Címke: ideológia

Követeljük

Az események rohamosan követik egymást. A Moszkvai Tanácskozás után—feladják Rigát és megtorlást követelnek. A fronton harcoló katonák elleni sikertelen hajsza után — provokációs híreket terjesztenek a „bolsevikok összeesküvéséről” és újabb megtorlásokat követelnek. A provokációs hírek leleplezése után — Kornyílov nyíltan azzal a követeléssel lép fel, hogy mozdítsák el az Ideiglenes Kormányt és kiáltsák ki a katonai diktatúrát. Miljukov pártja, a népszabadság pártja pedig, ugyanúgy, mint a júliusi napokban, kilép a kormányból és ezzel nyíltan támogatja Kornyílov ellenforradalmi összeesküvését.

Az eredmény: Kornyílov ezredei Petrográd ellen vonulnak, hogy katonai diktatúrát teremtsenek; az Ideiglenes Kormány elmozdítja Kornyílovot; Kerenszkij nyilatkozik a válságról; Kiskin kilép a kadét pártból, mely belekeveredett az összeesküvésbe; megalakul az úgynevezett forradalmi direktórium.

Szóval:
Tény, hogy az ellenforradalomnak azért volt szüksége a „bolsevik összeesküvésre”, hogy szabaddá tegye az utat Kornyílov számára, aki állítólag a „bolsevikok megfékezése” végett készül bevonulni Petrográdra.
Tény, hogy a „Russzkaja Vóljá”-tól és a „Birzsovká”-tól a „Nóvoje Vrémjá’ig és a „Récs”-ig az egész burzsoá sajtó segített Kornyílovnak azzal, hogy ezekben a napokban fokozott igyekezettel terjesztette a „bolsevikok összeesküvéséről” szóló híreszteléseket.
Tény, hogy Kornyílov mostani fellépésével csak folytatta azoknak az ellenforradalmi parancsnokságoknak ismeretes cselszövényeit, amelyek júliusban feladták Tarnopolt, augusztusban pedig Rigát, hogy a front „balsikereit” az ellenforradalom „végleges” diadala érdekében kihasználják.
Tény, hogy a kadetok pártja, ugyanúgy, mint júliusban, most is egy táborba került a front árulóival és a hátország legdühödtebb ellenforradalmáraival.

Pártunknak igaza volt, amikor a kadetokat a burzsoá ellenforradalom sugalmazóiként ostorozta.
Pártunknak igaza volt, amikor már június első napjaiban azt követelte, hogy folytassanak elszánt harcot az ellenforradalom ellen és tartóztassák le a „kompromittált” személyeket (Kalégyin stb.).

Az ellenforradalom nem tegnap és nem Kornyílov összeesküvésével kapcsolatban kezdődött. Már júniusban kezdődött, amikor a kormány támadásba ment a fronton és a megtorlás politikájához folyamodott; amikor az ellenforradalmi tábornokoknak, miután feladták Tarnopolt és a katonákra hárították a felelősséget, sikerült elérniök, hogy a fronton bevezették a halálbüntetést; amikor a kadetok, akik már júliusban szabotálták a kormányt, a szövetséges tőke támogatásával hegemóniára tettek szert az Ideiglenes Kormányban; végül, amikor a Központi Végrehajtó Bizottság vezérei, a mensevikek és az eszerek, ahelyett hogy szakítottak volna a kadetokkal és a júliusi tüntetőkhöz csatlakoztak volna, a munkások és a katonák ellen fordították fegyvereiket.

Ez tény, amit nevetséges volna tagadni.

Abban a harcban, amely a koalíciós kormány és Kornyílov pártja között most folyik, nem a forradalom és az ellenforradalom, hanem az ellenforradalmi politika különböző két módszere áll egymással szemben; Kornyílov pártja, a forradalom legádázabb ellensége, nem riad vissza attól, hogy, miután feladta Rigát, hadjáratot indítson Petrográd ellen, hogy előkészítse a régi rendszer visszaállításának feltételeit.

A munkások és a katonák minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy elszántan visszaverjék Kornyílov ellenforradalmi bandáit, ha megjelennek a forradalmi Petrográdon.

A munkások és a katonák nem tűrik, hogy a forradalom ellenségeinek mocskos keze beszennyezze Oroszország fővárosát.

Életük árán is meg fogják védeni a forradalom harci zászlaját.

De nem azért fogják védelmezni a forradalom zászlaját, hogy az egyik diktatúrát, mely lelkűknek idegen, egy másik, nem kevésbé idegen diktatúrával cseréljék fel, hanem azért, hogy utat törjenek az orosz forradalom teljes diadalának.

Most, amikor az ország a gazdasági bomlás és a háború harapófogójában fuldoklik, az ellenforradalmi ragadozók pedig a biztos halált készítik számára, a forradalomnak meg kell találnia magában azt az erőt és azokat az eszközöket, amelyek az országnak az összeomlástól és a felbomlástól való megmentéséhez szükségesek.

Most nem arra van szükség, hogy az egyik „kormányzó”-csoportot másik váltsa fel, és hogy diktatúrásdit játsszanak, nem — a burzsoá ellenforradalmat teljesen fel kell számolni és erélyes intézkedéseket kell foganatosítani Oroszország népeinek többsége érdekében.

A bolsevik párt ezért követeli:

1. Haladéktalanul mozdítsák el az ellenforradalmi tábornokokat mind a hátországban, mind a fronton, váltsák fel őket a katonák és a tisztek által választott tábornokokkal, s általában, hajtsák végre a hadsereg teljes demokratizálását lentről fentig.
2. Állítsák vissza a katonák forradalmi szervezeteit, mert a hadseregben csak ezek tudják megteremteni a demokratikus fegyelmet.
3. Helyezzenek hatályon kívül minden néven nevezendő megtorló intézkedést, elsősorban töröljék el a halálbüntetést.
4. A földbirtokosok összes földjét azonnal bocsássák a parasztbizottságok rendelkezésére, a szegényparasztokat lássák el felszereléssel.
5. Iktassák törvénybe a nyolcórás munkanapot és szervezzék meg a gyárak és a bankok demokratikus ellenőrzését, úgy hogy az ellenőrző szervekben a munkások képviselői legyenek túlnyomó többségben.
6. Teljesen demokratizálják a pénzügyeket, s elsősorban — kíméletlenül adóztassák meg a tőkét és a kapitalisták vagyonát, kobozzák el a botrányos hadinyereségeket.
7. Szervezzék meg a helyes cserét a város és a falu között, úgy hogy a város megkapja a szükséges élelmiszereket, a falu pedig a szükséges árucikkeket.
8. Azonnal hirdessék ki Oroszország népeinek önrendelkezési jogát.
9. Állítsák vissza a szabadságjogokat, kiáltsák ki a demokratikus köztársaságot és azonnal hívják össze az Alkotmányozó Gyűlést.
10. Hatálytalanítsák a szövetségesekkel kötött titkos szerződéseket és ajánljanak fel általános demokratikus békefeltételeket.

A párt kijelenti, hogy e követelések megvalósítása nélkül lehetetlen megmenteni a forradalmat, amely már fél esztendeje a háború és az általános gazdasági bomlás harapófogójában fuldoklik.
A párt kijelenti, hogy e követelések megvalósításának egyetlen elengedhetetlen útja az, hogy szakítunk a kapitalistákkal, teljesen felszámoljuk a burzsoá ellenforradalmat és a hatalom az országban átmegy a forradalmi munkások, parasztok és katonák kezébe.

Ez az egyetlen kivezető út, amely megmentheti az országot és a forradalmat az összeomlástól.

„Rabócsij” („A Munkás”) 4. sz.
1917 augusztus 28.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A burzsoáziával való megegyezés ellen
– írta: J. V. Sztálin –

A földbirtokosok és a tőkések ellenforradalmát megtörtük, de még nem adtuk meg a végső döfést.

A kornyílovista tábornokokat szétzúztuk, de a forradalom diadala még nincs biztosítva.

Miért?
Azért, mert a megalkuvók, ahelyett hogy kíméletlen harcot folytatnának az ellenség ellen, tárgyalnak velük.
Azért, mert a „honvédők”, ahelyett hogy szakítanának a földbirtokosokkal és a tőkésekkel, egyezkednek velük.
Azért, mert a kormány, ahelyett hogy törvényen kívül helyezné őket, meghívja őket a kormányba.

Dél-Oroszországban Kalégyin tábornok felkelést szervez a forradalom ellen — barátját pedig, Alexéjev tábornokot, kinevezik vezérkari főnökké.

Oroszország fővárosában Miljukov pártja nyíltan támogatja az ellenforradalmat — képviselőit pedig, a Maklakovokat és Kiskineket meghívják a kormányba.

Ideje, hogy véget vessünk a forradalom ellen irányuló bűncselekményeknek.
Ideje, hogy határozottan és megmásíthatatlanul kimondjuk: az ellenséggel harcolni kell és nem egyezkedni!

A földbirtokosok és tőkések ellen, a tábornokok és bankárok ellen, Oroszország népeinek érdekeiért, a békéért, a szabadságért és a földért — ez a jelszavunk.

Szakítás a burzsoáziával és a földbirtokosokkal — ez az első feladat.

A munkások és parasztok kormányának megalakítása — ez a második feladat.

„Rabócsij” („A Munkás”) 9. sz.
1917 augusztus 31.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Vagy — vagy

Az események peregnek. Koalíció koalíció után alakul, megtorlások a fronton, megtorlások a hátországban, ám mind ennek „semmi haszna”, mert napjaink legveszedelmesebb kelevénye, az országban uralkodó általános bomlás, most is tovább fokozódik és egyre fenyegetőbb jelleget ölt.

Az ország az éhínség küszöbén áll. Kazán és Nyizsnyij-Novgorod, Jaroszlávl és Rjazán, Harkov és Rosztov, a Donyec-medence és a Központi iparvidék, Moszkva és Petrográd, a front és a közvetlen hátország és megannyi más hely súlyos élelmezési válsággal küzd. Már éhséglázadások kezdődtek, amelyeket az ellenforradalom ügynökei egyelőre ügyetlenül használnak ki.

„A parasztok nem adnak kenyeret” — panaszkodnak mindenünnen.

De a parasztok nem „butaságból” „nem adnak kenyeret”, hanem azért, mert nem hisznek többé a kormányban, nem akarnak többé „segíteni” neki. Márciusban és áprilisban a parasztok bíztak a Szovjetekben, és rajtuk keresztül a kormányban is, és a város, éppúgy, mint a front, bőségesen el volt látva kenyérrel. Most azonban elveszítik hitüket a kormányban, amely a földesurak kiváltságait oltalmazza — és eltűnt a kenyér. A parasztok tartalékolják a gabonát és inkább kivárják a „jobb időket”.

A parasztok nem rosszakaratból „nem adnak kenyeret”, hanem azért, mert nincs mire becserélniök azt. A parasztnak kartonra, lábbelire, vasra, petróleumra, cukorra van szüksége, de ezekből a cikkekből igen keveset kap; annak pedig nincs értelme, hogy gabonáját papírpénzre cserélje be, mert a papírpénz nem pótolja az iparcikkeket és azon kívül értéke is egyre csökken.

Már nem is beszélünk a közlekedés „ziláltságáról”, hiszen a közlekedés amúgy is túlságosan fejletlen ahhoz, hogy a frontot és a hátországot egyformán ellássa.

Mindez, kapcsolatban a szakadatlanul tartó mozgósítással, mely a falutól elvonja a legjobb munkaerőt és a vetésterület csökkenésére vezet — elkerülhetetlenül élelmezési válságot idéz elő, amitől egyformán szenved mind a hátország, mind a front.

Ugyanakkor fokozódik és terjed az ipari bomlás, ami szintén kiélezi az élelmezési válságot.

A szén- és olaj-„éhség”, a vas- és gyapot- „válság”, melynek következtében leállanak a textil, a vasipari és egyéb üzemek — mindez ismerős jelenség, amely az ipari bomlás, a tömeges munkanélküliség és áruhiány veszélyével fenyegeti az országot.

Nemcsak az a baj, hogy a gyárak, amelyek főként a háborúra termelnek, egyidejűleg nem tudják ugyanolyan mértékben kielégíteni a hátország szükségleteit is, hanem arról van szó, hogy ezeket az „éhségeket” és ezeket a „válságokat” a tőke élezi ki mesterségesen, vagy azért, hogy emelje az árakat (spekuláció!), vagy azért, hogy megtörje a drágaság miatt béremelést követelő munkások ellenállását (a tőkések amerikázása!), vagy hogy munkanélküliséget idézzen elő a gyárak bezárása útján (kizárások!) és a munkásokat kétségbeesett kitörésekbe sodorja, ami lehetővé tenné, hogy „egyszersmindenkorra” véget vessen a munkások „mértéktelen követeléseinek”.

Közismert tény, hogy a Donyec-medence szénipari vállalkozói szándékosan csökkentik a termelést és ezzel munkanélküliséget idéznek elő.

Közismert tény, hogy a Káspi-tengerentúli határvidék gyapottermesztői, akik „gyapotéhségről” kiabálnak, milliónyi gyapottartalékot rejtegetnek spekuláció céljából. Barátaik pedig, a textil gyárosok, akik élvezik e spekuláció gyümölcseit, hiszen maguk szervezik azt, álszenteskedve gyapothiány miatt siránkoznak, becsukják a gyárakat, fokozzák a munkanélküliséget.

Mindenki emlékezik még Rjabusinszkij fenyegetésére, hogy az „éhség és a nyomor csontkezével” kell „torkonragadni” a forradalmi proletariátust.

Közismert tény, hogy a kapitalisták nem érték be szavakkal, hanem már áttértek a tettek mezejére, kierőszakolták Petrográd és Moszkva tehermentesítését és számos gyár bezárását.

Az eredmény: az ipari élet fenyegető megbénulása és a teljes áruhiány veszélye.

Már nem is beszélünk Oroszország mostani súlyos pénzügyi válságáról. Az az 50—55 milliárd rubeles adósság, amely után évente hárommilliárdnyi kamatot kell fizetni a termelőerők általános hanyatlása mellett, eléggé félreérthetetlenül tanúskodik az orosz pénzügyek súlyos helyzetéről.

Ezt az általános képet csak kiegészítik a fronton elszenvedett legutóbbi „balsikerek”, amelyeket valakinek a hozzáértő keze oly sikeresen kiprovokált.

Az ország feltartóztathatatlanul példátlan katasztrófába rohan.

A kormány, amely rövid idő alatt ezer és egy megtorló intézkedést hozott, de nem adott egyetlenegy „társadalmi reformot” sem, teljesen képtelen arra, hogy kivezesse az országot a halálos veszedelemből.

Sőt. A kormány, amely egyrészt az imperialista burzsoázia akaratát teljesíti, s másrészt nem kívánja nyomban feloszlatni a „Szovjeteket és a Bizottságokat”, egyaránt elégedetlenséget kelt a jobboldalon és a baloldalon.

Egyfelől: az imperialista klikk, élén a kadetokkal, bombázza a kormányt és a forradalom ellen „erélyes” rendszabályokat követel tőle. Puriskévics, aki a napokban nyilatkozott a „főkormányzók” „katonai diktatúrájának” és a „Szovjetek letartóztatásának” szükségességéről, csak nyíltan fejezte ki a kadetok vágyait. Őket támogatja a szövetséges tőke is, amely a rubel tőzsdei árfolyamának erős csökkentésével nyomást gyakorol a kormányra és parancsolólag követeli: „Oroszország harcoljon, és ne fecsegjen” („Daily Express”, lásd „Russzkaja Vólja”, augusztus 18-i szám).

Minden hatalmat a hazai és szövetséges imperialistáknak — ez az ellenforradalom jelszava.

Másfelől: a földtelenségre és munkanélküliségre kárhoztatott, megtorlásokkal és halálbüntetéssel sújtott munkások és parasztok széles tömegeiben mélyenjáró elégedetlenség gyülemlik fel. A petrográdi választások, amelyek megrendítették a megalkuvó pártok erejét és tekintélyét, különösen világosan tükrözték azoknak a paraszti és katonatömegeknek balratolódását, melyek tegnap még bíztak a megalkuvókban.

Minden hatalmat a szegényparasztok által támogatott proletariátusnak — ez a forradalom jelszava.

Vagy — vagy!
Vagy a földbirtokosokkal és a tőkésekkel, s akkor — az ellenforradalom teljes diadala.
Vagy a proletariátussal és a szegényparasztsággal, s akkor — a forradalom teljes diadala.

A megalkuvások és koalíciók politikája kudarcra van kárhoztatva.

Hol van hát a kiút?

Szakítani kell a földbirtokosokkal és a földet át kell adni a parasztbizottságoknak. A parasztok ezt megértik, és — kenyér lesz.
Szakítani kell a tőkésekkel és meg kell szervezni a bankok és a gyárak demokratikus ellenőrzését. A munkások ezt megértik, és — a „munka termelékenysége” emelkedni fog.
Szakítani kell a spekulánsokkal és az éhség vámszedőivel, demokratikus elvek alapján meg kell szervezni a csereforgalmat a város és a falu között. A lakosság ezt megérti, és — az éhségnek vége lesz.

El kell szakítani azokat az imperialista kötelékeket, amelyek minden oldalról behálózzák Oroszországot és igazságos békefeltételeket kell közzétenni. Akkor a hadsereg megérti, hogy miért áll fegyverben, és ha Vilmos nem fogadja el a békét, akkor az orosz katonák úgy fognak harcolni ellene, mint az oroszlánok.

Minden hatalmat „át kell adni” a proletariátus és a szegényparasztok kezébe. A nyugati munkások megértik ezt és rohamot kezdenek saját imperialista klikkjeik ellen.

Ez a háború vége és az európai munkásforradalom kezdete lesz.

Oroszország fejlődése és az egész világhelyzet ezt a kivezető utat jelöli meg számunkra.

„Rabócsij” („A Munkán”) 1. sz.
1917. augusztus 25.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Az összeesküvés folytatódik
– írta: J. V. Sztálin –

Kik ők?

Tegnap azt írtuk, hogy az ellenforradalom sugalmazói a kadetok. Nemcsak „híresztelésekre”, hanem olyan közismert tényekre támaszkodtunk, mint a kadetok kilépése a kormányból Tarnopol júliusi „feladásának” és Kornyílov augusztusi összeesküvésének válságos pillanataiban. Mert nem lehetett véletlen, hogy a kadetok júliusban is és augusztusban is egy táborban voltak a front árulóival és a hátország leggonoszabb ellenforradalmáraival — szemben az orosz néppel.

Az „Izvésztyija” és a „honvédők”, ezek a kadetokkal való megegyezés esküdt hívei, ma fenntartás nélkül megerősítik azt, amit a kadetokról tegnap mondottunk:

„Lvov nem titkolta — írják a „honvédők” —, hogy ezt (azaz a katonai diktatúrát) nemcsak Kornyílov tábornok kívánja, hanem a közéleti férfiak bizonyos csoportfa is, akik jelenleg a főhadiszálláson tartózkodnak” („Izvésztyija”).

Szóval:
Tény, hogy a főhadiszállás az ellenforradalom főhadiszállása.
Tény, hogy az ellenforradalom vezérkara „bizonyos közéleti férfiakból” áll.

Kik ezek a „közéleti férfiak”?

Olvassuk tovább:

„Kétségtelenül bebizonyosodott, hogy az összeesküvésben része volt számos közéleti férfiúnak, akik nagyon szoros eszmei és személyi kapcsolatban vannak a kadet párt képviselőivel” („Izvésztyija”).

Szóval:
Tény, hogy a „honvédő” urak, akik a „kadet párt képviselőivel” tegnap még, mint az ország „eleven erőivel” csókolództak, ma kénytelenek ezeket átminősíteni, mint olyanokat, akik a forradalom ellen összeesküdtek.
Tény, hogy az összeesküvést a „kadet párt képviselői” szervezték és irányítják.

Pártunknak igaza volt, amikor azt mondotta, hogy a forradalom győzelmének első feltétele a kadetokkal való szakítás.

Mire számítanak?

Tegnap azt írtuk, hogy Kornyílov pártja — az orosz forradalom legádázabb ellensége, hogy Kornyílov pártja, miután feladta Rigát, nem riad vissza attól, hogy feladja Petrográdot is, csakhogy biztosítsa az ellenforradalom győzelmét.

Az „Izvésztyija” ma fenntartás nélkül megerősíti ezt a kijelentésünket:

Lukomszkij tábornok vezérkari főnök, a lázadás igazi lelke, közli, „hogy a fronton folyó polgárháború, abban az esetben, ha az Ideiglenes Kormány nem teljesíti Kornyílov tábornok követelését, könnyen a front áttörését vonhatja maga után és arra vezethet, hogy az ellenség azokon a helyeken fog felbukkanni, ahol a legkevésbé várjuk.”

Vajon nincs-e ennek feltűnően olyan színezete, mintha, mondjuk, Petrográd feladásával fenyegetőznének?

Van itt még félreérthetetlenebb kijelentés is:

„Lukomszkij tábornok, hogy biztosítsa az összeesküvés sikerét, nyilván nem riad vissza a közvetlen hazaárulástól sem. Azt a fenyegetését, hogy ha nem teljesítik Kornyílov tábornok követelését, az a polgárháborút, a front megnyitását és a különbéke szégyenét vonja maga után, csakis úgy lehet magyarázni, hogy az összeesküvés sikerének biztosítása érdekében eltökélt szándéka megegyezésre lépni a németekkel.”

Tehát: „megegyezés a németekkel”, „a front megnyitása”, „különbéke” . . .

Az „összeesküvésben részes” kadetok, akik a főhadiszálláson való jelenlétükkel fedezik azt a fenyegetést, hogy a „frontot megnyitják” s a „németekkel megegyeznek” — íme itt vannak az „árulók”, az igazi „hazaárulók”!

A „frontmegnyitás” e hősei hónapokon át mocskolták, „árulással” vádolták pártunkat, „német pénzekről” beszéltek. A „Nóvoje Vrémja” és a „Birzsovka”, a „Récs” és a „Russzkaja Vólja” szerkesztőségében ülő sárga bank-bérencek hónapokon át fújták, duzzasztották ezt az aljas mesét. És most? Most még a „honvédők” is kénytelenek elismerni, hogy az árulás — a fronton — a parancsnoki kar és eszmei sugalmazóinak a keze műve.

Jegyezzék ezt meg jól a munkások és a katonák!

Tudják meg, hogy amikor a burzsoá sajtó provokátor módon a katonák és a bolsevikok „árulásáról” kiabált, ezzel csak takargatták a tábornokok és a kadét párt „közéleti férfiainak” valóságos árulását.
Tudják meg, hogy amikor a polgári sajtó jajveszékelni kezd a katonák „árulása” miatt, az biztos jele annak, hogy e sajtó sugalmazói már előkészítették az árulást és a katonákra igyekeznek hárítani a felelősséget.
Tudják meg ezt a munkások és a katonák és vonják le belőle a megfelelő következtetéseket.

Akarják tudni, hogy mire számítanak ők?

A „front megnyitására” és a „németekkel való megegyezésre” és arra, hogy a különbéke eszméjével megnyerik a háborúban elgyötört katonákat és azután a forradalom ellen indítják őket.

A munkások és a katonák megértik, hogy ezeknek a főhadiszálláson ülő árulóknak bűnhődniük kell.

Az összeesküvés folytatódik . . .

Az események rohamosan fejlődnek. Az új tények és hírek szélsebesen követik egymást. Híre jár, bár még nem ellenőrizhettük, hogy Kornyílov tárgyalásokat folytat a németekkel. Határozottan beszélik, hogy Kornyílov ezredei és a forradalmi katonák között Petrográd mellett tűzharc fejlődött ki. Megjelent Kornyílov „kiáltványa”, amelyben diktátornak, az orosz forradalmi vívmányok ellenségének és sírásójának nyilvánítja magát.

Az Ideiglenes Kormány pedig, ahelyett hogy az ellenséget ellenségként fogadná, inkább Alexéjev tábornokkal tanácskozik, újra meg újra tárgyal Kornyílovval, újra meg újra kérlelgeti az összeesküvőket, akik nyíltan elárulják Oroszországot.

Az úgynevezett „forradalmi demokrácia” pedig új, „külön tanácskozásra” készül „a Moszkvai Tanácskozás mintájára, amelyen az ország összes eleven erői képviselve volnának” (lásd „Izvésztyija”).

Ugyanakkor a kadetok, akik tegnap még a „bolsevikok összeesküvéséről” kiabáltak, ma, miután sebet ejtett rajtuk a kornyílovi összeesküvés leleplezése, „belátásra” és „megegyezésre” szólítanak (lásd „Récs”).

Nyilván új megegyezést akarnak „nyélbe ütni” ugyanazokkal az „eleven erőkkel”, amelyek a bolsevikok összeesküvéséről kiabálnak, de ugyanakkor maguk szerveznek összeesküvést a forradalom és az orosz nép ellen.

De ezek a megalkuvók gazda nélkül csinálják a számítást. Mert az ország igazi gazdái, a munkások és a katonák egyáltalán nem akarnak tanácskozni a forradalom ellenségeivel. A vidékről és az ezredektől érkező hírek egytől-egyig arról tanúskodnak, hogy a munkások mozgósítják erőiket, a katonák fegyverben állanak. A munkások nyilván ellenségként kívánnak beszélni az ellenséggel.

Máskép nem is lehet: az ellenséggel harcolnak, és nem tanácskoznak.

Az összeesküvés folytatódik — készüljetek az ellenállásra!

„Rabócsij” („A Munkás”) 5. sz.
második rendkívüli kiadás,
1917 augusztus 28.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Munkamegosztás a „szociálforradalmárok” pártjában

Az eszerek a Munkás- és Katonaküldöttek Petrográdi Szovjetjének legutóbbi gyűlésén megszavazták a halálbüntetés eltörlését és csatlakoztak a bolsevikok letartóztatása elleni tiltakozáshoz.

Ez, persze, nagyon derék és dicséretes.

De mégis volna egy szerény kérdésünk.

Ki vezette be a halálbüntetést a fronton, ki tartóztatta le a bolsevikokat?

Éppen ők — az eszerek (a kadetok és a mensevikek szíves közreműködésével). Tudomásunk szerint A. F. Kerenszkij miniszterelnök polgártárs a szociálforradalmárok pártjának tagja. A petrográdi városi dumaválasztásokon az ő neve ott díszeleg a szociálforradalmár párt jelöltlistáján.

Tudomásunk szerint B. V. Szávinkov hadügy-miniszterhelyettes polgártárs szintén a szociálforradalmár párt tagja.

És éppen ez a két kiváló „szociálforradalmár” a frontkatonák elleni halálbüntetés visszaállításának legfőbb értelmi szerzője. (Hozzájuk kell még sorolni Kornyílov tábornokot is, de ő egyelőre még nem lépett be a szociálforradalmárok pártjába.)

Úgy tudjuk továbbá, hogy Csernov földművelésügyi miniszter polgártárs mintha szintén tagja volna a szociálforradalmár pártnak.

És végül, N. D. Avxentyjev belügyminiszter polgártárs, vagyis az a személy, aki Kerenszkij mellett a legfontosabb hivatalt tölti be a kormányban, szintén a szociálforradalmár párt tagja.

És éppen ezek a nagyra becsült „szociálforradalmárok” vezették be a halálbüntetést a fronton és ők tartóztatják le a bolsevikokat.

Kérdezzük: mire véljük ezt a furcsa munkamegosztást a szociálforradalmárok pártjában, hogy egyes tagjai kézzel-lábbal tiltakoznak a halálbüntetés bevezetése ellen, mások pedig saját kezűleg vezetik be azt? . .

Csodálatos! Még nem is olyan rég volt, hogy megdöntöttük az önkényuralmi rendet, még nem is olyan régen kezdtünk „európai módra” élni, az „európaiság” rossz oldalait azonban máris elsajátítottuk. Nézzék meg bármelyik burzsoá radikális pártot, mondjuk Franciaországban. Ez a párt okvetlenül szocialistának nevezi magát: „radikálszocialisták” pártja, „független szocialisták” pártja stb. stb. Ezek a pártok a választók, a tömegek, az „alsó rétegek” előtt folyvást „baloldali” frázisokkal dobálódznak — különösen választások előtt és különösen, amikor a konkuráló, valóban szocialista párt szorongatja őket. És ugyanakkor ugyanannak a „radikálszocialista” és „független szocialista” pártnak a miniszterei „fent” nyugodtan végzik a maguk burzsoá dolgát, cseppet sem törődve választóik szocialista kívánságaival.

Így tesznek most a szociálforradalmárok is.

Boldog párt! Kik vezették be a halálbüntetést? A szociálforradalmárok! Kik tiltakoztak a halálbüntetés ellen? — A szociálforradalmárok! Ha akarom, vemhes . . .

A szociálforradalmárok azt remélik, hogy ily módon továbbra is ártatlan színben tűnhetnek fel (nem veszítik el népszerűségüket a tömegek előtt), meg tőkét is kovácsolhatnak (megtartják a miniszteri tárcákat).

De, mondhatják, minden pártban vannak nézeteltérések: egyes tagjai így gondolkoznak, mások másképp.

Igen, de többféle nézeteltérés van. Ha egyesek a hóhérok mellett, mások a hóhérok ellen vannak, az ilyen „nézeteltéréseket” egy pártban meglehetősen nehéz kibékíteni. És ha méghozzá éppen a párt legfelelősebb vezérei állnak a hóhérok mellett, a miniszterek, akik nézetüket menten át is ültetik az életbe, akkor a párt politikájáról minden egyes politikusán gondolkozó ember éppen e miniszterek tevékenysége alapján fog ítéletet mondani, nem pedig valamilyen tiltakozó határozat alapján, amelyhez az egyszerű párttagok csatlakoztak.

A szégyenfoltot nem lehet lemosni. A szociálforradalmárok pártja a halálbüntetés, a börtön pártja marad, amely letartóztatja a munkásosztály vezéreit. Az eszerek sohase mossák le magukról azt a szégyent, hogy a halálbüntetést az ő pártjuk legtekintélyesebb tagjai állították vissza. Az eszerek sohase mossák le magukról azt a szégyenfoltot, hogy az ő kormányuk ösztönözte azokat, akik aljas rágalmakkal vádolták a munkáspárt vezéreit, hogy az ő kormányuk próbált új Dreyfus-ügyet csinálni Lenin ellen . . .

„Proletarij” („A Proletár”) 9. sz.
1917 augusztus 23.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A sárgák szövetsége
– írta: J. V. Sztálin –

Az orosz forradalom nem különálló valami. Lényegileg összefügg a nyugati forradalmi mozgalommal. Sőt, része a világproletariátus nagy mozgalmának, amely arra hivatott, hogy megsemmisítse a világkapitalizmus legmélyebb alapjait. Teljesen érthető, hogy forradalmunk minden egyes lépése elkerülhetetlenül válaszhullámot vált ki a Nyugaton, minden egyes győzelme a forradalmi világmozgalom megélénkülését és növekedését vonja maga után, a világ munkásait a tőke elleni harcra ösztönzi.

Ezt természetesen tudják a nyugateurópai imperializmus cápái is. Ezért élethalálharcot indítottak az orosz forradalom ellen.

Az angol-francia kapitalisták már forradalmunk kezdetén megindították a hadjáratot ellene. Lapjaik, a „Times” és a „Matin” már akkor szidalmazták a forradalmi Szovjeteket és Bizottságokat, s azok feloszlatását sürgették.

Két hónappal később, egy svájci titkos konferencián, az imperialisták még egyszer megvitatták azt a kérdést, milyen eszközökkel harcoljanak „a növekvő forradalom” ellen úgy, hogy csapásaikat elsősorban az orosz forradalom ellen irányítsák.

Most nyílt támadásba mennek át. Ürügyük erre a rigai vereség. Persze minden felelősséget a katonákra hárítanak, s az oroszországi ellenforradalom további fokozását sürgetik.

Olvassák csak a „Birzsevüje Védomosztyi” jelentéseit.

Egy párizsi távirat:

„A második hadsereg visszavonulása, helyesebben harc nélküli megfutamodása és Riga eleste itt fojtogató fájdalmat, felháborodást és undort kelt.

A «Matin» azt állítja, hogy az orosz pacifisták, akik e katasztrófáért felelősek, ugyanolyan tehetségteleneknek, sőt még károsabbaknak bizonyultak, mint a volt uralkodó rossz tanácsadói.

A lap kijelenti, hogy nem érti azt a makacsságot, amellyel a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje e tragikus tárgyi tanulságok ellenére is még mindig védelmezi az olyan ostoba intézményeket, mint a katonabizottságok.”

Ezt írja a francia tőkések lapja.

Vagy egy londoni távirat:

„A «Daily Chronicle» azt írja: ((Mindenekelőtt helyre kell állítani a hadsereg fegyelmét. A németek gyors és olyan fontos győzelmüket ugyanazoknak az okoknak köszönhetik, amelyek lehetővé tették Galícia és Bukovina elfoglalását, nevezetesen annak, hogy az orosz csapatok nem engedelmeskedtek a parancsoknak, áruló magatartást tanúsítottak».”

Ezt mondják az angol imperialisták.

„. . . Harc nélküli megfutamodás”. . . „Ostoba katonabizottságok”. . . „Fegyelem helyreállítása” (nem elég nekik a halálbüntetés!). . . „Áruló magatartás az orosz csapatok soraiban” . . .

Ilyen bókokkal üdvözlik ezek a pénzeszsákok a vérüket ontó orosz katonákat!

És ezt azután teszik, hogy a szemtanúk általánosan bizonyítják, hogy „a hadsereg visszavonulás közben folyvást becsületesen harcol az ellenséggel”, „a csapatok az áttörés körzetében feltétlenül és becsületesen teljesítik a rájuk bízott feladatokat”!!!

De itt persze nemcsak az uszításon és a katonák aljas rágalmazásán fordul meg a dolog.

Arról van szó, hogy az angol-francia kapitalisták, a katonákat rágalmazva, a fronton szenvedett vereséget fel akarják használni Oroszország forradalmi szervezeteinek végleges felszámolására, az imperializmus diktatúrájának végleges diadala érdekében.

Ez a lényeg.

Amikor Puriskévics és Miljukov Riga eleste alkalmából, krokodilkönnyeket hullatva és a katonákat rágalmazva, egyidejűleg a Szovjeteket és a Bizottságokat szidalmazzák, az azt jelenti, hogy örülnek az alkalomnak, hogy további megtorlást követelhetnek a földbirtokosok és a tőkések végleges diadala érdekében.

Amikor a nyugati imperialisták Riga eleste alkalmából „fojtogató fájdalomról” fecsegnek, minden felelősséget a katonákra hárítanak, s egyidejűleg az „ostoba katonabizottságokat” gyalázzák, az azt jelenti, hogy örülnek az alkalomnak, hogy megsemmisíthetik az oroszországi forradalmi szervezetek utolsó maradékait is.

Ez és csakis ez a politikai értelme annak az egyesült hazugság- és rágalomhadjáratnak, amelyet az északi fronton halálba menő orosz katonák ellen rendeznek.

A hazai és európai imperialisták szövetkeztek, hogy a rigai katonai kudarcot a katonák megrágalmazása útján a sebeiből vérző orosz forradalom ellenhasználják ki — ez most a helyzet.

Ezt jegyezzék meg jól a munkások és a katonák!

Tudniok kell, hogy csak akkor számíthatnak az oroszországi forradalom diadalára, ha a nyugati munkásokkal szövetségre lépnek, ha megingatják a nyugati kapitalizmus alapjait.

Ezt tudniok kell és minden erejükkel azon kell lenniök, hogy az imperialisták sárga szövetségével szembeszálljon a világ forradalmi munkásainak és katonáinak vörös szövetsége.

„Rabócsij” („A Munkás”) 1. sz.
1917 augusztus 25.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

Ma — választások

Ma választják a petrográdi városi dumát. A választások kimenetele tőletek függ, munkás és katona elvtársak. A választójog általános és egyenlő. Minden egyes katona, minden egyes munkás, minden egyes munkásnő szavazata egyenlő a tőkés, a háztulajdonos, a professzor, a hivatalnok szavazatával. Elvtársak, titeket és csak titeket terhel a felelősség, ha nem tudtok élni ezzel a joggal.

Tudtatok harcolni az utcákon a cári fáraók ellen — tudjatok most úgy harcolni érdekeitekért, hogy pártunkra szavaztok.

Meg tudtátok védelmezni jogaitokat az ellenforradalommal szemben — most, a mai választásokon meg kell tagadni tőle a bizalmat!

Le tudtátok rántani az álarcot a forradalom árulóiról — ma is kiáltsátok nekik: „El a kezekkel!”

Először is Miljukov pártja, a népszabadság pártja lép elibétek. Ez a párt a földbirtokosok és a tőkések érdekeit védelmezi. Ez a párt — ellensége a munkásoknak, a parasztoknak és a katonáknak, mert ellensége a munkásellenőrzésnek az iparban, mert ellenzi, hogy a földbirtokosok földjét átadják a parasztoknak, mert halálbüntetést követel a fronton harcoló katonák ellen. Ez a párt, a kadetok pártja, már június elején azt követelte, hogy haladéktalanul indítsanak támadást a fronton, ami százezrek életébe került. Ez a párt, a kadetok pártja, az ellenforradalom diadalára, a munkásokkal, a katonákkal és matrózokkal való leszámolásra törekedett és ezt végül el is érte. Aki Miljukov pártjára szavaz — az elárulja önmagát, feleségét és gyermekeit, a hátországban dolgozó és a fronton harcoló testvéreit.

Elvtársak! Senki se szavazzon a népszabadság pártjára!

Elibétek lépnek továbbá a „honvédők”, a mensevikek és a szociálforradalmárok pártjai. Ezek a pártok a jómódú városi és falusi kistulajdonosok érdekeit védelmezik. Ezért minden alkalommal, amikor az osztályharc erősen kiéleződik, ezek a pártok egy táborba kerülnek a földbirtokosokkal és a tőkésekkel — a munkások, a parasztok és a katonák ellen. Így történt a júliusi napokban, amikor a mensevikek és az eszerek pártjai a burzsoáziával szövetkezve lefegyverezték és letörték a munkásokat és katonákat. Így történt a Moszkvai Tanácskozás napjaiban is, amikor ezek a pártok a burzsoáziával szövetségben szentesítették a megtorló intézkedéseket és a halálbüntetést a munkások és a fronton harcoló katonák ellen.

Ha az ellenforradalom győzelmet aratott, az egyebek között azért történt, mert az eszerek és a mensevikek pártja segített neki gúzsba kötni a forradalmat, miután egyességre lépett a földbirtokosokkal és a tőkésekkel.
Ha az ellenforradalom most megszilárdul, az egyebek között azért történik, mert az eszerek és a mensevikek pártja fedezi a nép haragja elől, a forradalom zászlaja alatt hajtva végre az ellenforradalom parancsait.

Aki ezekre a pártokra szavaz — az az ellenforradalommal való szövetség mellett, a munkások és a szegényparasztok ellen szavaz.
Aki ezekre a pártokra szavaz — az szavazatával szentesíti a letartóztatásokat a hátországban és a halálbüntetést a fronton.

Elvtársak! Senki se szavazzon a „honvédőkre”, a mensevikekre, a szociálforradalmárokra!

Végül elibétek lép a „Nóvaja Zsizny” csoportja, hogy szavazzatok a 12-es listára. Ez a csoport a talajnélküli, az élettől és a mozgalomtól elszakadt értelmiségiek hangulatát fejezi ki. Ezért örökké a forradalom és az ellenforradalom, a háború és a béke, a munkások és a tőkések, a földbirtokosok és a parasztok között ingadozik.

Egyrészt a munkások mellett áll, másrészt nem akar szakítani a tőkésekkel sem — ezért tagadja meg olyan gyalázatosan a munkások és a katonák júliusi tüntetését.
Egyrészt a parasztok mellett áll, másrészt nem szakít a földbirtokosokkal sem — ezért ellenzi azt, hogy a földbirtokosok földjét azonnal adják át a parasztoknak, s e helyett azt ajánlja, hogy várják be az Alkotmányozó Gyűlést, amelynek az összehívását talán mindörökre elhalasztották.

A „Nóvaja Zsizny” csoportja szavakban a béke híve, de valójában — a béke ellensége, mert arra szólít, hogy támogassátok a „szabadságkölcsönt”, amely az imperialista háború folytatását szolgálja.

Aki azonban a „szabadságkölcsönt” támogatja, az elősegíti a háború elnyújtását, az az imperialistákat segíti, az valójában az internacionalizmus ellen harcol.

A „Nóvaja Zsizny” csoportja szavakban ellenzi a megtorlásokat és a bebörtönzéseket, de valójában — helyesli a megtorlásokat és a bebörtönzéseket, mert szövetségre lépett a „honvédőkkel”, akik a megtorlásokat és a börtönöket egyaránt támogatják.

Aki azonban szövetségre lép a „honvédőkkel”, az az ellenforradalmat segíti, az valójában a forradalom ellen harcol”

Tanuljátok meg, elvtársak, hogy az embereket nem szavaik, hanem tetteik alapján kell megítélni!
Tanuljátok meg, hogy a pártokat és a csoportokat nem ígéreteik, hanem cselekedeteik alapján kell értékelni.

Ha a „Nóvaja Zsizny” csoportja harcot hirdet a békéért, de ugyanakkor a „szabadságkölcsön” támogatására szólít, akkor tudnotok kell, hogy az imperialisták malmára hajtja a vizet.

Ha a „Nóvaja Zsizny” csoportja néha a bolsevikok felé kacsintgat, de ugyanakkor a „honvédőket” támogatja, akkor tudnotok kell, hogy az ellenforradalom malmára hajtja a vizet.

Aki erre a kétlaki csoportra, a 12-es listára szavaz, az a „honvédők” szolgálatába szegődik, akik az ellenforradalmat szolgálják ki.

Elvtársak! Senki se szavazzon a „Nóvaja Zsizny” csoportjára!

A mi pártunk a városi és falusi munkások pártja, a szegényparasztok pártja, az elnyomottak és kizsákmányoltak pártja.

A burzsoá pártok, a burzsoá lapok, az ingadozó és felemás csoportok egytől-egyig gyűlölik és rágalmazzák pártunkat.

Miért?

Azért, mert:

Csak a mi pártunk követel forradalmi harcot a földbirtokosok és a tőkések ellen;
Csak a mi pártunk követeli, hogy a földbirtokosok földjét azonnal bocsássák a parasztbizottságok rendelkezésére;
Csak a mi pártunk követeli a munkásellenőrzést az iparban — a kapitalisták ellen;
Csak a mi pártunk követeli a város és a falu közötti csereforgalom demokratikus megszervezését — a spekulánsok és a sakálok ellen;
Csak a mi pártunk követeli az ellenforradalom teljes felszámolását — mind a hátországban, mind a fronton;
Csak a mi pártunk védelmezi rendületlenül a munkások, a parasztok és a katonák forradalmi szervezeteit;
Csak a mi pártunk harcol elszántan és forradalmi módon a békéért és a népek testvériségéért;
Csak a mi pártunk harcol elszántan és rendületlenül azért, hogy a munkások és a szegényparasztok meghódítsák a hatalmat;
Csak a mi pártunk és egyes egyedül a mi pártunk nem mocskolta be magát a fronton harcoló katonák elleni halálbüntetés támogatásával.

Ezért gyűlölik annyira a burzsoák és a földbirtokosok pártunkat.

Ezért kell ma a mi pártunkra szavaznotok.
Munkások, katonák, munkásnők!
Szavazzatok a mi pártunkra, a 6-os listára!

„Proletarij” („A Proletár”) 7. sz
1917. augusztus 20.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A provokációk szakasza
– írta: J. V. Sztálin –

A provokáció az ellenforradalom kipróbált eszköze.

Az 1848. júniusi vérfürdő, Párizs feladása 1871-ben, provokációk a hátországban és a fronton a forradalom elleni harc céljából — ki ne ismerné a hitszegő burzsoázia e fogásait?

De a világon sehol sem használta a burzsoázia ezt a mérgezett eszközt olyan aljasul és korlátlanul, mint nálunk, Oroszországban.

Vajon nemrégiben nem fenyegetődzött-e Rjabusinszkij nyíltan, az egész nép hallatára, hogy a burzsoázia végső esetben nem átallja az „éhség és a nyomor csontkezének” segítségével csökkenteni a munkások és a parasztok számát?

És vajon már nem tért-e át a burzsoázia a szóról a tettre, amikor becsukta a gyárakat és a munkások ezreit dobta az utcára?

Ki merészeli azt mondani, hogy ez véletlen, nem pedig előre megfontolt terv, amely arra irányul, hogy vérfürdőt provokáljon és vérbe fojtsa a forradalmat?

De a provokációk fő területe nem a hátország, hanem a front.

Már márciusban beszéltek arról, hogy egyes tábornokok Riga feladását tervezik, amit azonban „rajtuk kívülálló okokból” nem tudtak végrehajtani.

Az orosz csapatok ez év júliusában kiürítették Tarnopolt és Csernovicot. A burzsoá sajtó bérencei akkor a katonákat és pártunkat vádolták. És mi derült ki? Kiderült, hogy a „visszavonulást provokálták”, hogy az „árulást jó előre átgondolt és kiszámított terv szerint hajtották végre”. Ujjal mutogatnak egyes tábornokokra, akik útnak indították azokat a gépkocsikat, amelyek bejárták a hadsereget és visszavonulásra adtak parancsot a katonáknak.

Ki merészeli azt állítani, hogy az ellenforradalmárok üres fecsegők, akik nem tudják, mit cselekszenek?

Most Riga van soron. Távirat jött Riga feladásáról. A burzsoá sajtó bérencei már uszítani kezdtek a katonák ellen, akik állítólag fejvesztetten menekülnek. Az ellenforradalmi főhadiszállás kórusban énekel a „Vecsernyeje Vrémjá”-val és a forradalmi katonákra igyekszik hárítani a felelősséget. Nem fogunk csodálkozni, ha a Nyevszkij proszpekten ma tüntetések lesznek ezzel a jelszóval: „Le a bolsevikokkal!”

De Vojtyinszkijnak, a rigai hadsereg helyettes politikai megbízottjának táviratai nem hagynak kétséget aziránt, hogy a katonákat rágalmazzák.

„Egész Oroszország színe előtt tanúsítom — táviratozza Vojtyinszkij —, hogy a biztos halálba menő csapatok becsületesen teljesítették a parancsnoki kar minden parancsát.”

Így ír a szemtanú.

A főhadiszállás pedig egyre az ezredek megfutamodásáról beszél és rágalmazza a katonákat.

A polgári sajtó pedig tovább fújja a nótát a fronton történt „árulásról”.

Nem világos-e, hogy az ellenforradalmi tábornokok és a katonákat rágalmazó burzsoá sajtó valami terv szerint dolgoznak?

Nem világos-e, hogy ez a terv úgy hasonlít a Tarnopolnál és Csernovicnál megjátszott másik tervre, mint egyik tojás a másikra?

Nem világos-e — végül — hogy a provokációk szakasza, amely most Oroszországban elkezdődött, az imperialista burzsoázia diktatúrájának eszköze, s hogy ennek a diktatúrának teljes felszámolása a proletariátus és a forradalmi katonák legelső feladata?

„Proletarij” („A Proletár”) 8. sz.
1917 augusztus 22.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Kinek a bűne a vereség?

Most minden nap újabb anyagot fog szolgáltatni e kérdés tisztázására. És minden nap bizonyítani fogja, hogy milyen gáládul, milyen aljasan jártak el azok, akik a júliusi vereségért a bolsevikokra igyekeztek hárítani a felelősséget.

A Szovjetek hivatalos lapjában — az „Izvésztyija” 147. számában — megjelent egy cikk: ,,Mi az igazság a Mlünovszkij ezredről?” Ez a cikk elsőrendű fontosságú politikai okirat.

Július 7-én, a petrográdi események forgatagában, a sajtóban váratlanul megjelenik a főhadiszállás távirata, amely bejelenti, hogy a 607-es Mlünovszkij ezred „önkényesen elhagyta a lövészárkokat”, hogy ez lehetővé tette a németek betörését területünkre, és hogy ez a szerencsétlenség „nagymértékben a bolsevikok agitációjának hatásával magyarázható . . .” Vádak özöne zúdult a bolsevikokra, akiket amúgy is eléggé rágalmaztak. A bolsevikok iránti gyűlölet nem ismer határt. A „hazafias” sajtó minden nap újabb olajat önt a tűzre. A rágalmakat egyre fantasztikusabban kiszínezik.

Még nem is olyan régen ez volt a helyzet.

És mit látunk most?

Kiderül, hogy a főhadiszállásnak már az első jelentése is, az egész rágalomhadjárat kiindulópontja, az első szótól az utolsóig hazug volt. A 607-es Mlünovszkij ezred ezredbizottsága most a következő nyilatkozattal fordul a rágalmazókhoz:

— „Ott voltak-e önök a július 6-i ütközetben?

Van-e tudomásuk arról, hogy a 798 katonából és 54 tisztből álló ezred két és fél versztes vonalat védett? Van-e tudomásuk arról, hogy az ütközetből 12 tiszt és 114 katona került ki élve, a többi pedig hősi halált halt a hazáért (75%-os veszteség)?

Van-e tudomásuk arról, hogy a 607-es ezred hét óra hosszat állta a pokoli pergőtüzet és noha olyan parancsot kapott, hogy félkilenckor vonuljon vissza támaszpontjaira, tartani tudta magát délelőtt 11 óráig (hajnali fél négytől)?

Vajon tudják-e önök, hogy milyen lövészárkokban ültünk, s milyen technikai védőeszközeink voltak?.. ”

De ez még nem minden. Az „Izvésztyija” közlia hivatalos vizsgálat iratait, amelyeket Gostoft és Gavrilov vezérőrnagyok, Kolésznyikov, az ideiglenes vezérkari főnök és mások írtak alá, s ezekben az iratokban ezt olvassuk:

„A vizsgálat eredménye szerint… a 607-es Mlünovszkij ezredet és az egész 6-os gránátos hadosztályt nem lehet hűtlenséggel, árulással és az állások önkényes elhagyásával vádolni. Július 6-án a hadosztály harcolt és meghalt… A hadosztályt, amelynek csak 16 lövege volt, elsöpörte az ellenség több mint 200 lövegének tüze”.

Itt egy árva szó sincs a kártékony bolsevik agitációról.

Ezek a tények.

Még az „Izvésztyija” is, amely pedig egy kanál vízben megfojtaná a bolsevikokat, azt írja ezzel kapcsolatban:

„Természetesen a vereség oka nem a hadsereg forradalmi rendje. De e rend megrágalmazása lehetővé tette, hogy a bolsevik propagandára és az azt megtűrő bizottságokra hárítsák az egész felelősséget a vereségért.”

Ejnye, ejnye, szerkesztő urak! És önök, ha szabad érdeklődnöm, vajon nem ugyanazt tették-e? És a feketeszázas csőcseléket követve, nem írtak-e önök is gálád rágalmakat és nem koholtak-e önök is aljas vádakat a bolsevikok ellen? És nem kiabáltak-e önök is: feszítsd meg, feszítsd meg a bolsevikot, ő a hibás mindenben? ..

De halljuk csak tovább:

— „És ez a rágalom (amelyet a főhadiszálláson fabrikáltak) nem véletlen, hanem rendszer! — folytatja a hivatalos «Izvésztyija». — Ugyancsak a főhadiszállás hivatalos jelentései számoltak be a gárdahadtest árulásáról… Mi viszont tanúi voltunk annak, hogy a tehetségtelen ellenforradalmár tábornokok a katonai szervezetekre próbálták hárítani a felelősséget saját tehetségtelenségükért, mely ezrek életébe került… Így történt kis mértékben Sztohod alatt, most pedig ugyanez ismétlődik óriási méretekben … Hiszen az ellenforradalmi vezérkarok azért küldték rágalmazó jelentéseiket, hogy az ezredek feloszlatását és a bizottságok megszüntetését követelhessék. A rágalmak alapján százakat lövethettek agyon és újból megtölthették a kiürült börtönöket. A hadsereg forradalmi szervezeteinek szétzúzása után, ismét engedelmes eszközükké tehették volna a hadsereget, melyet a forradalom ellen küldhették volna.”

Hát ezt is megértük! Még legádázabb ellenségeink, az „Izvésztyija” szerkesztői is, kénytelenek beismerni, hogy az ellenforradalmi tábornokok rágalmak segítségével újból megtöltötték a kiürült börtönöket. De kikkel töltötték meg, uraim? Bolsevikokkal, internacionalistákkal! És önök, szerkesztő urak, mit csináltak önök azalatt, amíg elvtársainkkal megtöltötték a börtönöket? Az ellenforradalmi tábornokokkal kórusban kiáltották utánuk: fogd meg, fogd meg őket! A forradalom leggonoszabb ellenségeivel együtt keresztre feszítették a régi forradalmárokat, akik több évtizedes önfeláldozó harccal tettek tanúbizonyságot a forradalom iránti hűségükről. Kalégyinnel, Alexinszkijjel, Karinszkijjel, Pereverzevvel, Miljukovval és Burcevvel együtt börtönbe vetették a bolsevikokat és tűrték annak a rágalomnak a terjesztését, hogy a „bolsevikok német pénzt kaptak”! . .

Az „Izvésztyija” őszinteségi rohamában folytatja:— „Persze ők (azaz az ellenforradalmi tábornokok) tudták, hogy azok a hazug jelentések, melyek olyan híreket terjesztettek, hogy az ezredek egymásután hagyják el állásaikat, minden katonai egységben bizonytalanságot keltettek afelől, számíthatnak-e a szomszéd csapatok és a hátország támogatására, nem vonultak-e már vissza a szomszédos csapatok, nem kerülnek-e egyszerűen az ellenség kezébe, ha helyükön maradnak?

Ők mindezt tudták — de a forradalom iránti gyűlöletük elhomályosította látásukat.

És akkor érthető, hogy az ezredek elhagyták állásaikat, hogy az ezredek azokra hallgattak, akik azt tanácsolták nekik, hogy gyűléseken vitassák meg: kell-e-teljesíteni a parancsot vagy sem. A pánik terjedt. A hadsereg fejvesztett csordává vált.. . Azután következett a megtorlás. A katonák tudták, hogy mi volt az ő bűnük – és mi a parancsnokságé. Naponta száz és száz levélben tiltakoznak: eladtak minket a cár alatt, eladlak minket most is és mégis bennünket büntetnek meg ezért!” („Izvésztyija” 147. sz.).

Tudja-e az „Izvésztyija”, hogy mit mondott ezekkel a szavakkal? Tudja-e, hogy ezek a szavak teljesen igazolják a bolsevikok taktikáját és teljesen elítélik az eszerek és a mensevikek álláspontját?

Hogyan! Önök maguk ismerik be, hogy a katonákat eladják, úgy mint a cár alatt, önök maguk ismerik be, hogy a katonákkal aljas módon kegyetlenkednek — és ugyancsak önök helyeslik a kegyetlenkedést (a halálbüntetésre szavaznak), áldásukat adják rá és elősegítik azt? Milyen névvel kell megbélyegezni az ilyen embereket?!

Hogyan!? Önök beismerik, hogy a tábornokokat, akiktől katonáink százezreinek élete függ, cselekedeteikben a forradalom iránti gyűlölet vezérli. És ugyancsak önök adják a katonák millióit ezeknek a tábornokoknak kezébe, önök adják áldásukat a támadásra, és önök nyújtanak testvéri kezet a tábornokoknak a Moszkvai Tanácskozáson?

De ezzel a saját ítéletüket írják alá az urak! Hát lehet-e még mélyebbre süllyedni?

Olvastuk az „Izvésztyija” urainak tanúvallomásait. És kérdezzük: ha a főhadiszállás, az „Izvésztyija” szavai szerint, megrágalmazta a Mlünovszkij ezredet, ha Sztohoddal becstelen játékot űzött, ha tevékenységében nem a haza védelmének szempontjai, hanem a forradalom elleni harc szempontjai vezérlik — ha mindez így van, akkor hol a biztosíték arra, hogy a román fronton történtekről kiadott mostani hírek nem hamisak? Milyen biztosítékunk van arra, hogy a reakció nem szándékosan és nem tudatosan rendezi, hogy a fronton egymást érik a vereségek?

„Kinek a bűne a vereség?” c. brosúra.
„Priboj” kiadása.
Pétervár 1917.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Mi az igazság a vereségünkről?
– írta: J. V. Sztálin –

Alább kivonatokat közlünk két, okmány jellegével bíró cikkből, amelyek csapataink júliusi vereségének okaival foglalkoznak.

Mindkét cikk, mind Arszényij Mérics cikke (a „Djelo Naródá”-ban), mind V. Boriszov cikke (a „Nóvoje Vrémjá”-ban) elfogulatlanul igyekszik tanulmányozni a júliusi vereség okait, nem törődve egyes méltatlan embereknek a bolsevikok ellen forgalomba hozott olcsó vádjaival.

Annál érdekesebbek beismeréseik és kijelentéseik.

A. Mérics cikke főleg a vereség okozóiról szól. Szerinte a vereség okozói „a volt rendőrök és csendőrök”, de legelsősorban valakiknek „valaminő automobiljai”, amelyek a Tarnopolt és Csernovicot védelmező hadsereget bejárva parancsot adtak a katonáknak a visszavonulásra. Hogy ezek miféle automobilok voltak és a parancsnokok hogyan engedhették meg ezt a nyilvánvaló provokációt, arról a szerző, sajnos, hallgat. De világosan és félreérthetetlenül „kiprovokált visszavonulásról”, „jóelőre átgondolt és kiszámított terv szerint végrehajtott árulásról” beszél, továbbá arról is, hogy a vizsgálat folyik, hogy a „titok hamarosan napvilágra kerül”.

És a bolsevikok? És a „bolsevizmus árulása”?

A. Mérics cikkében egy sor, egy szó sem olvasható erről.

Még érdekesebb V. Boriszov cikke a „Nóvoje Vrémjá”-ban. Ez a cikk nem annyira a vereség okozóiról, mint inkább a vereség okairól beszél.

Nyíltan kijelenti, hogy „visszavonja azt a felületes vádat, mely szerint a bolsevizmus a hibás vereségünkben”, hogy nem a bolsevizmusban van a baj, hanem „mélyrehatóbb okokban”, amelyeket ki kell deríteni és meg kell szüntetni. De melyek is ezek az okok? Az első ok az, hogy a támadás taktikája nálunk nem válhat be, mivel „tábornokaink éretlenek”, haderőnk „anyagi ellátottsága” gyenge, a katonák szervezetlenek. Aztán az, hogy „dilettáns” (tapasztalatlan) elemek avatkoztak bele, akik mindenáron támadni akartak és júniusban el is érték, hogy a támadást elhatározták. Végül az, hogy a kormányban túlságosan nagy volt a készség a szövetségesek tanácsainak végrehajtására, akik a támadás szükségességét hajtogatták, nem törődve a front valóságos helyzetével.

Röviden, az okok: a „mi” általános felkészületlenségünk a támadásra, minek következtében a támadásból véres kaland lett.

Vagyis megerősítik mindazt, amire a bolsevikok és a „Právda” sokszor figyelmeztettek, és amiért üldözte őket mindenki, aki nem volt rest.

Így beszélnek ma azok, akik még tegnap minket vádoltak a vereség előidézésével.

Minket korántsem nyugtatnak meg a „Nóvoje Vrémja” stratégiai és egyéb leleplezései s megfontolásai, még akkor sem, ha most szükségesnek tartja „visszavonni azt a felületes vádat, mely szerint a bolsevikok a hibásak vereségünkben”.

Úgyszintén A. Mérics közléseit sem tekintjük kimerítőknek.

De ki kell emelnünk, hogy ha a „Djelo Naróda”, a kormány lapja nem tartja többé lehetségesnek, hogy hallgasson a vereség igazi okozóiról, ha még (még!) Szuvórin „Nóvoje Vrémjá”-ja is, amely még tegnap a bolsevikokat vádolta a vereség előidézésével, ma szükségesnek tartja „visszavonni” ezt a bolsevikok ellen emelt vádat, — akkor ez arról tanúskodik, hogy a szög kibúvik a zsákból, hogy túlságosan szembeötlő a vereség okairól szóló igazság, semhogy hallgatni lehetne róla, hogy az az igazság, amelyet maguk a katonák hoznak napfényre a vereség okozóiról, már-már visszavág magukra a vádlókra, hogy tovább hallgatni annyit jelentene, mint saját maguk alatt vágni a fát . . .

Nyilvánvaló, hogy az a vád, melyet a forradalom olyan ellenségei, mint a „Nóvoje Vrémja” urai tákoltak össze, s amelyet a forradalom olyan „barátai”, mint a „Djelo Naróda” urai támogattak, ez a vád, mely a bolsevikokat állította oda a vereség okozóiul, megmásíthatatlanul összeomlott.

Ezért és csakis ezért szánták rá most magukat ezek az urak, hogy a vereség igazi okozóiról szóljanak.

Nemde, ezek az urak nagyon hasonlítanak azokra az okos patkányokra, amelyek elsőnek hagyják el a süllyedő hajót. . .

Milyen következtetéseket vonhatunk le ebből?

Azt mondják nekünk, hogy a vereség ügyét kivizsgálják és biztosítanak bennünket afelől, hogy a „titok hamarosan napvilágra kerül”. De hol a biztosíték, hogy a vizsgálat eredményét nem fogják véka alá rejteni, hogy a vizsgálatot tárgyilagosan fogják folytatni, hogy a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket?

Ezért első javaslatunk a következő: el kell érnünk, hogy a vizsgálóbizottságban maguknak a katonáknak képviselői is részt vegyenek.

Csak a katonák képviselőinek a részvétele biztosíthatja a „kiprovokált visszavonulás” bűnöseinek igazi leleplezését!

Ez az első következtetés.

Beszélnek a vereség okairól és ígérik, hogy a régi „hibák” nem fognak megismétlődni. De milyen biztosítékunk van arra nézve, hogy a „hibák” valóban hibák, nem pedig „jó előre átgondolt tervek”? Ki kezeskedhetik azért, hogy miután „kiprovokálták” Tarnopol feladását, nem „fogják kiprovokálni” még Riga és Petrográd feladását is, hogy tönkretegyék a forradalom tekintélyét, s azután a forradalom romjain visszaállítsák a gyűlöletes régi rendet?

Ezért második javaslatunk a következő: maguk a katonák képviselői vegyék ellenőrzésük alá parancsnokaik tevékenységét és haladéktalanul váltsák le a gyanúsakat.

Csakis a katonák képviselőinek ellenőrzése biztosíthatja a forradalmat a nagyszabású bűnös provokációk ellen.

Ez a második következtetés.

„Proletarij” („A Proletár”) 5. sz.
1917. augusztus 18.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Amerikai milliárdok

A Moszkvai Tanácskozás eredményei tisztázódnak.

A „Russzkije Védomosztyi” (augusztus 17-i esti száma) szerint:

„A népszabadság pártjának Központi Bizottsága tegnap ülést tartott. Miljukov volt az előadó, aki felkérte a Központi Bizottság tagjait, közöljék nézeteiket a Moszkvai Tanácskozás eredményeiről. A szónokok egyhangúlag a koalíció elve mellett szólaltak fel. Az ülés résztvevőinek többsége egyetértett abban, hogy a Moszkvai Tanácskozás a maximumát adta annak, amit várni lehetett.”

Szóval, Miljukov úr pártja elégedett. A koalíció mellett foglal állást.„A Moszkvai Tanácskozás — írják a „honvédők” — a demokrácia (azaz a „honvédők”?) győzelme volt, amely a jelen tragikus órákban, mint igazi állami erő tudott fellépni, s körötte tömörült minden (!), ami Oroszhonban eleven” („Izvésztyija” 146. sz.).

Nyilván a „honvédők” pártja is elégedett. Legalábbis úgy tesz, mint aki elégedett, mert ő is a koalíció híve.

Nos, és a kormány? Hogyan vélekedik a kormány a Moszkvai Tanácskozásról?

Az „Izvésztyija” (146. sz.) közlése szerint „az Ideiglenes Kormány tagjainak általános benyomása” az, hogy:

„A tanácskozás a szó igazi értelmében állami tanácskozás volt. Általában helyeselték a kormánynak mind külpolitikai, mind belpolitikai vonalát. A kormány gazdasági programja ellen nem merültek fel kifogások. Lényegében nem támadták a kormány földpolitikáját sem.”

Szóval a kormány is meg van elégedve a tanácskozással, mert mint kiderül, szintén híve a koalíciónak.

Az eset világos. Koalíció alakul három erőből: a kormányból, a kadetokból és a „honvédőkből”.

A Kerenszkij—Miljukov—Cereteli által cégjegyzett „becsületes koalíciót” egyelőre biztosítottnak lehet tekinteni.

Ez a Moszkvai Tanácskozás első eredménye.

A kapitalizmus viszonyai között egyetlen vállalat sem lehet meg tőke nélkül. A most kialakult koalíció, amelynek a kormány áll az élén — a legnagyobb vállalat Oroszországban. Egyetlen óráig, egyetlen percig sem létezhet megfelelő tőke nélkül. Különösen most, a háború viszonyai között, amely megszámlálhatatlan összegeket követel. Felmerül a kérdés:

Milyen tőkéből akarja fenntartani magát az új (egészen új !) koalíció?

Hallgassuk meg a „Birzsovkát” (augusztus 17, esti szám):

„A Moszkvai Tanácskozás munkájának, különösen az amerikaiak e tanácskozás iránt megnyilvánuló szimpátiájának az a legközvetlenebb eredménye, hogy — mint közlik — lehetőséget kaptunk arra, hogy a külföldi piacon ötmilliárdos államkölcsönhöz jussunk. Ezt a kölcsönt az amerikai piacon fogjuk realizálni. Ennek a kölcsönnek segítségével végre fogjuk hajtani az Ideiglenes Kormány kis pénzügyi programját.”

A felelet világos. A koalíció amerikai milliárdokból fog élni, amelyeket utóbb az orosz munkásoknak és parasztoknak kell majd kiizzadniok.

Az amerikai imperialista burzsoázia, mely az orosz imperialista burzsoázia (Miljukov!), a katonai klikk (Kerenszkij!) és az Oroszország „eleven erőit” lakájmódon kiszolgáló kispolgári felső rétegek (Cereteli !) koalícióját finanszírozza — íme, ez a mai helyzet képe.

Az amerikai tőkének a Moszkvai Tanácskozás iránt megnyilvánuló és ötmilliárdos kölcsönnel alátámasztott „szimpátiája” — vajon nem ezt akarták-e elérni azok az urak, akik összehívták a tanácskozást?..

Valamikor azt mondották Oroszországban, hogy a szocializmus fénye Nyugatról jön. És ez igaz volt. Mert a forradalmat és a szocializmust ott, Nyugaton tanultuk.

Az oroszországi forradalmi mozgalom kezdete óta a helyzet némileg megváltozott.

1906-ban, amikor Oroszországban még fejlődőben volt a forradalom, a Nyugat 2 milliárd rubel kölcsönnel segített a cári reakciónak talpraállani. És a cárizmus valóban megerősödött akkor azon az áron, hogy a Nyugat pénzügyileg újra leigázta Oroszországot.

Ez alkalommal megjegyezték, hogy a Nyugat nemcsak szocializmust exportál Oroszországba, hanem reakciót is — milliárdok formájában.

Most még beszédesebb kép tárul elénk. Most, amikor az orosz forradalom minden erejét megfeszíti, hogy megvédelmezze vívmányait, az imperializmus pedig meg akarja semmisíteni az orosz forradalmat — az amerikai tőke milliárdokat bocsát a Kerenszkij—Miljukov—Cereteli koalíció rendelkezésére azért, hogy az orosz forradalom teljes letörése után elfojtsa a Nyugaton növekvő forradalmi mozgalmat.

Ez tény.

Való igaz tehát, hogy a Nyugat nem annyira szocializmust és szabadságot hoz Oroszországba, mint inkább szolgaságot és ellenforradalmat.

De koalíció annyi, mint szövetség. S vajon ki ellen irányul Kerenszkij—Miljukov—Cereteli szövetsége?

Nyilvánvalóan azok ellen, akik nem voltak jelen a Moszkvai Tanácskozáson, akik bojkottálták ezt a tanácskozást, akik harcoltak a tanácskozás ellen, vagyis — Oroszország forradalmi munkásai ellen.

Kerenszkij—Miljukov—Cereteli amerikai tőkések által finanszírozott „becsületes koalíciója” Oroszország forradalmi munkássága ellen — ugye ez az igazság, „honvédő” urak?

Így is jegyezzük meg.
„Proletarij” („A Proletár”) 6. sz.
1917. augusztus 19.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

A júliusi vereség okairól

Mindenki emlékszik a rosszindulatú rágalmakra, arra a vádra, hogy a bolsevizmus idézte elő a vereséget. A burzsoá sajtó és a „Djelo Naróda”, a „Birzsovka” és a „Rabócsaja Gazéta” provokátorai a „Nóvoje Vrémja” és az „Izvésztyija” szerkesztőségében megbújt volt cári cselédek kórusban szórták az átkot a bolsevikokra, akiket a vereség okozóinak nyilvánítottak.

Most kiderül, hogy a bűnösöket nem a bolsevikok között kell keresni, hanem azok között, akik útnak indították a „titokzatos automobilokat”, amelyek visszavonulást parancsoltak és pánikot keltettek a katonák között (lásd a „Djelo Naróda” augusztus 16-i számát).

Miféle „automobilok” voltak ezek és hol voltak a parancsnokok, akik tűrték e titokzatos gépkocsik száguldozását — erről, sajnos, hallgat a „Djelo Naróda” tudósítója.

Most kiderül, hogy a vereség okát nem a bolsevizmusban, hanem „mélyrehatóbb okokban” kell keresni, abban, hogy a támadás taktikája végzetes számunkra, hogy nem voltunk felkészülve a támadásra, hogy „tábornokaink lomhák” stb. (lásd a „Nóvoje Vrémja” augusztus 15-i számát).

Had olvassák el és olvassák többször is a munkások és a katonák a „Djelo Naróda” és a „Nóvoje Vrémja” említett számait, olvassák el és győződjenek meg, hogy

1. mennyire igazuk volt a bolsevikoknak, amikor már május végén óva intettek a fronton való támadástól (lásd a „Právda” számait);
2. mennyire bűnös volt a mensevikek és eszerek vezéreinek magatartása, amikor a támadás mellett agitáltak és a Szovjetkongresszuson, június elején, megbuktatták a bolsevikoknak a támadás ellen tett indítványát;
3. hogy a júliusi vereségért elsősorban a Miljukovokat és Maklakovokat, a Sulginokat és Rodzjankókat terheli a felelősség, akik az Állami Duma nevében már június elején „azonnali támadást” követeltek a fronton.

Íme, néhány kivonat az említett cikkekből.

1. Kivonat Arszényij Mérics cikkéből („Djelo Naróda”, augusztus 16):

„Miért? Miért szakadt ránk ez a szerencsétlenség — majdnem egy időben két oldalról — Tarnopolnál és Csernovicnál? Miért hanyatlott oly hirtelen az ott álló ezredek harci szelleme? Mi történt? Mi idézte elő ezt a hirtelen hangulatváltozást?

A tisztek, a katonák készségesen válaszolnak. A válaszok szinte szóról-szóra megegyeznek és mindegyikük egy-egy éles vonással egészíti ki a szörnyű képet. . .

A frontkatonák szerint a fő pánikkeltők, s az előretolt állásokban levő csapatok visszaözönlésének fő szervezői volt rendőrök és csendőrök voltak.

Szervezetten dolgoznak-e ezek?

Nehéz megmondani — feleli egy intelligens parasztszármazású zászlós, pártember, szociálforradalmár, a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetje helyi Végrehajtó Bizottságának tagja. — De minden egyes esetben ugyanaz derült ki, hogy tudniillik csakis a volt «fáraók» terjesztették a félelmet, ők terjesztettek ostoba híreket az ellenség közelségéről, nagy számáról, arról, hogy egy-két óra múlva fojtógázt eresztenek ránk … Sokan közülünk azt hiszik, hogy a volt rendőrök és csendőrök — nem is tudatos árulók, hanem egyszerűen a maguk «bőrét féltő» gyáva alakok. Az elcsíphetetlen kémek, provokátorok pedig különös szimattal hű embereikre találnak bennük …

Jó megfigyelőképességű és értelmes emberek elbeszélései szerint csapataink szégyenletes visszavonulása a következőképpen történt. . .

Századjával mennek, az út széles… A századok között kis közök …

És egyszerre csak porfelhő … Elől megtorpannak, senki sem tudja, mi történt… A századok megállnak, egyhelyben topognak, beszélgetnek … A katonák nyakukat nyújtogatják, látni akarják, mi van elől és mi közeledik ebben a porfelhőben … Gépkocsik száguldanak, tülkölnek, már egészen közel vannak, és kiabálnak: «vissza . .. vissza . . . osztrákok». Hogy ki kiabál, kik ülnek a gépkocsikban, nem látják, úgy száguldanak. Néha alig-alig volt látható valaki zubbonyban, vállpánt csillant fel, de többnyire nem lehetett kivenni semmit… És kész — még senki sem tudta, hol vannak az osztrákok, azt sem tudták, ki figyelmeztette őket, de már özönlenek visszafelé . . . Még fel sem eszmélhettek — újabb gépkocsi jön. Ismét kiáltások: «Osztrákok ! ! ! Osztrákok ! ! ! Az állásokat… feladták … Gáz. Hamar, gyorsan … vissza .. . vissza …»

A pánik, mint villámgyorsan terjedő ragály, mindenkire átragadt… A legpontosabban, bámulatos ügyességgel megszervezett árulás volt ez, amelyet nyilván előre átgondolt, kiszámított terv szerint hajtottak végre… Körülbelül húsz ilyen számnélküli gépkocsit számláltunk meg… Hetet elfogtunk és persze, nem a mi ezredeinkhez tartozó, vadidegen embereket találtunk bennük … De körülbelül tizennyolcnak nyoma veszett. A századok, fejüket vesztve a kiáltásoktól és attól, hogy az első sorok hátráltak — visszafordultak és megfutamodtak… Az osztrákok bevonultak az üres városba, benyomultak az üres külvárosba és mentek — egyre tovább, egyre beljebb, mintha vasárnapi sétát tennének — senki sem akadályozta őket…

A másik csoporthoz odamegy egy-két Tarnopolból érkezett katona, két-három egyetemista. És újabb vonásokkal egészítik ki a kiprovokált visszavonulás képét. A visszavonulás hősei gazemberek, kémek, árulók voltak… Kik ezek? Erre a közeljövőben kapunk feleletet. Hová lettek a többiek, akiket mindeddig nem sikerült nyakon csípni és kinyomozni? Milyen zászló alatt dolgoznak? Milyen jelszavakkal leplezik most bűnös munkájukat? Azok, akik látták a tarnopoli visszavonulás borzalmát, a front emberei, hiszik, hogy mindaz, ami eddig titok volt, hamarosan napvilágra kerül és a gyalázatos titok felderítése egyben letörli a szégyenbélyeget a tarnopoli hadseregről is, mely a leggaládabb árulás és becsapás áldozata.”

2. Kivonat Boriszov „A bolsevizmus és vereségünk” c. cikkéből („Nóvoje Vrémja”, augusztus 15-i szám):

„Vissza akarjuk vonni azt a felületes vádat, mely szerint egyedül a bolsevizmus a felelős vereségünkért. Tisztázni akarjuk vereségünk igazi okait, mivel csak így tudjuk elkerülni szerencsétlenségünk megismétlődését. A hadművészet szempontjából nincs annál károsabb, mint amikor a katonai katasztrófa okát nem ott keresik, ahol valójában van. A júliusi vereségnek nem egyedül a bolsevizmus az oka, ez a vereség bonyolultabb okok következménye volt, mert ha nem így volna, akkor ebből az óriási vereségből arra lehetne következtetni, hogy hadseregünkben a bolsevizmus eszméinek roppant nagy, rendkívüli jelentősége van, ami természetesen nincs és nem lehet így. Bizonyára maguk a bolsevikok is meglepődtek, hogy propagandájuknak ilyen messzemenő következményei lettek. Ha minden a bolsevikokon fordulna meg, akkor most vége is volna az orosz hadsereg szerencsétlenségének. Sajnos, a vereség lényege sokkal bonyolultabb: a vereséggel a katonai szaktekintélyek már a június 18-i támadás előtt számoltak; a június 18-i «forradalmi» ezredekről szóló «lelkes» kiáltványok, a «vörös» zászlók stb. előre éreztették a halálos veszélyt.

Amikor a főhadiszálláson megkapták a június 18-i állítólagos ragyogó eredményekről szóló operatív táviratokat, mi, annak tudatában, hogy tulajdonképpen nincs is semmiféle ragyogó eredmény, mert csak olyan erődítéseket foglaltunk el, melyeket az ellenség a mai harcban kénytelen feláldozni győzelme biztosítása érdekében, azt mondottuk: «nagy szerencsénk lesz, ha a németek nem felelnek ellentámadással». De az ellentámadás bekövetkezett és az orosz hadsereg, mint a francia hadsereg 1815-ben, nyomban pánikba esett emberek halmazává vált. Világos, hogy a katasztrófát nem csupán a bolsevizmus okozta, hanem valami más is volt ott, ami mélyen a hadsereg organizmusában rejlik, amit a hadsereg főparancsnokság nem tudott felismerni és megérteni. Vereségünknek ezt a bolsevizinusnál fontosabb okát szeretnők ismertetni — amennyire egy újságcikkben lehetséges —, mert az idő sürget.

A német «militarizmus» állította fel ezt a hadtudományi tételt: «a támadás a legerősebb hadműveleti forma». Ez a német tétel a mi számunkra már a háború legelején hasznavehetetlennek bizonyult (Szamszónov és Rennenkampf nagyarányú veresége): éretlen tábornokoknak és éretlen katonáknak csak a védelem felel meg, biztosított szárnyakkal. A háborúban az elkerülhetetlen emberveszteség arányában romlott a tábornoki, tiszti és altiszti kar összetétele, és számunkra a védelem bizonyult a legelőnyösebb hadműveleti formának. Ha ehhez még hozzáadjuk az állóháború fejlődését és az anyagi ellátásban mutatkozó óriási hiányosságokat, akkor nem kell bolseviknak lenni, hanem csak ismerni kell a dolgok természetét, hogy óvakodjunk a «támadástól»! A «Naródnoje Szlóvo» azt írja, hogy B. V. Szávinkov szerint a katonák tömege a bolsevik agitáció hatására hinni kezdte, hogy a szökevények — nem hazaárulók, hanem a «nemzetközi szocializmus» követői. Minden öreg tiszt, aki jobban ismeri emberanyagunkat, mint a «bizottságok», meg fogja mondani, hogy aki így gondolkozik — az túlságosan lebecsüli dicső és nagyon is értelmes tisztesi karunkat. Ez a tisztesi kar egészségesen gondolkodik; világos és határozott fogalmai vannak az államról; teljességgel tudatában van annak, hogy a tábornok és a tiszt szintén katona, mint ő; de nevet azon az újításon, hogy a tisztes elnevezést (értelmetlenül) a «katona» általános elnevezésével helyettesítik és így megfosztják őt egy megtisztelő címtől, hiszen most a legmélyebb hátországban megbúvó katonai szabóműhely is «katonákból» áll; a tisztesi kar azt is jól tudja, hogy a «szökevény» — szökevény, azaz megvetett ember, aki kereket oldott. És ha a «támadás megtagadásának» eszméjét, amelyet a bolsevikok propagáltak, hadseregünknek ez az értelmes része kezdte megvalósítani, az csupán azért történt, mert ez az eszme logikusan következett a dolgok természetéből, egész háborús tapasztalatunkból. Más, ha egy angolnak vagy franciának beszélünk támadásról, rohamról, és más, ha orosznak beszélünk ugyanarról. Azok teljes kényelemmel berendezett kitűnő fedezékekben ülnek és várják, amíg hatalmas tüzérségük mindent elsöpör az útból — csak akkor lendül támadásba a gyalogságuk. Mi viszont mindig és mindenütt csak embertömeg voltunk, valósággal kiirtottuk legjobb ezredeinket. Hol vannak gárdaezredeink, hol vannak lövészezredeink? Egy ezred, amelyet kétszer-háromszor elpusztítottak és ugyanannyiszor feltöltöttek, mégha jobb elemekkel töltik is fel, mint a valóságban történni szokott, aligha fogja a támadást a «legerősebb hadműveleti formának» találni, különösen ha még hozzáadjuk, hogy ezeket az óriási veszteségeket nem igazolják az eredmények. A korábbi főparancsnokság, ebből a tapasztalatból kiindulva, csak végszükség esetén határozta el magát támadásra; így engedélyezték Bruszilovnak az 1916. májusi támadást Galíciában. Ez az eredményeit tekintve gyenge támadás csak megerősítette a tapasztalatból leszűrt tanulságokat. Teljesen lehetséges, hogy a korábbi főparancsnokság utasításaiban a «támadás» csak úgy szerepelt volna, mint a harci szellemet fokozó eszme, de megvalósítására mindeddig nem került volna a sor. De egyszeriben olyasvalami történt, aminek semmi köze a hadművészethez, a «dilettantizmus» vette kezébe a vezetést, mindenki «támadásról», a támadás feltétlen szükségességéről kezdett rikoltozni, abban hittek, amit a józan hadi elmélet elvet — külön «forradalmi» zászlóaljakban, «halálzászlóaljakban», «rohamzászlóaljakban» hittek, nem értették meg, hogy mindez túlságosan nyers anyag és azonkívül az ezredektől talán éppen a leglelkesebb embereket vonja el, s ebben az esetben az ezredek már végleg «csőcselékké és töltelékké» válnak. Azt mondják, hogy a szövetségesek követelték a «támadást», hogy árulóknak neveztek bennünket. Mi sokkal jobban becsüljük a tehetséges és szorgalmas francia vezérkart, semhogy elhiggyük, hogy az ő véleménye azonos a hadtudomány dilettánsainak úgynevezett közvéleményével. Persze, a mostani hadi helyzetben, mikor az ellenség a középen van, mi pedig szövetségeseinkkel körülötte, az ellenfélre mért minden csapás kedvező szövetségeseink számára, még ha számunkra óriási és az eredményhez képest aránytalan emberveszteséggel jár is, mert elvonja tőlük az ellenség erőit. Ez már a dolgok természete, nem pedig a szövetségesek kőszívűsége. De itten okosan, mértéket ismerve kell cselekedni, és nem szabad népünket pusztítani csupáncsak azért, mert a szövetséges követeli. A hadművészet nem tűr semmiféle fantáziálást és a fantáziálásért nyomban bűnhődés következik. Ezt jól tudja az ellenség, amely tapasztalt vezérkarral rendelkezik.”
„Proletarij” („A Proletár”) 5. sz.
1917. augusztus 18.
Aláírás nélkül.
(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Hová vezet a moszkvai tanácskozás?

Menekülés Petrográdról
A Moszkvai Tanácskozás megkezdődött. Méghozzá nem Petrográdon, nem a forradalom középpontjában, hanem mennél messzebb tőle, a „moszkvai csendben”.

A forradalom napjaiban rendszerint Petrográdra, a cárizmust elseprő forradalom fellegvárába hívták össze a fontosabb tanácskozásokat. Akkoriban nem féltek Petrográdtól, akkor simultak hozzá. De a forradalom nappalait most felváltotta az ellenforradalom szürkülete. Petrográd most veszélyes, félnek tőle, mint a pestistől és … menekülnek tőle, mint az ördög a tömjéntől, mennél messzebbre, Moszkvába, „ahol nincs olyan nyugtalanság”, ahol az ellenforradalmárok véleménye szerint könnyebben űzhetik sötét játékaikat.

„A tanácskozás Moszkva zászlaja alatt folyik, a moszkvai eszmék, a moszkvai hangulatok messze vannak a rothadt Petrográdtól — ettől a fekélytől, amely megfertőzi Oroszországot” („Vecsernyeje Vrémja”, augusztus 11.)

Így beszélnek az ellenforradalmárok.
A „honvédők” tökéletesen egyetértenek velük.

— Moszkvába, Moszkvába! — suttognak az „ország megmentői”, kereket oldva Petrográdról.
— Fel is út, le is út — feleli nekik a forradalmi Petrográd.
— Bojkottáljuk a tanácskozásukat – vágják utánuk a petrográdi munkások.

És Moszkva? Beváltja-e az ellenforradalmárok hozzáfűzött reményeit?

Valahogy mintha nem így volna. Az újságok tele vannak a moszkvai általános sztrájkról szóló jelentésekkel. A moszkvai munkások sztrájkba léptek. A moszkvai munkások, akár a petrográdiak, bojkottálják a tanácskozást. Moszkva nem marad el Petrográdtól.

Éljenek a moszkvai munkások!
Ejnye, már megint szökni kell?
Petrográdról Moszkvába, és Moszkvából — hová?
Talán Kukutyinba?

Rosszul, rosszul áll a versaillesi urak dolga …

A tanácskozástól a «hosszú parlamentig»

A „megmentő” urak a moszkvai tanácskozás előkészítésekor azt a látszatot keltették, hogy „egyszerű tanácskozást” hívnak össze, amely nem dönt semmiben és nem kötelez semmire. De az „egyszerű tanácskozás” lassacskán „államivá”, azután „nagygyűléssé” kezdett átalakulni, most pedig félreérthetetlenül arról beszélnek, hogy a tanácskozásból „hosszú parlament” lesz, amely életünk legfontosabb kérdéseiben fog dönteni.

„Ha a moszkvai tanácskozáson — mondja Karaulov, a tyereki kozák seregek atamánja — nem kristályosodik ki az ország egyesítésének központja, akkor Oroszország jövője igen sivárnak ígérkezik. Azt hiszem azonban, hogy ez a központ létre fog jönni… és ha . . . ez a támaszpont létrejön, a moszkvai tanácskozás nemcsak eleven szerv lesz, hanem minden esélye meglesz arra, hogy hosszú életű legyen és ragyogjon, mint Cromwell idején a «hosszú parlament». A magam részéről én, mint a kozákság képviselője, minden tőlem telhető módon igyekszem előmozdítani egy ilyen egyesítő központ megalakítását” („Russzkije Védomosztyi”, augusztus 11-i esti szám).

Ez a véleménye a „kozákság képviselőjének”.

A moszkvai tanácskozás, mint az ellenforradalom „egyesítésének központja” — ez Karaulov hosszú beszédének rövid értelme.

Ugyanezt mondja a doni kozákság is képviselőinek adott utasításában:

„A kormányt a moszkvai tanácskozásnak vagy az Állami Duma Ideiglenes Bizottságának kell megalakítania, nem pedig valamely pártnak, ahogy eddig történt. Ennek a kormánynak teljhatalmat és függetlenséget kell biztosítani.”

Így vélekedik a doni kozákság képviselőinek gyűlése.

És ki nem tudja ma, hogy a „kozákság — erő”?

Egészen világos: vagy nem lesz tanácskozás, vagy ha lesz, elkerülhetetlenül az ellenforradalom „hosszú parlamentjévé” alakul át.

A tanácskozást egybehívó mensevikek és eszerek, akár akarták, akár nem, megkönnyítették az ellenforradalom szervezkedését.

Ez tény.

Kik ők?

Kik ők, az ellenforradalom e főkolomposai?

Legelsősorban a katonai klikk, a magas rangú katonatisztek, s a kozákság és a György-lovagok ismert körei, amelyek velük tartanak.

Másodszor ipari burzsoáziánk, élén Rjabusinszkijjal, ugyanazzal a Rjabusinszkijjal, aki „éhséggel” és „nyomorral” fenyegeti a népet, ha nem mond le követeléseiről.

S végül Miljukov pártja, amely a tábornokokat és nagyiparosokat az orosz nép, a forradalom ellen egyesíti.

Mindez elég világosan kitűnt a tábornokok, nagyiparosok és kadetok augusztus 8—10-i „előzetes tanácskozásán”.

„Mindenki Kornyílov tábornokot emlegeti — írja a „Birzsovka”. — A tanácskozáson Alexéjev tábornok úgy nevezett katonai pártjának és a kozák szövetség küldötteinek van döntő befolyása. Alexéjev tábornok a tanácskozás első ülésén tartott és viharos tetszéssel fogadott beszédét meg fogja ismételni a Moszkvai Állami Tanácskozáson” („Vecsernyaja Birzsovka”, augusztus 11-i szám).

Ez ugyanaz a beszéd, amelyet Miljukov külön röplap formájában javasolt kiadni.

Továbbá:

„Nagy figyelemben részesül Kalégyin tábornok. Különös bizalommal tekintenek rá, figyelmesen hallgatják minden szavát. Körülötte csoportosul a tanácskozás katonai része” („Vecsernyeje Vrémja”, augusztus 11-i szám).

Végül mindenki ismeri az elkergetett és még el nem kergetett tábornokok vezetése alatt álló György-lovagok és kozák szövetségek ultimátumait.

Az ultimátumokat haladéktalanul teljesítik. Mert a katonák nem szeretnek „fecsegni”.

Egészen világos: katonai diktatúra van készülőben.

A hazai és a szövetséges burzsoázia „csak” finanszírozni fogja ezt a diktatúrát.

Nem hiába „érdekli annyira a tanácskozás sir Buchanant” (lásd a „Birzsovkát”), aki, úgy látszik, szintén Moszkvába készül.

Nem hiába ujjonganak Miljukov úr legényei.

Nem hiába érzi magát Rjabusinszkij Minyinnek, a „megmentőnek” és más effélének.

Mit akarnak?

Az ellenforradalom teljes diadalát akarják. Hallgassuk meg az előzetes tanácskozás határozatát.

„A csapatoknál helyre kell állítani a fegyelmet és a hatalom legyen a tisztikar kezében.”

Másszóval: zabolát a katonákra!

„Az egységes és erős központi hatalom vessen véget a kollegiális intézmények felelőtlen és illetéktelen működésének.”

Másszóval: le a Munkások és Parasztok Szovjetjeivel!

A kormány „erélyesen szüntesse meg a különböző bizottságoktól, Szovjetektől és más efféle szervezetektől való függésének utolsó nyomát is”.

Másszóval: a kormány csak a kozákok és a György-lovagok „konferenseinek” „tanácsaitól” függjön.

A határozat azt állítja, hogy csakis így lehet „Oroszországot megmenteni”.

Azt hiszem, világos.

Nos, megalkuvó urak, eszerek és mensevikek, hajlandók-e önök megegyezésre lépni az „eleven erők” képviselőivel?

Vagy, talán — meggondolták?

Szerencsétlen megalkuvók . . .

Moszkva hangja

Moszkva pedig folytatja forradalmi munkáját. A lapok arról számolnak be, hogy a bolsevikok felhívására Moszkvában már megkezdődött az általános sztrájk, éspedig az Összoroszországi Végrehajtó Bizottság határozata ellenére, amely még mindig a nép ellenségeinek uszályában vonszolódik.

Gyalázat a Végrehajtó Bizottságra!

Éljen Moszkva forradalmi proletariátusa!

Zúgjon ércesebben moszkvai elvtársaink hangja az elnyomottak és leigázottak örömére!

Tudja meg egész Oroszország, hogy vannak még a világon emberek, akik készek életükkel is megvédelmezni a forradalom ügyét.

Moszkva sztrájkol. Éljen Moszkva!

„Proletarij” („A Proletár”) 1. sz.
1917. augusztus 13.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Két út

A mai helyzetben a háború kérdése a döntő kérdés. A gazdasági bomlás és az élelmezés állapota, a földkérdés és a politikai szabadság csak a háború általános kérdésének részletkérdései.

Mi idézte elő az élelmiszerhiányt?

— Az elhúzódó háború, amely dezorganizálta a közlekedést és a várost kenyér nélkül hagyta.
Mi idézte elő a gazdasági és pénzügyi romlást?
— A végetnemérő háború, amely elnyelte Oroszország minden erejét és pénzét.
Minek köszönhetjük a megtorló intézkedéseket a fronton és a hátországban?
— A háborúnak és a támadási politikának, amely „vasfegyelmet” követel.
Mi idézte elő a burzsoá ellenforradalom diadalát?
— A háború egész menete, amely új milliárdokat követel, de a hazai burzsoázia, melyet a szövetséges burzsoázia támogat, nem ad hitelt, amíg a forradalom főbb vívmányait fel nem számolják.
És így tovább, és így tovább.

Ennélfogva, ha a háború kérdését megoldjuk — megoldjuk az országot fojtogató különféle „válságokat” is.

De hogyan érjük ezt el?

Oroszország előtt két út áll.

Vagy folytatja a háborút és tovább „támad” a fronton, és akkor — elkerülhetetlenül az ellenforradalmi burzsoázia kezébe adja a hatalmat, hogy belső és külföldi kölcsönök útján pénzt szerezzen.

Az ország „megmentése” ebben az esetben egyértelmű azzal, hogy a háborús kiadásokat a munkások és a parasztok bőrére (közvetett adók!), az imperializmus orosz és szövetséges cápáinak előnyére fedezik.

Vagypedig a hatalom a munkások és parasztok kezébe megy át, közzéteszik a demokratikus békefeltételeket és beszüntetik a háborút, hogy továbbfejlesztve a forradalmat, a parasztoknak átadják a földet, megszervezzék a munkásellenőrzést az iparban és a tőkések s földbirtokosok nyereségei rovására rendbe hozzák a szétzüllő nemzetgazdaságot.

Az ország megmentése ebben az esetben annyit jelent, hogy a munkásokat és a parasztokat megszabadítják a háború pénzügyi terheitől és azokat az imperialista cápákra hárítják.

Az első út arra vezet, hogy a dolgozókat a földbirtokosok és tőkések diktatúrája alá vetik, az országot a legsúlyosabb adókkal terhelik meg, Oroszországot fokozatosan kiárusítják a külföldi tőkéseknek (koncessziók!) és Oroszország Anglia, Amerika és Franciaország gyarmatává válik.

A második út megnyitja a munkásforradalom korszakát a Nyugaton, szétszaggatja az Oroszországot behálózó pénzügyi szálakat, megingatja a burzsoá uralom alapjait és szabaddá teszi az utat Oroszország igazi felszabadulására.

Ez az a két út, amelyek két ellentétes osztály érdekeit, az imperialista burzsoázia és a szocialista proletariátus érdekeit fejezik ki.

Harmadik út nincs.

Ezt a két utat éppoly lehetetlen kibékíteni, mint az imperializmust és a szocializmust.

A burzsoáziával való megalkuvás (koalíció) útja elkerülhetetlen kudarcra van kárhoztatva.

„Koalíció demokratikus platform alapján — íme ez a kiút” — írják a „honvédő” urak a moszkvai tanácskozással kapcsolatban („Izvésztyija”).

— Nem igaz, megalkuvó urak!

Háromszor léptek önök koalícióra a burzsoáziával és mind a háromszor újabb „hatalomválság” lett a vége.

Miért?
Azért, mert a burzsoáziával való koalíció útja megtévesztő út, amely a mai helyzet fekélyeit leplezi.
Azért, mert a koalíció vagy puszta szólam, vagy pedig eszköz az imperialista burzsoázia kezében arra, hogy hatalmát a „szocialisták” kezével megszilárdítsa.

Vajon a mai koalíciós kormány, amely a két tábor között próbált helyet foglalni, nem pártolt-e később az imperializmus oldalára?

Miért hívták össze a „Moszkvai Tanácskozást”, ha nem azért, hogy megerősítvén az ellenforradalom pozícióit, a „világ hatalmasaitól” szentesítést (és hitelt!) kapjanak erre a lépésre?

Mi más Kerenszkijnek a „tanácskozáson” elmondott beszéde, amelyben — persze a „haza” és a „háború” érdekében — „áldozatvállalásra” és „osztályönmérsékletre” szólít, ha nem az imperializmus alátámasztása?

És Prokopóvicsnak az a kijelentése, hogy a kormány „nem tűri a munkásoknak a vállalatok vezetésébe való beavatkozását (munkásellenőrzés!)”?

És ugyanannak a miniszternek a kijelentése, hogy „a kormány a földkérdés terén semminemű gyökeres reformot nem foganatosít”.

És Nyekrászov kijelentése, hogy „a kormány magántulajdon elkobzásába nem fog beleegyezni”?

Mi ez, ha nem az imperialista burzsoázia ügyének közvetlen szolgálata?

Nem világos-e, hogy a koalíció csak álarc, amely Miljukovnak és Rjabusinszkijnak tetsző és előnyös?
Nem világos-e, hogy a megalkuvás és az osztályok közötti lavírozás útja a tömegek félrevezetésének és butításának az útja?

Nem, megalkuvó urak! Elérkezett az a pillanat, amikor nincsen helye többé sem ingadozásnak, sem megalkuvásnak. Moszkvában már határozottan az ellenforradalmárok „összeesküvéséről” beszélnek. A burzsoá sajtó a zsarolás kipróbált módszerével próbálkozik, midőn világgá kürtöli „Riga feladását”. Ilyen helyzetben választani kell.

Vagy a proletariátus mellett, vagy ellene.

A petrográdi és moszkvai proletariátus, a „tanácskozást” bojkottálva, a forradalom igazi megmentésére hív.

Hallgassanak a szavára, vagy félre az útból.

„Proletarij” („A Proletár”) 2. sz.
1917. augusztus 15.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

A moszkvai tanácskozás eredményei
– írta: J. V. Sztálin –

A Moszkvai Tanácskozás befejeződött.

A „két ellentétes tábor éles összeütközése” után, Miljukov és Cereteli „véres csatája” után, miután a „harc” végétért s a sebesülteket összeszedték — megkérdezhetjük: mivel végződött a moszkvai „csata”, ki nyert, ki vesztett?

A kadetok elégedettek és kezüket dörzsölgetik. „A népszabadság pártja — mondják — büszke lehet arra, hogy jelszavait . . . az egész nép jelszavainak . . . ismerték el” („Récs”).

Elégedettek a „honvédők” is, mert ők a „demokrácia” (olvasd: a „honvédők”!) „diadaláról” beszélnek, mondván, hogy a „demokrácia megerősödve került ki a moszkvai tanácskozásból” („Izvésztyija“).

„Meg kell semmisíteni a bolsevizmust” — mondja Miljukov a tanácskozáson az „eleven erők” képviselőinek tapsvihara közepett.

Mi ezt meg is tesszük, feleli Cereteli, mert a bolsevizmus ellen „már bevezettük a kivételes törvényt”. De „a forradalom (olvasd: ellenforradalom!) még tapasztalatlan a baloldali veszély ellen folytatott harcban” — hagyjatok tapasztalatot gyűjteni.

És a kadetok hozzájárulnak, hogy jobb a bolsevizmust fokozatosan megsemmisíteni, semmint egyszeriben, s még hozzá nem közvetlenül, nem saját kezükkel, hanem idegen kézzel, a „honvédő szocialisták” kezével.

„Fel kell oszlatni a bizottságokat és a Szovjeteket” — mondja Kalégyin tábornok az „eleven erők” képviselőinek tapsától kísérve.

Helyes, feleli neki Cereteli, de még korai, mert „nem lehet még lebontani ezeket az állványokat, mikor a szabad forradalom (olvasd: ellenforradalom!) épülete nincs felépítve”. Hagyják „befejezni az építkezést”, azután eltűnnek majd a Szovjetek is, meg a bizottságok is!

És a kadetok hozzájárulnak, hogy jobb a bizottságokat és a Szovjeteket az imperialista gépezet egyszerű függelékének szerepére szorítani, mint azonnal megsemmisíteni.

Az eredmény — „közös diadal” és „közmegelégedés”.

Nem ok nélkül írják a lapok, hogy a „szocialista miniszterek és a kadét miniszterek között az egyetértés ma nagyobb, mint a tanácskozás előtt volt” („Nóvaja Zsizny”).

Ki nyert, kérdezik önök?
A tőkések nyertek, mert a kormány kötelezte magát a tanácskozáson, hogy „nem tűri a munkásoknak a vállalatok vezetésébe való beavatkozását (ellenőrzés!)”.
A földesurak nyertek, mert, a kormány kötelezte magát a tanácskozáson, hogy „a földkérdés terén semminemű gyökeres reformot nem foganatosít”.

Az ellenforradalmár tábornokok nyertek, mert a halálbüntetést jóváhagyták a moszkvai tanácskozáson.

Ki nyert, kérdezik önök?
Az ellenforradalom nyert, mert összoroszországi méretben megszerveződött, maga köré tömörítette az ország összes „eleven erőit”: Rjabusinszkijt és Miljukovot, Ceretelit és Dant, Alexéjevet és Kalégyint.
Az ellenforradalom nyert, mert kezébe kaparintotta az úgynevezett „forradalmi demokráciát”, mint alkalmas fedezéket a nép felháborodásával szemben.

Az ellenforradalmárok most nincsenek egyedül. Most az egész „forradalmi demokrácia” nekik dolgozik. Most rendelkezésükre áll „az orosz föld” „közvéleménye”, amelyet a „honvédő” urak „lankadatlanul” gyúrni fognak.

Az ellenforradalom megkoronázása – ez a moszkvai tanácskozás eredménye.

A „honvédők”, akik most a „demokrácia diadaláról” fecsegnek, nem is sejtik, hogy csupán lakájoknak fogadták fel őket a diadalmaskodó ellenforradalmárok kiszolgálására.

Ez és csak ez a politikai értelme annak a „becsületes koalíciónak”, amelyről Cereteli úr „esdekelve” beszélt s amely ellen Miljukov úréknak nincsen semmi kifogásuk.

A „honvédőknek” az imperialista burzsoázia „eleven erőivel” kötött „koalíciója” a forradalmi proletariátus és a szegényparasztság ellen — ez a Moszkvai Tanácskozás eredménye.

Hogy meddig fogják élvezni a „honvédők” ezt az ellenforradalmi „koalíciót” — azt megmutatja a közeljövő.

„Proletarij” („A Proletár”) 4. sz.
1917. augusztus 17.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!

 

Még egyszer Stockholmról

A háború egyre tart. Félelmetesen és megállás nélkül gördül véres kereke. Az európai háború lassanként világháborúvá válik, újabb és újabb államokat sodor szennyes árjába.

Ugyanakkor a Stockholmi Konferencia háttérbe szorul és elveszti jelentőségét.

Ez a jelszó: „Harc a békéért”, továbbá az imperialista kormányokra gyakorolt „nyomás” taktikája, amelyet a békítgetők hirdettek, „puszta szóvá” vált.

A békítgetők arra irányuló kísérletei, hogy a háború befejezését meggyorsítsák és a munkás Internacionálét a különböző országok „honvédő többségeinek” megegyezése útján helyreállítsák, teljes kudarcot vallottak.

A mensevikek és az eszerek stockholmi próbálkozásának, melyet az imperialista intrikák sűrű hálója vesz körül, elkerülhetetlenül vagy erőtlen parádévá kell válnia, vagy játékszerré az imperialista kormányok kezében.

Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy az összoroszországi Szovjetek Kongresszusa küldötteinek európai utazása és a „honvédők” „szocialista” diplomáciája az angol-francia szociálimperializmus képviselőivel együtt rendezett ünnepélyes bankettjeivel — nem vezet a munkások nemzetközi testvériségének helyreállítására.

Pártunknak igaza volt, amikor már az Áprilisi Konferencián elhatárolta magát Stockholmtól.

A háború fejlődése és az egész világhelyzet elkerülhetetlenül kiélezi az osztályellentéteket és óriási társadalmi harcok korszakához vezet.

Ebben és csakis ebben kell keresnünk a háború felszámolásának demokratikus útjait.

Beszélnek arról, hogy az angol-francia szociálpatrióták nézetei „fejlődtek”, hogy elhatározták, hogy Stockholmba utaznak stb.

De vajon változtat-e ez a dolgon? Vajon az orosz és a német-osztrák szociálpatrióták nem határozták-e el (még az angolok és franciák előtt!), hogy szintén részt vesznek a Stockholmi Konferencián? Ki meri azt állítani, hogy ez a döntésük meggyorsította a háború befejezését?

Vajon Scheidemann pártja, amely részt vesz a Stockholmi Konferencián, nem támogatja-e tovább kormányát, amely folytatja a támadást és elfoglalja Galíciát, Romániát?

Vajon Renaudel és Henderson pártjai, amelyek a „Harc a békéért” jelszavát hangoztatják és Stockholmról beszélnek, nem támogatják-e ugyanakkor kormányaikat, amelyek elfoglalják Mezopotámiát, Görögországot?

A háború felszámolása szempontjából milyen jelentősége lehet stockholmi beszédeiknek, amikor ilyen tényekkel állunk szemben?

Szép szavak a békéről, amelyek a háborús és hódító politika határozott támogatását leplezik — ki ne ismerné azokat a régi, régesrégi fogásokat, melyeket az imperialisták használnak a tömegek becsapására?

Azt mondják, hogy a múlthoz képest jelenleg megváltoztak a körülmények, tehát nekünk is meg kellene változtatni Stockholmhoz való viszonyunkat.

Igen, a körülmények megváltoztak, de nem Stockholm javára, hanem kizárólag hátrányára.

Az első változás az, hogy az európai háború világháborúvá lett, mely az általános válságot a végsőkig kiszélesítette és elmélyítette.

Ezért az imperialista békének és a kormányokra gyakorolt „nyomás” politikájának esélyei a lehető legkisebbre csökkentek.

A második változás az, hogy a fronton Oroszország rálépett a támadás útjára, a támadás követelményeinek rendelte alá az ország belső életét oly értelemben, hogy a szabadságjogokat korlátozta. Mert meg kell végre érteni, hogy a támadás politikája összeférhetetlen a „maximális szabadsággal”, hogy forradalmunk fejlődésében a fordulat már júniusban kezdődött. A bolsevikok „börtöntöltelékekké” váltak, a „honvédők” pedig, „támadáspártiakká” válván, a börtönőrök szerepét töltik be.

Ezért a „békéért való harc” híveinek helyzete elviselhetetlenné vált, mert míg azelőtt, ha békéről beszéltek, nem kellett attól tartaniok, hogy hazugságon kapják rajt őket, most azonban, a „honvédők” által támogatott támadási politika után, a béke szava gúnyként hangzik a „honvédők” szájában.

Mit bizonyít mindez?

Azt, hogy az „elvtársias” békebeszédek Stockholmban és a vérontó tettek a frontokon tökéletesen összeférhetetlenek, hogy a beszédek és a tettek közötti ellentét ma már oly rikító, hogy még a vak is látja.

Ezért elkerülhetetlen a Stockholmi Konferencia csődje.

Ennélfogva a mi Stockholmhoz való viszonyunk is valamelyest megváltozott.

Azelőtt lelepleztük a stockholmi próbálkozást. Most aligha kell leleplezni, mert saját maga leplezi le magát.

Azelőtt meg kellett bélyegezni, mint a békével való játékot, amellyel becsapták a tömegeket. Most aligha kell megbélyegezni, mert akit már leütöttek, azt nem ütik.

Ebből azonban az következik, hogy az az út, amely Stockholmba vezet, nem a béke útja.

A béke útja nem Stockholmon át, hanem a munkásoknak az imperializmus ellen folytatott forradalmi harcán keresztül vezet.
„Rabócsij i Szoldat” („Munkás és Katona”) 15. sz.
1917. augusztus 9.
Vezércikk.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

Az ellenforradalom és Oroszország népei
– írta: J. V. Sztálin –

A forradalom és a demokratikus átalakulások napjaiban a mozgalom a felszabadulás zászlaja alatt haladt.

A parasztok felszabadultak a földbirtokosok mindenható urasága alól. A munkások felszabadultak a gyári adminisztráció szeszélyei alól. A katonák felszabadultak a tábornokok önkénye alól. . .

A felszabadulás folyamatának érintenie kellett Oroszország népeit is, amelyeket a cárizmus századokon át elnyomott.

A népek „egyenjogúságáról” szóló dekrétum és a nemzeti korlátozások tényleges megszüntetése, az ukránok, a finnek, a belorusszok kongresszusai és a föderatív köztársaság kérdése, a népek önrendelkezési jogának ünnepélyes kihirdetése és az „akadálytalanságra” vonatkozó hivatalos ígéretek — mindez Oroszország népeinek nagy szabadságmozgalmáról tanúskodott.

Ez volt a helyzet a forradalom napjaiban, amikor a földbirtokosok letűntek a színről, az imperialista burzsoáziát pedig a demokrácia rohama falhoz szorította.

Most azonban, amikor a földbirtokosok (tábornokok!) újból hatalomra jutottak és az ellenforradalmi burzsoázia diadalmaskodik, egészen más a helyzet.

Az önrendelkezésről mondott „nagy szavak” és az „akadálytalanságra” vonatkozó ünnepélyes ígéretek feledésbe merülnek. A legvalószínűtlenebb akadályokat gördítik a népek elé, sőt még a népek belső életébe is beavatkoznak. A finnországi parlamentet feloszlatják, és azzal fenyegetődznek, hogy „ha kell, ostromállapotot hirdetnek Finnországban” („Vecsernyeje Vrémja”, augusztus 9-i szám). Hadjáratot indítanak az Ukrajnai Ráda és Főtitkársága ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy Ukrajna autonómiáját megfosszák vezetőszerveitől. Ugyanakkor ismét előkerülnek a nemzeti összeütközések provokálásának és az „árulással” való gaz gyanúsításnak régi, átkos módszerei, amelyekkel szabadjára engedik az ellenforradalmi soviniszta erőket, hogy vértengerbe fojtsák a nemzeti felszabadulás eszméjét, szakadékot ássanak Oroszország népei közé és a forradalom ellenségei örömére ellenségeskedést szítsanak közöttük.

Ezzel halálos csapást mérnek e népek egyetlen testvéri családban való egyesítésének ügyére.

Mert magától értetődik, hogy a nemzeti „gáncsoskodás” politikája nem egyesíti, hanem szétválasztja a népeket, erősíti köztük a „szeparatista” törekvéseket.

Mert magától értetődik, hogy a nemzeti elnyomás politikája, amelyet az ellenforradalmi burzsoázia folytat, Oroszország „felbomlásával” fenyeget, pedig éppen ez ellen üvöltöz oly hazugul és kétszínűén a burzsoá sajtó.

Mert magától értetődik, hogy a nemzetiségek egymásra uszításának a politikája az az átkos politika, amely, fokozva a népek kölcsönös bizalmatlanságát és ellenségeskedést szítva közöttük, szétdarabolja az összoroszországi proletariátus erőit és aláássa a forradalom legmélyebb alapjait.

Éppen ezért minden rokonszenvünk azoké a nem teljes jogú és elnyomott népeké, amelyek természetszerűen e politika ellen harcolnak.
Éppen ezért fegyvereink élét azok ellen fordítjuk, akik a népek „önrendelkezésének” ürügyén az imperialista annexiók s az erőszakos „egyesítés” politikáját folytatják.

Semmi kifogásunk sincs az ellen, hogy a népek egy állami egészben egyesüljenek. Korántsem az a célunk, hogy a nagy államokat kis államokra daraboljuk. Mert magától értetődik, hogy a kis államoknak nagy államokká való egyesülése egyike azoknak a feltételeknek, amelyek megkönnyítik a szocializmus megvalósítását.

De feltétlenül követeljük, hogy ez az egyesülés önkéntes legyen, mert csak az ilyen egyesülés igazi és tartós.

Ehhez azonban elsősorban az szükséges, hogy teljesen és fenntartás nélkül elismerjék Oroszország népeinek önrendelkezési jogát, beleértve az Oroszországtól való különválás jogát is.

Azonkívül ezt a szóbeli elismerést meg kell erősíteni tettel is, a népekre kell bízni, hogy alkotmányozó gyűléseiken már most megállapíthassák területük határait és politikai berendezkedésük formáit.

Csak ez a politika fokozhatja a népek bizalmát és barátságát.
Csak ez a politika egyengetheti az utat a népek valóságos egyesülése számára.

Nem kétséges, hogy Oroszország népei sem hiba nélkül valók, ők is elkövethetnek ilyen vagy amolyan hibákat életük berendezésében. Az orosz marxisták kötelessége, hogy a népeket és elsősorban e népek proletárjait figyelmeztessék e hibákra és bírálat útján, meggyőzés útján igyekezzenek elérni, hogy a hibákat kijavítsák. De senkinek sincs joga erőszakosan beavatkozni a nemzetek belső életébe és erővel „kijavítani” hibáikat. A nemzetek teljhatalmúak belső életük dolgaiban és joguk van tetszésük szerint berendezkedni.

Ezek Oroszország népeinek fő követelései, ezeket a követeléseket hirdette a forradalom, de most az ellenforradalom lábbal tiporja ezeket.

Amíg az ellenforradalom van hatalmon, elképzelhetetlen e követelések teljesítése.

A forradalom diadala — ez az egyetlen út, amelyen haladva Oroszország népei felszabadulnak a nemzeti elnyomás alól.

Ebből azt az egyedül lehetséges következtetést kell levonni, hogy a nemzeti elnyomás alól való felszabadulás kérdése a hatalom kérdése. A nemzeti elnyomás a földbirtokosok és az imperialista burzsoázia uralmában gyökeredzik. Oroszország népei akkor szabadulnak fel teljesen a nemzeti elnyomás alól, ha a hatalmat a proletariátus és a forradalmi parasztok veszik kezükbe.

Oroszország népei vagy támogatják a munkásoknak a hatalomért folyó forradalmi harcát, s akkor kivívják a felszabadulásukat, vagy nem támogatják, s akkor — akkor látják a felszabadulást, amikor a hátuk közepét.
„Proletarij” („A Proletár”) 1. sz.
1917. augusztus 13.
Aláírás nélkül.

(idézet: – Sztálin Művei 3. kötet – című könyvből)

SaLa

 

Kérjük, anyagilag támogassa  a Bal-Rad-ot! – a piktogrammra kattintva Pay-Pal-on

vagy közvetlen postai úton:

Szabó Péter 

2747 Törtel,

Petőfi-ut. 12.

A beérkező adományokról olvasóinkat a “Köszönjük”– rovatban tájékoztatjuk!

Ha tetszett ez a cikk, ha egyetértesz a balrad.ru-val, oszd meg Facebookon, Twitteren, VKontakton – meg ahol csak lehetőséged van rá!