A magunk útján

Az 1848-as németországi forradalom gyengeségét Marx egyebek között azzal magyarázta, hogy ott nem volt erős ellenforradalom, amely sarkantyúzta volna a forradalmat és megedzette volna a harc tüzében.

Mi, oroszok, ebben a tekintetben nem panaszkodhatunk a sorsra, mert nálunk van ellenforradalom, méghozzá eléggé alapos. A tábornoki-burzsoá ellenforradalom legutóbbi megmozdulásai és a forradalmi mozgalom válaszhulláma rendkívül világosan mutatta, hogy a forradalom éppen az ellenforradalommal vívott ütközetekben növekszik és erősödik.

Ezeknek az ütközeteknek a tüzében elevenedtek meg és bontakoztak ki a már-már haldokló Szovjetek és Bizottságok, amelyeket a burzsoázia július augusztusi bűnös cselszövényei vertek szét.

A forradalom ezeknek a szervezeteknek vállain lendült olyan magasra, hogy diadalt aratott az ellenforradalmon.

Most, amikor a kornyílovi had fejetlenül hátrál, Kerenszkij pedig szemérmetlenül idegen babérokkal ékeskedik, most különösen világos, hogy e szervezetek nélkül, a vasutas, katona, matróz, paraszt, munkás, postás és távíró s egyéb „önhatalmú” bizottságok nélkül, e bizottságok forradalmi kezdeményezése és harcos öntevékenysége nélkül a forradalmat elsöpörték volna.

Annál nagyobb tiszteletet kellene tanúsítani e szervezetek iránt. Annál erélyesebb munkát kell kifejtenünk e szervezetek megszilárdítása és kiszélesítése érdekében. Éljenek és fejlődjenek, erősödjenek és győzzenek az „önhatalmú” bizottságok — ez legyen a forradalom barátainak jelszava.

Csak ellenségeink, csak az orosz nép esküdt ellenségei törhetnek e szervezetek épségére.

És a Kerenszkij-kormány már az ellenforradalom fellépésének első napjaiban gyanúpörbe fogta az „önhatalmú” bizottságokat. Ez a kormány, amely nem volt képes és nem kívánt harcolni a kornyílovizmus ellen, ez a kormány, amely jobban félt a tömegektől és a tömegmozgalomtól, mint az ellenforradalomtól, Petrográdon már a kornyílovista megmozdulások első napjaiban akadályokat gördített az Ellenforradalom Elleni Népharc Bizottsága elé. És a kornyílovizmus elleni harc e szabotálását az egész idő alatt folytatta.

De ez még nem minden. A Kerenszkij-kormány szeptember negyedikén külön parancsot adott ki, amelyben nyíltan hadat üzen a forradalmi bizottságoknak s törvényen kívül helyezi őket. E bizottságok tevékenységét „önkényes cselekedeteknek” minősítve kijelenti, hogy:

„az önhatalmú cselekedetek a jövőben nem tűrhetők és az Ideiglenes Kormány harcolni fog ellenük, mint önkényes és a köztársaságra nézve káros cselekedetek ellen”.

Kerenszkij nyilván elfelejtette, hogy a „direktóriumot” még nem váltotta fel a „konzulátus”, ő pedig nem első konzulja az Oroszországi Köztársaságnak.
Kerenszkij nyilván nem tudja, hogy a „direktórium” és a „konzulátus” között államcsíny volt, amelyet előbb végre kellene hajtani, hogy ilyen parancsokat kiadhasson.

Kerenszkijnek tudnia kellene, hogy az „önhatalmú” bizottságok ellen folytatott harcában a hátországban és a fronton a Kalégyinokra és Kornyílovokra, és csakis rájuk támaszkodhatna és mindenesetre emlékeznie kellene ez utóbbiak sorsára . . .

Meggyőződésünk, hogy a forradalmi bizottságok méltóképpen vissza fogják verni Kerenszkij orvtámadását.

Egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy a forradalmi bizottságok nem fognak letérni útjukról.

És ha a „direktórium” s a forradalmi bizottságok útjai véglegesen elváltak, annál rosszabb a „direktóriumnak”.

Az ellenforradalmi veszély még nem múlt el — éljenek a forradalmi bizottságok!

„Rabócsij Puty” („A Munkás Útja”) 3. sz.
1917 szeptember 6.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A második hullám
– írta: J. V. Sztálin –

Az orosz forradalom első hulláma a cárizmus elleni harc zászlaja alatt kezdődött. A forradalom döntő erői akkor a munkások és a katonák voltak. De nem ők voltak az egyedüli erők. Kívülük még a liberális burzsoák (kadetok) és az angol-francia kapitalisták is „felléptek”, akik közül az előbbiek azért fordultak el a cárizmustól, mert képtelen volt utat törni Konstantinápolyhoz, az utóbbiak pedig azért hagyták cserben a cárizmust, mert különbékére törekedett Németországgal.

Ily módon valami rejtett koalíció alakult, amelynek nyomására a cárizmus kénytelen volt elkotródni. És a cárizmus bukásának másnapján ez a rejtett koalíció nyílt koalícióvá változott, határozott szerződés formájában, mely az Ideiglenes Kormány és a Petrográdi Szovjet, a kadetok és a „forradalmi demokrácia” között jött létre.

Csakhogy ezeknek az erőknek teljesen különböző céljaik voltak. Míg a kadetok és az angol-francia kapitalisták csak kis forradalmat akartak csinálni, hogy a tömegek forradalmi lelkesedését egy nagy imperialista háború céljaira használják ki, addig a munkások és a katonák ellenkezőleg, a régi rendszer gyökeres szétzúzására és a nagy forradalom teljes győzelmére törekedtek, hogy miután elkergették a földesurakat és megfékezték az imperialista burzsoáziát, kiküzdjék a háború befejezését, biztosítsák az igazságos békét.

Ez a gyökeres ellentét volt az alapja a forradalom további fejlődésének. Ez volt az oka annak is, hogy a kadetokkal való koalíció nem lehetett tartós.

Ezt az ellentmondást juttatta kifejezésre valamennyi úgynevezett hatalmi válság, beleértve a hatalom legutolsó augusztusi válságát is.

És ha e válságok során minden egyes esetben az imperialista burzsoáziáé volt a siker, ha a válság „megoldása” után minden alkalommal a munkások és a katonák voltak a becsapottak, a koalíció pedig valamilyen formában mégis megmaradt, az nemcsak az imperialista burzsoázia nagyfokú szervezettségével és pénzügyi hatalmával magyarázható, hanem azzal is, hogy a kispolgárság ingadozó felső rétegei, valamint eszer és mensevik pártjaik, amelyek általában kispolgári országunk kispolgárságának még mindig nagy tömegeit vezetik, minden egyes esetben a „barikád túlsó oldalára” állottak, s ezzel a kadetok javára döntötték el a hatalomért folyó harcot.

A kadetokkal alkotott koalíció a júliusi napokban volt a legerősebb, amikor a koalíció tagjai harci egységfrontban léptek fel s fegyverüket a „bolsevista” munkások és katonák ellen fordították.

A Moszkvai Tanácskozás e tekintetben csak a júliusi napok visszhangja volt, s a bolsevikok kizárása a tanácskozásról az ország „eleven erőivel” való „becsületes koalíció” összeenyvezésének szükséges zálogául szolgált, mert a bolsevikok elszigetelését a kadetokkal alkotott koalíció tartóssága elengedhetetlen feltételéül tekintették.

Ez volt a helyzet a Kornyílov-lázadásig.

Kornyílov fellépésével a kép megváltozik.

Már a Moszkvai Tanácskozáson kitűnt, hogy a kadetokkal való szövetség azzal a veszéllyel fenyeget, hogy Kornyílovval és Kalégyinnal való szövetséggé válik … és pedig nem csupán a bolsevikok ellen, hanem az egész orosz forradalom ellen, közvetlenül a forradalmi vívmányok léte ellen. A Moszkvai Tanácskozás bojkottja és a moszkvai munkások tiltakozó sztrájkja, amely letépte az álarcot az ellenforradalmi gyülekezetről és felborította az összeesküvők terveit, nemcsak figyelmeztetés volt akkor ebben az értelemben, hanem felhívás is arra — legyetek készen. Ismeretes, hogy a felhívás nem maradt pusztában kiáltó szó: több város nyomban tiltakozó sztrájkkal viszonozta.

Ez baljós előjel volt.

A Kornyílov-lázadás csak megnyitotta a felgyülemlett forradalmi felháborodás szelepét, csak feloldotta a megkötözött forradalmat, sarkantyúzva és előrehajtva azt.

És itt, az ellenforradalmi erők ellen vívott ütközetek tüzében, ahol a szavakat és ígéreteket a közvetlen harc élő valóságán ellenőrzik — itt mutatkoztak meg a forradalom igazi barátai és ellenségei, a munkások, a parasztok és a katonák igazi szövetségesei és árulói.

Az Ideiglenes Kormányt, amelyet oly nagy igyekezettel férceltek össze a legkülönbözőbb anyagból, Kornyílov-lázadás első szele foszlányokra szaggatta.

„Szomorú”, de tény, a koalíció erőnek látszik, mikor fecsegni kell a „forradalom megmentéséről” — de szappanbuboréknak bizonyul, ha csakugyan meg kell menteni a forradalmat a halálos veszedelemtől.

A kadetok kilépnek a kormányból, nyíltan szolidaritást vállalnak a kornyílovistákkal. A minden rendű és rangú imperialisták, bankárok és gyárosok, vállalkozók és spekulánsok, földbirtokosok és tábornokok, a „Nóvoje Vrémja” banditái és a „Birzsovka” gyáva provokátorai, élükön a kadetok pártjával és szövetségben az angol-francia imperialista klikkekkel, egytől-egyig egy táborba kerülnek az ellenforradalmárokkal a forradalom és a forradalmi vívmányok ellen.

Világossá válik, hogy a kadetokkal való szövetség nem egyéb, mint a földesurakkal a parasztok ellen, a tőkésekkel a munkások ellen, a tábornokokkal a katonák ellen kötött szövetség.

Világossá válik, hogy aki egyetért Miljukovval, az egyetért Kornyílovval is, annak a forradalom ellen kell harcolnia, mert Miljukov és Kornyílov — „egykutya”.

Ennek az igazságnak homályos felismerése az alapja az új forradalmi tömegmozgalomnak, az orosz forradalom második hullámának.

Az első hullám a kadetokkal való koalíció diadalával végződik (Moszkvai Tanácskozás!) — a második hullám ennek a koalíciónak csődjével, a kadetok elleni nyílt háborúval kezdődik.

A tábornoki-kadet ellenforradalom elleni harcban feltámadnak és megerősödnek a már-már haldokló Szovjetek és Bizottságok a hátországban és a fronton.
A tábornoki-kadet ellenforradalom elleni harcban létrejönnek a munkások és a katonák, a matrózok és a parasztok, a vasutasok és postaalkalmazottak új forradalmi bizottságai.

E harc tüzében megalakulnak a hatalom új helyi szervei, Moszkvában és a Kaukázusban, Petrográdon és az Urálban, Odesszában és Harkovban.

Itt nem az a lényeges, hogy mi van az eszerek és mensevikek új határozataiban, noha e napokban hozott határozataik kétségtelenül baloldaliabbak, ami önmagában véve nem csekély jelentőségű.

Nem is a „bolsevizmus győzelme” a lényeges, amelynek kísértetével a burzsoá sajtó a „Djeny” és a „Vólja Naróda” megfélemlített filisztereit zsarolja.

A lényeg az, hogy a kadetok elleni harcban, és a kadetok ellenére, új hatalom jön létre, amely nyílt összecsapásban legyőzte az ellenforradalom csapatait.

A lényeg az, hogy ez a hatalom, védelem helyett támadásba menve, elkerülhetetlenül belenyúl a földbirtokosok és a tőkések életbevágó érdekeibe, s ezzel maga mellé állítja a munkások és a parasztok nagy tömegeit.
A lényeg az, hogy ez az „el nem ismert” hatalom, amikor így jár el, a dolgok logikája folytán kénytelen napirendre tűzni „legalizálásának” kérdését, a „hivatalos” hatalom pedig, amely elárulta, hogy nyilvánvaló rokonságban van az ellenforradalmi összeesküvőkkel, elveszíti szilárd talaját.

A lényeg végül az, hogy amikor a forradalom új hulláma, rohamosan terjedve, újabb városokat és területeket önt el, a Kerenszkij-kormány, amely tegnap még félt elszánt harcot folytatni a kornyílovista ellenforradalom ellen, ma már egyesül Kornyílovval és a kornyílovistákkal a hátországban és a fronton, s ugyanakkor „megparancsolja” a forradalom fészkeinek, a munkások, a katonák és a parasztok „önhatalmú” bizottságainak feloszlatását.

És minél nagyobb az összhang Kerenszkij, Kornyílov, Kalégyin táborában, annál tátongóbb lesz a szakadék a nép és a kormány között, annál valószínűbb a Szovjetek és az Ideiglenes Kormány közötti szakadás.

Nem az egyes pártok határozatai, hanem ezek a tények jelentik a régi megalkuvó jelszavak halálos ítéletét.

Távol áll tőlünk, hogy túlbecsüljük a kadetokkal való szakítás fokát. Tudjuk, hogy ez a szakítás egyelőre csak formális. De mint kezdet, az ilyen szakítás is igen nagy lépés előre. A többit, hisszük, elvégzik maguk a kadetok. Máris bojkottálják a Demokratikus Tanácskozást. A kereskedelem és az ipar képviselői, akiket a Központi Végrehajtó Bizottság ravasz stratégái be akartak csalni „hálójukba”, a kadetokat követték. Feltételezhető, hogy tovább is mennek majd, folytatni fogják a gyárak bezárását, a „demokrácia” szerveitől meg fogják tagadni a hitelt, hogy szándékosan kiélezzék a gazdasági bomlást és az éhínséget. A „demokrácia” pedig, a bomlás és az éhínség elleni harcban elkerülhetetlenül bele fog sodródni a burzsoázia elleni elszánt harcba s kimélyíti a kadetokkal való szakítását…

Ebben a távlatban és ilyen összefüggésben a szeptember 12-ére egybehívott Demokratikus Tanácskozás különösen sokatmondó jelentőségű lesz. Mivel végződik a tanácskozás, „megragadj a”-e a hatalmat, „enged”-e Kerenszkij — ezek olyan kérdések, amelyekre egyelőre nem tudunk feleletet adni. Lehetséges, hogy a tanácskozás kezdeményezői igyekeznek majd valamilyen ravasz „egyesség”-formulát találni. De persze nem ez a lényeg. A forradalom legfőbb kérdései, különösen a hatalom kérdése, nem tanácskozásokon dőlnek el. Egy azonban kétségtelen — az, hogy a tanácskozás összegezni fogja az utóbbi napok eseményeit, elkészíti az erők mérlegét, feltárja az orosz forradalom első, letűnt és második, érlelődő hulláma közötti különbséget.

És megtudjuk, hogy:
Ott, az első hullámban — a cárizmus és maradványai ellen folyt a harc. Itt, a második hullámban — a harc a földbirtokosok és a tőkések ellen megy.
Ott — szövetség a kadetokkal. Itt — szakítás velük.
Ott — a bolsevikok elszigetelése. Itt — a kadetok elszigetelése.
Ott — szövetség az angol-francia tőkével és háború. Itt — érlelődő szakítás velük, és béke, igazságos és általános béke.

Ez és csakis ez lesz a forradalom második hullámának útja, bármit határoz is a Demokratikus Tanácskozás.

„Rabócsij Puty” („A Munkás Útja”) 6. sz.
1917 szeptember 9.
Aláírás: K. Sztálin.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!