendelkezzenek, és ezzel meghiúsítja a falunak a földesúri hatalom alól való felszabadítását.
Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert Petrográdról kivonta a forradalmi csapatokat, most pedig áttér a forradalmi munkások kivonására (Petrográd tehermentesítése!) és ezzel erőtlenségre kárhoztatja a forradalmat.
Ellene vagyunk a jelenlegi kormánynak, mert az országot egyáltalán nem tudja kivezetni a válságból.

Követeljük, hogy a forradalmi munkások, katonák és parasztok kezébe adjanak át minden hatalmat.
Csakis az ilyen hatalom tud véget vetni az elhúzódó rablóháborúnak. Csakis ilyen hatalom tudja rátenni kezét a tőkések és a földesurak nyereségeire, hogy előrelendítse a forradalmat és megóvja az országot a teljes pusztulástól.

Végül ellenezzük, hogy visszaállítsák a rendőrséget, a régi gyűlöletes rendőrséget, mely elszakadt a néptől és felülről kinevezett „felsőbbségnek” van alárendelve.

Országos, választott és leváltható milíciát követelünk, mert csak ilyen milícia lehet a nép érdekeinek őre.

Ezek a legközelebbi követeléseink.

Állítjuk, hogy e követelések megvalósítása nélkül, e követelésekért folytatott harc nélkül semmiféle komoly községi reform sem lehetséges, enélkül elképzelhetetlen a városi gazdaság demokratizálása.

Aki biztosítani akarja a lakosság kenyérellátását, aki meg akarja szüntetni a lakásválságot, aki kizárólag a gazdagokra akarja hárítani a városi adóterheket, aki arra törekszik, hogy ezek a reformok ne csak szavakban, hanem a gyakorlatban is megvalósuljanak — annak azokra kell szavaznia, akik a hódító háború ellen, a földesurak és a tőkések kormánya ellen, a rendőrség visszaállítása ellen vannak és a demokratikus békét, a hatalomnak a nép kezébe való átadását, a népi milíciát, a városi gazdaság valóságos demokratizálását követelik.

E feltételek nélkül „a gyökeres községi reform” — üres frázis.

A «honvédők» blokkja

A kadetok és pártunk között több közbülső csoport van, melyek a forradalom és az ellenforradalom között ingadoznak. Ezek: az „Egység”, a Bund, a „honvédő” mensevikek és eszerek, a trudovikok, a népi „szocialisták”. Ezek egyes kerületekben önállóan lépnek fel, másutt blokkot alakítanak és közös listával lépnek fel. Ki ellen alakítanak blokkot? Azt mondják — a kadetok ellen. De vajon így van-e valóban?

Mindenekelőtt szembetűnő ennek a blokknak teljes elvtelensége. Például miféle közösség fűzi a trudovikok radikális burzsoá csoportját a „honvédő” mensevikek csoportjához, akik „marxistáknak” és „szocialistáknak” tartják magukat? A trudovikok, akik azt prédikálják, hogy a háborút a győzelemig kell folytatni, mikor lettek bajtársaivá a mensevikeknek és bundistáknak, akik „a háborút elutasító” „zimmerwaldistáknak” nevezik magukat? És Plechánov „Egysége”, annak a Plechánovnak az „Egysége”, aki már a cárizmus idején, bevonva az Internacionálé zászlaját, teljes határozottsággal egy idegen zászlóhoz, az imperializmus sárga zászlajához szegődött — miféle közösség van e fanatikus soviniszta és mondjuk a „zimmerwaldista” Cereteli között, aki a „honvédő”-mensevik konferenciának tiszteletbeli elnöke? Olyan régen volt-e az, amikor Plechánov azt hirdette, hogy a cári kormányt támogatni kell a Németország elleni háborúban, a „zimmerwaldista” Cereteli pedig emiatt „ledorongolta” a soviniszta Plechánovot? Még javában folyik a háború az „Egység” lapja és a „Rabócsaja Gazéta” között, de ezek az urak úgy tesznek, mintha semmiről sem tudnának, s már megkezdik a „barátkozást” . . .

Ugyebár: ilyen tarka elemekből csak alkalomszerű és elvtelen blokk jöhet létre — nem az elv, hanem a bukástól való félelem vezette őket, amikor blokkot alakítottak.

Feltűnő továbbá az a tény, hogy két kerületben, a kazáni és a szpasszkiji-kerületben (lásd a „jelöltlistát”), az „Egység”, a Bund, a „honvédő” mensevikek és eszerek nem lépnek fel saját listával, hanem ugyanezekben a kerületekben — és csakis ezekben — a munkás- és katonaküldöttek kerületi Szovjetje állít jelölteket a Végrehajtó Bizottság határozata ellenére. Nyilvánvaló, hogy vitéz blokkistáink, félve, hogy megbuknak a választáson, jobbnak látták, ha a kerületi Szovjet háta mögé bújnak, hogy kihasználják annak tekintélyét. Mulatságos, hogy ezeknek a „felelősségükkel” kérkedő nemes dzsentlmeneknek nem volt elég bátorságuk ahhoz, hogy nyílt sisakkal álljanak ki — jobbnak látták, ha gyáván kitérnek a „felelősség” elől…

Mégis mi késztette ezeket a különböző csoportokat, hogy blokkban egyesüljenek?

Az, hogy egyformán bizonytalanul, de szüntelenül a kadetok nyomdokaiban kullognak, hogy egyformán határozottan gyűlölik pártunkat.
Az, hogy ők is, éppúgy, mint a kadetok, valamennyien a háború mellett vannak, de nem azért, hogy raboljanak (isten őrizz!), hanem az … „annexió és hadisarc nélküli béke” érdekében. Háború a béke érdekében …
Az, hogy ők is, éppúgy, mint a kadetok, valamennyien „vasfegyelmet” követelnek, de nem a katonák megfékezése végett (persze, hogy nem!), hanem … a katonák saját érdekében.
Az, hogy ők is, éppúgy, mint a kadetok, valamennyien a támadás mellett szállnak síkra, de nem az angol-francia bankárok érdekében (isten őrizz!), hanem . .. „zsenge szabadságunk érdekében”.
Az, hogy ők is, éppúgy mint a kadetok, valamennyien helytelenítik „a munkásoknak a gyárak birtokbavételére irányuló anarchikus igényeit” (lásd a május 21-i „Rabócsaja Gazétá”-t), de ezt nem a tőkések érdekében helytelenítik (óh borzalom!), hanem azért, hogy a tőkéseket el ne ijesszék a forradalomtól, vagyis … a forradalom érdekében.

Általában valamennyien a forradalom mellett vannak, de csak annyiban (csak annyiban!), amennyiben az nem kellemetlen a tőkésekre és a földesurakra nézve, amennyiben nem ellenkezik azok érdekeivel.

Röviden: valamennyien ugyanazokat a gyakorlati lépéseket követelik, mint a kadetok, de apró fenntartásokat és „szabadságot”, „forradalmat” stb. emlegető szólamokat fűznek ezekhez a követelésekhez.

És mivel a szavak és a szólamok mégiscsak szavak, a valóságban tehát ők is a kadetok vonalán haladnak.

A szabadságról és a szocializmusról szóló frázisok csak eltakarják kadét mivoltukat.

És éppen ezért blokkjuk nem az ellenforradalmi kadetok ellen, hanem a forradalmi munkások ellen, pártunknak a „kerületköziekkel” és a forradalmi mensevikekkel alkotott blokkja ellen irányul.

Remélhetjük-e ezek után, hogy ezek a majdnem kadét dzsentlmenek meg fogják reformálni és át fogják szervezni a tönkrement városi gazdaságot?

Hogyan bízhatjuk rájuk a lakosság szegény rétegeinek sorsát, amikor állandóan e lakosság érdekei ellen cselekednek, amikor a rablóháborút, a tőkések és a földesurak kormányát támogatják?

Ahhoz, hogy demokratizáljuk a városgazdaságot, hogy biztosítsuk a lakosságnak az élelmet és a lakást, hogy mentesítsük a szegényeket a városi adóktól és az adóterheket maradéktalanul a vagyonosakra hárítsuk — ahhoz szakítani kell a megalkuvás politikájával, rá kell tenni kezünket a tőkések és a háztulajdonosok profitjára … Nem világos-e tehát, hogy a „honvédő” blokk mérsékelt dzsentlmenjei, akik félnek megharagítani a burzsoáziát, nem képesek ilyen forradalmi lépésekre? . .

A mai petrográdi dumában van egy úgynevezett „szocialista községi csoport”, amely főleg „honvédő” eszerekből és mensevikekből áll. Ez a csoport tagjai sorából „pénzügyi bizottságot” alakított, hogy „azonnali rendszabályokat” dolgozzon ki a városgazdaság szanálására. És mit javasolnak? E „reformátorok” szerint, a városgazdaság demokratizálása megköveteli: 1. „a vízdíjak felemelését”, 2. „a villamosvasúti díjszabás felemelését”. „Annak eldöntése végett pedig, hogy a katonák kötelesek-e fizetni a villamos használatáért, érintkezésbe kell lépni a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjével” (lásd „Nóvaja Zsizny” 26. sz.). A bizottság tagjai nyilván arra gondoltak, hogy a katonákkal is megfizettessék a viteldíjat, de a katonák beleegyezése nélkül nem merték ezt javasolni.

A bizottság tisztelt tagjai, ahelyett, hogy a szegényekre kivetett adók megszüntetését javasolnák, úgy döntöttek, hogy azokat fel kell emelni, nem kímélve még a katonákat sem!

Ezek a minták mutatják, milyen az eszer és mensevik „honvédők” községi gyakorlata.

Nemde: a fellengős frázisok és a sokat ígérő „községi platformok” a „honvédők” nyomorúságos községi gyakorlatát leplezik.

Ahogy volt — úgy is lesz . . .

És mennél ügyesebben álcázzák magukat a „szabadság” és a „forradalom” szólamaival, annál elszántabban és kíméletlenebbül kell harcolni ellenük.

A „honvédő” blokkról le kell rántani a szocialista álarcot, meg kell mutatni burzsoá-kadet mivoltukat — ez a mostani kampány egyik halaszthatatlan feladata.

Ne támogassátok a „honvédő” blokkot, ne bízzatok a blokkista urakban!

A munkásoknak meg kell érteniök, hogy aki nincs velük, az ellenük van, hogy a „honvédő” blokk nincs velük — következésképpen ellenük van.

«Pártonkívüliek»

Azok közül a burzsoá csoportok közül, amelyeknek saját jelöltlistájuk van, a pártonkívüli csoportok a leghatározatlanabbak. Ilyen pártonkívüli csoport elég sok van, egész halom, szám szerint majdnem harminc. Kik mindenek nincsenek köztük! „Egyesült házbizottságok” és „nevelőintézeti alkalmazottak csoportja”, „pártonkívüli gyakorlati csoport” és „pártonkívüli választók csoportja”, „házi adminisztráció csoportja” és „lakástulajdonosok egyesülete”, „pártfölötti köztársasági csoport” és „a női egyenjogúság ligája”, „mérnökszövetségi csoport” és „kereskedők és iparosok szövetsége”, „a becsületesség, felelősség és igazságosság csoportja” és „a demokratikus építés csoportja”, „a szabadság és rend csoportja” és egyéb csoportok — íme, a pártonkívüli zűrzavar tarka képe.

Kik ezek, honnan jönnek, és merre tartanak?

Valamennyien burzsoá csoportok. Nagyrészt kereskedőkből, iparosokból, háztulajdonosokból, „szabadfoglalkozásúakból”, értelmiségiekből állanak.

Nincs elvi programjuk. A választók nem is tudják meg, hogy tulajdonképpen mit akarnak ezek a csoportok, amelyek arra kérik a polgárokat, hogy rájuk szavazzanak.
Nincs községi platformjuk. A választók nem is tudják meg, hogy mit követelnek ezek a városgazdaság javítása érdekében, hogy tulajdonképpen miért szavazzanak rájuk.
Nincs múltjuk, mert a múltban hírük-hamvuk se volt.
Nincs jövőjük, mert a választások után eltűnnek, mint a tavalyi hó.

Csak a választások idején keletkeztek és csak addig fognak létezni, amíg a választások tartanak: bárhogyan is, be akarnak furakodni a kerületi dumába, azután akár a világ is összedőlhet.

A világosságtól és igazságtól félő, programnélküli burzsoá csoportok ezek, amelyek csempészúton igyekeznek belopni jelöltjeiket a kerületi dumákba.

Céljaik sötétek, sötét az útjuk.

Mi szól e csoportok létjogosultsága mellett?

Az még érthető, hogy a múltban, a cárizmus alatt, amikor a párthoz tartozást, a baloldali párthoz tartozást a „törvény” könyörtelenül büntette, amikor sokaknak pártonkívüli álarcban kellett fellépniük, hogy elkerüljék a letartóztatást és az üldöztetést, amikor a pártonkívüliség védőpajzs volt a „törvény őreivel” szemben — akkor érthető volt, hogy pártonkívüli csoportok léteztek. De most, a maximális szabadság viszonyai között, amikor mindegyik párt nyíltan és szabadon léphet, fel s nem kell attól tartania, hogy felelősségre vonják, amikor a határozott pártállás és a politikai pártok nyílt harca a tömegek politikai nevelésének követelménye és feltétele lett — most mi indokolja e csoportok létezését? Mitől félnek, és tulajdonképpen ki elől takarják el igazi arcukat?

Kétségtelen, hogy sok választó még nem volt képes eligazodni a politikai pártok programjaiban, hogy gyors öntudatra ébredésüket még a cárizmustól örökölt politikai lomhaság és maradiság gátolja. De vajon nem világos-e, hogy a pártonkívüliség és program nélküliség csak megrögzíti és szentesíti ezt a lomhaságot és elmaradottságot? Ki meri tagadni, hogy a tömegek felébresztésének és politikai aktivitásuk fokozásának legfontosabb eszköze — a politikai pártok nyílt és becsületes harca?

Még egyszer: mitől félnek a pártonkívüli csoportok, miért nem szívelik a világosságot és tulajdonképpen ki elől rejtőzködnek? Mi ennek a titka?

Ennek az a titka, hogy a mai oroszországi viszonyok között, amikor a forradalom gyorsan fejlődik, amikor maximális szabadságot élvezünk és a tömegek politikailag nem napról-napra, hanem óráról-órára fejlődnek — ilyen helyzetben túlságosan kockázatos a burzsoázia nyílt fellépése. Ilyen helyzetben leplezetlen burzsoá platformokkal előállni egyértelmű a tömegek biztos eltaszításával. A „helyzet megmentésének” egyetlen eszköze — felölteni a pártonkívüliség álarcát és azt a látszatot kelteni, mintha a csoport egészen ártalmatlan volna, mint amilyen például a „becsületesség, felelősség és igazságosság” csoportja. Így aztán nagyon jól lehet a zavarosban halászni. Nem kétséges, hogy a pártonkívüli listák zászlai mögött kadetoskodó és kadetszerű burzsoák rejtőznek, akik félnek nyílt sisakkal kiállani és csempészúton igyekeznek belopódzni a kerületi dumákba. Jellemző, hogy közöttük nincs egyetlen egy proletár csoport sem, hogy mindezek a pártonkívüli csoportok a burzsoázia soraiból és csakis a burzsoázia soraiból toborozzák tagjaikat. És bizonyos, hogy nem kevés hiszékeny, együgyű választót fognak hálójukba keríteni, ha a forradalmi elemek nem leplezik le őket a kellő eréllyel.

Ez az egész titok!

Ezért a „pártonkívüli” veszély az egyik legfenyegetőbb, legreálisabb veszély a mostani községi választási kampányban.

Ezekről az urakról le kell rántani a pártonkívüliség álarcát, rá kell kényszeríteni őket arra, hogy megmutassák igazi arcukat, hogy a tömegek kellőképpen értékelhessék őket — ez választási kampányunk egyik legfontosabb feladata.

Jelszavunk: Félre a pártonkívüliség álarcával, éljen a világos és határozott politikai vonal!

***

Elvtársak! Holnap lesznek a választások. Rendezett sorokban vonuljatok az urnák elé és egyöntetűen szavazzatok a bolsevikok listájára.

Senki se szavazzon a kadetokra, az orosz forradalom ellenségeire!
Senki se szavazzon a „honvédőkre”, a kadetokkal való megalkuvás híveire!
Senki se szavazzon a „pártonkívüliekre”, ellenségeitek leplezett barátaira!

„Právda” 63, 64. és 66. sz.
1917. május 21, 24. és 26.

Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!