Címke: kurdok

A napokban az Egyesült Államok védelmi minisztere, James Mattis az országa által vezetett, Szíriában legitim állami felhatalmazás nélkül tevékenykedő nemzetközi koalíció más képviselőivel folytatott római megbeszélésén sürgette, hogy az ún. „Szíriai Demokratikus Erők” (SDF) által elfogott külföldi terroristákat („harcosokat”) otthonaik igazságszolgáltatása elé állítsák.

Az SDF jelenleg több ezer foglyot tart, beleértve külföldiek százait. Volt olyan időszak, amikor számuk akár napi negyvennel is nőtt, és ez mára kapacitásbeli problémákat szült, a férőhelyek hamarosan meg fognak telni. Milyen igazságos, egyben humánus felvetés „otthon” bíróság elé állítani a pórul járt szakállasokat, akiket jelenleg távol akarnak tartani a harcoktól és a más városokba való utazás lehetőségétől, nemde? Első ránézésre talán. Amiről viszont Mattis és kollégái nem beszélnek, az az, hogy az általuk (illetve többek között Izrael és Németország által is) támogatott iraki kurd pesmergák a Human Rights Watch nevű emberi jogi szervezet vádja szerint már elkezdték tömegesen kivégezni a foglyaikat (a DAIS terroristáit) a tavaly augusztus 28-tól szeptember 3-ig terjedő időszakban. Ennek során a Moszultól 70 kilométerre északnyugatra fekvő Száhel al-Maliha (Sahel al-Maliha) iskolájának környékén akár több száz férfit is olyan végeredménnyel járó bánásmódban részesíthettek, mint amiben a szakállasok „állama” szokta az ellenségeit. Az iraki kurd kormány képviselője, Dindar Zebari persze tagadta a vádat, mondván, a helytől kb. 40 km-re húzódó, mintegy 71 km hosszúságú frontvonalon zajló harcok során elesett, Szíria felé menekülni próbáló terroristák maradványait egy helyre hordhatták a későbbi elégetés céljából. Ez némiképp ellentmondásban van azzal, hogy a testeket előtte fejbelőtték és elásták, meglehetősen messze a csaták helyszíneitől.

Mi történne, ha az amerikaiak által nyíltan és erőteljesen támogatott SDF – amelytől az elfoglalt északkeleti falvak lakóinak beszámolói szerint korántsem lenne idegen a háborús műveleteken kívüli erőszak – ugyanezt a hagyományt folytatná, méghozzá az eddig gyaníthatóknál sokkal tömegesebb mértékben? (A vádak alapján etnikai tisztogatásokat hajtottak végre összefüggő kurd területek kialakítása miatt, az elfoglalt arab települések lakóit elzavarták, házaikat felgyújtották. Ezeket a Kurd Népvédelmi Egységek (YPG) tagadja, mindössze a civil áldozatok elkerülése érdekében szükséges kiürítésre hivatkozik.) Mindez azt jelentené, hogy az Egyesült Államok és atlantista szövetségesei háborús bűnösöket és tömeggyilkosokat támogatnának még akkor is, ha a kivégzettekért meglehetősen kevés könny hullana. A foglyokat Szíriában is etetni kell, biztonságos és (elvileg) emberi körülmények között kell őket tartani, ami egyre nehezebb. Közeleg az idő, amikor fogvatartóik úgy dönthetnek, nem kell nekik annyi rab. Van egy lyukas garasunk rá, hogy inkább egy ilyen döntés feltételezhető következményeitől, és nem a „hasznos eszközként” sokáig garázdálkodni hagyott szakállasok testi-lelki jólétének csökkenésétől, vagy éppen az igazság csorbulásától tartanak a világ „kivételes” nemzetének jelenlegi vezetői, hiszen egy efféle botrány óriási fegyvert adna hazai „demokrata” ellenfeleik és a külföldi bírálók kezébe. Alighanem az „európai értékeket” képviselő gazdasági-politikai tömörülés, az Európai Unió, valamint a „Közel-Kelet egyetlen demokráciája” sem érezné jól magát, amennyiben ilyen bekövetkezne.

(Fergeteg)

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!

Sok oldal foglalkozott már Iraki Kurdisztán és a nagy nemzetközi vállalatok összefonódásaival (pl. a Reuters, az AMN, a UPI stb.), most ezek közül tallózunk, és az első részt folytatva megpróbáljuk leválasztani a nagy nemzeti érzelmeket a jéghideg anyagi és politikai realitásokról.

2011-ben az amerikai olajóriás, az ExxonMobil (a továbbiakban: Exxon) tanácsadóként alkalmazta az iraki származású amerikai Ali Khederyt, a Dragoman Ventures nemzetközi tanácsadó cég vezérigazgatóját, aki a leghosszabb folyamatosan szolgáló amerikai tisztviselő volt Irakban 2003 és 2009 között. Tanácsadói minőségében Khedery kamatoztatta kapcsolatait Irak vezetőivel, minisztereivel és véleményformálóival, miközben nagy segítségére volt az Egyesült Államok jelenlegi külügyminiszterének, a 2006-tól 2016-ig az említett olajvállalat vezérigazgatójaként tevékenykedő Rex Tillersonnak. Khedery vezető szerepet töltött be a cég iraki stratégiájának formálásában, mind a föderális, mind a kurdisztáni regionális kormánnyal folytatott megbeszélések szintjén. és az ő nevéhez kötődik az Exxon történelmi, milliárd dolláros belépője Iraki Kurdisztánba. Rendkívüli szerepét kitűnően megalapozta, hogy tisztviselőként az Egyesült Államok külügyminisztériumának és védelmi minisztériumának is dolgozott, öt amerikai nagykövetet szolgálva ki Irakban, emellett olyanok tanácsadója volt, mint David Petraeus, John Allen, vagy a ma védelmi miniszterként tevékenykedő James Mattis nyugalmazott tábornok, az Egyesült Államok Központi Parancsnokságának vezetője. Természetesen részt vett Irak alkotmányának, valamint az olaj- és gázüzletágakhoz kapcsolódó törvényeinek kidolgozásában, illetve a szunnita törzsek al-Kaida elleni 2006-os „ébredésében” az iraki al-Anbár kormányzóságban, amelynek al-Kaim körzete ma az Iszlám Állam utolsó „háborítatlan” erősségének számít (ezzel a régióval egy korábbi cikkben már a Bal-Rad is foglalkozott). Miután pozícióba került az Exxonnál, Khedery pár hónappal később egy Irak jövőjét elemző találkozón kifejtette gondolatait, írja a Reuters. Szerinte az ország Núri al-Máliki miniszterelnök alatt a diktatúra és a polgárháború felé mozdult el. „Látni fogjuk az erőszak növekedését és Bagdad teljes bénultságát” – mondta önbeteljesítő jóslatában. Irak valószínűleg sokkal közelebb kerül Iránhoz, melynek kedvezőtlen hatása lesz az Egyesült Államok vállalataira, tette még hozzá a derék „arab”. Mivel két évvel korábban az Exxon 25 milliárd dolláros üzletet kötött az ország délkeleti végén elhelyezkedő nyugat-kurnai olajmező fejlesztésével kapcsolatban, ez az elemzés természetesen felkeltette a cég figyelmét is, hiszen a felvázolt lehetőségek veszélyeztették az érdekeiket. Khedery (és azt már mi tesszük hozzá, hogy a minden hájjal megkent „arab” a kapcsolatai révén bőven el lehetett látva információkkal a jövőbeli „nemzetközi” tervekről) egy alternatívát javasolt: ott van Iraki Kurdisztán (a továbbiakban: Kurdisztán), egy félig autonóm észak-iraki régió, ami politikailag stabil, messze van a déli káosztól, és bizonyos becslések szerint 45 milliárd hordonyi olajtartaléka van. Kevesebb mint egy éven belül az Exxon szerződést írt alá Kurdisztánnal. A titkos tárgyalás – amelyben nemcsak az Exxon, hanem pl. a Royal Dutch Shell is érdekelt volt – kulcsszereplőivel később készített interjúk mutatják, hogyan hozta dühbe az olajóriás lépése a bagdadi és – állítólag – a washingtoni kormányt, illetve segítette Kurdisztánt a függetlenség felé.

Irak főbb vallási-etnikai törésvonalai

Az Exxon üzlete feltüzelte a kurdokat, mert gazdaságilag, politikailag és pszichológiailag is támogatta őket. Fúad Husszein (Fouad Hussein; ő nem azonos az al-Kaida „mestertervét” egy nagy internetes csalás keretében „leleplező” állítólagos jordániai újságíróval), Maszúd Barzáni elnöki hivatalának vezetője szerint ez nagy győzelem volt számukra. Az Exxon visszautasította a megjegyzés kommentálását.

Irak olajtartalékai

Az olajvállalatok már évek óta érdekeltek Kurdisztánban. De a Szaddam utáni iraki kormányok világossá tették, hogy a déli olajmezők hasznából való részesedés fejében nem köthetnek külön üzleteket Kurdisztánnal, csak az iraki kormányon keresztül. Attól féltek, hogy ha engedik a kuroknak a területük olajkészlete feletti rendelkezést, az dollármilliárdoktól fosztja meg a közpponti kormányt, és közelebb hozza az ország szétesését. A nyugati cégek idegenkedése Kurdisztán új, 2007-es olajszabályozásai után kezdtek olvadni a barátságosabb üzleti feltételeknek köszönhetően. A közepes méretűek elkezdtek befektetni, bár a nagyobbak még egyelőre bizonytalanok voltak. Bagdad a déli olajkoncessziókat 2009-ben és 2010-ben osztotta ki, de a feltételek keménysége sok céget, az Exxont is beleértve, kényelmetlenül érintett. 2010 végén az Exxon emiatt csendben elkezdett tapogatózni a kurisztáni regionális kormány felé, a megbeszélések Fúad Husszein szerint 2011 elején kezdődtek. Ezidőtájt, még a múlt évben, Khedery lemondott korábbi pozíciójáról, hogy így tiltakozzon az Egyesült Államok iraki politikája ellen, mely szerinte sértette Washington érdekeit a régióban. Kapcsolatai kiemelték őt az olajvilág többi szereplője közül. Ismert minden amerikai és iraki tisztviselőt, és jó barátságba került Fúad Husszeinnel is, aki még a megszállás évei alatt vele közösen dolgozott tanácsadóként. Az Exxon általi alkalmazása tehát szinte adta magát. Az olajcég vezérigazgatója, Rex Tillerson ekkor már régóta ült az amerikai politikai-gazdasági elit fellegvárainak tagjai között, például az Atlanti Tanácsban, és későbbi kurdisztáni tevékenysége alatt is hű maradt önmagához: a profitot minden más elé helyezte a lakosság kárára, miként azt Steve Oshana, egy asszírok/káldok/szír keresztények jogaiért küzdő szervezet, A Demand For Action igazgatójának a Christian Today oldalán megjelent interjújából tudjuk. A Tillersont meggyőző céges csapat tagjaként Khedery 2011 tavaszán a vezérigazgató politikai jellegű kérdéseire válaszolva közölte, hogy ha kezelni akarja a kockázatot, a legutolsó hely, ahol szerinte a Tillerson lenni szeretne, Bagdad vagy Dél-Irak. Ezek a területek ugyanis síita milíciákkal vannak tele, melyek „amerikai katonák ezreit ölték és csonkították meg” (Khedery szavai), emellett új-baathista felkelőkkel, alvó al-kaidás sejtekkel, illetve az iráni forradalmi Gárda tagjaival van tömve – a „derék” amerikai „arab” tehát tökéletesen egy kalap alá vett mindent a régió befeketítése érdekében, és aligha tévedünk, ha azt feltételezzük, hogy a ma az Egyesült Államok igencsak felelős beosztásában tevékenykedő Rex Tillersont most is elsősorban az ő narratívája befolyásolja. A sötét Dél-Irakkal szemben Kurdisztánt sokkal békésebb, kiszámíthatóbb és Amerika-párti helynek festette le, így megkapta zöld jelzést a tárgyalások folytatásához.

A komoly megbeszélések ezután kezdődtek Londonban, Dubajban és Erbilben. Kurd részről a fő tárgyalópartner Asti Havrámi (Ashti Hawrami) gáz- és olajügyi miniszter volt, de Fúad Husszein is részt vett rajtuk, sőt előfordult, hogy maga Barzáni elnök is megjelent. Az Exxont a texasi vezetők képviselték. Rajtuk kívül bevonták a Shellt, az Exxon partnerét a nyugat-kurnai mezőben, melynek külön szerződése volt Bagdaddal – több tízmilliárd dollárnyi befektetéssel – a dél-iraki Madzsnún (Majnoon) olajmezővel kapcsolatban. A két cég együttes piaci tőkéje több mint 600 milliárd dollár volt, ezért aztán joggal remélték, hogy kombinált súlyuk megnehezíti Bagdad számára a déli olajmezőkről történő kidobásukat. Az Exxon csapata Barzánit kérdezte Irak stabilitásáról és Bagdad kurdisztáni kapcsolatairól. Husszein szerint Barzáni kurdisztáni elnök Máliki iraki miniszterelnök politikáját Irakra nézve károsnak nevezte, majd hozzátette: „…ha ez így folytatódik, az rossz az országnak, veszélyes, a haladás irányának változnia kell” (megjegyezzük, ez a van sapka, nincs sapka tipikus esete, igazságtartalmát tekintve ugyanolyan hamis szólam, mint Fúad Husszein kenetteljes megjegyzése a márciusi washingtoni látogatásán, amikor azt találta mondani, hogy a sokszínűség egyesíti, és nem gyengíti Kurdisztánt – ez a hazugságokhoz szokott nyugati fülek számára szükséges politikai nyilatkozat, aminek pontosan az ellenkezőjét érdemes elfogadni, amint azt hallhattuk Szíriából is, ahol egyes hírek szerint összefüggő kurd lakosságú területek kialakítására történtek kísérletek). Barzáni és Máliki nem kommentálta a véleményt.

2011 nyarán Kurdisztán eladott két olajmezőt a Hess nevű amerikai vállalatnak, majdnem véget vetve ezzel a tárgyalásoknak az Exxon és a Shell részéről, azonban Barzáni még vonzóbb feltételeket ígért. A megállapodás aláírása 2011 októberre esett volna, de újabb nehézség lépett fel. A Shell egy Bagdaddal kötendő üzlet megbeszéléseinek végső fázisában volt már, melynek keretében kizárólagos jogokat kapott volna az összes földgáz feldolgozására Dél-Irakban, mintegy 17 milliárd dollár értékben (ez a Bászra Gázvállalat projektje volt). Ha üzletet köt Erbillel, akkor eleshetett volna a másiktól Bagdad miatt. A Shell vezérigazgatója, Peter Voser találkozott Máliki miniszterelnökkel az ügyben, és a cég három nappal a tervezett megállapodás aláírása előtt közölte, hogy többé már nem érdekelt a kurdisztáni elképzelésekben. Az Exxon így egyedül vághatott bele, de arra számított, hogy versenytársai (Chevron, Total) perre mennek majd. Az elnyert hat blokk szét volt szórva az autonóm tartományban. Az egyik közel volt Törökországhoz, egy másik pedig Iránhoz, három viszont olyan területen feküdt, amelyen keresztül a belső kurdisztáni határ húzódott, és a tulajdonjog vita alapját képezte Erbil és Bagdad között. A kurdok elintézték, hogy Ninive kormányzója érdekeltté váljon az ügyletben. Egyesek számára az Exxont tehát a határ konszolidálására használták, bár erről megoszlanak a vélemények (Barzáni szerint az Exxon egy biztosítás volt Kurdisztán számára, míg Husszein véleménye az volt, hogy Erbil enélkül is irányította a vitatott területeket).

2011 novemberében kiszivárgott a megállapodás híre, feldühítve Bagdadot és Washingtont. Máliki levelet írt Obamának, követelve, hogy gyakoroljon nyomást az Exxonra az üzlet megsemmisítése érdekében. Irak helyettes miniszterelnöke magához kérette a cég képviselőit a magyarázatért. Az Egyesült Államok számára, melynek politikája korábban Máliki támogatásán és az erős központi kormányzattal bíró „Egy Irak” elképzelésen alapult, ez kínos volt. Iraki nagykövetük, James Jeffrey állítólag elszórt néhány „F-bombát”, de talán kevéssé meglepő, ha megjegyezzük, hogy később elhagyta a Külügyminisztériumot, és hogy, hogy nem, az Exxon konzultánsa lett…

Mindezek ellenére a megállapodás egy politikai győzelem volt Erbil számára, Asti Havrámi pedig 2011 végén felfedte az üzlet tényét egy erbili energiakonferencián. Kurdisztán kezdetben „kicsi és gyönyörű” cégekkel kötött megállapodásokat, mondta. Most „óriási és nagyszerű” vállalatokkal dolgozik együtt, tette hozzá. Néhány hónapon belül a Chevron és a Total is elkezdte az Exxon példáját. Ezeket a Gazprommal kötött megállapodás követte. „Ami Kurdisztánt igazából Bagdadhoz köti, az a pénz” – mondta Robert Ford volt szíriai nagykövet. „Minél több kurdnak van független bevételi forrása, különösen az energiából, annál jobban tüzeli a vágyukat, hogy nagyobb autonómiát, ha nem éppen Bagdadtól való függetlenséget alakítsanak ki” – szögezte le.

A folyamat komolyságát jelzi, hogy 2012 decemberében a helyzet puskaporossá vált. 2012 decemberében a vitatott területek hovatartozása kapcsán Bagdad már az iraki hadsereg bevonulását helyezte kilátásba, Barzáni pedig kijelentette: bár nem akarnak konfliktust, de felkészültek a háborúra. Fúad Husszein szintén háborúra való készülődéssel vádolta meg Núri al-Málikit. Ebben az időszakban Mahmúd Ahmedinedzsád iráni elnöktől várták a feszültség enyhítését, de az iraki kormány helyzetét nehezítette, hogy a kurdokon és a szadristákon (Muktada asz-Szadr követőin) kívül a szunniták sem feltétlenül támogatták Málikit. Az Egyesült Államok pedig – természetesen – a 2009-es megállapodás határai mögé való visszahúzódást támogatta, közös erők állomásoztatásával a vitatott területeken. Ez a nesze, semmi, fogd meg jól hozzáállás a feleket egyértelműen a szabályok áthágására kényszerítette.

2013 januárjában Rex Tillerson megtette első iraki látogatását Bagdadban. Világos volt, hogy mi történt, a központi kormány mégsem mondta fel a megállapodását a texasi céggel. Erbil még olajvezetéket is épített Törökország felé, mely megkönnyítette számára az exportot. Az Iraki főváros megosztott maradt, de az Exxon számára jól alakultak a dolgok. Máliki, a cég leghangosabb kritikusa és két másik politikus később kiesett a hatalomból (Máliki miniszterelnöki megbízása 2014 szeptemberében lejárt), helyettük olyanok érkeztek, akik sokkal kompromisszumkészebbek voltak. Azóta persze Máliki visszatért, mint Irak alelnöke, és szavai hangosabbak, mint valaha, de kár, hogy pozíciója a szükségesnél most gyengébb. Emiatt aztán a hírhedt, jemeni munkásait megfizetni nem akaró norvég DNO is érdekeltté válhatott, mely átlagosan napi 115 ezer hordónyi olajat termel ki és küld tovább a Törökországba futó kurd vezetéken. (Összehasonlításképp, Kurdisztán központi kormánytól független exportja jelenleg mintegy napi 600 ezer hordó olajra rúg a Washington Post szerint, és ezt a KRG 2019-re szeretné napi 2 millió hordóra emelni, bár már 2015-re is napi 1 millió hordóról álmodoztak. Teljes olajtartalékuk kb. 45 milliárd hordó, az egész iraki készlet nagyjából 40%-a.) Szaúd Arábia pedig, jelezve a felgyorsult változásokat, 2016-ban konzulátust nyitott Erbilben.

Miután bepillantottunk a kurdisztáni függetlenségi törekvések mögött álló olajipari érdekek közé, vessünk egy pillantást arra is, hogyan alakultak szemünk láttára az „európai” események Irakkal és Kurdisztánnal kapcsolatban (ezek jelzik nekünk, hogy az Egyesült Államok (papíron) „Egy Irak” melletti „kiállása” hogyan olvadt szét a nem kicsit alárendelődő Merkel irányította német kormány cselekedeteinek fényében)!
2014.08.11.: Frank-Walter Steinmeier felveti a lehetőséget, hogy Németország az Iszlám Állam ellen katonai segítséget nyújt az iraki kormánynak, de ezt még meg kell beszélni az európai partnerekkel, akik egyeztetnek az Egyesült Államokkal.
2014.08.15.: Merkel pontosít, Németország megfontolja a támogatást, de előbb egyeztet a partnereivel, mindenekelőtt az Egyesült Államokkal.
2014.08.31.: Németország katonai eszközökkel támogatja az észak-iraki kurdokat.
2014.09.01.: Merkel megerősíti a döntést, és rögzíti, hogy ez az iraki kormány beleegyezésével történt. Később a németek már az iraki kormány beleegyezése nélkül küldtek fegyvereket a kurdoknak.
2014.09.04.: Georg Spöttle szerint: „Radikális módszerekkel kell fellépni, akár a NATO-val együtt, mert minden európai országnak is érdeke, hogy az Iszlám Állam megszűnjön. Mint volt katona, úgy látom, masszívan kell bombázni és minél előbb.” Korábban Michael Fallon brit védelmi miniszter is hasonlóan nyilatkozott:
2014.09.11.: Németország és Nagy-Britannia nem vesz részt az Iszlám Állam elleni amerikai légicsapásokban, jelentette be a két ország külügyminisztere csütörtöki berlini megbeszélésük után.
2015: A migránsok áttörik az EU perifériáját, és nagy számban Németország felé tartanak. (A kurdok támogatása egyaránt nem érdeke Törökországnak és Iránnak, mindkettő nagy számban látott el feltorlódó háborús és gazdasági migránsokat. Fúad Husszein kenetteljes megjegyzése ellenére Kurdisztán sem érdekelt a menekültek számának növekedésében.)

Végezetül érdemes feleleveníteni a szomszédok összezárását Kurdisztán népszavazása után. A baloldali, kemalista és hazafias törökországi párt, a Vatan kijelentette, hogy az ún. függetlenségi népszavazás Irak alkotmányába, valamint nemzetközi megállapodásokba ütközik, és egy független Kurdisztánra irányuló próbálkozás azon a területen, amit „második Izraelként” emlegetnek, egy bábállamot eredményezne, mely a Mediterráneumot kívánja elérni Észak-Irakon és Szírián keresztül, s ezzel Törökország és Irán területi integritását célozza. Utku Reyhan főtitkár egy hatpontos akciótervet sürgetett, mely tartalmazná Ankara erbili képviseletének és az incirliki Adana bázisnak a bezárását is. Recep Tayyip Erdoğan Vlagyimir Putyinnal együtt kiállt Szíria és Irak területi egységének megőrzése mellett, Erdoğan továbbá leszögezte, hogy a referendum Irak alkotmánya és a nemzetközi jog szempontjából illegitim, s válaszul Törökország lezárja határát az észak-iraki kurd régió előtt (emellett nem közlekedtet repülőjáratokat sem). Mivel a kurdisztáni regionális kormány nem engedte átvenni az iraki erőknek a szíriai, törökországi és iráni határszakaszok átkelőhelyeinek ellenőrzését, az iraki kormány közölte, hogy a bagdadi csapatok kívülről fogják megtenni azt, valamint a parlament felhatalmazása birtokában katonákat küldenek a kirkuki olajmezőkre (ez a lépés a kurd regionális kormány szerint az iraki alkotmány 9. cikkébe ütközik, persze mélyen hallgatnak arról, hogy a kurdisztáni népszavazás szintén alkotmányellenes a 13. és a 141. cikk alapján). Bagdad továbbá megtiltotta a kurdisztáni repülőterek használatát Erbíl és Szulejmaníja városokban, ezzel kvázi légtérzárat létrehozva Kurdisztán fölött. „Megteszünk mindent, ami csak szükséges, hogy megvédjük Irak egységét” – mondta Hajder al-Abádi, Irak miniszterelnöke. Véleménye szerint a népszavazás csak a figyelem elvonása Kurdisztán gazdasági nehézségeiről (2014 óta Bagdad nem folyósítja az állami bevételek Kurdisztánnak járó részét, azt a bizonyos 17%-ot, ami logikusnak tűnik a KRG különutas politikája miatt), illetve a kurdisztáni pártok ellentéteiről. Irán az iraki kormány kérésére szintén blokkolja a repülőjáratokat Kurdisztánból kifelé, illetve befelé, miközben Törökországot követve katonai gyakorlatot tartott a határ közelében, és két társához (Irak, Törökország) hasonlóan nem ismer el egy független Kurdisztánt. Katonai tevékenységét még jobban összehangolja török szomszédjával.

Mit mondhatnánk zárásként a kurd függetlenségi törekvésekkel kapcsolatban? Egyfelől érthető az igyekezetük, másfelől viszont a köré fonódó idegen érdekek és a korántsem önzetlenül segítő, makulátlannak aligha nevezhető, térség életét régóta mérgező „partnerek” az egészet összemocskolják, geopolitikai játszmák eszközévé teszik. Ha valaha is eljön egy tartósan független állam alapításának ideje a kurdok számára, az véleményünk szerint nem most lesz. Minden az időszítéstől, a döntéshozókat megkörnyékezők egymás közötti harcaitól és a haszon/veszteség viszonyától függ, ugyanis egy iraki-kurd vagy egy szír-kurd konfliktus belobbantása bár erőket vonna el, meghosszabbítva egy Szíria délkeleti és Irak délnyugati csücskére kiterjedő szunnita entitás élettartamát (irányított káosz), valamint gyengítve a síita hidat Irán és Libanon között, ugyanakkor masszívan sértené a befektetők anyagi érdekeit egész Irakban. Mennyire fontosak az izraeli szövetséges szempontjai, elég erős-e a lobbijuk a kellő számú amerikai támogató megnyeréséhez? Mennyire számít a török szövetséges, amely az ördögnek kikiáltott Iránnal is hajlandó szövetkezni a kurd veszély ellen? Mi a fontosabb, Szíria vagy Irán? Amerika többek között ezeket a kérdéseket fogja feltenni magának a közeljövőben.

(Fergeteg)

Kérjük, anyagilag támogassa a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Molnár Erzsébet

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”-rovatban tájékoztatjuk!

„Megérdemlik, hogy saját országuk legyen!” – kiáltanak fel sokan, amikor a Maszúd Barzáni vezette Iraki Kurdisztán még friss népszavazására gondolnak. Igen, bizonyos szempontból mondhatnánk, hogy a kurdokat – és elődnépeiket – az ág is húzta.

A két kaukázusi folyóról elnevezett, az i. e. 4. évezred közepétől a 3. évezred végéig virágzó kura-arakszi kultúrából kiszakadó hurrik és urartuiak, a Tigris és a Felső-Záb közti síkságról szétterjedő asszírok, a Zagrosz-hegység nomádjai, a kaukázusi alán kapun átvágó kimmerek, a derbenti kapun át délre is elvágtató szkíták, az Asszíriával korokon át vetélkedő Babilon népei, az indoiráni törzsek hullámaival tartó médek, perzsák és pártusok, az etnogenezisükben kurdokéhoz és asszírokéhoz hasonló alapokról induló, de régóta eltérő utat járó örmények, a nyugatról érkező görögök és rómaiak, a délről kirajzó arabok, a keleti sztyeppékről kiszoruló oguz-törökök, a mongol hódítás sodrába került belső- és közép-ázsiai emberek, a messzi szigetükről Nyugat-Ázsiába vetődő britek, a pánarab törekvések ellen mozgatható klienst kereső izraeli zsidó vezetők, valamint olaj- és hataloméhes amerikaiak – ezek a legfontosabb népek és csoportok, amelyek közvetlen vagy közvetett hatást gyakoroltak rájuk.

És bár a 20. század általában igen rövidnek bizonyuló időszakaiban fel-felbukkant egy-egykurd államocska, ezektől és a korábbi, szintén csak rövid időkre függetlenedő, leginkább vazallusként létező emírségeiktőleltekintve a kurdok – amióta kurdoknak nevezik magukat – mindig valamilyen nagyobb államszervezet keretein belül éltek, lett légyen az birodalom vagy ország. Mégsem olvadtak bele egyik népébe sem. Vajon miért vált most fontossá újra egy független Kurdisztán gondolata?

Kezdjük talán Izrael és Iraki Kurdisztán kapcsolatával, hiszen izraeli zászlók legutóbb a szimpatizáns iraki kurdok kezében is felbukkantak.

Kakukktojás: izraeli zászló a kurd nemzeti jelképek között. Kép: Twitter, Adam Mirani

Izraeliták (szamariaiak) nagyobb számban már az asszírok i. e. 8. századi deportációi óta éltek az észak-iraki területen, de még több érkezett a „babiloni fogság” idejétől kezdve, a 6. századtól. Segítségükre volt, hogy a régi Asszíria magterületén megalakuló, örmény vazallus Adiabene klienskirályság uralkodói az időszámításunk utáni első század elején, egy röpke évszázadra áttértek a judaizmusra, vagyis prozeliták lettek. Talán a már régebb óta ott élő zsidók egy részének leszármazottai, talán a később érkezők alkották a magját a „kurd” zsidó közösségnek, melyet a helyiek többnyire toleráltak (leszámítva néhány pogromot), bár nem tartották őket annyira, mint a keresztényeket, vagy később a muzulmánokat.

Némelyek közülük azért igen jó viszonyba kerültek egymással. Különösen a kurdok egyik vezető klánja, a Barzánik és Izrael fiai között kialakult kapcsolatról volt ez elmondható, és egyebek mellett ez vált alapjává annak a kötődésnek, amelyet az ’50-es években Izraelbe emigrált zsidókéreztek a korábbi élőhelyükön velük osztozó kurdok iránt, s természetesen ésszerű közös érdekek is tápláltak. A mostani vezető, Maszúd Barzáni szintén a híres Barzáni-klán tagja, közeledése Izraelhez tagadhatatlan (apja, Musztafa Barzáni az 1960-as években a volt izraeli védelmi miniszterrel, Móse Dajannal (Moshe Dayan) szerepelt egy képen, és élveztea Moszád támogatását a Bagdad elleni függetlenségi törekvéseiben).

Musztafa Barzáni, az izraeliekkel barátkozó kurd vezető. Kép: SARADISTRIBUTION

Ugyanaz, kicsit messzebbről. Kép: Twitter, Mustafa Özcan

Csakhogy kurdnak lenni a pánarab eszmétől fűtött arabok, vagy erős nacionalizmusuk miatt a kurdokat gyakran – és nem éppen ok nélkül – veszélyforrásnak tartó, szintén büszke törökök szomszédságában korántsem életbiztosítás. Sokan felszisszenhettek, amikor valamivel északabbra Recep Tayyip Erdoğan 2015-ben szabályszerű háborúba kezdett a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) ellen Diyarbakir utcáin, majd Szíriában és Irakban folytatta műveleteit, de ez még eltörpül ahhoz képest, ami Szaddám Husszein alatt történt velük. A végül csúnyán megbuktatott iraki elnök alatt ugyanis ők kerültek célpontba az elnöki unokatestvér, Ali Hasszán al-Madzsid (Ali Hassan al-Majid), alias Vegyi Ali által vezetett al-Anfal evű hadműveletben, amelyben szerény becslések szerint is több tízezernyi kurd, s mellettük igen sok asszír és jezidi pusztult el. A dolog külön érdekessége, hogy az ehhez vezető iraki vegyifegyver-programban Németország nyújtott nélkülözhetetlen segítséget, mind az infrastruktúra kiépítésében, mind az alapanyagok biztosításában. A világ pedig rögtön elfelejtette – ha foglalkozott vele egyáltalán –, hogy bizony jónéhány évtizeddel korábban aligha kellett túl nagy biztatás igen sok szunnita kurdnak, hogy részt vegyenek a közel-keleti keresztények (főleg örmények és asszírok) elleni tömeges vérontásokban, ahol még a saját vérükhöz tartozó jezidiket is megritkították.

Leölt asszírok között. Kép: Rutgers

Tehát, bár a kurdok múltja nem szenvedett hiányt ma népirtásoknak is nevezhető eseményekben, amelyeknél szenvedő és cselekvő szerepekben egyaránt megjelentek, ma olyan országok veszik körbe őket, amelyek jelentős kurd kisebbségük miatt nem érdekeltek a további erősödésükben, valahol érthető hát, hogy kénytelenek szövetségeseket keresni. A sors első ránézésre furcsa fintora következtében az iraki kurdok közül ezt sokan Izraelben találták meg. Ők egyrészt felhasználhatják a tekintélyes, mintegy kétszézezres méretű izraeli „kurd” zsidó közösség segítségét, amelynek tagjai a ’40-es és ’50-es években települtek át, és a ’60-as évektől kezdve támogatták az iraki kurd ellenállást. Esetükben olyannyira jó kapcsolatokról beszélhetünk, hogy Seth Frantzman, egy nemzetközi kapcsolatokra szakosodott agytröszt munkatársa szerint a kurdoknál az „utca szintjén” is megvan a meleg fogadtatás, ellentétben például Egyiptommal vagy Jordániával.

Az iraki kurdok többsége – állítólag egy 2009-es, Maariv által végzett, a másodlagos források által nem egyértelműen közölt eredményű közvéleménykutatás alapján /amelyet nem sikerült megtalálnom – a szerk./ – nem ellenzi a diplomáciai kapcsolatok felvételét Izraellel, így Maszúd Barzáni azon kijelentésén sem csodálkozhatunk, hogy ha Bagdad lépne az ügyben, izraeli konzulátus nyílhatna Erbilben. Másrészt az Izrael-barát kurdok elvileg hasznot húzhatnának a zsidó állam térséget megosztani kívánó politikájából, amelynek végső célpontja nem Irak vagy Törökország, hanem Irán. Binjámin Netanjáhú (Benjamin Netanyahu) nem is fukarkodott a legutóbb népszavazásban kicsúcsosodó kurd függetlenségi törekvések dicséretével, mondván, Izrael támogatni fogja a kurdok törvényes erőfeszítéseit saját államuk elnyerése érdekében.

Binjámin Netanjáhú, az iraki kurd függetlenség nagy támogatója. Kép: CNN

Hogy Izrael készül erre, azt mutatják az egyre szorosabbá váló gazdasági kapcsolatok is. A regionális kurd kormányzat (a KRG) 2015-ben például az Izrael által abban az évben vásárolt olaj háromnegyedét biztosította (másik nagy vásárlója – régen akár a szankciókkal szembemenve is – a 2010 óta erbili konzulátust működtető, és naponta átlagosan 450 ezer hordónyi kurd olajat felvevő Törökország, amely emellett mintegy 1 milliárd dollárnyi pénzbeli segítséget nyújtott a KRG-nek, de a török elnök bizonyos családi érdekeltségei is felfedezhetők a motivációi között), és most is minden lehetőséget megragad, hogy a gazdasági szálakat erősebbre fonja.

Az olajban gazdag terület forrásai fölötti irányítás megosztásával gyengül Bagdad befolyása a társadalmi kérdésekre, következésképp Iráné is: Izraelnek a Nyugattal együtt ez akkor is közös célja, ha az egyik támogatná Kurdisztán függetlenségét, míg a másik kormányai hivatalosan többnyire nem. Márpedig a kurd-izraeli kapcsolatoknak nagyon komoly alapjai vannak, még ha ez korábban nem is volt olyan nyilvános, mint manapság. A térség szocialista államban egyesülő pánarab törekvéseivel szemben ugyanis Izrael létrehozta a „perifériák szövetségét” („alliance of the peripheries”: Patrick Higgins, teleSUR, 2017) nem arab muzulmán cselekvőkből, majd a végén kicsúcsosodó Ellenállás Tengelyével (Irán, Szíria, illetve libanoni és palesztin ellenállási mozgalmak) szemben az iraki kurd függetlenségi törekvések mellé állt. Az első elismerése e folyamatoknak 1980-ban következett be, amikor Menáhém Begín (Menachem Begin) izraeli miniszterelnök alatt kiderült, hogy állama támogatta a kurd ellenállást 1965 és 1975 között
.

Menáhém Begín, az iraki kurdok fegyverellátója. Kép: Wikipedia

Ez fegyvert, lőszert, európai propagandakampányt, valamint egészségügyi és oktatási segítséget jelentett. Az izraeli műveletek természetesen nem korlátozódtak csupán erre az időszakra. A The New Yorker magazinban Seymour M. Hersh írta meg, hogy izraeliek kiképzést biztosítanak kurd különleges egységeknek, illetve Irán és Szíria kurd területeire irányuló fedett műveletek kiindulópontjául használják a zónát. Az IDF (Izraeli Védelmi Erők) és a Moszád egyébként már a ’70-es évektől  még az iráni shah ideje alatt képeztek ki kurd ellenállókat Szaddám Husszein rendszere ellen. Csoda, ha többek között irak alelnöke, Núri al-Máliki (Nouri al-Maliki) is „második Izraelt” emleget Iraki Kurdisztán függetlenségi próbálkozása kapcsán? Megkockáztatjuk, hogy az Olvasónak már nem.

Núri al-Máliki: Nem engedjük egy második Izrael létrehozását Észak-Irakban! Kép: The Times of Israel

Annál is inkább nem, hiszen olyanok fejezték ki, vagy legalább érzékeltették támogatásukat a kurdok tervével kapcsolatban, mint Simon Peresz (Shimon Peres) volt izraeli elnök, Jair Golán (Yair Golan) izraeli tábornok, Ajelet Saked (Ayelet Shaked) igazságügyi miniszter, Ofra Bengio, a Tel-Avivi Egyetem professzora, vagy éppen a BESA[Begin-Sadat – szerk.] Center, egy zsidó alapítású, izraeli kötődésű agytröszt.

Simon Peresz, a nagy felvásárló. Kép: Wikipedia