Kinek a bűne a vereség?

Most minden nap újabb anyagot fog szolgáltatni e kérdés tisztázására. És minden nap bizonyítani fogja, hogy milyen gáládul, milyen aljasan jártak el azok, akik a júliusi vereségért a bolsevikokra igyekeztek hárítani a felelősséget.

A Szovjetek hivatalos lapjában — az „Izvésztyija” 147. számában — megjelent egy cikk: ,,Mi az igazság a Mlünovszkij ezredről?” Ez a cikk elsőrendű fontosságú politikai okirat.

Július 7-én, a petrográdi események forgatagában, a sajtóban váratlanul megjelenik a főhadiszállás távirata, amely bejelenti, hogy a 607-es Mlünovszkij ezred „önkényesen elhagyta a lövészárkokat”, hogy ez lehetővé tette a németek betörését területünkre, és hogy ez a szerencsétlenség „nagymértékben a bolsevikok agitációjának hatásával magyarázható . . .” Vádak özöne zúdult a bolsevikokra, akiket amúgy is eléggé rágalmaztak. A bolsevikok iránti gyűlölet nem ismer határt. A „hazafias” sajtó minden nap újabb olajat önt a tűzre. A rágalmakat egyre fantasztikusabban kiszínezik.

Még nem is olyan régen ez volt a helyzet.

És mit látunk most?

Kiderül, hogy a főhadiszállásnak már az első jelentése is, az egész rágalomhadjárat kiindulópontja, az első szótól az utolsóig hazug volt. A 607-es Mlünovszkij ezred ezredbizottsága most a következő nyilatkozattal fordul a rágalmazókhoz:

— „Ott voltak-e önök a július 6-i ütközetben?

Van-e tudomásuk arról, hogy a 798 katonából és 54 tisztből álló ezred két és fél versztes vonalat védett? Van-e tudomásuk arról, hogy az ütközetből 12 tiszt és 114 katona került ki élve, a többi pedig hősi halált halt a hazáért (75%-os veszteség)?

Van-e tudomásuk arról, hogy a 607-es ezred hét óra hosszat állta a pokoli pergőtüzet és noha olyan parancsot kapott, hogy félkilenckor vonuljon vissza támaszpontjaira, tartani tudta magát délelőtt 11 óráig (hajnali fél négytől)?

Vajon tudják-e önök, hogy milyen lövészárkokban ültünk, s milyen technikai védőeszközeink voltak?.. ”

De ez még nem minden. Az „Izvésztyija” közlia hivatalos vizsgálat iratait, amelyeket Gostoft és Gavrilov vezérőrnagyok, Kolésznyikov, az ideiglenes vezérkari főnök és mások írtak alá, s ezekben az iratokban ezt olvassuk:

„A vizsgálat eredménye szerint… a 607-es Mlünovszkij ezredet és az egész 6-os gránátos hadosztályt nem lehet hűtlenséggel, árulással és az állások önkényes elhagyásával vádolni. Július 6-án a hadosztály harcolt és meghalt… A hadosztályt, amelynek csak 16 lövege volt, elsöpörte az ellenség több mint 200 lövegének tüze”.

Itt egy árva szó sincs a kártékony bolsevik agitációról.

Ezek a tények.

Még az „Izvésztyija” is, amely pedig egy kanál vízben megfojtaná a bolsevikokat, azt írja ezzel kapcsolatban:

„Természetesen a vereség oka nem a hadsereg forradalmi rendje. De e rend megrágalmazása lehetővé tette, hogy a bolsevik propagandára és az azt megtűrő bizottságokra hárítsák az egész felelősséget a vereségért.”

Ejnye, ejnye, szerkesztő urak! És önök, ha szabad érdeklődnöm, vajon nem ugyanazt tették-e? És a feketeszázas csőcseléket követve, nem írtak-e önök is gálád rágalmakat és nem koholtak-e önök is aljas vádakat a bolsevikok ellen? És nem kiabáltak-e önök is: feszítsd meg, feszítsd meg a bolsevikot, ő a hibás mindenben? ..

De halljuk csak tovább:

— „És ez a rágalom (amelyet a főhadiszálláson fabrikáltak) nem véletlen, hanem rendszer! — folytatja a hivatalos «Izvésztyija». — Ugyancsak a főhadiszállás hivatalos jelentései számoltak be a gárdahadtest árulásáról… Mi viszont tanúi voltunk annak, hogy a tehetségtelen ellenforradalmár tábornokok a katonai szervezetekre próbálták hárítani a felelősséget saját tehetségtelenségükért, mely ezrek életébe került… Így történt kis mértékben Sztohod alatt, most pedig ugyanez ismétlődik óriási méretekben … Hiszen az ellenforradalmi vezérkarok azért küldték rágalmazó jelentéseiket, hogy az ezredek feloszlatását és a bizottságok megszüntetését követelhessék. A rágalmak alapján százakat lövethettek agyon és újból megtölthették a kiürült börtönöket. A hadsereg forradalmi szervezeteinek szétzúzása után, ismét engedelmes eszközükké tehették volna a hadsereget, melyet a forradalom ellen küldhették volna.”

Hát ezt is megértük! Még legádázabb ellenségeink, az „Izvésztyija” szerkesztői is, kénytelenek beismerni, hogy az ellenforradalmi tábornokok rágalmak segítségével újból megtöltötték a kiürült börtönöket. De kikkel töltötték meg, uraim? Bolsevikokkal, internacionalistákkal! És önök, szerkesztő urak, mit csináltak önök azalatt, amíg elvtársainkkal megtöltötték a börtönöket? Az ellenforradalmi tábornokokkal kórusban kiáltották utánuk: fogd meg, fogd meg őket! A forradalom leggonoszabb ellenségeivel együtt keresztre feszítették a régi forradalmárokat, akik több évtizedes önfeláldozó harccal tettek tanúbizonyságot a forradalom iránti hűségükről. Kalégyinnel, Alexinszkijjel, Karinszkijjel, Pereverzevvel, Miljukovval és Burcevvel együtt börtönbe vetették a bolsevikokat és tűrték annak a rágalomnak a terjesztését, hogy a „bolsevikok német pénzt kaptak”! . .

Az „Izvésztyija” őszinteségi rohamában folytatja:— „Persze ők (azaz az ellenforradalmi tábornokok) tudták, hogy azok a hazug jelentések, melyek olyan híreket terjesztettek, hogy az ezredek egymásután hagyják el állásaikat, minden katonai egységben bizonytalanságot keltettek afelől, számíthatnak-e a szomszéd csapatok és a hátország támogatására, nem vonultak-e már vissza a szomszédos csapatok, nem kerülnek-e egyszerűen az ellenség kezébe, ha helyükön maradnak?

Ők mindezt tudták — de a forradalom iránti gyűlöletük elhomályosította látásukat.

És akkor érthető, hogy az ezredek elhagyták állásaikat, hogy az ezredek azokra hallgattak, akik azt tanácsolták nekik, hogy gyűléseken vitassák meg: kell-e-teljesíteni a parancsot vagy sem. A pánik terjedt. A hadsereg fejvesztett csordává vált.. . Azután következett a megtorlás. A katonák tudták, hogy mi volt az ő bűnük – és mi a parancsnokságé. Naponta száz és száz levélben tiltakoznak: eladtak minket a cár alatt, eladlak minket most is és mégis bennünket büntetnek meg ezért!” („Izvésztyija” 147. sz.).

Tudja-e az „Izvésztyija”, hogy mit mondott ezekkel a szavakkal? Tudja-e, hogy ezek a szavak teljesen igazolják a bolsevikok taktikáját és teljesen elítélik az eszerek és a mensevikek álláspontját?

Hogyan! Önök maguk ismerik be, hogy a katonákat eladják, úgy mint a cár alatt, önök maguk ismerik be, hogy a katonákkal aljas módon kegyetlenkednek — és ugyancsak önök helyeslik a kegyetlenkedést (a halálbüntetésre szavaznak), áldásukat adják rá és elősegítik azt? Milyen névvel kell megbélyegezni az ilyen embereket?!

Hogyan!? Önök beismerik, hogy a tábornokokat, akiktől katonáink százezreinek élete függ, cselekedeteikben a forradalom iránti gyűlölet vezérli. És ugyancsak önök adják a katonák millióit ezeknek a tábornokoknak kezébe, önök adják áldásukat a támadásra, és önök nyújtanak testvéri kezet a tábornokoknak a Moszkvai Tanácskozáson?

De ezzel a saját ítéletüket írják alá az urak! Hát lehet-e még mélyebbre süllyedni?

Olvastuk az „Izvésztyija” urainak tanúvallomásait. És kérdezzük: ha a főhadiszállás, az „Izvésztyija” szavai szerint, megrágalmazta a Mlünovszkij ezredet, ha Sztohoddal becstelen játékot űzött, ha tevékenységében nem a haza védelmének szempontjai, hanem a forradalom elleni harc szempontjai vezérlik — ha mindez így van, akkor hol a biztosíték arra, hogy a román fronton történtekről kiadott mostani hírek nem hamisak? Milyen biztosítékunk van arra, hogy a reakció nem szándékosan és nem tudatosan rendezi, hogy a fronton egymást érik a vereségek?

„Kinek a bűne a vereség?” c. brosúra.
„Priboj” kiadása.
Pétervár 1917.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Mi az igazság a vereségünkről?
– írta: J. V. Sztálin –

Alább kivonatokat közlünk két, okmány jellegével bíró cikkből, amelyek csapataink júliusi vereségének okaival foglalkoznak.

Mindkét cikk, mind Arszényij Mérics cikke (a „Djelo Naródá”-ban), mind V. Boriszov cikke (a „Nóvoje Vrémjá”-ban) elfogulatlanul igyekszik tanulmányozni a júliusi vereség okait, nem törődve egyes méltatlan embereknek a bolsevikok ellen forgalomba hozott olcsó vádjaival.

Annál érdekesebbek beismeréseik és kijelentéseik.

A. Mérics cikke főleg a vereség okozóiról szól. Szerinte a vereség okozói „a volt rendőrök és csendőrök”, de legelsősorban valakiknek „valaminő automobiljai”, amelyek a Tarnopolt és Csernovicot védelmező hadsereget bejárva parancsot adtak a katonáknak a visszavonulásra. Hogy ezek miféle automobilok voltak és a parancsnokok hogyan engedhették meg ezt a nyilvánvaló provokációt, arról a szerző, sajnos, hallgat. De világosan és félreérthetetlenül „kiprovokált visszavonulásról”, „jóelőre átgondolt és kiszámított terv szerint végrehajtott árulásról” beszél, továbbá arról is, hogy a vizsgálat folyik, hogy a „titok hamarosan napvilágra kerül”.

És a bolsevikok? És a „bolsevizmus árulása”?

A. Mérics cikkében egy sor, egy szó sem olvasható erről.

Még érdekesebb V. Boriszov cikke a „Nóvoje Vrémjá”-ban. Ez a cikk nem annyira a vereség okozóiról, mint inkább a vereség okairól beszél.

Nyíltan kijelenti, hogy „visszavonja azt a felületes vádat, mely szerint a bolsevizmus a hibás vereségünkben”, hogy nem a bolsevizmusban van a baj, hanem „mélyrehatóbb okokban”, amelyeket ki kell deríteni és meg kell szüntetni. De melyek is ezek az okok? Az első ok az, hogy a támadás taktikája nálunk nem válhat be, mivel „tábornokaink éretlenek”, haderőnk „anyagi ellátottsága” gyenge, a katonák szervezetlenek. Aztán az, hogy „dilettáns” (tapasztalatlan) elemek avatkoztak bele, akik mindenáron támadni akartak és júniusban el is érték, hogy a támadást elhatározták. Végül az, hogy a kormányban túlságosan nagy volt a készség a szövetségesek tanácsainak végrehajtására, akik a támadás szükségességét hajtogatták, nem törődve a front valóságos helyzetével.

Röviden, az okok: a „mi” általános felkészületlenségünk a támadásra, minek következtében a támadásból véres kaland lett.

Vagyis megerősítik mindazt, amire a bolsevikok és a „Právda” sokszor figyelmeztettek, és amiért üldözte őket mindenki, aki nem volt rest.

Így beszélnek ma azok, akik még tegnap minket vádoltak a vereség előidézésével.

Minket korántsem nyugtatnak meg a „Nóvoje Vrémja” stratégiai és egyéb leleplezései s megfontolásai, még akkor sem, ha most szükségesnek tartja „visszavonni azt a felületes vádat, mely szerint a bolsevikok a hibásak vereségünkben”.

Úgyszintén A. Mérics közléseit sem tekintjük kimerítőknek.

De ki kell emelnünk, hogy ha a „Djelo Naróda”, a kormány lapja nem tartja többé lehetségesnek, hogy hallgasson a vereség igazi okozóiról, ha még (még!) Szuvórin „Nóvoje Vrémjá”-ja is, amely még tegnap a bolsevikokat vádolta a vereség előidézésével, ma szükségesnek tartja „visszavonni” ezt a bolsevikok ellen emelt vádat, — akkor ez arról tanúskodik, hogy a szög kibúvik a zsákból, hogy túlságosan szembeötlő a vereség okairól szóló igazság, semhogy hallgatni lehetne róla, hogy az az igazság, amelyet maguk a katonák hoznak napfényre a vereség okozóiról, már-már visszavág magukra a vádlókra, hogy tovább hallgatni annyit jelentene, mint saját maguk alatt vágni a fát . . .

Nyilvánvaló, hogy az a vád, melyet a forradalom olyan ellenségei, mint a „Nóvoje Vrémja” urai tákoltak össze, s amelyet a forradalom olyan „barátai”, mint a „Djelo Naróda” urai támogattak, ez a vád, mely a bolsevikokat állította oda a vereség okozóiul, megmásíthatatlanul összeomlott.

Ezért és csakis ezért szánták rá most magukat ezek az urak, hogy a vereség igazi okozóiról szóljanak.

Nemde, ezek az urak nagyon hasonlítanak azokra az okos patkányokra, amelyek elsőnek hagyják el a süllyedő hajót. . .

Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből?

Azt mondják nekünk, hogy a vereség ügyét kivizsgálják és biztosítanak bennünket afelől, hogy a „titok hamarosan napvilágra kerül”. De hol a biztosíték, hogy a vizsgálat eredményét nem fogják véka alá rejteni, hogy a vizsgálatot tárgyilagosan fogják folytatni, hogy a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket?

Ezért első javaslatunk a következő: el kell érnünk, hogy a vizsgálóbizottságban maguknak a katonáknak képviselői is részt vegyenek.

Csak a katonák képviselőinek a részvétele biztosíthatja a „kiprovokált visszavonulás” bűnöseinek igazi leleplezését!

Ez az első következtetés.

Beszélnek a vereség okairól és ígérik, hogy a régi „hibák” nem fognak megismétlődni. De milyen biztosítékunk van arra nézve, hogy a „hibák” valóban hibák, nem pedig „jó előre átgondolt tervek”? Ki kezeskedhetik azért, hogy miután „kiprovokálták” Tarnopol feladását, nem „fogják kiprovokálni” még Riga és Petrográd feladását is, hogy tönkretegyék a forradalom tekintélyét, s azután a forradalom romjain visszaállítsák a gyűlöletes régi rendet?

Ezért második javaslatunk a következő: maguk a katonák képviselői vegyék ellenőrzésük alá parancsnokaik tevékenységét és haladéktalanul váltsák le a gyanúsakat.

Csakis a katonák képviselőinek ellenőrzése biztosíthatja a forradalmat a nagyszabású bűnös provokációk ellen.

Ez a második következtetés.

„Proletarij” („A Proletár”) 5. sz.
1917. augusztus 18.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!