Érdekes írás jelent meg nemrég a furcsán csengő nevű Szerhij Jersov (Serhii Yershov) tollából a Visegrad Plus oldalán. Címe: Macron tartósan megosztotta a V4-et? A szerző a francia elnök azon próbálkozását veszi górcső alá, mellyel igyekszik gátat szabni az úgynevezett kiküldött munkavállalók (posted workers) nyugati munkaerőpiacokra való beáramlásának. Mielőtt azonban rátérnénk „Európa” belharcainak erre a szegmensére, érdemes röviden körbejárni, miről van szó.

A nagyobb közép- és kelet-európai vállalkozásoknak igazi zsírosbödönt jelenthet a nyugat-európai piac, ahol a szakértelmük és versenyképes ajánlataik mellett elsősorban „költséghatékony munkaerejükkel” – magyarul az adott környezet kínálatánál jóval olcsóbban dolgozó alkalmazottaikkal – igyekeznek labdába rúgni, egyúttal a hazai lehetőségeknél nagyobb bevételekre szert tenni. Adódik úgy, nem is ritkán, hogy egy vállalkozás a felmerülő munkák elvégzésére munkaerőt igényelne, de nincs meg hozzá a betervezett mozgástere, a helyi ideiglenes munkaerő-kínálat pedig túl drága, vagy konkrétan a hiány miatt nem áll rendelkezésre. Ilyenkor egy alkalmas cég (egy másik tagállamban letelepedett vállalkozás) szerződést köt ezzel az uniós céggel, majd határokon átnyúló (transznacionális) szolgáltatás nyújtásának keretében munkavállalókat küld a területére úgy, hogy azok a küldő nevében és irányítása alatt járnak el, vele állnak munkaviszonyban. Ebbe a körbe tartozik még a munkavállalók kiküldése egy másik uniós tagállamban lévő, az adott csoport tulajdonában működő telephelyre vagy vállalkozáshoz, illetve a munkaerő-kölcsönzés. A kiküldött munkavállaló társadalombiztosítását lehetséges a kiküldő cég székhely szerinti országa felé fizetni legfeljebb két évig, a minimális bér szintje pedig a fogadó ország szabályozása szerint alakul.

E felállás a jellemzően nem túl bőkezűen fizetett szektorokban éri meg, mint az építőipar vagy a feldolgozóipar. A Magyar Nemzet a „Nincs ellenszer az olcsó keleti munkaerőre” című cikkében – egy ott (hibásan) hivatkozott tájékoztatás (MEMO/16/467) alapján – a kiküldött munkavállalók nagyjából felét (43,7%-át) az előbbiből, ötödét az utóbbiból, kb. 13%-át az egészségügyi vagy szociális ellátási szektorban tevékenykedőkből, és majdnem ugyanakkora részét a vendéglátóipari dolgozókból (üzleti szolgáltatás) származtatja. Ezek mintegy 50%-át mindössze három ország – Németország, Franciaország és Belgium – fogadja (Magyarországnak Ausztria is célország), teljes létszámuk 2010 és 2014 között 45 (!) százalékkal emelkedett, és az uniós foglalkoztatás kb. 0,7%-át teszik ki, vagyis a szabályozások miatt jó üzlet van a dologban. Nem is csoda, hiszen azáltal, hogy a cég a társadalombiztosítási járulékot és az adót a saját országában fizeti be, a terhei nem nőnek, ráadásul a székhely szerinti államának költségvetése jobban jár. A munkavállaló a hazainál magasabb bérezésben részesülhet, míg a fogadó ország vállalata a tervezett bérkeretet túllépő lehetőségekre találhat viszonylag olcsó, ideiglenes munkaerőt, nagy számban az Unió keleti végeiből. Látszólag az egyetlen, aki veszít, az a fogadó ország költségvetése, hiszen az adók és járulékok nem hozzá folynak be. De a végén talán sikerül majd meggyőzni az Olvasót arról, hogy bizony hosszú távon a küldők sem lesznek nyertesek.

Egyelőre a munkavállalókat érintő jogok és kötelességek mind égetőbb kihívásaival küszködő Franciaország köztársasági elnöke, Emmanuel Macron csapott bele a lecsóba, persze nem utolsó sorban népszerűségnövelő és saját országa munkavállalóit helyzetbe hozó célzattal. Hamar rájött: csak úgy tudná kiszorítani a francia munkaerőpiacról többek közt a „kelet-európaiakat” (valamint e törekvéseiben szövetségesekre lelni), ha egyenlő bért követel az egyenlő munkáért, és ennek érdekében az „európai értékek” elárulására hivatkozik a jelenlegi szabályozással kapcsolatban, illetve az „európai” elit nagy szívfájdalmát, a Brexitet összeköti a keleti munkavállalók beözönlésével. Mert ugye ők a britektől vették el a munkát az ismert narratíva alapján, tehát a britek háttérbe szoruló tömegei megbüntették az Uniót. A júniusi brüsszeli csúcson elő is hozakodott a kiküldött munkavállalók témájával, szeretné például, ha kettőről egy évre csökkenne a székhely szerinti járulékfizetés lehetősége. A szigorításban könnyen partnerekre talált. Németország, Ausztria, Belgium, Hollandia és Svédország mind csatlakoztak Franciaországnak abbéli kezdeményezéséhez, hogy az Európai Bizottság 2014-ben jóváhagyott, témát szabályozó (2014/67/EU) direktívájában – az 1996-os direktíva célirányos felülvizsgálatában – a felmerült igények megjelenjenek. Ennél a pontnál térünk vissza Szerhij Jersov írásához, ami Macron csehországi, romániai és bulgáriai kapcsolatfelvételét egy Varsó és Budapest felé küldött egyértelmű jelzésként fogja fel, mely arra kényszeríti őket, hogy válasszanak a kétféle „Európa” (egy Nyugat-Európát követő gyorsabb, vagy egy lassabb integráció) között, mivelhogy a francia látványosan kihagyta őket. A szerző szerint a fiatal elnöknek fontos, hogy határozottnak és keménynek lássak az EU-ban, céljai eléréséhez pedig precízen választotta ki Magyarországot és Lengyelországot. E két állam vezetését az EU fő „bajkeverőiként” ismerik az Európai Bizottság célkitűzéseivel szemben, így a nyugat-európai vezetők szimpátiájának megnyerése mellett Macron nem sokat veszít velük, a kapcsolatok a szerző meglátásában amúgy is feszültek.

A nagyobb népszerűség érdekében Macron keresi a francia szavazók támogatását? Minden bizonnyal benne lehet ez is, Jersov megerősít minket ebben. Franciaország munkanélküliségi rátája igen magas, 9,6 százalék, mégis az EU egyéb országaiból érkező ideiglenes munkavállalók egyik kiemelkedő célországa, akik a helyieknél alacsonyabb bérért hajlandóak dolgozni. Annak ellenére, hogy csak 16,9%-uk érkezik Lengyelországból, viszont ennél sokkal többen jönnek nyugati vagy nyugat-közép-európai államokból, az unió keleti felének lakói (Jersov szerint a „kelet-európaiak”) mégis gyakran nacionalista érzelmek célpontjaivá válnak. Tehát, hogy emelje a francia munkavállalók számát, Macron megszüntetné az olcsó keleti versenytársak lehetőségeit (is), hiszen azt szeretné, ha az EU általánosan szabályozná a béreket ebben a kérdésben. (Ismerős valahonnan? E törekvés – egyenlő munkáért egyenlő bért – rezonál a Jobbik elképzelésével, egy másik fontos törésvonalat mutatva meg nekünk az EU-ban, a Vezérék által csúcsra járatott migránstéma mellett.) Mindez pedig inkább a többi partner számára kívánatos, ugyanis pl. Ausztria esetében a kiküldött munkavállalók 58%-a érkezik „kelet-európai” országokból (a szerző a kelet-európaiak közé sorolja a kelet-közép-európai országokat). Kiemelkedő küldő Lengyelország a maga összesen mintegy 460 ezer, európai országokba irányított emberével (a külföldön dolgozó lengyelek hazautalásai a lengyel GDP 1,4%-át teszik ki), de egy másik szempontból figyelemre méltó még Lettország, amelynél a mindössze 1400 kiküldött munkavállaló által hazautalt összeg a lett GDP 4,6%-át teszi ki… „Kelet-Európa” az olcsó munkaerővel versenyképes, és ez egy térfélre hozta többek között Lengyelországot, Magyarországot, Szlovákiát és Csehországot (a V4-eket), akik emiatt elvileg nem is érdekeltek abban, hogy a témát érintő uniós direktíva változzon.

Itt jönne Macron trükkje Jersov szerint. Ugyanis ha az Európai Bizottság visszautasítaná a kért kiegészítéseket, az Európai Tanács még átvihetné egyhangú döntéssel, bár ez valószínűtlen. Ezért amikor az Európai Parlament módosítja a szöveget és visszaadja az Európai Tanácsnak, az már egyhangú döntés helyett többséggel fogadhatná el a végleges változatot. Macronnak az lenne jó, ha az Európai Bizottság határozná meg a szabályokat, de az Európai Tanácsban is többséget szeretne, míg a „kelet-európai” országoknak kedvezne, ha kétoldalú megállapodásokkal szabályozhatnák a kérdést. Macron igyekszik hát megosztani a V4-eket, plusz meggyőzni Romániát és Bulgáriát a francia álláspont támogatásáról. Nem kis mértékben segít neki, hogy ezekben az országokban a francia érdekeltség nagyon magas, a cégeik 72%-ának adnak helyet. Elég jó eséllyel sikerülhet tehát véghezvinnie, amit akar, mert nem igazán létezik sem egységes Közép-Európa, sem egységes V4. Szlovákia és Csehország távolabb kerültek az EU-t kritizáló Lengyelországtól és Magyarországtól,.az oroszokkal való üzlet kérdésében pedig Lengyelország és Magyarország teljesen polarizált.

Jersov azt követően, hogy újra felidézi Lengyelország és Magyarország választási kényszerét a kétfajta „európai” út között, egy harmadikat javasol, melyben a V4 országai felülemelkednek a belső problémákon, ehhez azonban használható elképzelést nem vázol fel. Részünkről így rátérhetünk arra, mi volt szerintünk a legfontosabb az ő írásában. Jersov ugyanis egy bekezdésben megjegyzi azt, hogy az IMF becslése szerint, ha a munkaerő elszívása a jelenlegi ütemben folytatódik, Közép-, Kelet- és Délkelet-Európa a 2015-től 2030-ig tartó időszakban elveszti GDP-jének 9 százalékát, tehát drága lesz a jelenlegi politika folytatása és a kiküldött munkásokra való alapozás. Mi következik ebből számunkra? A Vezér és a NER jelenleg jól jár azzal, ha „Európában” jelentős különbségek mutatkoznak a bérek tekintetében, ez adja nekik vállalkozásaik „versenyképességét”, ami hosszú távon a munkaerő elvándorlását és az ország hanyatlását okozza, rövid vagy közép távon viszont a NER cégeinek sikerét. Árt-e nekünk Macron azzal, hogy „egyenlő munkáért egyenlő bért” akar? Minden bizonnyal keresztbe tenne vele a NER-nek, de vajon Magyarországnak is…? A kérdés megválaszolását az Olvasóra bízzuk.

(Fergeteg)

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!