Az iraki kurdok és a függetlenség: háttérben a geopolitika és a nagyvállalati érdekek? – 1. rész

“Megérdemlik, hogy saját országuk legyen!” – kiáltanak fel sokan, amikor a Maszúd Barzáni vezette Iraki Kurdisztán még friss népszavazására gondolnak. Igen, bizonyos szempontból mondhatnánk, hogy a kurdokat – és elődnépeiket – az ág is húzta.

A két kaukázusi folyóról elnevezett, az i. e. 4. évezred közepétől a 3. évezred végéig virágzó kura-arakszi kultúrából kiszakadó hurrik és urartuiak, a Tigris és a Felső-Záb közti síkságról szétterjedő asszírok, a Zagrosz-hegység nomádjai, a kaukázusi alán kapun átvágó kimmerek, a derbenti kapun át délre is elvágtató szkíták, az Asszíriával korokon át vetélkedő Babilon népei, az indoiráni törzsek hullámaival tartó médek, perzsák és pártusok, az etnogenezisükben kurdokéhoz és asszírokéhoz hasonló alapokról induló, de régóta eltérő utat járó örmények, a nyugatról érkező görögök és rómaiak, a délről kirajzó arabok, a keleti sztyeppékről kiszoruló oguz-törökök, a mongol hódítás sodrába került belső- és közép-ázsiai emberek, a messzi szigetükről Nyugat-Ázsiába vetődő britek, a pánarab törekvések ellen mozgatható klienst kereső izraeli zsidó vezetők, valamint olaj- és hataloméhes amerikaiak – ezek a legfontosabb népek és csoportok, amelyek közvetlen vagy közvetett hatást gyakoroltak rájuk.

És bár a 20. század általában igen rövidnek bizonyuló időszakaiban fel-felbukkant egy-egykurd államocska, ezektől és a korábbi, szintén csak rövid időkre függetlenedő, leginkább vazallusként létező emírségeiktőleltekintve a kurdok – amióta kurdoknak nevezik magukat – mindig valamilyen nagyobb államszervezet keretein belül éltek, lett légyen az birodalom vagy ország. Mégsem olvadtak bele egyik népébe sem. Vajon miért vált most fontossá újra egy független Kurdisztán gondolata?

Kezdjük talán Izrael és Iraki Kurdisztán kapcsolatával, hiszen izraeli zászlók legutóbb a szimpatizáns iraki kurdok kezében is felbukkantak.

Kakukktojás: izraeli zászló a kurd nemzeti jelképek között. Kép: Twitter, Adam Mirani

Izraeliták (szamariaiak) nagyobb számban már az asszírok i. e. 8. századi deportációi óta éltek az észak-iraki területen, de még több érkezett a “babiloni fogság” idejétől kezdve, a 6. századtól. Segítségükre volt, hogy a régi Asszíria magterületén megalakuló, örmény vazallus Adiabene klienskirályság uralkodói az időszámításunk utáni első század elején, egy röpke évszázadra áttértek a judaizmusra, vagyis prozeliták lettek. Talán a már régebb óta ott élő zsidók egy részének leszármazottai, talán a később érkezők alkották a magját a “kurd” zsidó közösségnek, melyet a helyiek többnyire toleráltak (leszámítva néhány pogromot), bár nem tartották őket annyira, mint a keresztényeket, vagy később a muzulmánokat.

Némelyek közülük azért igen jó viszonyba kerültek egymással. Különösen a kurdok egyik vezető klánja, a Barzánik és Izrael fiai között kialakult kapcsolatról volt ez elmondható, és egyebek mellett ez vált alapjává annak a kötődésnek, amelyet az ’50-es években Izraelbe emigrált zsidókéreztek a korábbi élőhelyükön velük osztozó kurdok iránt, s természetesen ésszerű közös érdekek is tápláltak. A mostani vezető, Maszúd Barzáni szintén a híres Barzáni-klán tagja, közeledése Izraelhez tagadhatatlan (apja, Musztafa Barzáni az 1960-as években a volt izraeli védelmi miniszterrel, Móse Dajannal (Moshe Dayan) szerepelt egy képen, és élveztea Moszád támogatását a Bagdad elleni függetlenségi törekvéseiben).

Musztafa Barzáni, az izraeliekkel barátkozó kurd vezető. Kép: SARADISTRIBUTION

Ugyanaz, kicsit messzebbről. Kép: Twitter, Mustafa Özcan

Csakhogy kurdnak lenni a pánarab eszmétől fűtött arabok, vagy erős nacionalizmusuk miatt a kurdokat gyakran – és nem éppen ok nélkül – veszélyforrásnak tartó, szintén büszke törökök szomszédságában korántsem életbiztosítás. Sokan felszisszenhettek, amikor valamivel északabbra Recep Tayyip Erdoğan 2015-ben szabályszerű háborúba kezdett a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) ellen Diyarbakir utcáin, majd Szíriában és Irakban folytatta műveleteit, de ez még eltörpül ahhoz képest, ami Szaddám Husszein alatt történt velük. A végül csúnyán megbuktatott iraki elnök alatt ugyanis ők kerültek célpontba az elnöki unokatestvér, Ali Hasszán al-Madzsid (Ali Hassan al-Majid), alias Vegyi Ali által vezetett al-Anfal evű hadműveletben, amelyben szerény becslések szerint is több tízezernyi kurd, s mellettük igen sok asszír és jezidi pusztult el. A dolog külön érdekessége, hogy az ehhez vezető iraki vegyifegyver-programban Németország nyújtott nélkülözhetetlen segítséget, mind az infrastruktúra kiépítésében, mind az alapanyagok biztosításában. A világ pedig rögtön elfelejtette – ha foglalkozott vele egyáltalán –, hogy bizony jónéhány évtizeddel korábban aligha kellett túl nagy biztatás igen sok szunnita kurdnak, hogy részt vegyenek a közel-keleti keresztények (főleg örmények és asszírok) elleni tömeges vérontásokban, ahol még a saját vérükhöz tartozó jezidiket is megritkították.

Leölt asszírok között. Kép: Rutgers

Tehát, bár a kurdok múltja nem szenvedett hiányt ma népirtásoknak is nevezhető eseményekben, amelyeknél szenvedő és cselekvő szerepekben egyaránt megjelentek, ma olyan országok veszik körbe őket, amelyek jelentős kurd kisebbségük miatt nem érdekeltek a további erősödésükben, valahol érthető hát, hogy kénytelenek szövetségeseket keresni. A sors első ránézésre furcsa fintora következtében az iraki kurdok közül ezt sokan Izraelben találták meg. Ők egyrészt felhasználhatják a tekintélyes, mintegy kétszézezres méretű izraeli “kurd” zsidó közösség segítségét, amelynek tagjai a ’40-es és ’50-es években települtek át, és a ’60-as évektől kezdve támogatták az iraki kurd ellenállást. Esetükben olyannyira jó kapcsolatokról beszélhetünk, hogy Seth Frantzman, egy nemzetközi kapcsolatokra szakosodott agytröszt munkatársa szerint a kurdoknál az “utca szintjén” is megvan a meleg fogadtatás, ellentétben például Egyiptommal vagy Jordániával.

Az iraki kurdok többsége – állítólag egy 2009-es, Maariv által végzett, a másodlagos források által nem egyértelműen közölt eredményű közvéleménykutatás alapján /amelyet nem sikerült megtalálnom – a szerk./ – nem ellenzi a diplomáciai kapcsolatok felvételét Izraellel, így Maszúd Barzáni azon kijelentésén sem csodálkozhatunk, hogy ha Bagdad lépne az ügyben, izraeli konzulátus nyílhatna Erbilben. Másrészt az Izrael-barát kurdok elvileg hasznot húzhatnának a zsidó állam térséget megosztani kívánó politikájából, amelynek végső célpontja nem Irak vagy Törökország, hanem Irán. Binjámin Netanjáhú (Benjamin Netanyahu) nem is fukarkodott a legutóbb népszavazásban kicsúcsosodó kurd függetlenségi törekvések dicséretével, mondván, Izrael támogatni fogja a kurdok törvényes erőfeszítéseit saját államuk elnyerése érdekében.

Binjámin Netanjáhú, az iraki kurd függetlenség nagy támogatója. Kép: CNN

Hogy Izrael készül erre, azt mutatják az egyre szorosabbá váló gazdasági kapcsolatok is. A regionális kurd kormányzat (a KRG) 2015-ben például az Izrael által abban az évben vásárolt olaj háromnegyedét biztosította (másik nagy vásárlója – régen akár a szankciókkal szembemenve is – a 2010 óta erbili konzulátust működtető, és naponta átlagosan 450 ezer hordónyi kurd olajat felvevő Törökország, amely emellett mintegy 1 milliárd dollárnyi pénzbeli segítséget nyújtott a KRG-nek, de a török elnök bizonyos családi érdekeltségei is felfedezhetők a motivációi között), és most is minden lehetőséget megragad, hogy a gazdasági szálakat erősebbre fonja.

Az olajban gazdag terület forrásai fölötti irányítás megosztásával gyengül Bagdad befolyása a társadalmi kérdésekre, következésképp Iráné is: Izraelnek a Nyugattal együtt ez akkor is közös célja, ha az egyik támogatná Kurdisztán függetlenségét, míg a másik kormányai hivatalosan többnyire nem. Márpedig a kurd-izraeli kapcsolatoknak nagyon komoly alapjai vannak, még ha ez korábban nem is volt olyan nyilvános, mint manapság. A térség szocialista államban egyesülő pánarab törekvéseivel szemben ugyanis Izrael létrehozta a “perifériák szövetségét” (“alliance of the peripheries”: Patrick Higgins, teleSUR, 2017) nem arab muzulmán cselekvőkből, majd a végén kicsúcsosodó Ellenállás Tengelyével (Irán, Szíria, illetve libanoni és palesztin ellenállási mozgalmak) szemben az iraki kurd függetlenségi törekvések mellé állt. Az első elismerése e folyamatoknak 1980-ban következett be, amikor Menáhém Begín (Menachem Begin) izraeli miniszterelnök alatt kiderült, hogy állama támogatta a kurd ellenállást 1965 és 1975 között
.

Menáhém Begín, az iraki kurdok fegyverellátója. Kép: Wikipedia

Ez fegyvert, lőszert, európai propagandakampányt, valamint egészségügyi és oktatási segítséget jelentett. Az izraeli műveletek természetesen nem korlátozódtak csupán erre az időszakra. A The New Yorker magazinban Seymour M. Hersh írta meg, hogy izraeliek kiképzést biztosítanak kurd különleges egységeknek, illetve Irán és Szíria kurd területeire irányuló fedett műveletek kiindulópontjául használják a zónát. Az IDF (Izraeli Védelmi Erők) és a Moszád egyébként már a ’70-es évektől  még az iráni shah ideje alatt képeztek ki kurd ellenállókat Szaddám Husszein rendszere ellen. Csoda, ha többek között irak alelnöke, Núri al-Máliki (Nouri al-Maliki) is “második Izraelt” emleget Iraki Kurdisztán függetlenségi próbálkozása kapcsán? Megkockáztatjuk, hogy az Olvasónak már nem.

Núri al-Máliki: Nem engedjük egy második Izrael létrehozását Észak-Irakban! Kép: The Times of Israel

Annál is inkább nem, hiszen olyanok fejezték ki, vagy legalább érzékeltették támogatásukat a kurdok tervével kapcsolatban, mint Simon Peresz (Shimon Peres) volt izraeli elnök, Jair Golán (Yair Golan) izraeli tábornok, Ajelet Saked (Ayelet Shaked) igazságügyi miniszter, Ofra Bengio, a Tel-Avivi Egyetem professzora, vagy éppen a BESA[Begin-Sadat – szerk.] Center, egy zsidó alapítású, izraeli kötődésű agytröszt.

Simon Peresz, a nagy felvásárló. Kép: Wikipedia