Sokan elájultak, amikor meglátták az égből aláereszkedő férfit

Kétszázhúsz éve, 1797. október 22-én a francia André-Jacques Garnerin a világon először kísérelt meg ejtőernyős ugrást egy párizsi park fölött.

Az 1769-ben született Garnerin fizikusnak tanult. 1793-ban a francia forradalmi hadseregben lehetőséget kapott arra, hogy ballonokkal katonai feladatokat hajtson végre. Egyik küldetése során osztrák fogságba esett, Magyarországon, Budán raboskodott.

A börtönévek alatt a szökés reményében kezdett el foglalkozni az ejtőernyős ugrás megvalósításával. (Ez a mutatvány addig csak a várfogságra ítélt Vincent Lavininek sikerült, aki 1767-ben harmincméteres magasságból ugorva szökött meg, s bár később elfogták, leleményessége miatt megkegyelmeztek neki.) Garnerin – Lavini példáját követve – lepedőkből készített kezdetleges ejtőernyőt, de kipróbálni már nem tudta, mert cellatársa lebuktatta. Három év múlva szabadult, de az ugrás vágya élete végéig kísértette.

A korábbi próbálkozások

Tapasztalatból évezredek óta tudták, hogy a légellenállás képes lelassítani az esést. Leonardo da Vinci a 15. század végén vázolta fel a mai értelemben vett ejtőernyő elődjét (néhány éve el is készítették, és sikerrel próbálták ki). Egy francia tanár 1777-ben egy halálra ítélt gyilkossal próbáltatta ki az általa tervezett „repülőköpenyt”: a légzsákszerű lebernyegekből összevarrt köpeny az esési sebesség növekedésével szétterült, és annyira lefékezte az ugrást, hogy az elítélt életben maradt.

Louis-Sébastien Lenormand 1783-ban a Leonardo ötlete nyomán készített esernyőszerű, merevített vázú, 4,5 méter átmérőjű ejtőernyőjével előbb egy fáról, majd a 40 méter magas montpellier-i obszervatórium tetejéről ugrott le, és nem esett bántódása. Tőle származik az ejtőernyő nemzetközileg használt parachute (esés elleni) elnevezése, a görög para (ellen, szemben) és a francia chute (esés) szavakból. Két évvel később a francia Jean-Pierre Blanchard egy léggömbből dobott ki egy ejtőernyős kutyát, s a négylábú épségben ért földet. Blanchard később azt állította, hogy 1793-ban, amikor ballonja megrepedt, azért maradt életben, mert volt nála ejtőernyő, de állítólagos ugrásának nem akadt tanúja.

Az első valódi ejtőernyős ugrás

Garnerin évekig tökéletesítette ernyőjét, a hét méter átmérőjű, rúdra erősített selyem körkupolának elődeitől eltérően nem volt kerete, a kosarat, amelyben az utas tartózkodott, kötelekkel erősítették az aljára. 1797. október 22-én (a forradalmi naptár szerint a VI. év brumaire hónap első napján) a párizsi Monceau park fölött mutatta be találmányát.

A léggömbhöz erősített ejtőernyőt egy kilométeres magasságban oldozták el, s miközben a ballon tovább emelkedett, Garnerin süllyedni kezdett.
Az ernyő közepén nem volt lyuk, amelyen a levegő távozhatott volna, ezért egyre jobban imbolygott, a látványtól az összegyűlt tömegből többen elájultak. A feltaláló végül nagy zökkenéssel, de épségben ért földet a felszállás helyétől mintegy fél kilométerre. Az ugrást végignézte a híres csillagász, Jerome Lalande is, és ő javasolta, hogy a lengés kiküszöbölésére a kupola közepén alakítson ki nyílást.

Garnerin megfogadta a javaslatot, és a mutatványt rendszeresen megismételte. Amikor 1798 elején bejelentette, hogy a következő repülésére egy nőt is magával visz, valóságos hisztéria tört ki Párizsban. Előbb a rendőrségre idézték be, mert a hatóságok erkölcstelennek találták, hogy egy ismeretlen férfi és nő ilyen kis helyen szorongjon, de attól is tartottak, hogy az érzékeny női szervezet a csökkenő légnyomásra ájulással válaszol. Az ügy egészen a belügyminiszter asztaláig jutott, aki végül megadta az engedélyt. Az indoklás többek között leszögezte: „A kosárba beszálló két különböző nemű személy látványa nem botrányosabb, mint ha egy hintóval tennék ugyanezt.” A megtiszteltetés „Henri polgártársnőt” érte, aki szép volt és fiatal, és így hatalmas taps közepette szállt be az ejtőernyő kosarába, az utazás is baj nélkül zajlott le (a földet érés ezúttal nem ejtőernyővel történt).

Garnerin 1799-ben egyik női tanítványa, egyben későbbi felesége társaságában is kipróbálta találmányát, Jeanne Geneviéve Labrosse így az első női ejtőernyősként vonult be a történelembe. Az egyre merészebb francia 1802-ben egy angliai kiállításon már két és fél kilométeres magasságból hajtott végre látványos ugrást, ezúttal is sikerrel.

1823. augusztus 18-án egy új kialakítású ernyő tesztelt éppen, amikor egy lezuhanó gerenda kioltotta az életét.
(Forrás: origo)

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!

A modern kor kihívásainak megfelelően az emberi elmékben igény támadt arra, hogy sűrű, nem fémes, átlátszatlan közeg mögött rejtőző dolgokat is feltérképezhessenek.

Az erre kifejlesztett UWB (UWB: Ultra-WideBand) radarok a dielektrikumok töltéssel rendelkező részecskéinek elektromágneses mezővel történő kölcsönhatásait használják ki. A dielektrikumoknak nincsenek jelentős szabad töltéseik (bár mindegyik bír bizonyos átvezetéssel), viszont a radar külső hatására dipólusok alakulnak ki bennük, az időben változó mezőre reagálva pedig ezek a dipólusok megváltoztatják az irányukat, felmelegítve az anyagot, egyúttal dielektromos veszteséget eredményezve.

Az UWB szignál lefedi a teljes, 1,99 Ghz-től 10,6 GHz-ig terjedő frekvenciatartományt az amerikai Szövetségi Kommunikációs Bizottság (FCC) 2002-es definíciója alapján, és sávszélessége a sávközép-frekvencia 20%-ánál nagyobb (relatív sávszélesség > 0,2). Annak érdekében,hogy ne zavarják a kommunikációs eszközöket, a kisugárzott teljesítményt (EIRP-sűrűség: a meghatározott tartomány bármely frekvenciáján tetszőleges irányban mért jelerősség) megfelelő szabályozásokkal korlátozták.

A technológia alapjait már 1974-ben alkalmazták föld alá behatoló radar formájában (Rexford Morey, Geophysical Survey Systems, Inc. (GSSI)), az 1980-as években pedig katasztrófák utáni életjelek keresése céljából kutatták, ezekért többek között a régészek igen hálásnak bizonyultak később, hiszen ők is használják a végeredményt. De orvosi alkalmazása is ismert. Mint oly sok minden más, a ’70-es és ’80-as években az UWB radar érdekessé vált a katonai felhasználások szempontjából, mind az Egyesült Államokban, mind a Szovjetunióban, illetve Kínában. Az utóbbi időkben egyebek mellett a MIT Lincoln Laboratory kutatóitól hallhattunk komoly sikerekről, még 2011-ben. Akkor azzal büszkélkedtek, hogy fejlesztésük képes lehet 60 lábról (kb.18 méterről) képeket készíteni egy 8 hüvelyk (kb. 20 cm) vastag betonfal mögött elhelyezkedő célpontról.

Az UWB radarok alkalmasak arra, hogy segítségükkel a kezelőjük átláthasson például egy szokványos tégla- vagy betonfalon. Épületekbe való behatolásoknál, légicsapások előtti felderítéseknél egyaránt bevethetők.

Természetesen Izrael is használja őket. Az alábbi (propaganda)videón jól kivehető, hogy a kezelő gyakorlatilag átlát a megfigyelt ház tetején, viszont nem lát át a fémből készült mentőautón.

Persze rögtön felmerül a kérdés: hogyan lehet védekezni ellenük?

A technológia szempontjából az anyagok három tulajdonsága meghatározó: a permittivitás (dielektromos állandó, amely egyfajta „energiatárolási” kapacitás), a permeabilitás (a közeg mágneses teret áteresztő képessége) és a konduktivitás (fajlagos vezetőképesség). Minél nagyobbak ezek az adott frekvencia használatakor, annál kevésbé lehet „átlátni” a radarral az anyagon. Nagy fajlagos vezetőképessége van pl. a fémfelületeknek vagy a magas sókoncentrációjú víznek. Magas relatív permeabilitása van a ferromágneses anyagoknak (pl. vas). Permittivitás szempontjából ellenállóak e technológia számára a fémek.

(Fergeteg)

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!